- Még mindig duzzogsz, kis tündér?- kérdeztem tőle, mire arcán egy újabb grimasz jelent meg, miközben sálát szorosan nyaka köré tekerte. 

- Mondtam már, hogy ne hívj így!- dörmögte orra alatt, majd egy szó nélkül vállára kapta táskáját és elindult a hosszú járdán. 

Csak csendben álltam ott egy darabig, még arcomra egy lágy mosoly kúszott, ahogy néztem egyre inkább távolodó alakját. Lábaival nem lépett tovább előre. Megtorpant, gyönyörű szürkén csillogó szemeit pedig rám vezette, szemöldökét kérdően vonta fel, majd ajkait kezdte mozgatni és akár egy kellemes dallam, úgy hasított elmémbe csilingelő hangja. 

- Nem jössz?- hangzott el a kérdés, mire mosolyom csak még nagyobb lett. Szemeimet lesütöttem, s úgy indultam meg utána. 

- Jövök, kis tündér. Eszem ágában sincs egyedül hagyni.- mondom elsuhanva mellette, ujjaimat pedig selymes tincsei közé vezetem és csak hagyom, hogy lassan kicsússzanak ujjaim közül. 

Szemem sarkából visszapillantok rá, arca egyből vörös árnyalatban pompázik, amit oly nagy erővel próbál elrejteni sálja mögött. Halkan felkuncogok, mire újból kapok tőle egy rosszalló pillantást és egy vállba boxolást. 

- Inkább menjünk.- sóhajtja, én pedig egy bólintással jelzem, hogy egyet értek vele, hisz az idő elég hideg már ahhoz, hogy órákat bóklásszunk itt kint a szabadban.

Csendben mégis kellemesen sétálunk egymás mellett. Akaratom ellenére, többször is végig mérem egész lényét, s meg kell állapítanom magamban, hogy még mindig képes elvarázsolni. Talán a szende arckifejezése az, ami gyengévé tesz.

- Sajnálom amiért a múltkor olyan későn zavartalak, nem mellesleg fel is ébresztettelek.- mondja, mire kérdően nézek rá. Szégyenli magát, ez tisztán leolvasható róla,- annak ellenére, hogy nem tett semmi rosszat. 

Főleg, ha tudná, milyen jót is aludtam utána, hogy hallottam édes hangját. 

- Semmi gond. Hogy őszinte legyek, jól esett, hogy felhívtál.- jelentem ki teljesen őszintén, arcmimikája pedig szeppenté válik. 

Imádom azt, ahogy reagál rám. Legszívesebben felfalnám. 

- Akkor hétvégén eljössz?- teszi fel a kérdést már sokkal határozottabban, ám tekintetét továbbra sem vezeti rám. 

- Nem is tudom..- vakarom meg tarkóm, játszva a kis színjátékom. Ijedten kapja rám végül szomorúságtól csillogó szemeit, ajkai résnyire nyílnak, talán meg is remegnek kissé - mint aki mindjárt sírni fog. 

Miattam sírna. Miattam érezne fájdalmat. Olyan fájdalmat, amit még Ő elviselne, de én annál kevésbé. 

Megtorpanok, tenyeremet pedig finom arcbőrére vezetem. Izgatottan figyeli mozdulataim, ám nem teszek olyat, amivel csak még inkább összezavarnám. Mosolyt erőltetek arcomra, majd hagyom, hogy kezem visszahulljon testem mellé, akár egy fáról lehulló falevél. 

- Természetesen ott leszek.- arcára ismét visszatér az az önfeledt mosoly, aminek a látványát semmi pénzért nem cserélném el. 

Önfeledten kezdi terveit mesélni, amiket már tudom, hogy az előtt kigondolt, mielőtt felhívott volna azon az estén. Mire a házukig érünk, annyi ötletet sorol fel, amire egy év sem lenne elegendő, ha mindet teljesíteni akarnánk. Megtorpan, majd szembe fordul velem és egy hirtelen mozdulattal magához ölel. Szinte levegőt is elfelejtek venni a döbbenettől, szemeim pedig oly tágra nyíltak, hogy félő kiesnek a helyükről. Ám nem hagyom viszonzatlanul gesztusát, hosszú karjaim közé zárom, fejét szorosan mellkasomnak nyomja, s hallom, ahogy mélyeket szippant fekete pulóverembe. Percekig állunk így, mire végre elengedjük a másikat. Egy furcsa szorító és kellemetlen érzés lesz úrrá mellkasomon. Egy idegen érzés, mit nem tudok hova tenni. 

- Akkor holnap várlak. És jobb, ha nem késel!- figyelmeztet ujját feltartva előttem, mire muszáj hangosan felnevetnem. 

- Ne aggódj kis tündér, időben itt leszek.- borzolom össze haját, mire Ő is felnevet, majd még int egyet s ismét eltűnik a ház belsejében. 

******

Idegesen igazgatom tejföl szőke tincseim, amik most nem akarnak nekem engedelmeskedni. Fekete ingemet begombolom magamon, akárcsak szintén fekete csőnadrágom, amikor is az ajtómon egy halk kopogás méltat hangot. Nagyot sóhajtok, majd egy "szabad" után ki is nyílik. A negyvenes éveiben járó férfi lassan végigmér tekintetével, s egy lágy mosoly kúszik arcára. 

- Talán randira készülsz?- teszi fel a kérdést az ajtófélfának támaszkodva, mire megforgatom szemeim és felkapom a földről fekete bőrkabátom. 

- Csak egy barátomhoz megyek.- válaszolom semmit mondóan. 

- Meglepő. Sosem szoktál barátkozni.- emeli fel döbbenten szemöldökét.

- Az emberek változnak, nem?- mondom, majd táskámat kezembe véve végig nézek magamon utoljára a tükörben. 

- Valóban. Azonban..- lép oda mellém, felhajtott ingujjamat pedig vissza lehajtja.- Egyenlőre jobb lenne, ha ezt még így hordanád.- mosolya fájdalmas lesz és be kell látnom, hogy igaz van.

Vannak dolgok, amikre az ember nem büszke. Ilyen dolog az is, amit az ingem alá bújtatok és elrejtek mélyen egy sötét burokba. 

- Jobb, ha indulok.- terelem témát, mire sóhajtva bólint egyet. Magamra kapva kabátom és bakancsom indulok meg a zord időbe, ami most nem kímél senkit sem. 

Motoromat beindítva indulok meg a hosszú, kissé nyirkos utakon, közben egy pirosnál megállva tekintetem oldalra vezetem. Szemeim egy ideig legeltetem a kirakatom, s azon a pompán, amire ránézve már egyből Ayden mosollyal teli arca ugrik be. Gondolkodás nélkül megyek be az üzletbe, majd távozom onnan kezemben az ajándékkal. 

***

Alig fél óra és már ott állok idegesen a kis tündérék háza előtt. Sötét van, így a ház ablakain tompán árad ki az aranyló fény, ami csak még barátságosabbá teszi az épületet. Ujjaim között a kis ajándékot szorongatom, ám egy pillanatra le kell, hogy tegyem, hisz tenyerem szinte már vízben úszik az izzadságomtól. Mély levegőt veszek, s miután sikerült higgadtságot erőltetnem magamra, kezembe fogom a vastag fém karikát, ami az ajtón díszeleg és egy gyenge erőfeszítés által hozzá ütöm a fához, ezzel jelezve a bentieknek, hogy valaki megérkezett. 

Jelezve azt, hogy talán egy olyan emberrel találkoznak, akiktől az ember féltené a gyerekét. Akit az emberek taszítónak és undorítónak tartanak. Nevetnem kell magamon. 

Perceken belül a kilincs lenyomódik és lassan kezdi arcomat beteríteni a sárgás fény, mire hunyorognom kell kicsit. Az ajtó teljesen kitárulkozik, előttem pedig egy harmincas éveiben járó, hosszú fekete hajú férfi áll. Nagyot nyelek és egy pillanatra elgondolkodom, hogy vajon biztos jó házba csöngettem e be. Sötét szemeivel kezd végig méretni, mire az a kevés bátorságom is ami volt, kezd cserben hagyni. 

- Jesse az istenit, enged már be a vendégünket!- hallok meg egy másik férfi hangot, ami az előttem álló férfit észhez téríti és arrébb lépve utat ad nekem. 

Szóval Ő lehet Ayden apja. Mint ne mondjak, eléggé ijesztő egy fazon, de a kis tündér érdekében jóban kell lennem vele. 

Jobban szemügyre veszem a ház belsejét is. Előttem egy hatalmas és világosabb fából készült lépcső áll, ami gondolom az emeletre vezet. Balra tekintve egy hatalmas nappali helyezkedik el, ahol csomó festmény és fénykép helyezkedik el. A levegőbe szimatolva valami pompás illat csap meg, ami a friss ételnek a jele. 

Nos, a kis tündér családja valóban figyelmes...

- Ayden, itt van a barátod!- kiálltja el magát a még mindig mellettem álló férfi, mire egy kissé összerezzenek. Ezután tekintetét ismét rám vezeti, s most teljesen máshogy néz rám. Szája szélén egy mosoly bujkál, amit próbál elrejteni, talán a szigor és a határozottság érdekében.- Gyere, foglalj addig helyet a nappaliban. Amúgy Jesse vagyok.- nyújtja felém barátságosan hatalmas tenyerét, amit félénken ugyan, de elfogadok. 

- Shane.- mutatkozok be én is egy mosolyt erőltetve arcomra, majd követem és helyet foglalok a bézs színű kanapén. 

-  Kész is van!- hallok meg egy csilingelő hangot a hátam mögül, ám hamar rájövök, hogy ez nem Aydené. 

Egy rövid, sötétbarna hajú férfi rohan elénk egy hatalmas tálcával a kezében, amin frissen sült csokis sütik helyezkednek el és csapják meg arcom illatukkal. Összezavaródva tekintgetek oda-vissza a két férfira, mire kérdően néznek rám. Ám a kép egyre tisztább kezd lenni, miután Jesse feláll és egy szerelmes csókot nyom a másik férfi ajkaira. Tisztelettudóan egyből felpattanok, s bemutatkozok a számomra ismeretlen férfinak, ki nevetve fogadja el kezem. 

- Ó, szóval te vagy Shane. Ayden már sokat mesélt rólad.- mondja széles mosollyal, mire szívem akkorát dobban, hogy félek; meghallották.- Én Nate vagyok. Ő pedig a férjem Jesse. Mi vagyunk Ayden és Adelaide szülei.- döbbenten hallgatom szavait, ami az arcomra is kiülhetett, hisz most mindketten felnevetnek. 

Egy torokköszörülés és egy szemlehunyás után, összekaparom magam és sikeresen megtalálom újra hangom. 

- Nagyon örülök a találkozásnak. Ayden egy remek srác, aki nagyon hálás maguknak és nagyon szereti önöket. Ebben biztos lehetek.- mondom, mire meghatódottan elmosolyodnak. 

E pillanatot a tündérke belépése zavarja meg, ki hangosan letrappol a lépcsőn és fut be a nappaliba. Mikor meglát egy pillanatra megtorpan és kipirult arccal méri végig megjelenésem, ám én sem cselekszem másképp. Szinte levegőt is elfelejtek venni, annyira elvarázsol kinézete. Haja csillog és már innen is tökéletesen látszik karamella színű tincsei selymessége. Smaragdzöld színű kötött pulóverja hihetetlenül aranyosan áll rajta, főleg, hogy egy pöppet nagy is rá, így kézfejére lóg. Feszülős fekete farmerja talán túl sokat is emel ki, minek hatására olyan gondolatok születnek fejembe amiknek nem szabadna, hisz ha a szülei hallanák nyomban dobnának ki és tiltatnának el szeretet fiúktól. 

Megszeppen és szégyenkezik az miatt, amiért ilyen sokáig bámult engem, de ebben a helyzetben mindketten bűnösek vagyunk. Ám mintha mi sem történt volna szeli át köztünk a távolságot és rohan oda hozzám. Meglepetésemre ismét karjaiba zár, hiába nem vagyunk most csak ketten. Boldogan viszonzom ismét gesztusát, ám ez most cseppet sem tart olyan sokáig, mint az előző. 

- Örülök, hogy eljöttél.- mondja ragyogó szemekkel és széles mosollyal. 

- Én köszönöm a meghívást.- válaszolom illedelmesen. 

- Gondolom Natetel és Jessevel már megismerkedtél. Ők a szüleim.- mondatát abba hagyja és zavartan kezdi kerülni szülei tekintetét, majd fülemhez hajolva folytatja mondandóját.- Tudom, hogy nem szokványos a családom, de remélem nem bánod.

Bár elmondhatnám neki, hogy mennyire boldoggá tesz az, hogy ilyen szülei vannak. Hogy ők nem nézik a másságot és azt, hogy ki honnan származik. Talán most vagyok életem először a leghálásabb. 

Egy biztató mosolyt küldve felé jelzem, hogy minden rendben van és cseppet sem zavar a helyzet. 

Újból hallani lehet a lépcső nyikorgását, de nem oly intenzíven, mint az előbb. Egy hosszú szőke hajú lány kezd jönni felénk, majd áll meg szülei mellett. 

- Ő itt az ikertestvérem, Adelaide. A suliban már láthattad.- mondja mosolyogva a mellettem pipiskedve táncoló kis tündér. 

- Adelaide.- nyújtja határozottan és magabiztosan felém a kezét, amit örömmel fogadok. 

- Nos, akkor ha itt van mindenki kezdődhet is a vacsora!- csapja össze izgatottan tenyerét Nate, majd mindenkit az étkező felé kezd terelni és a nagy hatalmas asztalhoz, ahol természetesen én Ayden mellett foglalok helyet. 

A vacsora felettébb kellemes hangulatban telt. Éreztem az elfogadást és azt a mérhetetlen szeretet, amit Nate és Jesse ad. Sosem volt ilyen fajta szeretetben részem. Egyszerre rémisztett meg és adott kellemes érzést. Nate remek ételt készített, talán el sem tudom már mondani, mikor ettem utoljára főt ételt. A desszert végeztével udvariasan segítettem kivinni a tányérokat, még a többiek elvonultak a nappaliba. 

- Köszönöm Shane a segítséged, de igazán nem kellett volna.- fordult felém Nate, miközben a tányérokat kezdte bepakolni a mosogatógépbe. 

- Egy ilyen vacsora után és fogadtatás után ez a minimum, amivel köszönetet tudok mondani.- válaszolom, mire egy pillanatra elmosolyodik, majd újból végezni kezdi a dolgát. 

- Tudod, Ayden említette, hogy a nagybátyáddal laksz és, hogy nem rég költöztetek ide...- kezdett bele.- Ha esetleg valamire szükséged van, hozzánk bármikor jöhetsz.

Megdöbbenek, mégis legbelül boldog vagyok. Boldog vagyok, hogy ilyen embereket ismertem meg és boldog vagyok, hogy végre úgy érezhetem; van egy családom. Ha nem lennék ilyen büszke, talán sírnék is, de nem teszem csak egy hálás mosolyt engedek meg. 

- Köszönöm. Igen, valóban nem rég költöztem ide. Az előző város ahol laktam nem igazán volt gyereknek való...- nagyot nyelek, s próbálom elhessegetni az elmémbe feltörni készülő emlékeket. 

- Nem kell róla beszélned, ha nem akarsz.- simítja meg finoman vállam, mire fellélegzem.- Menjünk vissza inkább a többiekhez.- küld felém egy bátorító mosolyt.

Visszasétálva a nappaliba az én kis tündérem unottan habzsolja magába a süteményeket, ám mihelyst meglát abbahagyja tevékenységét és türelmetlenül kezd magával rángatni az emeletre. 

Szoba ajtaja előtt megáll és szembe fordul velem. Arcát figyelve az első gondolat, ami az eszembe jut, hogy milyen jó is lenne megcsókolni. De nem teszem. Nem tehetem. 

- Csukd be a szemed!- utasít, s ellenkezés nélkül teszem azt amit kér.

Kezemet megfogja, úgy lépjük át a küszöböt. Lábam alatt érzem a puha szőnyeget, majd azt, ahogy lassan elengedi kezem és hangja ismét elmémbe hasít. 

- Kinyithatod!- szemeimet óvatosan nyitom ki, várva, hogy a fény ismét irritálja pupillám ám ez nem történik meg. Éles fények helyett csak a lampionok világítanak sorba a falon és az ágy felett. Hangulatos és meghitt, nekem pedig ismét szívem kiugrani készül helyéről.  

Kíváncsian kezdi a kezemben lévő tárgyat vizslatni, amit ujjaimmal erősen szorongatok. 

- Ó igen, majd el is felejtettem.- lépek oda az ágyhoz, amire ráhelyezem a szatyrot és az abba bújtatott karamellás almát. 

Ingem ujját feljebb húzva veszem ki a tömény édességet és nyújtom felé, mire ajkai elnyílnak és úgy tekint a mázolt gyümölcsre, mintha egy kincs lenne. Fogait kivilatja hatalmas mosolya közben és a színes cukorkákat kezdi piszkálni ujjával, akár egy kisgyerek. 

Hatalmas szemeit végül rám vezeti, majd megfogja alkarom, ám hamar el is engedi azt, s ijedten lép egyet hátra. 

Óvatlan voltam és csak ekkor hasít belém a felismerés. Megérezte és már vizsgálja is tekintetével mélyen szántott, mára már begyógyult hegeim. Aggódóan néz rám, ám kezével ismét felém nyúl. Ujjaival finoman fut végig a múltamat jelző sebeken. Képtelen vagyok bármit is szólni, csak figyelem tetteit. 

Akadozva emeli feljebb alkarom, még nem megérzem puha ajkait bőrömön és azt a lágy csókot, amit rájuk lehel. 

Meglepetten figyelem őt, majd felegyenesedik és egy fájdalmas mosoly terül szét arcán, miközben én köpni-nyelni nem tudok. 

- Nos, melyik oldalt szeretnél aludni?