Képek, jelenetek villantak fel előtte, villanások voltak csupán, zöld szemek ragyogtak rá a barnával együtt, hangok szóltak hozzá távolról, hogy túl fogja élni, tartson még ki, aztán újra sötétség és fájdalom. Élet és halál között lebegett, mikor újra magához tért. Nem tudta, hol van, vagy mi történt, ez már a Pokol lenne és meghalt, de akkor miért zokogott fölötte Emma és mit keresett ott Khali is?!

– Emma, tartsd a fejét! – ordított magából kikelve Khali, érezte az arcán a sós könnyeket, miközben egész testében megfeszült a következő pillanatban, aztán újra a fájdalom, zöld ragyogás, megint pihenés. Alig kapott levegőt, mi történik vele, mégis mi ez?

– Harper, figyelj rám, túl fogod élni, megértetted?! Ne add fel, kérlek, Emmának szüksége van rád! – Khali egyre csak beszélt hozzá, össze volt zavarodva, mi ez, hogy lehet még itt, hát nem harapták halálra, de ott volt a földön, éjszaka! Ahogy felnézett, maga fölött a Hold vörös fényben világított, soha ezelőtt nem látott még ilyen szépet és félelmeteset egyszerre, aztán megint elöntötte testét a kín, olyan érzés volt, mintha az ereiben vér helyett láva folyt volna végig, belülről égetve halálra mindenét és csak ordított a kíntól, nem tudta visszafogni magát. Érezte egy pillanatra, hogy valaki egész testével nekifeszül, hogy a földön tartsa, aztán megint a villanás, megint a zöld fény.

Nem tudta volna megmondani, mennyi ideig tartott, hol elájult, hol magánál volt, aztán kezdődött minden elölről, a fájdalom túl erős volt, vergődött, próbált szabadulni, mégsem tudott, csak legyen már vége, bele fog őrülni ebbe a kínba, nem bírja már tovább, ölje meg, miért nem teszi meg Khali, megkérte rá, megígérte neki! Csak legyen már vége ennek a fájdalomnak, miért engedi, hogy Emma végignézze?! Ordított és zokogott, könyörgött Khalinak, nem volt tudatában annak, miket mondott neki, csak könyörgött azért, hogy ölje meg, vessen véget ennek a fájdalomnak.

Mikor ismét magához tért, úgy érezte, mintha ólmot pakoltak volna mindenhol a testére, nem bírt mozdulni, egész testében reszketett a hidegtől, de valami meleget is érzett a fejénél. Nehezen tudta csak kinyitni a szemeit, félhomály volt körülötte, homályosan látott csupán, mintha szürke függönyön keresztül nézett volna felfelé. Nem tudta, hol van és mi történt vele, túlélte volna, de hát ez lehetetlen, ő nem túlélő...

– Harper. – Távolról jutott el hozzá a hang, ismerős volt, már hallotta sokszor, ő beszélt hozzá folyamatosan. – Harper, hallasz engem?

Próbált nyelni és bólintani is, de minden apró kis mozdulat fájdalommal járt, fáradt volt és szomjas. Úgy tűnt, az a valaki tudja, mire van szüksége, mert megfogta a fejét, a tarkójánál picit megemelte és kiszáradt ajkának nyomott valami hideget, hogy aztán a hűs folyadékot olyan mohón igya, hogy több ment félre, mint a szájába.

– Ennyi elég! – Elvették tőle azt a valamit, nyöszörögve reagált erre, majd újra érezte, hogy valaki megemeli a fejét és hideg, nedves ronggyal törli meg az arcát. Olyan érzés volt, mintha a bőre lángolna, mialatt majd megfagyott a hidegtől. – Próbálj pihenni, most már túl vagy a nehezén.

Időbe telt, mire tudott szemeivel fókuszálni, hogy lassan, de kiélesedett a kép, s Khali aggódó, fáradt arcát pillanthatta meg, ahogy a lófarokból kicsúszott pár tincs, s most a vörös haj csiklandozta a bőrét, olyan közel hajolt hozzá.

– Em... Em... – Képtelen volt érthetően beszélni, nem tudott ennél többet mondani, de a nő értette, mire gondol. Óvatosan elfordította a fejét, hogy láthassa, ahogy tőle alig egy méterre Emma aludt nyugtalanul, összegömbölyödve, kezével a vállát érintette, s úgy tűnt, nem akarja elengedni soha.

Mikor Khali visszafordította, értetlenül összevonta a szemöldökét, hogy volt életben, mégis mi történt vele, miért volt vele Emma és Khali is, mi az, hogy túl van a nehezén?! Túl sok kérdés merült fel benne, amire egyelőre nem kapott választ senkitől.

– Kérlek, próbálj pihenni. Szükséged lesz rá, most már biztonságban vagyunk. – Khali csak beszélt hozzá, miközben kezével az arcát cirógatta, hogy lassan újra visszacsúszott a békés tudatlanságba, elnyelte a sötétség, megszűnt vele együtt a fájdalom is.

Percek, órák, napok teltek el így, nem igazán volt tudatában annak, pontosan mi történik körülötte. Egyszer valaki felemelte, hogy megint felordított a fájdalomtól, de aztán elméje újra visszacsúszott a sötétségbe, s mikor megint magánál volt, már az Osprey padlóján feküdt. Teste még mindig nehezen mozgott, sok erőfeszítésébe került, hogy oldalra forduljon, ez is túlságosan kimerítette.

– Harp? – Emma volt az, őt látta meg hirtelen maga felett, ahogy odamászott hozzá és közel hajolt az arcához, megnyugtatta a kislány keze, ami most megsimogatta. – Bátyó? – Emma reszketett, akárcsak Harper, a gyönyörű barna szemek ismét megteltek könnyel, próbálta megemelni a kezét, úgy érezte, mintha órákba telt volna, mire végre sikerült sután megfognia a kislány kezét, aki végül zokogva bújt oda hozzá, de nem érdekelte a fájdalom, ami ezzel járt, próbált még jobban Emmához bújni, lehunyta a szemét és hagyta, hogy a könnyei szabad utat találjanak maguknak.

– Harper? – Khalit hallotta valahonnan oldalról, meglepetésként érte, hogy a nő is odabújt hozzájuk és sírva ölelte át mindkettejüket. Megkönnyebbült, úgy érezte, hogy váratlanul azok a súlyok eltűntek róla, helyét a könnyedség és a szeretet vette át, boldog volt, hogy Emma ott volt vele, hogy érezhette a bőrén a forróságot, ami belőle áradt.

Később megint elájult, visszacsúszott a sötétségbe, de mikor ismét magához tért, már sokkal jobban érezte magát, mint aki feltöltöttek és kicseréltek. Sután ült fel a padlón, végignézett magán, de egyszerűen képtelen volt hinni a szemének. A ruhája több helyen elszakadt, ahol megharapták és tépték őt, a hideg rázta ezektől a pillanatoktól, ahogy eszébe jutott, de azokon a helyeken egyszerűen nem volt semmi, csak a sima bőr felülete. Óvatosan végigsimított minden ilyen helyen, de nem érzett semmilyen dudort, sebet, egyszerűen semmit, csak a saját bőrét, ami ép volt és egészséges.

– Végre itt vagy, hogy érzed magad? – Khali lépett oda hozzá, majd letérdelt, nyitva volt az Osprey ajtaja, odakinn megint egy mezőn voltak, vagy valami olyasmin lehettek.

– Én... én ezt nem értem... – Tanácstalanul pillantott Khali zöld szemeibe, meglepte, hogy a nő arcán igazi mosolyt lát, boldog mosolyt. Mi a jó büdös kurva élet történt vele?!

– Nem csodálom. Túléltél egy támadást.

– Mivan?! – érezte, hogy a hangjába sokkal több tanácstalanság és kétségbeesés vegyült, mint szerette volna. Khali két kezébe fogta az arcát, úgy vizsgálta meg alaposabban, hogy nyikkanni nem volt képes.

– Túléltél egy támadást. Halottnak kéne lenned, de nem vagy az.

– De hát... mégis hogy?!

– Emmának köszönd. Na, jó, a nagyobb rész az én dolgom volt – forgatta a szemeit Khali, végül elengedte, s csak nézett rá boldogan mosolyogva. – Üdv újra közöttünk, katona!

Köpni-nyelni nem volt képes, csak bamba pofával nézett Khalira, mint akinek hirtelen két feje nőtt, ami tüzet okád, hogy megpillantsa Emmát az ajtóban. Értetlenül nézett rá, mire a kislánynak sem kellett több, felpattant a fedélzetre és úgy szaladt oda hozzá, hogy hanyatt döntötte a padlón, keményen odavágta magát, de nem érdekelte, csak Emmát szorította magához boldogan.

– Életben vagy! Azt hittem, hogy meghaltál! Megígérted nekem, hogy soha nem hagysz magamra! Megígérted, többet soha ne csinálj ilyet?! Soha többet, értetted?! – kiabált vele Emma magából kikelve, miközben nagy nehezen felült a kislánnyal együtt, aki most igazán mérgesnek tűnt, a barna szemek arany fényben ragyogtak, akárcsak Khalinak, mikor mérges volt.

– Megígérem, azt hiszem.

– Ne csak hidd, tartsd is be a szavad! – replikázott indulatosan fújtatva Emma, aztán megint átkarolta a nyakát és csak szorította magához, hogy megkönnyebbülve pillantott Khalira, a nő meg csak somolygott magának.

– Ne nézz így rám, ezt magadnak köszönheted. Kellett neked hősködni, hülye halandó! – morgott a nő az orra alatt, de tisztán értette minden szavát.

– De még mindig nem értem, hogy ez hogy lehetséges? Mit csináltatok, nem kéne életben lennem...

– Hogy fogalmazzak, hogy te is értsd. Emma és én különlegesek vagyunk, de nem csak abban, hogyha megharapnak, nem változunk át. Mennyit tudsz pontosan a kísérletekről? – nézett mélyen Khali a szemeibe, hogy aztán halálra váltan szorítsa magához Emmát. – Ne aggódj, Emmának elmondtam mindent az elejétől kezdve, már tudja, mi az igazság.

– Már tudok mindent... de akkor is a bátyóm maradsz – pillantott fel rá Emma magabiztosan, mégis apró mosoly bujkált a fiatal arcon. Először fájt az érzés, hogy már nem Emma testvére, persze soha nem volt az, mégis jó volt ebbe a hitbe ringatnia saját magát is, most mégis úgy tűnt, Emma kitart emellett.

– Nem sokat, csak azt láttam, ami Emmával történt, a többiről fogalmam sincs – felelt Khali kérdésére, közben Emma is érdeklődve figyelte a nő minden szavát. Már ketten voltak, akik tudni akarták, mégis mi történt.

– A lényege az egésznek, hogy ezek a kísérletek nem csak arra irányultak, hogy a szervezetünk ellenálló, hanem arra is, hogy milyen képességekkel rendelkezünk. Emma gyógyítani tud, ezért is voltam végig mellette, hogy segítsek neki. Az ő képességei egy részének köszönheted, hogy most itt vagy és soha többet ne változz át. – Khali szavai újra nehéz súlyként nehezedtek rá, egy pillanatra Emmára figyelt, aki most érdeklődve nézett fel rá, aztán újra a nőre. – De... ha ismét megtámadnak, akkor nem változol át, de túl sem fogod élni, mert darabokra tépnek! Most már nem vagy ember, sem túlélő. Kívülálló vagy, akinek az a feladata, hogy Emmára vigyázzon. Mellette te is biztonságban leszel, de nélküle csak magadra számíthatsz. Annyi előnyt azonban kaptál, hogy a szervezeted sokkal jobban fogja bírni a terhelést, mint egyszerű halandóként. A képességeid ki fognak élesedni, csak idő kell hozzá, gyógyulni is sokkal gyorsabban fogsz, erősebb leszel és gyorsabb, de nem több.

Mondandója végeztével Khali felkelt a földről, neki is segített felállni onnan, aztán megkérte Emmát, hogy hagyja egy kicsit magukra kettejüket.

– Azt mondtad, hogy Emma képességeinek egy része volt az, ami segített. Te mit tettél velem? – fordult most Khalihoz, hogy erre az apró dologra is választ kapjon. A vörös hajú pedig csak nézett fel rá, zöld szemeiből nem tudott semmit kiolvasni.

– Tőlem a túlélést kaptad, de ennek megvolt az ára. Túl nagy erőt fektettem bele, Emma még túl kicsi ehhez.

– Mit tettél, Khali? – Volt valami a nő szavaiban, amik nem hagyták nyugodni, valami történt kettejük között, ami később talán sokkal nagyobb jelentőséggel fog bírni, mint most.

– Megkaptad az életem egy részét – nézett fel rá Khali, túl közel állt hozzá, hirtelen túlságosan is melege lett ettől. – Ebben a világban, ha valamit kapsz, azért cserébe adnod is kell. Én odaadtam az életem egy részét, te cserébe az életeddel fizetsz ezért. Már nem csak Emmához köt az esküd, hanem hozzám is. Ha hívlak, te jössz, ha velem történik valami, akkor azt te is meg fogod szenvedni. Ezért nem akartam, hogy Emma többet adjon, mint amennyire szükséged volt. Ő még túl kicsi ehhez, belehalt volna, hogy te élhess. Életet életért, ez a szabály.

Nem tudta volna megmondani, mikor hagyta magára Khali, csak arra eszmélt, hogy már egyikük sem volt mellette, odakinn lágyan fújt a szellő, lengette a környező fák lombjait, miközben a két lány odakinn volt, s egymás kezét fogva beszélgettek valamiről, addig ő érezte, hogy Khalinak igaza van. Ha lehunyta a szemét és rájuk koncentrált, ott voltak mindketten, mintha láthatatlan huzal kötötte volna össze őket, megtudta különböztetni Emma energiáit Khaliétól.

Teljesen más volt a két erő, a természetük is különbözött. Míg Emmát fehér és napsárga vette körül, akár a szél, boldogság és nyugalom; addig Khali vérvörösben izzott, haragos fekete vegyült bele, indulatok kavarogtak a nőben, amit jól leplezett Emma előtt. Újra kinyitotta a szemét és nagy levegőt vett. Ha így kellett alakulnia, ám legyen. Talán tényleg minden okkal történik ebben a világban, okkal találkoztak ott a barlangban, okkal támadtak rájuk és okkal történt az is, hogy Emma édesanyja őt bízta meg azzal, hogy vigyázzon a kislányra.

– Életet életért.