Értetlenül bámul rám ezüstösen csillogó szemeivel, mire ezt látván egy elégedett mosoly kúszik az arcomra.

Zavarban van. És most nem csak a bőre, hanem az elméje is. A kérdés maga, mit feltettem számomra kétértelmű. Ám fogalmam sincs, hogy Ő hogyan értelmezi kérdésem. 

Félek, hogy talán elriasztom őt. Hogy megijed tőlem. Hogy elveszítem akkor, amikor megismeri a valódi énem, mit oly annyira próbálok elrejteni, s féken tartani. 

Az arckifejezése azonban változik. Az az ijedt, mégis csábító arca eltűnik, helyette pedig izgatottság jelenik meg. Szemei máshogy ragyognak, akár egy ártatlan kisgyereknek. Szája felfelé görbül, ezzel előidézve mosolygödröcskéit, mit úgy szeretek. 

Testével egyre közelít felém, s most úgy érzem, Ő irányt. Kezeit lágyan összekulcsolja nyakam köré, meleg levegője pedig nyakamat kezdi csiklandozni, ahogy fülemhez hajol. Halk hangja egészen elmémbe hasít, mikor a szavakat kezdi fülembe súgni.  

- Repüljünk. De előtte, mutasd meg a szárnyaid.- egy kisebb kuncogást ejt meg mondata közben, majd vontatottan, de elenged engem. 

Nem tudom mire vélni mondatát, mégis csábít. Csábít, hogy megtudjam mire gondol. Hogy mi bujkál édes kis mosolya mögött. 

- Angyalnak képzelsz, kis tündér?- szállok be a játékba. 

- Talán.- suttogja alig pár centire ajkaimtól, mire a vérem kezd egyre inkább felforrni és hatalmas akaraterőt kell magamra erőltetnem. 

Érte még erre is képes vagyok. 

A kis tündér fából készült ajtaján azonban ismét kopogás hallatszik, ami most sokkal erőteljesebb, mint az előző volt. Úgy rebbennünk szét, mint két szerelmes gerle pár, kik bűnösek. 

Így igaz. Egyre bűnösebbek és bűnösebbek leszünk. Egyre inkább zuhanunk a vágy hálójába, s eljön majd az a pillanat, amikor már senki nem fog minket megállítani. Úgy hullunk majd alá, akár egy besárgult falevél egy hideg, őszi napon. 

Miután a kis tündére engedélyt adott, az ajtó már is nyílik. 

- Ayden, apáék szeretnék, ha lemennél.- mondta a lány, aki elméletileg az én tündérkém ikertestvére, mégsem hasonlítanak úgy egymásra. 

- Baj van?- kérdez vissza a mellettem ülő, kissé feszengve. 

A lány csak semmitmondóan vállat ránt, a fiú pedig sietős léptekkel hagyja el a szobát. A szőke egy ideig csak nézi a lépcsőn lesiető testvérét, majd tekintetét ismét a szobára vezeti, azon belül is rám. Felvont szemöldökkel nézek rá, ahogy végig mér szilárd és rideg szemeivel. 

Nem. Semmiben sem hasonlítanak. 

Már épp kérdeznék, de Adelaide megelőz. 

- Tudod, a tesómat rengetegen bántották már. Sosem volt egy barátja sem. Ezért kérlek, vigyázz rá.- hangja éles, mégis aggodalommal teli. 

Tisztán hallatszik a szeretet, amit testvére iránt táplál. Tiszta és makulátlan törődés. 

- Sosem tudnám őt bántani.- válaszolom komolyan, mire egy halvány mosoly jelenik meg a lány arcán, mi igen ismerős számomra. 

- Szereted őt, igaz?- fonja össze maga előtt karjait, azonban mosolya még mindig nem tűnik el. 

Meglepett. Nem is kicsit. De, hogy mit érzek? Nos..

- Azt hiszem, igen.- fújom ki erősen a levegőt, mintha egy nagy súly esne le a vállamról. 

- Ő is szeret téged.- jelenti ki, majd könnyedén elsétált az ajtóból. 

A mosolyuk. Az az egyetlen dolog, ami hasonlít. 

Sóhajtva dőlők vissza az ágyba, kezemet fejem alá kulcsolva, miközben a gondolatok megrohamoznak. Egy enyhe édes illat csapja meg az orrom, ahogy a plafont bámulom.  Tekintettem visszavezetem az ajtóra, s megtekintem az én morcsos és tündöklő arcú szépségem, kinek karamell színű haja összevissza áll. 

- Nate és Jesse készítettek habcsókot.- szinte rohan oda hozzám kezében a tálcával, amin egy színkavalkád alakul ki, ahogy mindegyik édesség más-más színben pompázik, s amit a kis tündér oly éhesen eszik. 

Kezemmel óvatosan leveszek egyet a tálcáról, mit már régen kinéztem magamnak. Egy halvány barna színű, mi olyan akár a csokis tej vagy épp a karamell. 

Hazudtam, mikor azt mondtam, hogy; azt hiszem, igen. Nem csak hiszem. Tudom, hogy szeretem őt. Minden pillanatban őt akarom. Érezni akarom őt. Látni akarom őt. 

Talán, menthetetlenül beleszerettem. De itt nincs is szükségem arra, hogy valaki megmentsen. Mert aki megtudni menteni, az Ő maga. 

- Este elmegyünk repülni. Mit szólsz?- fordulok felé, miközben ő épp egy nagy falatot gyömöszöl le a torkán. 

- Azt hittem az angyalok nem mutathatják meg a szárnyikat.- mondja olyan komolyan, mintha csak igaz lenne állítása. 

- Vannak kivételek.- kancsitok rá, majd csendben tovább habzsoljuk az édességet. 

******

- Öltözz fel rendesen, elég hideg van most ahhoz, hogy egy száll pulóverbe gyere!- förmedek kissé rá, hiszen hajthatatlan, ha egyszer valamit a fejébe vesz. 

Durcás arcot vágva fordul vissza szekrénye felé, és kezdi előkeresni meleg kabátját. Sálát szorosan arca köré tekeri, közben magára ölti a többi ruha darabot, akárcsak én. 

- Megfelel?- fordul felém úgy, mintha nem kukkoltam volna végig fél szemmel és nem tudnám mit is vett magára. 

- Tökéletes.- borzolom össze haját, mire zavarában félretekint.- Már csak egy dolog hiányzik..- kezdek keresgélni táskámba és meg is találom azt, ami kell. 

Óvatosan nyomom fejére a védelmet biztosító sisakot, majd csatolom be álla alatt, miután méretére igazítottam. Kérdően néz rám, én csak egy biztató mosolyt küldök felé, s megindulok az ajtóhoz. Kezét megfogom, úgy vezetem az én szerkezetem felé, ami a szabadságot nyújtja nekem időként.

Én is magamra kapom sisakom, és már egyből fel is pattanok a járműre. Ám Ő csak áll megszeppenve, s rémülten méregeti a motorom, mintha csak egy szörny lenne, ami most bújt elő az ágya alól. 

- Nem bánt, ne félj. Na gyere!- nyújtom felé kezem, mit tétovázva, de megfog és teszi azt, amit mondok neki. 

Vigyázva pattan fel mögém, s hagyom, hogy elhelyezkedjen úgy, ahogy neki a legkényelmesebb. 

- Kapaszkodj belém.- utasítom ismét, mire tétlenkedés nélkül kezdi bordáim szorítani ölelő karjaival.- Na félj, nem lesz baj.- nézek hátra és próbálom nyugtatni, hisz bármennyire is próbálja elrejteni, érzem remegését. 

- Ígérd meg, hogy vigyázol.- fél, de bízik bennem. Ezt mutatja remegő hangja.

- Mindig vigyázni fogok rád.- suttogom, ám tudom, hogy Ő meghallja így is, majd beindítom a motort.

Nem sietek, hisz nincs miért. Itt van most velem és figyelem minden egyes mozdulatát, mimikáját. Fokozatosan taposom a pedált, s érzem, ahogy lassan kezdi elengedni magát. Nem érezem már megkeményedett feszítését bordáim körül. Egy pillanatra nézek csak hátra és látom az arcát, amint ámulva bámulja a csillagos eget, mik szemeibe tökéletesen visszatükröződnek. Mosolyognom kell, hisz ha már ettől elvarázsolódik, mi lesz, ha meglátja a meglepetésem. 

Tovább haladunk, keresztül a városon, ami tele van zajjal. Kiszakadva onnan érezzük, amint a hideg levegő süvít velünk és kicsit beszáll sisakunk alá. Lassítani kezdek, mire a kis tündér hátul mocorogni kezd,- talán már elülte magát. 

Megállunk egy dombon, ahol leállítom a motort, s miután leszállt hátam mögül én is követem példáját. Egy szó nélkül ragadom meg karját és sétálok feljebb vele a dombon. Nem kell sok, hogy felérjünk, a kilátás pedig gyönyörű és tiszta, akárcsak az emlékeimben. 

- Ez elképesztő!- áll mellém, szája szinte már a padlót súrolja a döbbenettől. 

- Tudtam, hogy tetszeni fog.- kuncogok fel, mire körbenéz. 

A város fényei a távolból látszanak, s világítanak fel egészen az égik, még felettünk a csillagok úgy ragyognak, akárcsak a szobája plafonján. Arcára egy levakarhatatlan mosoly kerül, többször megpördül saját tengelye körül, majd elvesztve egyensúlyát dől bele a fűbe, mire hangos nevetésbe török ki. Én is mellé fekszek, s csak némán bámuljuk a csillagokat, miközben Ő egyre közelebb és közelebb férkőzik hozzám, végül fejét vállamra teszi.

Fejemet óvatlanul felé fordítom. Ekkor veszem csak észre mennyire közel is vannak hozzám rózsaszín ajkai, mik oly csábítóak. Oda-vissza tekintgetünk egymás arcára, várva a jelet, ami szabad utat ad nekünk.

- Köszönöm.- suttogja. 

Ez volt a jel, és most Ő zárja be a köztünk lévő távolságot. Lágyan ízlelgetem édes ajkait, amin még érezhető a habcsók mázas íze. Ismét magával ragad, elvesztve ezzel józan elmémet. 

Hirtelen szakad el tőlem, mit egy elégedetlen morgással díjazok. 

- Van egy titkom.- süti le szemeit, mintha szégyellné magát. Kérdően nézek rá, majd állát megemelve biztatom és nézek mélyen szemeibe. 

- Nekem bármit elmondhatsz.- mosolya visszatér, de csak halványan és bólint egy aprót. 

Szó nélkül bújik mellkasomhoz, én pedig lassan simogatni kezdem hátát, várva, hogy megszólaljon.

- Tudod, boldog vagyok. Boldog vagyok, hogy egy angyal van velem, aki vigyázz rám... és boldog vagyok, hogy ez az angyal vette el tőlem életem első csókját.