Reggel az ébresztőm keserves hangjára ébredtem és kezdtem kitisztítani az elmém még az álmaim kábulatából. Feltápászkodva ágyamból a fürdőbe mentem, ahol elvégeztem a szokásos reggeli rutinom, majd magamra kapva egy fekete pulóvert és egy fekete csőnadrágot leindultam az emeletről kezemben a táskámmal. Adelaide már a reggelijét fogyasztotta az asztalnál, majd Nate meglátva engem egy tányért tett az asztalra, majd rá az elkészült reggelit. 

- Jó reggelt, Ayden!- köszöntött apám, majd egy puszit nyomott hajam közé, miközben egy narancslevet töltött nekem. 

- Nektek is jó reggelt!- válaszoltam vissza egy halvány mosoly kíséretében, mire Jesse is leérkezett az emeletről és köszönésként mindkettőnk fejére egy puszit nyomott, majd Nate ajkára egy csókot hintett. 

Más emberek undorítónak tartanák ezt, azonban én cseppet sem találom taszítónak, ahogy Adelaide sem. Valójában mindig is felnéztem rájuk és mindig egy kis boldogság kúszott belém, amikor láttam, hogy milyen boldogok is együtt, annak ellenére, hogy mennyi mindenen mentek keresztül az évek alatt, főleg Nate. Pár éve hallottuk először a történetüket és mindketten elhűltünk, mikor megtudtuk, hogy Nate gyerekkora mennyire szörnyű volt és, hogy miken kellett keresztül mennie. Ekkor gondoltam csak igazán bele, hogy mennyire hálás is lehetek nekik, amiért hozzájuk kerültem, nem pedig valami elmebeteg faszhoz. Ezzel a gondolattal persze nem voltam egyedül, hisz ahogy telt az idő, a testvérem is egyre inkább felfogta a helyzetet és egyetértett velem. 

- Ayden..- halottam meg Jesse hangját, mire teljesen kizökkentem gondoltaimból és felé kaptam tekintetem.

- Tessék, papa?- kérdeztem vissza úgy, mint egy félénk kisgyerek.

- Ma bemegyek beszélni az igazgatóval. Szeretném, ha vigyáznál magadra addig is, és ha bármi baj van kérlek szólj nekünk.- nézett rám szigorú, mégis lágy tekintetével, majd ujjaival belesimított barna hajamba. 

- Rendben.- bólintottam ezzel ráerősítve a válaszomra.- Köszönöm, hogy próbáltok megoldást találni..- mondtam kissé halkan, mire mindkét szülőm arcára egy mosoly kúszott.

- Erre való egy család.- válaszolták szinte egyszerre, mire elmosolyodtam, majd befejeztem reggelimet Adelaidel együtt. 

- Gyere már Ayden, így elfogunk késni!- rivallt rám testvérem az ajtóból, miközben már a kabátomat kaptam magamra.

- Megyek már, nem kell türelmetlenkedni..- morogtam, egy hangos köszönés után pedig kiléptünk az ajtón és lekezdtünk sétálni a suli felé. 

Az út közben csendben sétáltunk egymás mellett, ám Adelaide az egyik pillanatban megtorpant, mire kérdően néztem fel rá. 

- Minden oké?- nem válaszolt, csak bámult meredten előre, mire én is oda kaptam tekintetem és már értettem, hogy miért is reagált így. 

A kedvenc szekálóim álltak ott az iskola kapujában. Szinte már napi rutinná vált, hogy belém kötnek ok nélkül és élvezettel vigyorognak a képembe, miközben fájdalmat okoznak nekem. 

- Nem lesz semmi baj, ne aggódj.- simítottam végig vállán, s végre rám kapta tekintetét. 

- De Ayden, hogy oldod meg? Eddig egyszer sem sikerült őket leráznod. Nem akarom, hogy újból bajod essen.- nézett rám aggódó tekintetével, mire nagyot sóhajtottam, majd megöleltem. 

- Nem lesz semmi baj, vagy ha mégis, ezt is túlélem, mint a többit.- mondtam, majd lassan eltoltam magamtól.- Menj előre, majd én is megyek.- néztem szemeibe határozottan, mire csak bólintott és elindult befelé a kapun. 

Mélyen szívtam be tüdőmbe a még nedves levegőt, s elindultam a kapu irányába. Tudtam, hogy innentől már nincs visszaút és egy pillanatra sem szakítottam meg velük a szemkontaktust, majd mikor már épp áthaladtam volna a kapun az egyik srác visszarántott vállamnál fogva és a falnak, mire a többi magas IQ-val rendelkező srác halk nevetésben tört ki. 

- Azt hitted, hogy hagyunk csak úgy elsétálni?- kérdezte gúnnyal itatott hangon.- Naiv vagy Ayden, nagyon naiv.- simogatta meg kezével arcom, mire egy levakarhatatlan fintor ült ki az arcomra és egy erős mozdulattal csaptam el kezét.

- Ne merészelj hozzám érni az undorító kezeddel.- sziszegtem fogaim közül és magam is meglepődtem, hogy ennyi bátorság szökött belém. 

- Nocsak, milyen bátrak lettünk hirtelen.- kuncogott fel gúnyosan, amitől nyelnem kellett egy nagyot, de most nem szabadott megfutamodnom. Álltam továbbra is a pillantását, mire kezét újból arcomra simította, de azt újból elcsaptam kezemmel, ám most sokkal erőteljesebben. 

- Azt mondtam, hogy vedd le rólam a mocskos kezed!- emeltem fel hangom, mire a következő pillanatban már egy hatalmas ütést kaptam arcomba ököllel. Kezemet egyből az ütés helyéhez kaptam és fájdalmasan szisszentem fel. 

- Kissé soknak képzeled magad.- ragadta meg pulóverem szélét.- Azt hiszed, hogy bárki is hozzád érne egy ilyenhez, mint te?- szinte köpte a szavakat arcomba, szemei pedig a dühtől forrtak. Ajkaim remegni kezdtek, az arcom jobb oldala pedig úgy sajgott a fájdalomtól, hogy legszívesebben sírva fakadtam volna. Ha ez még nem is lett volna elég a következő pillanatban már elengedte pulóverem, ám a mellette álló srác egy hatalmas rúgást mért gyomromra, amitől egyből összegörnyedtem és a földre estem.

- Maguk meg mit művelnek ott!?- hallottam meg azt az igen jól ismert mély hangot, ami nem tartozott máshoz, mint az iskolaigazgatójához.- Elment a józan eszük?! Azonnal takarodjanak az irodámba!- ordította, mire lassan felemeltem fejem és próbáltam lábra állni kisebb-nagyobb sikerrel. A többi srácnak az arca egyből ijedté vált és félve kezdtek beindulni a kapun. 

A falnak támaszkodva álltam fel lábamra, mire az igazgató oda sietett hozzám, majd megláttam Adelaide ledöbbent arcát, aki egyből segítségemre sietett és kezemet vállára helyezve segített besétálni az iskolába, miközben az igazgató szorosan a nyomukba volt, és elmondta, hogy engem is vár az irodájába, miután elláttak az orvosiban. Adelaide végig velem volt és csak a sérüléseimet vizsgálta tekintetével, majd a kezemet fogva várta meg, még ellátták sérüléseim. Szerencsére kisebb zúzódásokkal megúsztam. Megint.

******

Nem telt bele fél óra és már az igazgatónál ültem szüleimmel az oldalamon. Jesset majd szétvetette az ideg, állkapcsa nem egyszer megfeszült, mire Nate nyugtatóan kezdte karját simogatni.

- Köszönöm, hogy ilyen hamar ideértek. Gondolom tudják, hogy miről van szó. Aydent ma reggel az iskola előtt bántalmazták, aminek következtében sérüléseket szerzett ám szerencsére komolyabb baja nem lett.- foglalt helyet az idős úr székében, miközben határozottan magyarázott nekünk. 

- Tisztában vagyunk vele, hogy mi történt. Az utóbbi hetekben Ayden folyton sérülésekkel járt haza és ez már nem állapot!- csattant fel ingerülten Jesse, mire Nate egy rosszalló pillantást vetett rá, majd vett egy nagy levegőt.

- Vannak konfliktusok az iskolába, de Ayden esetében ez már komollyá fordult. Megnyugtathatom önöket, hogy azok, akik bántották igen szigorú büntetésben lesz részük.- folytatta, miközben lesütötte szemeit. 

- Milyen fajta büntetésben?- kérdezte Nate nyugodt hangon. 

- Egy időre felfüggesztettük őket, mivel elég nagy gondot okoztak mostanában az iskolában. A szülőket természetesen értesítettük és amennyiben visszatérnek, de viselkedésük nem változik az iskola elbocsátja őket.- mondta szigorúan, mire kissé ijedten néztem, hisz tudtam, hogy ez mind miattam van és lehet, hogy ez miatt újból egy igen kellemetlen verésben lesz részem, ha visszajönnek. 

- Köszönjük.- bólintott egyet határozottan Nate, majd elköszönve az igazgató úrtól kiindultunk a folyósora, ahol már testvérem aggódva várt minket. 

Miután mindent elmondtam neki megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd visszaindult barátaihoz, miután elköszönt Jessektől. 

- Ha gondolod, akkor haza jöhetsz velünk.- fordult felém Jesse, miközben szorosan megölelt. 

- Nem, maradok. Most már minden rendben lesz és amúgy sem szeretnék lemaradni a tananyaggal.- válaszoltam egy biztató mosoly kíséretében, mire egy nagyot sóhajtott, majd elengedtük egymást. 

- Rendben van, de vigyázz magadra. Értetek jövök az órák végeztével.- mondta, mire még Natenek is adtam egy ölelést és elindultam a már régen elkezdődött órára. 

Fejemet lehajtva indultam a kihalt folyósan, teljesen belemerülve gondolatimba. Folyton csak azon járt az agyam, hogy miért nem vagyok képes megvédeni magam. Gyengének és szerencsétlennek éreztem magam ilyenkor. Örültem, hogy egy kicsit bátrabb lettem abban a helyzetben, ám mit sem értem el vele. Az elmémben többször is visszhangzottak azok a mondatok, amiket a fejemhez vágtak. Azt hiszed bárki is hozzád érne? Igen, tény, hogy még egy kapcsolatom sem volt, annak ellenére, hogy ilyenkor már mindenki elkezd ismerkedni és belecsöppen a szerelem világába. Valóban soha senki nem ért még hozzám, hiszen párszor már próbálkoztam lányoknál, akik csak a képembe röhögtek és faképnél hagytak. Talán ezért is vélekedem úgy magamról, ahogy. Talán ezért van az önbecsülésem valahol a véka feneke alatt.

Ahogy belemerültem az elmém zavaros gondolataiba, már csak azt vettem észre, hogy teljes erőből nekiütköztem  az előttem álló ajtónak és a földre zuhantam. Lassan kezdtem felülni, miközben arra gondoltam, hogy vajon ennél rosszabb már lehet-e? Újból lábaimra álltam, majd összeszedtem táskámat a földről. 

- Minden rendben? - hallottam meg egy mélyen reszelős hangot a hátam mögül, majd egy érintést éreztem meg vállamon.

Nem szóltam semmit, csak álltam ott ledermedve. Ő volt az első, aki megérintett.