Ahogy az ütött-kopott Toyota a Plain Streetről ráfordult a Wellingtonra, Skye-t egyre nagyobb intenzitással rohnanták meg az emlékek. Nem Kelet-Perth számított a város legszebb részének, de mégis itt élte élete első tizenhat évét, így képtelen volt nem nosztalgiával gondolni a helyre. Még ha ez a nosztalgia inkább volt is valamiféle evolucionálisan belétáplált lokálpatriotizmus, mint igazi őszinte kötődés a tipikus munkásnegyed szürkeségéhez.

Ezen az útszakaszon akár becsukott szemmel is el tudott volna navigálni. Itt balra kellett lefordulni a Roberto's olasz étterem felé, ahol az anyja évek óta olasznak kiadva magát dolgozott, ott jobbra terült el a téli kopaszságba öltözött Wellington-park, azt elhagyva pedig, balra kanyarodva a régi középiskolájához lehetett volna jutni. Innen már a Royal Perth kórház épületeit a Wellington felett átívelve összekötő hídja is kivehető volt, még ha alatta már nem is mentek már el.

A kórház sarkánál az autó lekanyarodott a főútról, ami azt jelentette, hogy már csak pár száz méter volt hátra a szürke betonkocka bárházförmedvényig, ami a Stone család otthonát jelentette már két évtizede.

– Szebb nem lett - ölelte át lányát Thea, ahogy a kocsiból kiszállva felnéztek az épületre -, de most, hogy te is itt vagy, legalább az élet visszatér belé.

– Anya, nem sokáig kell már itt laknotok. Pár év, és keresek majd eleget, hogy átköltözzetek ti is, vagy...

Thea lehajtotta Skye fejét, hogy puszit tudjon adni a homlokára.

– Ne ezen aggódj, kicsim. Most csak az a fontos, hogy itthon vagy.

Skye elmosolyodott. Szerette az anyukáját, és azt leszámítva, hogy néha falramászott volna a folyamatos aggódásától, igazából kifejezetten jó viszony volt köztük. Ettől még az egy pillanatig sem lehetett kérdés, hogy csak órák, vagy legfeljebb egy-két nap választhatta el őket egy, az eltérő habitusuk által gerjesztett veszekedéstől, de most még mennyei béke honolt.

A felfelé vezető úton beszélgettek arról, hogy milyen az élet Spanyolországban, hogy Skye öccse, Timmy lényegében a téli szünet kezdete óta kirobbanthatatlan a számítógép mögül, épp csak azokat a témákat nem érintették, amik a lányt hazahozták most.

A lakásba lépve elétáruló látvány aztán azonnal visszarántotta Skye-t a családja napi valóságába. Az amerikaikonyhás, barcelonai luxusapartmanban el is felejtette már, hogy mennyire kicsi volt a hely, ahol felnőtt, csak az élt benne élénken, hogy az apartman mennyivel kisebb, mint Isabela haciendája.

Kicsit lelkifurdalása is lett most ettől. Technikailag ugyan a barcelonai apartman nem volt sokkal nagyobb, mint ez a lakás, de ott egyedül lakott a két szobában, itt pedig egy évvel ezelőttig négyen jutottak a szoba, két félszobára. Az egyik félszobán ő osztozott Timmyvel, a másikban az anyukája lakott, a nappali kanapéja pedig Gerry nyugvóhelye volt évek óta. Az egész család sokat nélkülözött, és rengeteg áldozatot hozott az ő karrierjéért, aminek a gyümölcsét ő már idén is kóstolgathatta, miközben az édesanyja és öccse továbbra is ebben a lyukban éltek.

Skye bepillantott a balról nyíló szoba résnyire tárt ajtaján. Az öccse az ajtónak háttal ült a monitor felé meredve, fejhallgatóval a fején. A képernyőn egy Fortnite meccs pörgősebb szakasza zajlott épp, így Timmy az egeret vadul rángatva és kattogtatva igyekezett minél több ellenféllel végezni.

– Ki sem lehet robbantani onnan napokig - mondta az anyjuk.

– Még mindig jobb, mint rányitni valami egyéb közben - nevette Skye.

– Okkal kell nyitvahagynia az ajtót - állapította meg rosszalló hangon Thea.

Mielőtt haladtak volna tovább, Skye vetett még egy utolsó pillantást az öccsére. Hirtelen feltűnt neki valami. Egy pillanatra bevillanó felirat a képernyő alján. Fortnite-tal ugyan sosem játszott, viszont egy YouTube stílusú feliratot bármikor felismert. Mutatva anyukája felé, hogy maradjanak csendben, belépett a kisszobába, és odalopózott az öccse mögé.

– Most ne ijedj meg! - rántotta le a fiú fejéről a fejhallgatót.

Timmy rémülten kapálózva borult fel kishíján a székkel.

– Mi bajod van, nem láttad, hogy játszom? - méltatlankodott talpra pattanva a fiú.

– Aham - bólintott komótosan Skye -, és ha te játszol, hogy lehet, hogy épp most lőttél le valakit?

Timmy hátrakapta a fejét, hogy azt lássa, a karakter, akit állítása szerint ő irányított, épp kifoszt egy frissen lelőtt ellenfelet.

– Elő akartad adni, hogy nem érdekel a hazatérésem, hogy aztán a konyhában megijeszthess hátulról, igaz? - kérdezte vigyorogva Skye.

– Ne-em - válaszolta tétován Timmy.

– Oké, értem én - mondta Skye, mielőtt rajtaütésszerűen megölelte a fiút. - Hiányoztál, tökfej.

– Te is hiányoztál, nővérkém - nyögte Timmy a szorítás alatt. - De azért ne fojts meg.

– Majd azt én eldöntöm - murrogta Skye kedveskedve.

Jó testvérek voltak mindig is, de nem azok a kifejezett ölelkezős típusok, a lány most mégis képtelen volt elengedni az öccsét. Mintha egy üres lyuk tátongott volna a szívében, amit most muszáj volt betöltenie, és egy ilyen meleg ölelés jókora tapaszt tudott tenni rá. Még ha csak ideig-óráig is. Most minden ilyenre szüksége volt, mert folyamatosan azt érezte, a lába csak kétségbeesetten kapálózik valami szilárd talajt keresve, de csak rövid pillanatokra sikerül találnia is valamit.

Miután hagyta öccsét immár ténylegesen belemerülni a játékba, Skye csatlakozott az anyukájukhoz a konyhában. Thea az asztalnál ülve, két bögre gőzőlgő forró csokoládéval várta.

– Ennek még mindig isteni az illata - állapította meg a lány, ahogy helyet foglalt anyukájával szemben.

– Lefogadom ezerszer jobbakat ihattál azon a sok helyen ahol megfordultál - jegyezte meg büszkeséggel a hangjában Thea.

Skye a bögrére csúsztatta a tenyerét, és hatalmasat szippantott a felfelé szálló édeskés illatfelhőből.

– Ilyet egyet sem - jelentette ki átszellemült arccal.

– Tudom, hogy mondtam már, de ki vagy te, és mit műveltél a lányommal?

– Talán nem érezhetek egy kis honvágyat?

– Ide? - mutatott körbe a nő.

– Nem - válaszolta meghittséggel a hangjában Skye. - Hozzád.

Thea meglepetten nézett a lányára. Mintha az elmúlt öt hónap évekkel tette volna érettebbé és ez a fajta hirtelen felnövés nem olyasmi, amit egy szülő kíván a tinédzser gyermekének.

– Skye, tudom, hogy most sötétnek érzed a dolgokat, de hidd el, idővel jobb lesz ez.

Ahogy a lány az anyja szemébe pillantott, olyan biztonságérzet járta át az egész lényét, amihez hasonlót nagyon régen élt át utoljára. Annyi démonnal kellett harcolnia egyedül, annyi démon próbálta őt elpusztítani, hogy már teljesen elfelejtette, milyen ütközésig leereszteni az összes falat. Mikor nem a repedéseken átszivárgó fájdalom teszi láthatóvá a legbelsőbb félelmeit, hanem a menedék, amiről mióta csak az eszét tudja, tagadta, hogy szüksége lenne rá.

Hirtelen könnyek szöktek a szemébe.

– Tudom, csak... Anya, annyira nehéz. Azt... tudod, azt hittem, hogy ezt akarom. Kiszabadulni innen, a magam ura lenni, és egy ideig annyira jól ment, de aztán... anya, erre nem álltam készen. Miért ilyen kurva nehéz a szerelem?

Thea felállt az asztaltól, és átsétált a lányához, hogy megölelhesse.

– Kicsim, az első szerelmek mindig ilyenek.

– De én nem akartam szerelmes lenni.

– Szerelmesek sosem akkor leszünk, mikor azok akarunk lenni.

– Elbasztam, anya! - robbant ki a zokogás Skye-ból. Már napok óta nem sírt Abril után, de most újra maga alá temette a veszteség fájdalma. - Annyira elbasztam. Olyan szép volt, és én leromboltam az egészet!

Thea a vállára hajtotta a lánya fejét.

Akár egy meleg biztonságos odú, ami megvéd a nagyvilág minden gonoszságától. Skye azt hitte, a zokogós időszakot már maga mögött hagyhatta, és most mégis, ahogy anyukája óvó karjaiban potyogtak a könnyei, megértette, hogy ez csak egy álca volt, amit még saját maga előtt sem eresztett le soha. Dehogyis volt ő még felnőtt!

Percekig áztatta könnyekkel anyukája vállát, de most ez valahogy mégis más volt, mint az a tehetetlen sírás, ami magányában tört néha rá. Az csak minimális, pillanatnyi megnyugvást hozott mindig, ez pedig mintha mázsás súlyokat gördített volna le a szívéről.

– Jobb egy kicsit? - kérdezte Thea, mikor a zokogás lassan alábbhagyott.

Skye bólintott.

– Akkor idd meg a csokit, mielőtt kihűl - simogatta meg az arcán kedvesen a nő.

A bögre ital már kevésbé gőzölgött, mint percekkel korábban, de az illata szemernyivel sem lett kevésbé ínycsiklandó. Skye a szájához emelte és hörpintett belőle egyet.

– Na, olyan, mint amire emlékeztél? - simogatta meg a vállát Thea.

Skye egy gyenge mosoly kíséretében bólintott.

– Akkor én is iszok belőle - mondta a nő, ahogy visszasétált az asztal túlsó felére.

Olyan furcsa volt itt ülni újra ebben a kicsi, erősen lelakott bérlakásban, és mégis olyan biztonságot, melegséget érezni, mint sehol máshol széles-e világon.

– Sajnálom, anya - törte meg a csendet rövid némán csokizgatás után Skye.

– Mégis mit?

– Hogy nyűgnek éreztelek - szöktek lelkifurdalás könnyei a lány szemébe. - Hogy azt hittem, gyengeségből akarsz visszatartani. Hogy azt hittem, jobb nekem egyedül. Hogy ennyire pocsék lányod vagyok.

– Jaj, kicsim - simogatta meg az asztalon nyugvó karját Thea. - Dehogy is vagy te pocsék lányom. Természetes, hogy a szabadságot hajszoltad. Szerinted én hogy kerültem tizenkilenc évesen a világ túlsó felére, egyetlen szó angoltudás nélkül? Skye, el kell követnünk a magunk hibáit az életben, de ez nem tesz minket gyengévé, vagy érdemtelenné.

– De miért vagyok ennyire olyan, mint... az a mocsok?

– Az apádra gondolsz?

Skye fájdalmas sóhajjal bólintott.

– Kicsim, te azt hiszed, minden rossz tulajdonságát örökölted, pedig szinte csak a jókat. Ez, amit most érzel, ezzel jár felnőtté válni. Kételkedni magadban, felismerni ha hibáztál, dühösnek lenni, mikor úgy érzed, lehetnél jobb ember... Az apád, akit ismertem, sosem jutott el eddig. És talán azóta sem.

– Dehát te is mindig hozzá hasonlítasz.

– Kicsim, azzal csak a helyes irányba terelgetlek. Te sosem voltál igazán olyan, mint ő. Az apád sosem gondolt messzebb a következő napnál, sosem foglalkozott a tettei következményeivel. Még utólag sem. Már az, hogy ezt a beszélgetést folytatjuk is bizonyíték, hogy te nem olyan vagy, mint ő.

Skye felsóhajtott.

– Elhajtottam a francba.

– Kit? Az apádat? Megkeresett?

A lány bólintott

– Igen. Egy hónapja Mugellóban. Azt mondta, szeretne újra az életünk része lenni. De ismerem az ilyen sztorikat. A gyerek sikeres lesz, erre a lelécelt apuka megjelenik a semmiből. Szóval elküldtem a francba.

Thea szomorkásan pillantott a lányára, mintha csak valami olyan kellemetlen igazságba készülne beavatni, amire korábban még nem állt készen.

– Skye, az apád nem tökéletes, de távolról sem rossz ember. Nem emlékezhetsz rá, mert nagyon kicsi voltál még, de tényleg őszintén szeretett minket... Csak sajnos sosem nőtt fel. Ha vissza akar térni, egy beszélgetést megérdemel.

– De annyi fájdalmat okozott mindenkinek! - csattant fel Skye.

– Nem mondtam, hogy bocsáss meg neki, de ha másért nem is, magad miatt beszélgess vele. Egy nap bánni fogod, ha esélyt sem adsz neki.

– Dehát nem érdemel esélyt! Elhagyott minket. Elhagyott téged, mikor terhes voltál Timmyvel!

– Az apád egy gyenge ember. Kicsim, a legtöbb ember gyenge, és inkább egy életen át süllyed egyre mélyebbre a hibáiban, mint, hogy szembenézzen velük.

– És ez már mentség?

Thea szomorúan a fejét ingatta.

– Nem az. Magyarázat. Kicsim, te erős vagy, és ezért valószínűleg sosem fogod megérteni miért ilyenek az emberek, de nem utálhatod őket emiatt egy életen át.

– Te nem utálod azt a mocskot?

– De. És még mindig szeretem. Akármit is tett, tudom, hogy mindig csak a jó szándék vezérelte, és abban is biztos vagyok, hogy nem szűnt meg szeretni minket. Ő volt az én fiatalkori hibám, de neki köszönhetlek titeket, és emiatt örökké hálás leszek neki.

Skye merengve nézte az anyját. Miért látta most annyira más szemmel, mint mielőtt útrakelt Európába? Pontosan ugyanaz az óvó és mindenkivel megértő anyatigris volt, mint fél éve, de most mégis annyira másnak látta. Talán ő változott volna meg ennyire? Az tény, hogy a tapasztalatok egészen más megvilágításba helyeztek dolgokat, de az ennyit számított volna?

– Hogy tudod mindig csak a jót látni mindenkiben? - kérdezte Skye.

Az anyja kedvesen felnevetett.

– Ez meg az én erőm.

– Nem hiszem, hogy én valaha képes leszek erre.

Thea gyengéden megszorította a lány karját.

– Nem valószínű, te túlságosan élvezed a konfrontálódást. De ahhoz, hogy sikeres légy, neked az a fajta erő kell.

– Szóval engedélyt adsz ellentmondani neked? - somolygott hamiskásan Skye.

– Ó, arról ne is álmodj! - nevetett Thea. - De nem szeretlek kevésbé amiért ennek ellenére is meg fogod tenni.

– Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy nem fogom?

Thea hangosan felkacagott.

– Nem. De azt esetleg elhiszem, hogy talán kevesebbszer fogod.

– Próbálkozom.

– Tudom, kicsim. De most az a fontosabb, hogy visszatalálj magadhoz.

– Pedig azt hittem, jobb szereted, mikor nem szólok folyamatosan vissza - kúszott fel csintalanul Skye szája széle.

Thea áthajolt az asztal fölött, és puszit nyomott lánya homlokára.

– Ó, kicsim, én örülnék a legjobban, ha sosem vitáznánk, de az nem te lennél. Inkább maradj az én renegát kislányom, mint hogy valaki olyan próbálj lenni, aki nem vagy.

– Nem vagyok már kislány!

– Nekem mindig az maradsz - válaszolta Thea azzal a tipikus meleg, anyai pillantással, ami ellen a világ minden harca hasztalan lenne.

Skye máskor erre sóhajtozni és szemet forgatni szokott válaszként, de most valamiért csak mosolyt csalt az arcára ez az ismerős szóváltás.

Hát tényleg hazatért. Talán valamivel érettebben, mint távozott, de az otthon semmit sem változott, és neki most pont erre volt szüksége, hogy visszavezesse önmagához.

Mélyet kortyolt a már legfeljebb csak langyosnak nevezhető csokiból, aztán meleg, szeretettel teli szemekkel Theára pillantott.

– Jó érzés itthon lenni.

***

Az elkövetkező hét Skye életének talán legnyugalmasabb időszaka volt, amin még az sem tudott sokat rontani, hogy jobb megoldás híján vissza kellett költöznie a régi szobájába. Vagyis egy hálóba az öccsével. Még azonos nemű testvérek esetén is okoz az ilyesmi súrlódásokat, de most szerencsére ezek egyike sem volt igazán jelentős.

Tényleg mennyei béke honolt a kis perthi lakásban, aminél nehezen állhatott volna bármi távolabb Skye habitusától, de most mégis pontosan ez kellett neki. Az édesanyja támogatása, Fortnite leckék az öccsétől, találkozók a rég nem látott barátaival és főzés, mosás, házimunka. Csupa-csupa olyan dolog, amik egyik felének semmiféle kapcsolódása nincs a folyamatosan pörgő versenyzői életmódhoz, egy másik pedig kifejezett nyűg szokott lenni.

A második héten aztán már kénytelen volt visszaállni edzeni. Reggel egy óra biciklizés, délután egy óra edzőterem, tehát egyelőre még a sérülések miatt semmi igazán komoly megterhelés. A háta közepére sem kívánta a dolgot, viszont egyre erősebben lobogott benne újra az a láng, ami olyan jó versenyzővé tette korábban.

Ahogy teltek a napok, úgy vált a gyűlölt edzésrutin egyre erősebbé és kegyetlenebbé. Ha egy napra összesen három óra laza edzést írtak elő, Skye négy órán át hajtott közepesen. Ha négy óra középintenzív volt a rendelés, ő öt órán keresztül hajtotta magát a totális kimerülésig.

Minden nappal egyre jobban gyűlölte a motorozás nélküli edzésrutint, de mégsem telhetett el úgy nap, hogy ne azt érezte volna, éppen erre van szüksége. Egy legyőzni való ellenségre. És az edzés tökéletes ellenségnek bizonyult. Gyűlöletes nyűg, ami minden erejével próbálja fájdalommal, fáradtsággal, repetitívséggel távoltartani őt az élete céljától.

Talán úgy tűnhetne, hogy a második hét végére nem különböztek nagyban a napjai a Spanyolországban töltöttektől, de az édesanyja, az öccse, és a hosszú évek óta szeretett barátainak közelsége összehasonlíthatatlanná tette a kettőt.

A téli szünet végeztével Timmy visszatért az iskolába, és végre Skye is megkapta az orvosok engedélyét, hogy újra motorra szálljon.

Széles mosollyal az arcán csörtetett felfelé a bérház lépcsőházában.

Újra nyeregben!

Még az sem tudta kedvét szegni, hogy a nyereg az ezesetben egy, a versenygépénél jóval gyengébb motorhoz tartozott, és ahol felülhetett rá, az a legendás európai vagy kelet-ausztrál pályáknál jóval ingerszegényebb Wanneroo Raceway volt.

A lakásba lépve beszélgetés hangjait hallotta a konyha felől kiszűrődni. Az öccse iskolában volt, így valószínűleg az anyja egyik barátnője nézhetett be hozzájuk látogatóba. Vagy a pasija. Nagyon kijárt volna már szegénynek egy pasi, még úgy is, hogy a legnyilvánvalóbb jelölttel nem volt hajlandó mit kezdeni. Meg hát az a jelölt most épp Spanyolországban dolgozott, szóval földrajzilag is nehéz lett volna kivitelezni a dolgot.

Vidáman nyitott a konyhába, hogy aztán azonnal meg is dermedjen.

Az anyja ott ült az ajtóval szemben, háttal pedig egy magas, szőke, egyeneshajú, igazi topmodell tartású lány. A fekete melírcsíkoktól ugyan megszabadult, nem lógott a füléből a fordított kereszt fülbevaló, hiányoztak a fémszegcses bőr felkarpántjai, a szaggatott topot szolid felsőre cserélte, és a tökéletes fenekére feszülő fekete bőrnadrágot is leváltotta egy decens szoknyára, de Skye ennek ellenére is azonnal felismerte.

Jenny.

Hogy a fenébe került ide a volt barátnője?

– Szia, kicsim - üdvözölte kedvesen az anyukája.

Jenny megfordult a székében, és félszegen feléintett.

– Szia, Skye.

A lány viszont csak állt dermedten.

– Jenny beugrott boldog szülinapot kívánni neked - magyarázta Thea.

– De... - pislogott zavartan Skye - az csak holnap lesz.

– Igen, de anyuékkal Bunburybe kell utaznom, és nem tudok itt lenni a partidon - mosolygott Jenny.

– Meg se voltál hívva - hitetlenkedett szemöldökráncolva Skye.

– Ami azt illeti, de igen - pattant fel Thea az asztaltól, és odasietett a lányához. - Én hívtam meg, mert tudtam, hogy te úgysem tennéd.

– Anya!

– Beszélgessetek - simogatta meg a vállát Thea, mielőtt kámfor sebességgel felszívodott volna a konyhából.

Skye csak állt ott pislogva másodpercekig.

Basszus, az anyja most komolyan kerítőnőt játszott neki? És ami rosszabb, pont Jennyvel? Hát már a kapcsolatuk végén a vad punkkal sem dúlt elpusztíthatatlan szerelem, majd pont ezzel a decens, uncsi fősulis verziójával lenne jobb a helyzet?

– Hát... - rángatta a vállát.

– Skye, csak hallgass meg kérlek. Nyugi, már szó sincs róla, hogy vissza akarnálak szerezni...

– Mondta mindenki valaha, mielőtt próbálta visszazerezni az exét - jegyezte meg szarkasztikusan Skye.

– Kérlek ne legyél ellenséges, tényleg nem erről van szó. Csak szerettem volna tudni, hogy jól vagy. Ez a videós dolog, meg a szakítás... anyukád mesélt róla.

A lány forgatni kezdet a szemét. Mégis mi a francnak kellett pont az exének mesélni a szerelmi élete totális csődjéről?

– Hát... köszönöm, hogy érdekel a sorsom, már jobban vagyok.

– Tudom, és örülök neki - mosolygott kedvesen Jenny. - Attól még, hogy már nem járunk együtt, lehetünk jóban.

Elméleti síkon ezzel Skye is egyetértett, gyakorlatilag azonban visszatekintve abszolút biztos volt benne, hogy a tavaly őszi Spanyolország felé indulása csak megóvta őket egy záros határidőn belül bekövetkező csúnya szakítástól.

– Hát nem tudom - húzta a száját Skye.

– Csak a barátod szeretnék lenni, semmi több.

Annál már több udvariasság ragadt Skye-ra, hogy egy ilyen ajánlatot zsigerből elutasítson, de továbbra sem rajongott a gondolatért.

– De miért? - kérdezte értetlenül.

– Mert szerintem tök jól megvoltunk együtt, és ez működhet barátként is.

Skye nem volt meggyőzve róla, de újabban túl sok hibát követett el, hogy tévedhetetlennek érezze az ítélőképességét.

– Lehet - vonta meg a vállát. - És hogy nézne ez ki? - Már ahogy kimondta végtelenül butának érezte a kérdést.

– Mint egy barátság - nézett rá kedvesen Jenny. - Skye, ne viselkedj úgy, mintha nem tudnád az hogy megy.

Persze, hogy tudta. Na de egy exszel? Az abszolút természetellenesnek tűnt.

– Akkor... nem tudom... Ebédeljünk egyet valahol?

– Kezdésnek nem hangzik rosszul - mosolygott rá Jenny.