Minden reggel számomra ugyanolyan volt; semmit mondó. Ahogy az ébredező, tompa napfény átvilágított ablakomon és beterített mindent sárga színnel. Ajkaim akaratlanul is mosolyra húzódtak, hisz egyből Ő jutott az eszembe. Az ártatlan, mégis fénnyel teli arca. Hosszú pillái, mialatt ott bujkáltak smaragd színben pompázó szemei. Finom illatát még most is érezni az ágyneműm puha anyagán, s akárhányszor beleszippantok elandalít és egy másik ismeretlen világba repít; mit csak mi ismerünk.

Ám most valami furcsa. Nyomaszt és feszít belülről. Kellemetlen borzongás fut végig a testemen és én mit sem törődök vele. Ráfogom a koszán fújdogáló szélre, mi besüvít a rosszul záródó ablakomon és megmozgatja a tárgyakat, s engem. 

Szokásosan elkészülök, ott hagyom szobám az édes magányban. Hagyom, hogy motoromon ismét a szél játszadozom velem, mégis zsigereimben nem múlik az érzés. Üzenni akar valamit. Valami olyasmit, mit a legrosszabb rémálmomban sem szeretnék. 

A suli körül is csak néhány ember lézeng, talán túl korán érkeztem. Leállítom járművem, és csak várok, de az én kis tündérem sehol sincs. Öt perc, Tíz perc, majd Húsz perc. Sehol senki. Telefonomat kezembe véve keresem ki a nevét; az egyetlen nevet. Kicsöng, s csak csöng. Szól a zene, mégis néma minden. Végül csak a tizedjére szóló, búgó hang figyelmeztet arra, hogy nem elérhető. Ujjaimat idegesen kezdem tördelni, miközben talán már az ötödik méregszálam szívom. Lábaim nem állnak meg egy helyben, ide-oda visznek, mégis úgy érzem egy helyben toporzékolok, mint egy elveszett kisgyerek. 

Egy fekete autó lassít le előttem. Ismerem, hiszen a kis tündér minden reggel szinte ebből szál ki. Ám most nem történik semmi. Minden megáll, s egy összetört lány csapja be maga után az ajtót és rohan oda hozzám. Szó nélkül ölel magához és szorít. Ledöbbentek, testem azonban cselekszik és visszaölel. Érzem, hogy baj van. Az az erős szorítás már szinte levegőt sem enged venni, s az agyam kétségbeesetten hajtogatja a kérdést: Hol van Ő? Hol van az én tündérem, ki napfénnyel teríti be sötét és elveszett lelkem? 

De ismét nem kapok választ, helyette keserű könnyek áztatják pulóverem finom anyagát. Fájdalommal teli hang az, mi felszakad Adelaide szájából. Félni kezdek. 

- Mi történt?- kérdezem halkan, ám hangom még így is megremeg. Hallani akarom, de mégsem, mert tudom; a válasz kínt okoz nekem.

-  Ayden...- hüppög, szinte alig kap könnyeitől levegőt, de erőt vesz magán. Erős lány, akárcsak a testvére. Rám néz kisírt szemeivel, arca sírásba torzul, de még tartja magát.- Ayden megsérült.. és komában van..- eddig tartott.

Összetörve borul ismét nyakamba, miközben én csak állok, s úgy érzem; meghaltam. Nem akarom felfogni a szavakat. Nem akarom értelmezni a valóságot. Nem szólok semmit, csak bámulok üres tekintettel magam elé. Valami hideget érzek arcbőrömön. Ujjaimat oda nyújtom, s valamiféle átlátszó folyadék jelenik meg ujjpercemen. Könnyek. Azok hullanak most szemeimből oly gyorsan, hogy szinte észre sem veszem. S fáj. Fáj a létezés és a magány. 

Szorítást érzek kezemen. Valaki húz magával, majd egy puha ülésre ültet. Hallom amint a biztonsági öv kattan, de mind hiába: már nem vagyok biztonságban. Minden tompa és homályos. Még mindig sírok, akárcsak az ég, miből fátyolszerűen kezd hullani az eső. Az ég is érte sír. 

Nem emlékszem mikor állt meg az autó és szálltunk ki belőle, csak a fehérségre emlékszem, miben a kórház falai ékeskednek. A csupasz kövön hallani az emberek kopogását, amint lépkednek. Mindenki megy előre, s előre még én valahol megragadtam. Meleg kezeket érzek meg karomon, mire felemelem földről az eddig törött tekintetem. A kis tündér szülei, kik talán nálam is gyengébbek. Nem sírnak, de sírtak. Tisztán látszanak a száradt könnyek, s a vöröses kialvatlan szemek. Néhány kegyes szó, és már indulunk is tovább. 

Egy ajtóhoz érünk, hol egy orvos áll papírokkal a kezében. Mindent elmond az én kis tündérem állapotáról, de én nem fogom fel. Elsuhannak fülem mellett a szavak. Nem akarok tudomást venni róla, csak várom, hogy ez a rémálom véget érjen, s mikor felébredek ott legyen az kis tündérem csillogó arca. Hallani akarom a nevetést, látni a sziporkázó mosolyát. Érezni a mámorral teli csókját. Meleg és szende ölelését, mi semmihez sem hasonlítható. 

Az ajtó pedig nyílik. Sötét van, hallani amint az eső az ablakhoz csapódik, mintha beakarna ide jutni. Szemeimet lehunyom, mély levegőt veszek. Minden fertőtlenítő szagú, sehol az az édes karamella illat. Majd lépek egy, kettőt, hármat, míg neki nem koccanok a fémből készült ágynak. Lassan nyitom ki szemem és tárul elém a látvány. Arca sápadt, szájából egy hatalmas cső áll ki, mi által most levegőt kap. Bőre kék, zöld, lila. Sehol a ragyogás, sehol sincs az én kis tündérem. Karamella színű tincsei összetapadtak egy vöröslő folyadéktól, mit vérnek hívnak. Kezéhez kapok; jéghideg. Nem mozdul, csak a gépek csipogását hallom, mik jelzik felénk; még él. 

Hallom a mesét. A mesét miben kiderül, hogy mi történt az én csillagommal. Nem volt esélye az öt szörnyeteg ellen, kik addig verték őt, míg nem már mozdulni sem tudott. Egy idegen találta rá, ki azonnal segítséget kért és hála neki még él. 

Félre tekintetek. Adelaide sírva kapaszkodik Natebe, még Ő Jesse ölelésébe kap támaszt. Mindenki hibásnak érzi magát. Nate azért, mert ő egyezett abba bele, hogy Ayden egyedül menjen suliba, most az egyszer gyalog. Jesse, mert nem tiltakozott és nem erősködött a jogért, mi arra hatalmazta volna fel, hogy testvérével együtt vigye el oda, ahol tudást szerez. Adelaide ki nem állította meg, s hagytam, hogy vesztébe sétáljon. 

Mégis én érzem magamat a legnagyobb hibásnak, mert nem voltam ott vele. Nem mentem el, hallgattam rá. Nem leptem meg Őt, pedig lehet várta. Cserben hagytam azt, aki a világot jelenti számomra. 

 Az én kis csillagomat, kinek fénye most kihunyni készül, még lelke egy másik világban ragadt valahol. Egy álomban éli most a jelent, és nem tudni mikor tér vissza a valóságba.  

Megmentett engem Ő már számtalanszor: a jelenben, a múltban. Abban a múltban, mit oly annyira próbálok elfelejteni és még csak nem is tudja; már akkor szerettem Őt.

________________________

Sziasztok!
Ez egy fajta bónsz rész, mit saroolttt kap, miután kitalálta mi lesz Aydennel.😌❤

Illetve sajnos vagy nem sajnos, hamarosan vége lesz a könyvnek, már csak pár rész van hátra. Addig még lehet azonban izgulni.

Legyen szép napotok!💞