Halálra váltva nézett fel a sötét szemekbe, amik hidegen pillantottak le rá, végül lehetősége sem volt bármit is tenni, mert ugyanúgy elkábították, ahogy Emmát. Érezte, ahogy a tű hegye keményen belemélyed a nyakába, nyikkanni is alig tudott, mikor elsötétült a világ és megszűnt a fájdalom és a félelem.

Mikor újra magához tért, már a jól megszokott, szürke betonfolyosón húzták végig, képek és fények villantak előtte, homályos volt a látása, a teste elnehezült, nem tudott semmit tenni, csak magatehetetlenül tűrte, hogy behúzzák a szürke, betonfalu szobába. Testét a padlóra löktél, még a fájdalmat sem érezte, ahogy térde koppant a padlón, egyszerűen elhasalt a földön, alig lélegzett, a feje zúgott, kavargott körülötte a világ, viszont azt érezte, hogy Emma is valahol ott van a közelben.

Próbálta összeszedni magát, kezét maga alá húzta, hogy megpróbálja felnyomni magát. Érzékelte, hogy volt parancsnoka figyeli, ahogy több katona is szemmel tartja, de nem tesznek semmit, csak várnak. Harper igyekezte összeszedni magát, de túl nehéz volt, még túl kába volt, mozdulatai koordinálatlanok voltak, csak addig tudott eljutni, hogy sarkára üljön és kábán pillantson fel a fekete szemekbe, aztán magára hagyták a szobában, a vasajtó kemény hangon csapódott be a katonák után. Már nem hallott semmi mást, csak a saját szíve heves dobogását, érezte, ahogy bőre alá kúszik a félelem, ahogy egész testében reszket, ahogy agya próbálja összerakni a kirakóst, de nem tud mit kezdeni a megannyi információval és érzéssel, ami megrohamozta. Nem kellett sok időnek eltelnie, mire újra elájult és visszazuhant a hideg kőre.

Nem tudta volna megmondani, mennyi ideig volt kiütve, de mikor végre újra tudatában volt annak, hogy hol van, akkor kezdett el ismét remegni. Lehet, hogy erősebb lett, mint volt annak idején, lehet hogy kiélesedtek az érzékei, de tudta, hogy most következik valami szörnyű, valami nagyon-nagyon rossz, amit nem biztos, hogy túl fog élni. Egyedül Emma miatt aggódott folyamatosan, mi lehet a kislánnyal, nagyon remélte, hogy nem kezdtek bele a módszeres kínzásba, mint régen, mert azt képtelen lenne kibírni újra. Túl sok érzés és gondolat kavargott benne, mikor nyílt a fémajtó, s két fegyveres alak állt ott a parancsnoka mögött.

– Végre magához tért, ideje volt. Tegyék rá a bilincset és hozzák! – adta ki az utasításokat a férfi, mire a két katona mögül egy harmadik lépett elő, régi barátja, aki még csak a szemébe sem mert nézni, csak lehajtott fejjel lépett oda hozzá, két kezét a háta mögé csavarta, úgy feszítette rá a fém bilincseket. Csuklóját és karját húzta a fém, mégsem tett semmit, ha innen ki tud jutni, talán Emmát is könnyebben megtalálhatja, még nem mutathatja meg nekik, mire képes, nem fedheti fel magát, talán ez lehet az egyetlen esélyük!

– Állj fel, kutya! – kiáltott rá az egyik fegyveres alak, mire régi barátja felrántotta a földről térdelő helyzetéből. Engedelmeskedett a kérésnek, érezte a hátának nyomott pisztoly csövét ahogy a gerincének feszült, nem ugrált, nem tett semmit, csak követte az őrök utasításait és parancsnokát.

Ugyanazon a betonfolyosón haladtak végig, mint annak idején, ahonnan kihozta Emmát, látta az üvegezett szobákat, amik most csendesek voltak, nem volt bennük senki és semmi, csak sötétség áradt azokból a szobákból. Annyi szörnyűség, fájdalom és könny volt ott, amit innen is érzett, bár nem tudta, vajon hogyan és miért. Próbálta magát távol tartani a szobák bejáratától, de minduntalan középre lökték a folyosón, úgy tartotta a lépést a többiekkel. Parancsnoka nem is nézett rá, egészen addig a szobáig a folyosó végén.

Volt valami a sötét szemekben amik felmérték, akkor hallotta meg, a csontjáig hatolt a sikoly, a szenvedés, mintha a fejében szólt volna a sziréna, az üvöltés, egész testében megrázkódott, s Emmával együtt üvöltött. A fájdalom a bőre alá kúszott, az érzés, mintha ezernyi tű szúrná át a bőrét, az agyát, a szemeit, mindenét. Térdre zuhant a folyosón, nem érzékelte már a külvilágot, csak előre görnyedve üvöltött, ahogy Emma ott a szobában, kikötve a székhez ismét, megannyi elektródával a testén.

Harper nem láthatta, ahogy parancsnoka ragadozó tekintete végigméri, a katonák körülötte, hátrálnak tőle, ahogy megérezték az erőt, ami átjárta a testét, s ami összekötötte a kislánnyal, azt a különleges kapcsot, ami kettejük sajátja volt.

– Mindig tudtam, hogy különleges. Vigyék be és hívják ide az orvost! – adta ki volt parancsnoka a feje fölött az utasításokat, de olyan tompán hallotta őt, fel nem tudta fogni, mi történik, csak előre görnyedt hátra bilincselt kézzel és üvöltött a fájdalomtól, ami egész testét átjárta.

Aztán egyszer csak megszűnt a fájdalom, mintha elvágták volna a kapcsot közöttük, csak tompaságot érzett, kifulladva próbálta megemelni a fejét, észre sem vette, mikor dőlt el a padlón. Bakancsos lábak sürgölődtek körülötte, valakik megemelték és bevitték az egyik szobába, levették kezéről a bilincseket és egy székhez kötözték, fura szerkezeteket kezdtek el a testére tapasztani, próbálta volna kihúzni magát a szorításból, de képtelen volt. Sem a keze, sem a lába nem mozdult, még fejét is odaszíjazták a székhez, amiben feküdt. Felsőtestéről levágták az elnyűtt pólót, karjaiba hosszú tűk kerültek, amiken keresztül megmondhatatlan színű folyadékokat kezdtek el bejuttatni a testébe az infúziókból. Nem tudott mozdulni, úgy érezte, a teste elnehezül, nem hallotta már Emmát, csak azt érezte, hogy a szíve majd kiugrik a mellkasából. Ápolók és orvosok fehér köpenyes forgataga sürgölődött körülötte, miközben parancsnoka ott állt az ajtóban és figyelte a többiek megszokott ritmusban összekomponált mozgását.

– Mi... mit akarnak, engedjenek el?! Nem csináltam semmit! – próbált Harper beszélni, hangja mégis tompán, félelemtől csengett. Az egyik orvos ugyan felkapta a fejét, odalépett hozzá és egy kisebb zseblámpával a szemébe világított, hogy ellenőrizze a pupilláját, de nem szólt semmit, csak az ápolóknak beszélt mindenféléről, amit Harper egyáltalán nem értett. Mintha idegen nyelven beszéltek volna körülötte, a forgatag, amit okoztak megrémítette, rángatta a kezét és lábát, de nem tudott szabadulni, túlságosan legyengült, valami nem volt rendben vele, valami megváltozott. Halálra váltan nézett ismét parancsnoka sötét szemébe, az a mosoly azonban megdermesztette. A férfi arcán büszke, mi több, kegyetlen mosoly villant egy pillanat erejéig, nem láthatta senki más, csak Harper, de ez is épp elég volt, hogy tudja, valami olyan következik, amit soha életében nem fog elfelejteni.

Aztán megkezdődött mindaz a szenvedés, amit Emmának is át kellett élnie annak idején. Tudata mélyén Harperben megfogalmazódott, Emma hogy volt képes arra, hogy mindezt ép ésszel kibírja, aztán rájött, hogy az segített a kislánynak, hogy minden este ott volt mellette, hogy nap-nap után beszélt hozzá, megölelte és próbálta visszahúzni az életbe.

Rájött azonban, hogy ami Emmának meg volt akkor, az benne nincs meg. Mellette nincs ott senki, aki visszahúzhatná tudatát az életbe, nincs senki, aki tompíthatná a fájdalmat, amit a testében és elméjében érzett. Egyedül volt, egyes egyedül!

Hallotta a saját üvöltését, ahogy teste megfeszült minduntalan a fájdalom nyomán, távolról jutott el hozzá a gépek sípolása és monoton pittyegése, az orvosok morajló beszélgetése és érezte, hogy parancsnoka még mindig figyeli, még mindig jelen van. Érezte őt, s lelke mélyén megfogalmazódott, ha innen egyszer élve kijut, meg fogja ölni. Addig kínozza, míg nem könyörög a megváltó halálért, ahogy azt tették már sokan!

Tudata kétrét görnyedt a kíntól, agya képtelen volt már a továbbiakat felfogni, bekerült a végeláthatatlan körforgásba, ahol a kín és a nyugodt percek váltották egymást, ahogy teste próbálta minduntalan visszahúzni az életbe, a kapcsolat közte és Emma között még szorosabb lett, s eljött az a pillanat, mikor megérezte, hogy baj van. Mélyről jött az érzés, kábán tudatosult benne, mintha hallott volna valamit vagy valakit, távoli suttogás volt csupán, de a kapcsolat közöttük megfeszült, teste reagált, minden idegszála kiélesedett, artikulálatlan üvöltés hagyta el ajkát, karja megfeszítésével tépte el a fém bilincseket, amik eddig fogva tartották, valahogy tudta, hogy mennie kell, baj van.

Emberek ugrottak el a közeléből, fények villogtak előtte, tekintete homályos volt, csak az aranyfényű ragyogást tudta követni, ahogy valaki az útjába állt, azt úgy lökte el magától, mintha tollpihe volna. Nem tudatosult benne, hogy lökése nyomán a katona a szoba falának csapódott, s véres rongycsomóként zuhant a padlóra, holtan. Nem érzékelte, milyennek látják most őt, ahogy kék szemében arany ragyogás fénylik, arca ragadozó fintorba torzul, fogai fehéren villannak ki, mint egy vadállatnak, ahogy testét hideg veríték borítja el, ahogy fújtat és megy, egyik láb a másik után; mígnem elért ahhoz a szobához, ahonnan az aranyfényű ragyogás áradt ki. Nem érzékelte parancsnoka elégedett vigyorát, a felfordulást maga körül, csak az volt előtte, ahogy a törékeny test ott hevert a székben. Odalépett hozzá, letépte róla a bilincseket, magához húzta az apró testet, úgy ölelte, mintha az élete múlt volna minden pillanaton.

– Lenyűgöző! Lenyűgöző! Üssék ki, de ne öljék meg! Szükségünk van rá, csinálják, gyerünk! – parancsnoka kemény hangja hasította keresztül a felfordulás dübörgését. Harper csupán annyit érzékelt az egészből, hogy újra tűkkel szúrják a testét, s valami tompa nyugalom borítja el vörösen izzó elméjét, ahogy a karjában tartott ájult kislánnyal együtt csúszik a fal tövébe, de nem ereszti el őt, óvja még így is tudata homályában, ahogy kiabálnak a feje fölött, s lassan tompul az aranyfényű ragyogás, megszűnik a fájdalom.