Reggel kivételesen kipihenten ébredt, amit már hónapok óta hiányolt, még a folytonos álmok és emlékek ellenére is. A csuklójára erősített digitális órára nézett, ami reggel nyolcat mutatott. Emma még mindig az igazak álmát aludta, nem is szerette volna őt felébreszteni. Óvatosan kicsúszott a takaró alól, felhúzta azt egészen a kislány álláig, finoman megsimogatta a fejét és puha puszit nyomott Emma arcára, végül halk léptekkel elhagyta a szobát.

Most, hogy már reggel volt, ideje volt alaposabban körülnézni a védett házban, tegnap nem volt erre idejük; jobb volt felkészülni, bármi megtörténhetett mostanában. Odalenn Khali nyúzott arca fogadta, mire intett a nőnek, hogy menjen pihenni, az csak egy bólintással felelt és felment az emeleti szobák egyikébe.

Órákkal később, épp a nappaliban ült, az előtte álló asztalon fegyverek hada volt, amiket nekiállt rendbe tenni és megtisztítani, felmérni, pontosan mennyi lőszer van hozzájuk, hogyha kell, tudja, mivel védekezhetnek. Volt itt minden, amit egy katona akarhat és ennek örült a legjobban. Persze, nem kellett, hogy zajt keltsenek, de ha úgy adta az élet, legalább legyen mivel megvédeniük magukat. Arról nem is beszélve, hogy a házban nem csak élelem és víz volt, de talált ruhákat is. Igaz, Emmának nem volt semmi, de talán párat át tud úgy alakítani, hogy a kislánynak is jó legyen, illetve volt pár, amit még régebben zsákmányolt az elhagyatott boltokban annak idején.

Teljesen elmerült a fegyverek tisztogatásában, miközben gondolatban más világban járt, kikapcsolt, hogy ezzel is pihenhessen, így alig vette észre, mikor szőke fürtök és álmos kislány arc jött le a lépcsőn, egyenesen felé. Akkor eszmélt fel ijedten, mikor Emma óvatosan megfogta a karját. Ösztönösen reagált a mozdulatra, ijedten rántotta a fegyvert a kislány arcához, hogy aztán azonnal el is vegye onnan, de ez az egy mozdulat elég volt ahhoz, hogy Emma megijedjen tőle. Ajkai lekonyultak, szemei könnyekkel teltek meg. Lélekben gyűlölte magát, utoljára akkor fogott rá fegyvert; soha nem akarta volna ezt feleleveníteni, de valamiért Emma emlékezett erre.

– Francba! Ne haragudj, Emma, nem akartam! Ahj, istenem! – mozdult a kislány irányába, de Emma már hátat is fordított neki és sírva szaladt fel a lépcsőn a hálószobájukba. Fejét fogva, nyögve ült vissza a konyhaasztal melletti székre, két kezébe temette az arcát. Hogy lehetett ekkora idióta, jobban kellett volna figyelnie, Emma mindig is félt a fegyverektől, nem véletlenül.

Nagyot sóhajtva, már kelt volna fel a székből, mikor Khali keze nehezedett a vállára. Ijedten pillantott a nőre, aki most nagyon úgy tűnt, hogy össze van zavarodva.

– Mi történt? Emma fent sír a szobátokban. – Khali hangja fáradt és számonkérő volt, nem tetszett Harpernek ez a stílus, de valamilyen szinten igazat adott neki.

– Csak egy kis affér történt, semmi közöd hozzá! – támadt vissza a vörösnek. Khali felvont szemöldökkel, kétkedő arccal bámult rá.

– Ezt olyannak próbáld beadni, aki nem ismer már titeket! Mit mondtál Emmának, amivel ennyire megbántottad?

– Mondom, semmi közöd hozzá! – emelte már meg a hangját, hogy Khali hagyja végre békén. Gyorsan lesöpörte a válláról a nő kezét, nem akarta, hogy hozzá érjen, volt megint benne valami, amit nem tudott hova tenni. Egy érzés, egy sugallat, ami arra figyelmeztette, hogy vigyázzon a másikkal és hogy tartsa előtte a száját.

– Rendben! Akkor menj fel és nyugtasd meg őt, mert ha így sír, azzal még a halottakat is felébreszti! – Khali hangja nem tűrt ellentmondást, volt benne egy furcsa él, amiből arra következtetett, hogyha nem teszi meg, amit mond, valami nagyon rossz dolog fog történni velük.

A másik, hogy Khalinak igaza volt, lentről hallotta Emma sírását, amitől a szíve szakadt meg és egyszerre futott volna ki a világból. Nagyon rossz és kellemetlen emlékek jutottak eszébe ennek hallatán, miközben elindult felfelé a lépcsőn, hogy megnyugtassa Emmát. Kisbabaként szerencséje volt vele, hogy nem volt nyűgös gyerek, mikor jöttek a fogai, akkor is hősiesen tűrt mindent. Csak ritkán sírt, de akkor úgy, hogy a halottak folyton a nyomukban voltak, állandóan menekülniük kellett. Egyedül az mentette meg kettejük életét, hogy ott volt az Osprey, és a legtöbb ilyen alkalommal azonnal felemelte a gépet, hogy messzire vigye Emmát minden veszélytől, ahol később már meg tudta nyugtatni a kislányt.

Csendesen sétált végig a folyosón, próbálta magát felkészíteni erre a beszélgetésre, gyűlölte magát azért, mert Emmára fegyvert fogott. A fehér ajtóhoz sétált, ami félig volt csak behajtva, finoman lökött egyet rajta, hogy az kinyílt előtte. Emma ott feküdt az ágyon, kezében a plüsskutyával, arcát a párnába temette és csak sírt. Tompított valamicskét a párna ezen, de így is tisztán hallotta, hogy mennyire megrémült tőle. Nagy levegőt vett, elszámolt magában háromig, aztán odasétált hozzá és leült az ágy szélére. Kezével finoman a kislány hátára simított, mire Emma még erősebb sírásba kezdett.

– Emma, kérlek! Nem akartalak megijeszteni...

– Hagyj békén!

– Emma... – Nem szólt többet, csendesen ült a kislány mellett az ágyon, miközben annak hátát simogatta megnyugtatólag. Beletelt pár percbe, mire Emma kezdett megnyugodni, az előbbi keserves sírásból halk hüppögés lett, végül szipogássá csendesült. Óvatosan megfordította Emmát, aztán magához húzta és az ölébe ültette, így ölelte magához őt. – Soha nem bántanálak, tudod jól.

– Tudom, de arra emlékeztetett – szipogott az ölében Emma, miközben arcát a nyakához nyomta.

– Kérlek, ne haragudj rám. – Ismételte meg újra, végül Emma bólintott és hagyta, hogy megnyugodjon a kezei között. Tényleg nem volt szándékában így megijeszteni őt, azóta az este óta megváltozott minden, nem hitte volna, hogy ilyen sarkalatos fordulatot vesz majd az élete.

Így ültek ketten, nem szóltak egymáshoz, de ez most kellemes csend volt, megnyugtató. Nem vette észre, hogy Khali az ajtóból figyelte kettejüket, karba tett kézzel és kétkedő arccal. Később nem tudta volna megmondani, mikor aludt el újra, falnak vetett háttal, Emmával az ölében. Álmaiban megint ott járt, azon a helyen. Az üvegen keresztül figyelte, ahogy a gyermeket megvizsgálják, vért vesznek tőle, teljes diagnosztika készült róla, miközben ő csak tűrte csendesen az egészet, üveges tekintettel bámult maga elé, mint aki azt sem tudja, valójában mi történik körülötte.

– Krevorien! – élesen csattant a csöndben a férfi hangja, hogy a hideg rázta ki ettől. Gyorsan megfordult, s tisztelgett a parancsnoka előtt. – Pihenj, katona!

Leengedte a kezét, de nem szólt semmit, csak türelmesen várt, miközben szíve úgy dobogott, hogy azt hitte, a férfi is hallani fogja; de nem úgy tűnt, mintha foglalkozott volna vele. Mellé sétált, kezét összekulcsolta a háta mögött, az egyenruha élére vasalva feszült a testén, fekete haja katonásan rövidre nyírva, ahogy a szakállát is precízen és pontosan megformázta. Az ötvenes éveiben járó férfi volt, talán kicsit idősebb, nem tudta volna meghatározni, de a szigorú vonások és az a vasfegyelem, amivel a csapatait irányította, elárult mindent.

– Tudja, miért végezzük ezt a kísérletet?

– Nem, uram.

– Az ilyenek, mint ez itt, különleges – kezdett bele a magyarázatba, de úgy beszélt a kislányról, mint holmi tárgyról, lélektelen valakiről. – A szervezete ellenáll a vírusnak, ami magát és engem is leterítene, és vérengző őrültet kreálna belőlünk; de őt nem. Gondolkodott már azon, hogy ez miért van? – kérdés közben hozzá fordult, a fekete szemektől a hideg rázta a testét. Azokban a szemekben csak halált látott és ürességet, nyelni is alig mert mellette.

– Nem, uram.

– Mutáció, fiam. Az apja nem mesélt magának erről? – Csak nemet intett a fejével, nem akart papagájnak tűnni a férfi előtt, de valahogy olyan kellemetlen érzése volt az egész beszélgetéssel kapcsolatban; érezte, ahogy egy izzadságcsepp végiggördül a gerince mentén. – Mennyire ért maga a biológiához?

– Nem sokat, uram. Csak egyszerű katona vagyok.

– Igen, el is felejtettem – szólt a parancsnok hangja, közben megingatta a fejét, de ott volt az a furcsa mosoly is az arcán. – Nem fárasztanám a pontos kifejezéssel, elég, ha annyit megért, hogy az emberiség egy új szintre lépett. Ez az olyanoknak, mint maga vagy én, a kihalást jelenti; de egy olyannak, mint ez itt, az életet, a fejlődést – beszéd közben a parancsnoka megfordította a  vállainál fogva, hogy nézzen be ismét az üvegen.

Rettegve tette, amire kérte, nem akarta látni, főleg azt nem, ahogy a három éves kislányt egy székbe tették, lekötözték kezét-lábát, egy furcsa szerkezettel rögzítették a fejét is, elektródákat akasztottak rá mindenhol, aztán a fehér köpenyes alakok nekiálltak a vizsgálatnak, hogy mellbe vágta, ahogy a lány ordítani kezdett. Egész lényét átjárta ez a borzalom, úgy érezte, mintha a saját testében érezné a fájdalmat, több lépést hátrált akaratlanul is az üvegtől, miközben nem vette észre, hogy a parancsnoka árgus szemekkel figyeli minden mozdulatát. Csak a kislányt figyelte, ahogy ordít, ahogy a torkán kifér, miközben zokogott a fájdalomtól, egész testében megfeszült a sokktól, ami szervezetét érte, küzdött, hogy kiszabadulhasson, mialatt ő csak állt és hátrált az egésztől egészen a betonfalig, ahonnan már nem tudott tovább menni. Riadtan kapta el a fejét, kapkodta a levegőt, mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt.

– Maga még fiatal, Krevorien! Ne hagyja, hogy az érzelmei vezéreljék! Ez csak egy tárgy, egy kísérleti alany és nem több. Így álljon hozzá; most pedig menjen innen, katona, az oktatója már várja!

Azzal a parancsnok intett neki, hogy leléphet, Harper pedig úgy szaladt el onnan, mintha az élete múlna rajta, miközben még mindig a fülébe csengett a kislány keserves sikolya, ami átjárta mindenét és beleivódott az emlékeibe.