Nem mozdultam. Szinte levegőt sem tudtam venni, annyira belemerültem a rám szegeződő kristály tiszta kék szemekbe. 

A keze még továbbra sem mozdult el vállamról és úgy szorította, mintha épp elfutni készülnék. Bár nem tévedett sokat, hiszen legszívesebben valóban elfutottam volna, csak is azért, hogy megszabaduljak ettől az érzéstől, ami most hatalmába kerített. 

Azonban kezdtem visszatérni a valóságba, ahogy kezét lassan visszaengedte teste mellé, majd egy széles mosolyra húzta ajkait. 

- Mi az, talán elvitte a cica a nyelved?- hangja mély volt, mégis egy enyhe gúny bújt meg benne, de valahogy mégsem esett rosszul. 

- N..nem..- dadogtam szerencsétlenségemre, majd vettem egy mély levegőt.- Jól vagyok, csak egy kissé elgondolkodtam..- válaszoltam lehajtott fejjel, majd kezembe vettem cuccaim. 

- Azt észre vettem, hisz nem sok ember megy neki csak úgy egy ajtónak.- nevetett fel halkan, mire éreztem, hogy elönti az arcomat a pír. 

Szégyen. Ez a szó jutott legelőször az eszembe, amikor magamra gondoltam. Mi mással tudnám magam jellemezni..

Egy biztos. Pozitív jelzővel aligha, míg a negatívakkal tele lenne egy könyv is. 

- Hogy hívnak?- tette fel hirtelen a kérdést, mire egyből rákaptam tekintetem, persze igyekeztem most nem a szemében elveszni és értelmes választ kinyögni. 

- Ayden. Ez a nevem.- jelentettem ki, ám hangom még így is megremegett. 

- Nagyon örülök Ayden.- villantotta ki fogsorát, amit egy szóval tudnék csak jellemezni; tökéletes.- Shane vagyok.- mutatkozott be, majd kezét felém nyújtotta, amitől még jobban ledöbbentem. 

Az emberek nem szoktak csak úgy hozzám érni. Ő mégis ebben a tíz percben már kétszer is megakarna érinteni. Általában mindig messzire elkerülnek az emberek és a halk suttogásból csak úgy bőrömet égetik az undorítóbbnál undorítóbb megjegyzések. Már megszoktam, mégis fáj. Fáj, hogy az emberek, annak ellenére, hogy nem is ismernek elítélnek csak azért, mert másabb vagyok. Mert csendesebb vagyok és, mert néha belemerülök a saját kis világomba. Talán a családom az egyedüli, akik nem bántanak és minden szeretetüket nekem ajándékozzák. Így van, ha Nate és Jesse nem lenne, valószínűleg a helyzetem csak még rosszabb lenne. 

Talán túl sokáig voltam csendben és bámultam a felém nyújtott kezét, mert láttam, ahogy csalódottan kezdi visszaengedni teste mellé, de mielőtt ezt megtette volna utána kaptam és megszorítottam. Elfogadtam a bizalommal felém nyújtott kezét. Nem hagyhattam veszni hagyni. Most nem. 

Arcára újból egy elégedett mosoly kúszott, míg az én arcomra a zavarodottság ült ki, de mégis legbelül boldog voltam. Ha csak egy pillanatig tartott akkor is, számomra felejthetetlen élményt okozott már ez a kis apró gesztus is. 

Ahogy ránéztem tökéletesen megformált arcára, a levegő újból bent rekedt tüdőmbe. Ha most kérdezett volna valamit tőlem, bizony egy szó sem jött volna ki a torkomon. Mint akinek hirtelen elvágták volna a hangszálait és soha többé egy szót sem tudott volna mondani. 

A haja szőkén ragyogott, és legszívesebben ujjaimat olyan gyengédséggel vezettem volna tincsei közé, hogy magam is elolvadtam volna a tapintásától. Az állkapcsa kissé megfeszült, mégis karakteres formát adott a számára, még így is. Ekkor vettem csak észre,- teljesen elfelejtve azt - hogy az előbb kezet fogtam vele és még mindig szorítom a tenyeremben elhelyezkedő hatalmas kezet. Mert bizony az volt. Ezzel a tenyérrel, - ha akarna - olyan pofont tudna nekem adni, hogy bizony se perc alatt a földet nyalnám az arcommal. Erre a gondolatra persze egyből besajdult az előbb szerezett monoklim és fájdalmasan szisszentem fel, miközben végre elváltak kezeink egymástól. 

- Mi történt az arcoddal?- hangjában érezhető volt egyfajta aggodalom, amit nem tudtam mire vélni, hiszen csak most ismert meg. Semmit nem tud rólam. 

- Sem..- válaszoltam volna, azonban egyből belém fojtotta a szót, amikor hosszú ujjait az említett kékes foltra simította és olyan gyengédséggel tapogatta arccsontom, hogy úgy éreztem, rögtön feladják a lábaim a szolgálatot és itt helyben összeesek. 

Szemeimbe könnyek gyűltek és éreztem, ahogy torkomat a sírás kezdni mardosni, így egy erős mozdulattal elcsaptam kezét és olyan szélsebesen kezdtem el futni, hogy az utánam kiáltó hanggal sem foglalkoztam már. 

Miért? Miért ilyen közvetlen velem? Miért érezem azt, hogy minden egyes érintésével felszakított valamit bennem, amit eddig oly gondosan elrejtettem minden és mindenki elől? Annyi kérdés járt a fejemben, hogy egyből meg is fájdult és az udvaron lévő egyik padra helyeztem magam és csak bámultam magam elé. Túl sok volt ez nekem mára.

Először szarrá vernek, aztán meg olyan gyengédséget kapok, hogy legszívesebben összeroppannék a testembe áramló kétségbeesettség és a fejembe hasító fájdalomtól. Nem ismerem őt, de ő se engem. Azonkívül, hogy tudjuk egymás nevét. 

Shane - Még a neve is túl tökéletes, hogy igaz legyen.

De várjunk csak. Normális, hogy így gondolok egy fiúra? Végül is, ha azt nézzük, hogy egy meleg párnak vagyok a fia, akkor igen. De, ha a társadalmat nézzük, akik között többször is megfordul olyan emberek, aki utálattal néznek a másabb emberekre. Azt hiszem homofóbiának nevezik ezt. Bár nem igazán értem miért "fóbia", ha egyszer ez nem valamifajta félelem, hanem inkább undor. Az emberek furcsák és ostobák néha. 

Elmélkedésemből a csengő éles hangja szakít ki és kapok észbe, hogy bizony nem mentem be órára. Majd mondom azt, hogy még rosszul voltam. Legalább erre van egy jó indokom, ha már az idióta érzéseimre nincs. Vállamra kapom táskám és beindulok vissza.  A folyóson a diákok csak úgy zsibognak, én pedig igyekszem minél kevesebb feltűnést kelteni és láthatatlanná lenni. 

Persze Adelaide egyből megtalál és elkezd bombázni a kérdéseivel. Tudom, hogy csak aggódik, de néha túlzásba viszi. Szeretem őt, de ne viselkedjen úgy, mintha az anyám lenne, vagy hát, az én esetben az apám. Rövid válaszokat adok neki, amit észre is vesz és szerencsére nem faggat tovább, csak besétálunk a következő terembe, ahol kezdődni fog az óránk. 

Töri, a tanár maga a sátán, de legalább érthetően magyaráz. A szokásos kis helyemre ülök és szokásosan egyedül. Megszoktam a magányt és ő is megszokott már engem. Mondhatni már a társam lett mindenben. 

A csengő újból jelez, csak most épp a szünet végét, így mindenki elkezd beözönleni az ajtón és a helyére ül. 

- Szép az arcod!- kiált nekem oda az egyik nagy képű srác az osztályból, mire úgy csinálok, mint aki nem hallotta és a betoppanó tanárra nézek, aki most nem egyedül jött be. 
Ott volt Ő. A tökéletes mosolyával és a tökéletes arcával.

A tanár hangosan köszön, majd  belekezd mondandójába. 

- Had mutassam be nektek az osztály legújabb tanulóját, Shane Wright-ot!

A teremben szinte megdermed a levegő, ahogy mindenki őt nézi és arcára újból kiül az a csodálatos mosoly, miközben bemutatkozik. Tekintete végig fut az emberek között, majd megállapodik rajtam, s arckifejezése teljesen kivirul. 

Köpni-nyelni nem tudok, csak egy dolog jár most a fejemben. Jobban mondva kettő. 

Az egyik, hogy ilyen nincs és, hogy ez lehetetlen. 

A másik pedig, hogy vajon, ha kiugranék most az ablakon nagyot esnék-e innen a másodikról?

____________________________________________________________________________

! FIGYELEM !

Valójában ezt a részt meglepetésnek szántam nektek a mai napra, hiszen csak heti egy részt szoktam hozni. Remélem tetszett nektek!❤

 Illetve a másik dolog pedig, hogy kijött egy új könyvem, ami  egy Fanfiction, méghozzá egy Larry ( Louis x Harry ). Maga könyvem Te más vagy címen jelent meg, amit az oldalamon meg is találtok és remélem, hogy tetszeni fog azoknak, akik elolvassák! 💐  

🌼Legyen csodálatos napotok!🌼

Luv ya, guys!💕