//A fejezet olvasása közben indítsátok el a zenét, hogy kellően megalapozza a hangulatot.//

Késő délután szálltak vissza a gépbe, mikor már a nap is alábukott a horizonton. Indulásra készen ült be a pilótafülkébe, megvárta, míg Emma és Khali is megjön, hogy aztán motorikusan indítsa a gép rotorjait, végül finoman a magasba emelkedett az Osprey.

– Merre? – Nem nézett Khali irányába, aki Emmát tartotta az ölében, a másik pilótaszékben ülve.

– Észak-északkelet. Szólok, mikor változtass ezen. – Csak bólintott a nő szavaira, végül olyan magasságba emelkedtek, hogy még láthatták az alattuk elterülő nyugodt tájat, ahogy a rotorok légáramlatai meghajlítják a fák ágait, aztán már csak előre figyelt.

Csendben haladtak a Khali által megadott irányba, nem beszéltek egymással, de ez jó lehetőség volt arra, hogy Emma ismét elszundítson. Egy pillanatra rajta felejtette a kislányon a szemeit, ajkai akaratlanul is boldog mosolyra húzódtak, miközben figyelte őt. Jó volt ilyen nyugodtan látni Emmát, hogy ennyire jól érzi magát és boldog, gondtalan ebben a helyzetben. Khali zöld tekintete zavarta meg ezt a merengést, zavartan kapta el a pillantását róluk.

– Tényleg szereted őt.

– Igen. Nincs ezen semmi meglepő!

– Szerintem van. A katonák és az egyszerű emberek gyűlölik az olyanokat, mint mi. – Khali elszólására felszisszent és mérgesen nézett a nőre, nem akarta, hogy Emma füle hallatára beszéljenek erről, de a nő csak nemet intett a fejével. – Mélyen alszik, nem hall minket.

– Biztos vagy ebben?

– Igen.

– Mindig azt mondod, hogy mi, hogy Emma is olyan, mint te. Tényleg így lenne, te is olyan vagy... – Egy pillanatra nézett csak Khalira, aki most elgondolkodva figyelt kifelé az ablakon, nézte a tájat, már amennyit láthatott belőle, de mintha nem is ezt látta volna, hanem valami mást.

– Mint azok, akiken kísérleteztek? Igen. Ha megharapnának a zombik, nem változnék át; szemben veled. Ha téged elkapnak, halott vagy.

– Inkább lőj le, soha nem akarnám, hogy Emma úgy lásson! – felelt indulatosan, aztán lassan fújta ki a benn tartott levegőt. Tényleg nem akarta, hogy Emma ilyen helyzetben lássa. Mindig attól rettegett, hogy egyszer elkapják kettejüket és a kislánynak végig kell néznie, ahogy átváltozik, hogy aztán vele is végezzenek. – Visszatérve rád, honnan tudsz a kísérletekről? Ezt csak belsős katonák tudták, akkor mégis honnan vannak ilyen jó információid erről?

– Voltak kapcsolataim és már mondtam neked, hogy a nővéremet kerestem. Őt a katonák elvitték magukkal, miatta jártam utána az egésznek, hogy kiszabadíthassam a fogságból. – Harper egy pillanatra elgondolkodott a nő szóhasználatán.

Mi az, hogy csak kereste, eddig végig arról volt szó, hogy keresi, nem? Most mégis, úgy tűnt, mint aki megtalálta azt, amit valójában keresett. Emmát magához ölelte Khali, lágyan ringatta a karjai között a kislányt, úgy bánt vele, mintha a tulajdon anyja lenne, pedig ez nem volt így. Tudta, kicsoda Emma édesanyja. Emma anyja?!

– Te őt kerested?! – kiáltott fel a gondolatmenet végén, aztán riadtan Khalira nézett, hogy ösztönösen rántotta oldalra a gépet, ami így megbillent a tengelyén. – Őt kerested, végig az orromnál fogva vezettél, te picsa! Végig erről volt szó!

– Miről beszélsz, mi bajod van neked?! – Khali riadtan pillantott rá, miközben Emmát magához húzta, aki a kiabálás hatására felriadt, s most álmosan és nyűgösen nézett rájuk. Na, nem, ezt nem hitte el, le kell tennie a gépet, most azonnal, tök mindegy, hogy hol, de le kell tennie!

Nem figyelt arra, miről magyarázott Khali, szíve a torkában dobogott, levegő, levegőre volt szüksége, most rögtön, nem akarta elhinni. Az Osprey süllyedni kezdett az egyik romos, felhőkarcolókkal teli városban, nem ez volt a cél, de nem érdekelte, levegőre volt szüksége, kapkodva szedte azt, teljes súlyával nehezedett rá minden emlék és érzés. Amint a gép landolt, nem is várt többet, nem érdekelte, hogy odakinn korom sötét volt, és hogy bármikor megtalálhatják őket, felugrott a székből, kicsapta a fülke ajtaját, majd a gép oldalsó ajtajához rohant, rácsapott a nyitó gombra és kiugrott az Ospreyből. Bakancsos lába körül felkavarodott a por, ahogy a gép rotorjai is lassan megálltak, előre görnyedt a térdére, úgy érezte, mint aki azonnal megfullad, egyszerűen képtelen volt normálisan levegőt venni, forgott körülötte a világ.

– Harp, Harp! – Emma riadt hangja kezdte magához téríteni, miközben a kislány hozzá szaladt és megpróbálta átkarolni a nyakát, de egyszerűen csak lelökte magáról a kezeit. Az nem lehet, hogy végig csak egy báb volt valaki olyan kezében, aki csak szórakozott az életével! Khali Emmát kereste végig és csak azért nem ölte meg eddig, mert fontos volt a kislánynak és mert még a hasznára lehetett később! Nem akarta, túl fájdalmas volt az érzés, hogy csak egy eszköz csupán, hogy megint csak egy lett a sok közül, és nem az, aki valóban kell, akire szükség van most. Fülére szorította a kezeit, nem akarta hallani Emmát, sem Khalit, nem akart semmit, csak hagyják végre békén. Odadobott mindent, odadobta az életét Emmáért, mert akkor a nő azt mondta, hogy vigyázzon rá, védje meg, képtelen volt elszakadni tőle, a kislány csupán csak egy szám volt a rendszerben, az édesanyja nevét kapta meg az akkor még kisbaba. Forgott körülötte a világ, kezdett összezuhanni, ez túl sok volt, nem akarta ezt az egészet, nem akart mást, csak a családjával lenni, a szeretteivel, lenne inkább egy hulla, sem mint túlélő!

Akkor eszmélt igazán, mikor Emma váratlanul sírva elszaladt mellőle, be egyenesen a sötétségbe, az épületek közé, s mikor Khali elviharzott utána, képtelen volt elszakadni tőlük, valamilyen láthatatlan erő vonzotta az irányukba, mennie kellett, lábait emelte, s a lassú, dülöngélő sétából váratlanul futás lett. Nem hagyhatja magára, nem teheti meg vele, mennie kell, vigyáznia kell rá! Rohant, ahogy csak tudott, azt hitte, hogy nincsenek olyan messze, de mintha folyton elszakadt volna tőlük, alig látott a sötétben rendesen, a csillagok és a Hold ugyan adott némi fényt, amit azonban a környező épületek el-eltakartak előle. Szaladt a két lány után, s mikor végre utolérte őket, azonnal felkapta Emmát és a mellkasához húzta a zokogó kislányt, aki először próbálta ellökni magától, de ez nem sikerült, végül sírva borult a vállára, átölelte a nyakát.

– Ssh... Ne haragudj, kicsim, már itt vagyok! Kérlek, ne haragudj rám, nem akartalak bántani, Emma, tudod, hogy mennyire szeretlek, hogy mennyire fontos vagy nekem! – suttogott Emma fülébe megnyugtatónak szánt hangon, de érezte, hogy folyton megcsuklik a hangja, ez túl sok volt neki is, reszketve szorította magához Emmát, próbálta megnyugtatni őt is és saját magát is.

Akkor érezte meg, lágy fuvallatként jött a változás, ekkor jutott el hozzá a felismerés. Felemelte a fejét és körbenézett, fogalma sem volt róla, hol vannak, csak arra eszmélt, hogy Khali zöld szemei aranyfényben csillognak, mint akkor éjszaka annak a nőnek, amikor Emma született; de most nem rá nézett, hanem el mellette, mögé, az arca olyan volt, mint aki szellemet látott. Óvatosan fordult meg Emmával a kezében, hogy halálra váltan kezdjen el szaladni a másik irányba. Megint itt vannak, egyenesen belesétáltak a csapdába!

– Rohanj! Ne állj meg, csak szaladj Emmával! Fussatok! – ordított rá Khali, s szaladt mellette, miközben mögöttük felhangzott az ismerős dübörgés, ahogy rohantak utánuk a halottak. Emma halálra rémülve ölelte, érezte, hogy egész lényében fél, de nem csak Emma, hanem Harper is. Rettegett ettől a pillanattól, halálra volt rémülve, valahogy túl kellett ezt élniük, sikerülnie kell, az nem lehet, hogy egy ilyen ostobaság miatt vesszenek oda mindannyian!

Nem tudta, merre mennek, csak hirtelen egy eldőlt épület kitört ablakán szaladtak be, nem tudta, hogy jó lesz-e vagy sem, de talán beválik a terv, próbált valamit kitalálni, de épp csak annyi fény volt, ami megvilágított mindent maguk körül, annyira elég, hogy ne essen el a saját lábában. Körbenézett, de odabenn nem látott túl sokat, csak egy csapóajtószerűséget a majd négy méteres falon.

– Khali, nézd! – szólt a nőnek, de nem volt sok idejük. Azonnal letette Emmát, s beszéd helyett a vörös hajúra pillantott, aki most megilletődve pillantott rá, aztán nem gondolkodott sokat. Bakot tartott neki és felnyomta Khalit a levegőbe, hogy kinyissa azt az ajtót, majd bemásszon rajta. – Emma, fogd meg Khalit! Vele maradsz, megértetted, nem mozdulsz mellőle!

Beszéd közben hallotta és érezte is, hogy egyre közelebb van az a horda, sietniük kellett, ha sikerül becsukni az ajtót, akkor nyert ügyük van addig, amíg nappal nem lesz, hogy visszamehessenek az Ospreyhez és eltűnjenek innen. Gyorsan felemelte Emmát is, akit Khali felhúzott, s mikor már biztonságban volt mögötte, a nő lenyújtotta a kezét, de érezte, hogy nem fog menni. Már szemmel is látta a hordát, ami egyre csak közelített hozzájuk, valahonnan tudták, hova kell menniük, milyen irányba fussanak. Egy pillanatra felnézett Khali zöld szemeibe, aki beszélt hozzá, de nem értette, mit mond, csak az ajkai mozgását látta, végül Emmára kapta a pillantását. Úgy tűnt, az idő megállt egy pillanatra. A kislány arca maszatos volt a könnyektől és a portól, a barna szemekben azonban látta a felismerést. Emma már tudta, amit Khali nem.

– Szeretlek! – suttogta még Emmának, aztán hátraarcot vett. Időt kellett nyernie nekik, elterelni ezeket, hogy túlélhessék együtt. Még hallotta maga mögött Emma halálra vált sikolyát, ahogy a nevét kiálltja, szíve szakadt meg, de mennie kellett. Ők túlélik, ő nem. A felismerés mellbe vágta, szemeit marták a sós könnyek, mégis tudta, mit kell tennie, mi a feladata, miért őt választotta akkor este Emma édesanyja.

Kirohant az épületből, a kezébe vette a combjára erősített pisztolyt is oldalra lőtt a zombik irányába, aztán elordította magát, hogy kövessék. Ezeknek a vadállatoknak sem kellett több, látta, ahogy irányt változtatnak és felé indulnak, aztán csak rohant a vaksötétbe, félt, rettegett minden ízében, nem akarta, hogy ez történjen. Eszébe jutott minden Emmával töltött pillanat, amikor láthatta mosolyogni, akár az éltető napfény, megkínzott lelkének gyógyír volt ez a mosoly, a barna szemek csillogása, ahogy felnézett rá, ahogy a testvérének hívta, ahogy azt mondta, hogy szereti. Minden együtt töltött pillanat és érzés felrémlett előtte, elhomályosította a látását, csak rá tudott gondolni, csak ő adott neki erőt.

Futott, ahogy csak tudott, azonban egy idő után érezte, hogy kezd lassulni, az egyenetlen talaj, a fájdalom a mellkasában egyre erősebb lett, lábai elnehezültek, már nem tudta úgy tartani a tempót, mint előtte, mikor eljutott arra a pontra, ahol a földre vágódott. Zokogva próbált meg felkelni onnan és futni tovább, de képtelen volt rá, nem fog menni, nem képes rá, nem bírja tovább! Nem akarta látni őket, csak próbálta összehúzni magát, hallotta, ahogy a közelébe érnek, egyre hangosabban zokogott, a rothadó hús bűze erősebb lett, ahogy a csattogó, csapódó hangok. Aztán jött a fájdalom, ahogy a testébe haraptak, tépték őt, marcangolták a húsát, a nyakát, a karjait, a lábait, csak a saját ordítása és zokogása csengett a fülébe minduntalan, miközben fölötte a hold fénye vörösbe váltott át, s nem maradt más csupán, csak a kín.