A család az, ami meghatározza az ember életét. Támaszt nyújt, s a nehéz helyzeteben is biztosítékod ad. Bármi is történjen, bármilyen rosszra is forduljon minden, a család ott van.

Kivéve persze, ha te családod nem átlagos, ezért a minden napjaid is olyanok, amilyenek.

- Azt mondtam, hogy állj meg!- kiabáltam torkom szakadtából az előttem elfutó Jessenek.

- Egy frászt! Miért nem tudsz békén hagyni?- kérdezte lihegve, miközben megtámaszkodott a kanapé szivacsain.

- Mert harminchárom évesen ne legyen hosszú hajad!- mentem ismét közelebb hozzá, kezemben az ollót szorítottam.

- Miért ez a legnagyobb fájdalmad az életben? Akkor te se hordjál rózsaszín holmikat, mert az a te korodban nem illendő.- válaszolta vissza, miközben össze fonta maga előtt karjait.

- Az két külön dolog.- húztam ki magam sértődötten.- Te viszont már öreg vagy az ilyesmihez. Úgyhogy engedd, hogy levágjam.- indultam meg felé határozottan, mire megint csak futott egy kört a nappaliban és megállt azon a ponton, ami a legmesszebb van tőlem.

- Ó, persze ilyenkor zavar. De amikor az ágyban döngetlek, előszeretettel markolászod és húzogatod a hosszú tincseim.- mondta egy diadalittas mosollyal arcán.

- Megint tereled a témát!- förmedtem rá, ám arcomon még így is megjelent néhány pír.

- Valld be, hogy izgulsz a hajamra..- nyalta meg ajkait, miközben kezével hátrasimította tincseit.

- Ha nem hagyod abba, nem csak a hajad fogom levágni..- morogtam, majd már alig pár centi volt köztünk.

- Megbánnád te azt.- nevetett fel, mire egy hirtelen mozdulatnál fogva sikerült levágnom egy apróbb tincset.- Elment az eszed? Levágtad!- nézett utána kétségbeesetten, ami már a földre hullott.

- Jaj ugyan már. Ez csak haj. Látod milyen szépen siklik benne az olló.- csattogtattam meg az említett eszközt, mire újból felállt, majd arcával kezdett közeledni felém.

- Rendben van. Megengedem, hogy levágd a hajam, egy feltétellel.- jelenti ki, miközben ujját állam alá csúsztatja.

- Még pedig?- húzom gúnyos mosolyra ajkaim.

- Egyszer sem túrsz a huncut kis ujjacskáiddal a hajam közé, miközben egy mámorítót szeretkezünk.- suttogja mély hangjával ajkaimra.

- Állom a fogadást.- válaszolom vigyorogva, majd egy perc alatt tapadunk egymás szájára és kezdjük el egymást falni úgy, hogy már szinte levegőt sem kapunk.

Persze uralkodnom kell magamon és nem kis odafigyelést igényel az, hogy most véletlenül se túrjak fekete fürtjei közé, amik ilyenkor úgy vonzzák az ujjam, mint ha egy mágnes lenne. Kiejtve kezem közül az ollót új dolgok után kezdek kutakodni, ami természetesen Jesse nadrágja alá van rejtve és amit örömmel kezdek lehámozni róla, miközben nyakamat ízlelgeti finom ajkaival. Ellökve magától kap fel ölébe és dob le a kanapéra, majd lehámozva rólam a pólóm kezdi felfedezni testem minden egyes porcikáját. Egyre erőteljesebb nyögések szakadnak fel torkomból, ám amikor nadrágomon keresztül nyal végig kidudorodó férfiasságomon, végleg elvesztem az eszem és szinte reflexszerűen markolok selymes tincsi közé, mire felnézve rám egy elégedett mosoly kúszik az arcára, én pedig csak szidom magam, hogy hagyott belerángatni ebbe a kis játékba.

- Oké, nyertél.- lihegem, ám esze ágában sincs abba hagyni azt, amit elkezdett így tovább kezd tevékenykedni nadrágom szélén.

- Hahó! Haza értünk!- hasított fejünkbe Adelaide édesen csengő hangja, mire azonnal szétrebbentünk és sietős mozdulatokkal kezdem pólóm után kutakodni.

- Sziasztok!- pattantunk fel mindketten a kanapé mögül, miután sikeresen magamra vettem a pólóm, ám a kinézetünkön ez mit sem segített.

- Milyen volt a suli?- kérdezte Jesse közelebb sétálva a két gyerekünkhöz, majd egy csókot nyomott mindkettőjük arcára.

- A szokásos. Unalmas.- rándította meg unottan vállát a szőke hajú lány.

- Adelaide te mindig ezt mondod..- válaszoltam sóhajtva, majd én is egy csókot nyomtam homlokukra.

- És veled mi a helyzet, Ayden?- fordult felé Jesse érdeklődő tekintettel.

- Nem volt semmi..- válaszolta igen halkan, majd táskáját kezébe fogva indult fel az emeletre.

- Történt valami?- fordultam lányunk felé aggódó tekintettel.

- Neki kéne elmondania..- válaszolta gúnyosan, mire egy igen csúnya tekintettel díjaztam.

- Adelaide!- mordult rá finoman Jesse.

- Jól van na.- nézett ránk morcos tekintettel.- A fiúk megint piszkálták, néhányan még meg is dobálták.- mondta sóhajtva, mire szemem sarkából láttam, hogy Jesse keze ökölbe szorul.

- Ez így nem mehet tovább!- csattant fel szerelmem idegesen, mire nyugtatásképp végig simított kézfején.

- Hé, nyugalom. Találunk rá megoldást.- fordultam felé.

- Nate, ez már nem állapot! Mióta felkerült középsuliba csak bántották! Szerinted ez normális?- húzódott el tőlem idegesen, mire Adelaidenek jeleztem, hogy most menjen fel a szobájába és hagyjon minket beszélgetni.

- Tisztában vagyok vele, hogy nem normális! Ne csináld úgy, mintha nem lenne rólam fogalmam.- rivalltam rá, majd egy nagy sóhajt engedtem ki ajkaim közül.- Holnap bemegyek és beszélek az igazgatóval..

- Kérlek Nate..annyit fog az érni, mint halottnak a csók. Te is tudod, hogy meg van a családunkról a véleményük. Hisz mi csak két buzi vagyunk, akik örökbe fogadtak két gyereket.- köpte szinte a szavakat, mire igen dühösen és rosszallóan néztem rá, aminek meg is lett a hatása.- Ne haragudj, kissé elvetettem a sulykot.- mondta egy nagy sóhaj közepette, majd magához húzott.

- Én is aggódók Ayden miatt, hisz nem könnyű eset ez tény, de én sem voltam az. Találunk rá megoldást.- bújtam mellkasához, majd egy csókot nyomott homlokomra.

*****

Nos, én lennék Ayden, Jesse és Nate örökbefogadott fia. Igen, most is épp miattam megy a vita. Nem könnyű nekem a középsuli, jobban mondva egyik iskola sem volt nekem könnyű, hisz mindig is kinéztek és különcnek tartottak. Ellentétben az ikertestvéremmel Adelaidel, aki mindig is jól tudott szocializálódni. Nem, hogy személyiségünk, de még csak a külsőnk sem hasonlít. Annak ellenére, hogy ikertestvérek vagyunk, az én hajam barna míg az övé szőke. Egyedül a szemünk színe egyezik meg, ami kék, de már majdnem szürke. Hét évesek voltunk, amikor Nate és Jesse örökbefogadott minket és be kell valljam, egyáltalán nem bánom. Szeretem őket, annak ellenére, hogy nem ők az igazi szüleim, de ezzel a testvérem is így van. Az pedig, hogy két apánk van egyáltalán nem zavar. Nem igazán szoktam beszélni és hálás vagyok nekik, amiért nem is igazán szoktak faggatni, annak ellenére, hogy tudom, hogy aggódnak értem.

Az elmúlt években volt, hogy napi szinten sérülésekkel értem haza, hála a kedves fiú osztálytársaimnak, akik előszeretettel basznak ki velem ott, ahol csak tudnak.

Gyenge vagyok. Igen, belátom. De mégis, fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem..

Gondolataimból halk kopogás zökkent ki.

- Szabad.- mondom, majd testvérem lép be, s csukja be maga mögött az ajtót.

- Apáék megint rólad vitatkoztak.- ül mellém az ágy szélére, s arcomat kezdi el vizsgálni.

- Folyton gondot okozok nekik...- mondom elcsukló hangon, mire szorosan magához ölel.

- Hé, ez nem igaz. Tudod, hogy nem gondként gondolnak rád, szimplán csak aggódnak értünk. Érted. Folyton sérülésekkel jössz haza és én minden egyes nap látom, ahogy bántanak téged, mégsem tudok ellenük mit tenni.- a fájdalom és a bűntudat tökéletesen kihallatszik hangjából, mire a gombóc csak még inkább kezd nőni a torkomban.

- Elég röhejes lenne, ha pont a lány testvérem védene meg.- sütöm le szemeim, mire halkan felnevet egyet.

- Érted bárkit megvernék.- nevet fel ismét, mire én is megejtek egy halk kuncogást.

- Köszönöm.- nézek rá mosolyogva, mire szorosan megöleljük egymást.

- Erre valók a testvérek. Apáék miatt pedig ne aggódj. Holnap Nate bemegy beszélni az igazgatóval és csak remélhetjük, hogy sikerrel jár.- mondja biztatóan.

- Vagy megint kapok egy ütést a képembe, mert árulkodtam.- válaszolom gondterhelten, mire bele üt egyet vállamba.- Ezt most miért kaptam?- kérdezem tőle szomorú arckifejezéssel.

- Mert megint hülye vagy.- üt még egyet vállamba, mire én egy párnát a kezembe kapva vágom fejbe.- Párna csatázni akarsz?- húzza széles mosolyra száját, majd elkezdődik a párna háború köztünk, amit szintén az ajtómon való kopogás szakít félbe.

- Kész a vacsora, gyertek le.- kukkant be Nate, mire mindketten mosolyogva bólintunk, majd leindulunk az étkezőbe.

A vacsora igen családiasan telt, örömmel hallgatta mindenki Adelaide mondanivalóját a kémia rejtelmes részeiről, hisz ez volt az egyik kedvenc tantárgya.

Szerettem ezeket az estéket. Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy minden rendben van velem és soha senki nem fog bántani. Persze ez aztán mindig megcáfolódott, mihelyst átléptem az iskola kapuját.

Csak reménykedni tudtam abban, hogy egy nap ez véget ér és olyan lesz minden, mint ahogy elképzeltem.