19. Fejezet

A gépek folyamatos működése. Ez a hang száll most csak a fehéren virító szobában. Lassan egy hete, hogy az én kis tündérem egy ismeretlen világban ragadt. Azóta nem voltam otthon, s talán még most is csak az érintése tart életben, ahogy tenyerem közzé fogom apró és hideg kezét, mi nem mozdul. Nem érint, s nem véd. Nem nyújt támaszt meleg ölelése, nem érzem édes karamella illatát, mindent a steril szag vesz körbe. Nem mozdulok mellőle egy percre se, agyam mégis már kezdi feladni a harcot, hisz talán napok óta nem aludtam. Hallucinálok, mintha mindig az Ő hangját hallanám a kínzó csöndben. De bíbor ajkai most nem mozognak, s torkából nem jön hang. Kínoz, minden egyes nap kiöl belőlem a darabot. Csak növeli a hiányát és a magányt. 

Mégis remélek. Reménykedek, hogy újra láthatom smaragd színű íriszeit, mik egészen lelkemig látnak és beterít fényével. Akárcsak én, a kis tündér szülei is tele vannak reménnyel, ám azt senki nem vallja be: a múló napokkal ez csak fogy és fogy, míg egyszer már nem lesz. 

Nevén szólítom, becézgetem. Semmi nem történik. Csend van és üresség. Mintha a világ minden boldogságát magával vitte volna. De én nem megyek sehová. Csak ülök a rozoga fehér székén, s reménykedek. 

Emlékfoszlányok hasadnak fel a fejemben, és törnek elő a sötét mélységből. Talán már el is felejtettem, hogy mi is volt a múltban...

Ám Ő rá mindig emlékeztem. 

" Nem épp a legjobb nevelést kaptam a családomtól. Már a legkisebb hibámért is büntetést kaptam. Talán nem is csoda, hogy felváltva menekültem a rosszabbnál rosszabb dolgokba. A drogok, mik tompítottak mindent. A fájdalmat, az elhagyatottság. Azok a színes pirulák képesek voltak egy más világot teremteni és boldogságot adni, mit a szüleimtől sosem kaptam. Nem volt egy büszke mosoly, egy szeretettel teli ölelés vagy épp egy kedves szó. Teher voltam; se több, se kevesebb. Mégis próbáltam megfelelni, még nem feladtam. Csak a fájdalom maradt nekem. A fájdalom, mit enyhíteni akartam. Egy vágás, két vágás: mindent vér borít. A kádban ülök, sebek tátongnak a kezemen, miközben a patyolat tiszta víz karmazsin színt ölt. A gyógyszerek a szervezetemben dolgoznak: kezdek álmos lenni. Hideg van, fázom. Nem jön senki, nem ment meg senki. Már az a füves cigi se segít, mit az előbb szívtam el. Semmi nem segít. Sípol valami, cseng a fülem. Minden homályos és sötét. Valami zajt hallok, egy hang. Kopogás, dübögés, kétségbe esett kiáltás, én pedig víz alá merülök. Már nem érzek semmit..

Fáj a szemem, a kezem, az egész testem. Villámként hasít belém mindenféle érzelem, s felismerés. Nem haltam meg; kár. Oldalra nézek, hol a nagybátyám alszik. Ő volt az egyetlen, aki foglalkozott velem. Akinek talán számítottam. Mintha megérezné jelenlétem, felébred. Szemei karikásak, arca borostás, mégis szempillantás alatt pattan fel a székről és ölel magához. Boldog, mégis sír. Örül, hogy élek. Elmond mindent, mától nála lakok. A szüleim lemondtak rólam, mondván: nekik nincs szükségük egy ilyen szégyenfoltra. S milyen igazuk van.

Pár nap múlva hazaengedtek, az új szobámban már minden holmim ott volt. Minden új volt, mégis megszokott. Ám tudtam; semmi sem változott. Fáradtan dőltem bele az új ágyamba, miből orchidea illat áradt. Kellemes és andalító volt számomra, talán ezért is merültem olyan gyorsan álomba aznap. 

Másnap azonban minden folytatódott. A bőröndömben kezdtem kutakodni, még meg nem találtam azt, amit kerestem; egy fehér kis doboz, miben gyógyszerek csörögnek. Rázogattam, farkas szemet néztem vele. Most még nem lehet. Eldugtam a matracom alá, a szobámból kilépve pedig tudatosult bennem, hogy egyedül vagyok itthon. Kényelmes kabátom magamra öltöttem, s úgy léptem ki a zord őszies időbe. Szükségem volt egy doboz cigarettára. Nem volt messze az a kis bolt, ahová már párszor betévedtem, én ellenben a hosszabb utat választottam. A lábam előre vitt, nem álltam meg csak akkor, mikor végre elértem a célomhoz. 

A sorok között sétáltam, mikor is a kabátom zsebébe nyúltam. Egy levél gyógyszer, miről már el is felejtkeztem. Arcomra mosoly húzódott; szánalmas vagyok. De miért is ne. Egy elhagyatott helyen senki nem talál meg, és nem ment meg. Egy üveg vizet, és a doboz cigimet szorítva kezemben hagytam el a boltot. Lassan téptem fel a dobozt, majd vettem ki egy szálat és gyújtottam meg. Mély levegő, vegyél levegőt Shane..

Jól ismertem ezt a várost részt, főleg a csendesebb részeit. Egy erdő rész, hol volt egy egymagában álló pad; tökéletes bizonyult. Elindultam, lábaim alatt a levelek recsegtek, mintha visszaakartak volna tartani hangjukkal. S sikerült nekik. Valaki megelőzött engem. Egy törékeny fiú, kinek arcán a könnyek futottak versenyt, miközben kezében táskáját szorongatta. Nem értettem miért, de oda mentem hozzá. Talán megsajnáltam.

Lehuppantam mellé, mire Ő rám emelte megtört tekintetét: ennek ellenére gyönyörű volt. Kezeivel könnyeit kezdte letörölni, orrát erősen szívni kezdte, mire egy zsebkendőt nyújtottam felé, amit illedelmesen megköszönt. 

- Elmeséled mi miatt engeded a szomorúságod útjára?- kérdeztem tőle halkan, mire egy percig csendben volt, majd egy aprót bólintott. 

- Utálnak, kigúnyolnak, csak mert nem vagyok erős. Gyengébb vagyok, mint ők. Ezért bántanak.- válaszolta, közben szemeit az avarra szegezte. 

S csak bámultam Őt. Képtelen voltam levenni róla a szemem. Magával ragadott, ittam a látványt. 

- Szerintem gyönyörű vagy.- csúszott ki a számon halkan, ám Ő meghallotta; arca vörös lett. 

Kézfejemre nézett, hol a kötés kilátszódott. Tanulmányozta szemeivel, majd nyelt egy nagyot és rám nézett.

- Fáj?- hangja ártatlan volt, talán fájdalmas is. 

- Minden fáj.- válaszoltam egy kínos mosollyal arcomon. Zsebembe nyúlva vettem ki egy újabb szál cigit, ezzel kirántva az én bűnöm. 

Utána akartam nyúlni, de Ő megelőzött. Kezébe fogta a kissé koszos gyógyszer levelet, majd felém nyújtotta. Pedig tudta, hogy mi az. Nem volt ostoba, pont ezért is mondta azt amit. 

- Szerintem te is szép vagy. Kár lenne egy ilyen csillagot felküldeni az égbe.- ajkai mosolyra húzódtak, nekem pedig torkomon akadtak a szavak. 

Remegő kezekkel kaptam ki kezéből a fehér pirulákat, miket még aznap a lángok marcangoltak szét.. 

- Nekem ideje mennem. Örültem, hogy találkoztunk és köszönök mindent.- állt fel, ám előtte még egy kisebb tárgyat nyújtott felém, mit talán a táskájából húzott elő mikor nem figyeltem. 

Egy hógömböt adott, mit imádott és rengeteg volt neki belőle.

Az a hógömb pedig azóta ott díszeleg a szobámban, minden egyes nap kezembe veszem, hogy láthassam a hópelyhek táncát, s az alján lévő nevet: Ayden. "

Elbóbiskoltam, és egy furcsa álmom volt. A kis tündérrel való első találkozásom. Kezem nem mozdul, mert nem tud. Valami szorítja, s melegséggel önti el. Felemelem lassan fejem, az arcára nézek. Csillogó íriszeivel engem néz.

- Azt hittem már sosem ébredsz fel..- suttogja erőtlen hangjával, mire szóhoz sem jutok. 

- Nem álmodom?

- Ébren vagyunk. Ez mind a valóság.- kuncog fel, édes mosolyát újra megvillantja. 

Felpattanok, és nem szólok többet. Ölelni kezdem, oly szorosan ahogy csak tudom, mit Ő is viszonoz. 

- Hiányoztál...- suttogom fülébe.

- Te is nekem.- válaszolja, ajkaimmal megtalálom övét. Elmondhatatlanul hiányzott a csókja, a puha párnácskái, az egész mindensége. 

 S nincs már csend, nincs magány. Édesen csilingelő hangja zenél: ez a legszebb dallam. Mindenki mosolyog, már sehol sincs a bánat. Elűzte fényével.   

Ekkor jöttem csak rá igazán: már rég kibontotta a szárnyaim és bebújt közéjük. 

____________________

Sziasztok!

Nos elérkezett az utolsó előtti rész, mi azt jelenti: Egy rész és vége.

De arra még várni kell kicsit. Remélem mindenki boldog Ayden sorsával kapcsolatban.😳

Legyen szép napotok!❤

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top