A vasárnap délutánt a kanapén ülve töltöttük, miközben egy jó nagy bögre forrócsokit kortyolgattunk. Kanalammal a benne lévő mályvacukrokat kezdtem piszkálni, amiknek fehérségéről egyből a mellettem ülő haja jutott eszembe. Ahogy a folyadék alányomom, s az alámerül még én erőszakkal ott tartom. Majd mikor engedek rajta, a felszínre tőr egyből, ám a színe más. Koszos fehér, ahogy a barna nedű rátelepedett és befogta. 

- Nem mondták még apukádék, hogy az étellel nem illik játszani?- egy pillanatra összerezzenek, hisz teljesen belemerültem gondolataimba, ezzel kizárva a külvilágot. 

Csíntalan mosolyát a bögre mögé bújtatja, ahogy szájához elemeli és egy aprót kortyol bele, közben kíváncsi tekintetét továbbra is rajtam legelteti. 

- Én nem játszottam, csupán a fizika törvényét teszteltem.- válaszolom teljes komolysággal, mire kibuggyan belőle egy hangos kacaj. 

Imádom a nevetését. Imádom azt az őszinte mosolyát, amivel megvillantja tökéletes fogsorát. Imádom a vékony, rózsaszínes ajkait, amik oly gyengédek és amik mindig elrepítenek egy másik világba, mikor az enyémet érintik. 

Egy angyal. Efelől semmi kétségem sincs. 

- Bocsánat, hogy megzavartam a kísérlete közben, professzor.- az utolsó szót direkt megnyomja, mellé pedig kezében a bögrével meghajol, ezzel sikeresen engem is nevetésre bír, mire erőtlenül vállába boxolok. Persze neki most is el kell játszani a hattyúk halálát. Újból felnevetünk mindketten. 

Ám a mosoly hamar lefagy az arcomról, ahogy a holnapra gondolok. Egy este alatt minden fehér lett. Mindent hó borít. Egyszerre gyönyörű és szörnyű. A tájat széppé varázsolja, még engem csúnyává. 

- Min gondolkodsz ennyire?- hangja most aggódó, mit megtudok érteni. Magam sem tudom miért jelennek meg ilyen gondolatok a fejemben. Talán az emlékek, mik még kis koromból maradtak. A hideg, ami majdnem a halálomat okozta azon a zord napon. 

Egy fájdalmas mosoly terül szét arcomon, mit Ő is észrevesz. Szavak nélkül teszi le kezéből a forró bögrét és ölel át védelmezően. Egy, majd két könnycsepp csordul ki a szememből. Aztán egyre több és több, de Ő csak ölel. Ölel olyan szorosan, hogy majdnem összetör. De nem érdekel, csak nem akarom azt a hideget érezni. Nem is érzem már, hiszen teste szinte lángol, olyan forró. Arcom nyakhajlatába temetem, s úgy bújok hozzá, akár egy védtelen és elveszett kölyök kutya. 

- Minden rendben, Ayden. Itt vagyok és mindig itt is leszek.- tol el egy kissé magától, hogy szemeimbe tudjon nézni, amik most vörösen csillognak a sírástól.

Egy halvány mosoly jelenik meg arcán, majd egyre közelebb hajol. Eddig magányosan létező ajkaink most újból egymásra találnak és egy csodálatos táncot járnak. Gyengéd. Úgy vigyáz rám, mintha csak egy törékeny üvegváza lennék, amit ha elejt, többé már nem javíthat meg. Szinte megszűnik körülöttünk a világ. Csak a kinti hólapátok dolgozását hallom, majd hirtelen csend lesz. Már semmit nem hallok, csak a szívem heves dobogását, ahogy tovább mélyíti csókunkat. Ahogy most már nem csak az ajkaink, hanem a nyelveink is egyfajta táncot járnak. Talán kissé ügyetlen vagyok, hiszen ez az első ilyen csókom, de Őt ezt nem zavarja. 

Egyre csak lassulunk és lassulunk, még végül megállunk. Fájdalmas válunk el egymástól, azonban mindketten boldogok vagyunk. Melegség vesz újból körül, s most már nem fázok. Tudom, hogy nem is fogok, még Ő itt van. 

- Na gyerünk kis tündér. Mosolyogj.- simítja meg ujjaival arcom, szám pedig felfelé kezd görbülni.

- Ez nem ér. Az egyik ujjaddal belecsikiztél a nyakamba.- vágok durcás arcot, mire újból végig simít nyakam érzékenyebb pontján. 

- Nem tehetek arról, hogy hosszú ujjaim vannak, te pedig kicsi vagy és minden porcikád túl apró az én hatalmas tenyeremhez.- húzza fel szemöldökét játékosan.

- Ó, igen?- kérdezem ám nem kell sok, hogy cselekedjek is. Egy pillanat alatt csapom el kezeit, majd mellkasát erősebben meglökve, terül szét a bézs színű kanapén. Egyenesen csípőjére ülök, mire kikerekedett és ledöbbent tekintettel néz rám. Talán ez eddig a legintimebb helyzetünk, s erre magam is ráeszmélve kissé zavarba jövök, azonban eszem ágában sincs megfutamodni. 

Óvatosan és szaggatottan nehezedek rá felsőtestére. Még mindig nem tudja felfogni a helyzetet, így csak néz rám ezüstösen csillogó szemeivel. Ajkaimmal a nyakán lévő érzékeny bőrt közelítem meg, mit elsőnek csak gyengéden, majd egyre erősebben kezdek szívni. Ujjait tincseim közé vezeti, s erősen markol beléjük. Hallom, ahogy egyre szaggatottabban veszi a levegőt, még én mélyebbre eresztem fogaim bőrébe. Felszisszen és erősen mar bele oldalamba.

- A-Ayden... állj..- suttogja, mire egy pillanatra megállok és egyenesen szemeibe nézek. Szinte világos szürke szemei teljesen sötétek lettek, s a vágytól csillognak. 

Nem hallgatok rá, pedig kellene. Elfogja veszteni a fejét, akárcsak én. Látom rajta, hogy a türelme kezd a vége felé járni, akárcsak az akaratereje. Egy utolsó támadást mérek nyaka másik oldalára. Bőre néhol már vörös, néhol kék. Kicsit talán büszke vagyok magamra, hiszen ezt mind én csináltam. Ám ezzel meg pecsételtem saját sorsomat is. 

Szempillantás alatt találom magam a fordított helyzetben. Most ő mászik felém és helyezkedik el lábaim között, miközben vággyal teli tekintetét végig vezeti rajtam. Talán egy kissé megrémiszt, de nem félek. Bízok benne. Tudom, hogy nem bántana. Nem okozna nekem semmiféle fájdalmat. 

Hirtelen csap le ajkaimra és éhesen kezdi falni őket. Egy pillanatra felnyögök, ahogy éles fogaival egy erősebbet harap párnácskámra. Hatalmas tenyereit lassan pólóm alá vezeti, ezzel felperzselve bőrömet, hisz ahol csak hozzám ér, lángolni kezd a bőröm. 

Mintha most egy másik világba lennék. Úgy érzem magam, mint egy elesett vad, akit épp most cserkészik be egy éhes fenevad. S én gondolkodás nélkül hagyom neki. Hagyom, hogy magával ragadjon.

Azonban futótűzként térünk vissza a valóságba, amikor a bejárati ajtó becsapódik, s mi mozdulatlanná dermedünk. 

Az az álomvilág, amiben pedig percekkel ezelőtt voltunk; köddé válik.