Hohenstein-Ernstthal, Németország

Sachsenring

Június 19.

Skye sóvárgón nézet farkasszemet az éjjeliszekrényen magát csábítóan illegető whiskys pohárral. Nem lett volna szabad. Az utolsó, amire alig tizenhárom órával a futam kezdete előtt szüksége volt, az az alkohol, de sajnos akár egy szirénnek ellenállni próbáló hajósé a tengeren, az ő küzdelme is épp annyira halálra volt ítélve. Pedig eltelt két hét, mostanra tényleg össze kellett volna már szedje magát.

Aztán beevillant neki a hétfő.

Több mint egy hétnyi világ elől rejtőzködés után aznap, közvetlenül a keddi Németországba repülést megelőzően tudta rászánni magát, hogy megjelenjen az iskolában Abrilt keresve. Próbálta hívni párszor, de a lány mindig kinyomta a telefont.

Ott ácsorgott az informatikai labor előtt, folyosónak vetett háttal, hosszú farmerban, kapucnis hosszúujjúban, és fél arcot takaró napszemüvegben. Ki tudja miért, talán pajzsnak vette fel ezeket ami mögé elbújhat, holott a harmincötfokos barcelonai nyárban ennél nehezen választhatott volna figyelemfelkeltőbb öltözéket.

Megszólalt a csengő.

A szíve a felkúszott a nyelőcsövén keresztül egészen a torkáig, hogy ott kalapálhasson fojtogató intenzitással. Végre beszélni fognak egymással, akármilyen legyen is az a beszélgetés. Csontjait átható rettegés töltötte el a gondolattól. Teljességgel kizártnak tűnt, hogy bármi jó süljön ki a találkozásból, mégis meg kellett próbálnia. Hogy együtt maradjanak arra nyilvánvalóan már esély sem volt, de a biztos tudat, hogy vége, vagy legalább csak az, hogy bocsánatot kért az okozott fájdalomért, talán segített volna a továbblépésben.

Kivágódott a terem ajtaja, és szép lassan elkezdtek rajta kiszállingózni az osztálytársai. Néhányan észrevették és összesúgtak, de a többség ügyet sem vetett rá. Ha mástól nem is, a kellemetlen kérdések megválaszolgatásától csak megvédte a fejére húzott kapucni.

A hömpölygő diáktömeg lassan elfogyott, de Abril sehol nem volt.

Basszus, talán nem jött be ma órára?

Másodpercek teltek el az utolsó osztálytárs távozása után, mikor végre Abril is kilépett a terem ajtaján.

Nyoma sem volt annak a cserfes vidámságnak, amit annyira imádott benne. Mintha valaki kiszívta volna belőle az életet. Ő szívta ki belőle az életet.

A pohár után kapott, és lehajtotta a tartalmát. Hülye, gyáva, idióta! Gyenge, bármire érdemtelen emberi hulladék!

Felállt az ágyról, átsétált a hűtőszekrényéhez, elővette a whiskysüveget, és újra teletöltötte a poharat, majd lerakta az éjjeliszekrényre.

Folytatódhatott az immár sokszor elpróbált esti rituálé.

Levette a napszemüveget és kapucnit, majd a lány után eredt.

– Abril!

Az a fájdalmas tekintet, ami visszanézett rá, összeszorította a szívét.

– Szia, Skye - válaszolta színtelen hangon Abril.

– Szia - suttogta Skye. Nem azért mert suttognia kellett volna valamiért, egyszerűen csak cserbenhagyta a hangja.

– Mit akarsz? - kérdezte a lány.

– Holnap... - nyelt nagyot Skye -, holnap utazom Németországba és... és nem akartam bocsánatkérés nélkül elmenni.

– Bocsánatot akarsz kérni? Mégis miért? Mert megbántottál? Mert megvádoltál? Mert megszégyenítettél? Mert ott ugrándoztál boldogan a dobogón, miközben én végigbőgtem érted a napot? Mert annyi sem volt benned egy teljes kurva héten át, hogy elém told a képed!?

Basszus!

A pohár után kapott, és leküldte a tartalmát a torkán.

Az elmúlt pár nap segített neki rávilágítani, hogy melyik is volt az igazi tragédia két héttel korábban. Nem a videó. Miután egy hetet aszalódott odahaza, kizárólag csak a kötelező edzések miatt kimozdulva, a futam hetén már nem tudta tovább elkerülni hogy emberek közé tegye a lábát. És az sokkal kevésbé bizonyult megalázónak, mint amennyire félt tőle.

De az érzelmi állapota nem javult semmit, bármennyire is azt mutatta a környezetének.

Felpattant az ágyról, telitöltötte a poharat, az üveget visszahelyezte a hűtőbe és folytatódhatott tovább a szemezés.

– Én... én próbáltalak hívni - mentegőzött Abril előtt.

A lány szemeibe könnyek szöktek.

– Az kurvára nem elég, Skye! Rád volt szükségem! A fizikai valódban! Van róla fogalmad mennyire szarul esett, mikor megvádoltál azzal, hogy én csináltam a videót!?

– De én... Abril, én egy percig sem hittem, hogy te töltötted fel, csak... csak próbáltam visszakövetni hogy ki lehetett.

– De hogy feltételezhetted, hogy a tudtod nélkül tennék ilyet!?

– Kérlek, Abril - esedezett Skye. - Kérlek, bocsáss meg. Hülye voltam, sosem akartam neked fájdalmat okozni.

– De megtetted, Skye. És-és-és... aztán a verseny. Mikor kimentél a pályára, miközben tudtam, hogy mennyire szét vagy esve. Van fogalmad róla, hogy mit éltem át abban az órában? Mikor azt hittem, a vitánk miatt meghalni indultál el?

Skye akár egy virágágyás kitúrásáért megszidott kiskutya tűrte a kirohanást.

– És-és-és el tudod képzelni, mit éreztem, mikor ott ugráltál vidáman a társaid közt? Mikor megértettem, hogy semmit sem jelentettem neked? Hogy azt hiszed, mindennek vége köztünk, és mégis képes vagy önfeledten ünnepelni?

A kurva életbe!

Skye felmarta a whiskyt a szekrényről, és leborította a torkán az egészet, aztán hagyta hogy a pohár az ágyra zuhanjon, majd onnan tovább pattanva a padlón állapodjon meg.

Hogy a francba nem gondolt erre korábban? Hogy Abril a tévékamerákon keresztül csak a felvett álarcát látja majd. Azt, hogy belül mennyire széthullott nélküle, már nem. Mennyire nárcisztikus szemét az, akit annyira elhomályosít a saját fájdalma, hogy eszébe sem jut, a számára legfontosabb emberre milyen hatással lesznek a cselekedetei?

Legurult az ágyról, hogy újra teletölthesse a poharat a már réges régen elbukott önuralompróba folytatásához.

– Én nem... Abril, az csak a kameráknak szólt! - mentegetőzött. - Alig tudtam egyben tartani magam a himnusz végéig.

– Tényleg!? - rivallt rá Abril. - És arra mi a mentséget, hogy egy teljes hétig nem toltad elém a képed!?

Skye szemei kezdtek vizenyőssé válni.

– Azt hittem nem akarsz látni. Én hívtalak...

– Nem a telefonban volt rád szükségem! - kiabálta potyogó könnyekkel Abril.

– Bocsáss meg - sírta Skye. - Tudom, hogy elszúrtam, tudom, hogy bocsánatot...

Abril keservesen zokogni kellett.

– Hát nem érted Skye? Engem nem... engem nem a bocsánatod érdekelt, hanem... hanem az, hogy jelen legyél! Nem... ha egy szót sem szólsz... ha csak... ha csak... ha csak itt vagy... de... de... de... magamra hagytál.

Skye a pohár után kapott, de az előző pár adag lerontotta már eléggé a mozgáskordinációját, hogy elvétse a távolságot. A pohár felborult és a tartalma szétterült az éjjeliszekrényen, hogy aztán vízesést képezve továbbfolyjon a padlóra.

– A picsába! - nyögte Skye.

Feltápászkodott, és a hűtő fölötti szekrényből előkapart egy papírtörlőt, hogy azzal takarítsa fel az okozott zűrt.

Csak erőt kellett volna vennie magán, hogy felkeresse Abrilt! Semmi más dolga nem lett volna, csak elmenni találkozni vele, hogy egymást segítsék át a helyzeten! Nem az a pillanatnyi hisztiből fakadó rárivallás, nem az a rohadt videó, a saját gyávasága szakította szét őket.

Kivette az üveget a hűtőből, és meghúzta.

Minek tovább szöszölni a pohárral?

Az üveggel a kezében visszazuhant az ágyra.

– Én... nem... nem tudtam... - mentegetőzött Abrilnak. - Azt hittem ezzel... hogy ezt akarod. Hogy...hogy azért nem veszed fel, mert... mert látni sem bírsz.

– Én akartalak látni. Szükségem volt rád! Szeretlek, Skye! - fakadt ki Abrilból.

– Én is szeretlek!

– De... de nem hiszem, hogy tudom így...

Skye felemelte az üveget, és az egész tartalmát magába diktálta. Ha már nincs menekvés a fájdalom elől, legalább tompítsa valami.

***

Hohenstein-Ernstthal, Németország

Sachsenring

Június 20.

– Skye! - riadt dörömbölésre a lány. - Skye, fél óra múlva kezdődik a warmup, most már muszáj jönnöd.

– Oké, Benny - nyöszörögte olyan hangerővel, hogy az hallható legyen kint is. - Sietek.

– Öt percet kapsz!

Kiszenvedte magát az ágyból és átsétált a fürdőbe. Rémes volt ez a fejfájás, hogy lehetett ilyen hülye, hogy versenynap előtt igyon? Megszagolta a száját, és érezte rajta az áporodott whisky bűzét. Basszus, kész lebukás lesz így emberek közé menni!

A részegség már elmúlt mostanra, de az utóhatásai még messze jártak attól, hogy távozzanak. Fejfájás, fáradtság, dekoncentráltság, hang- és fényérzékenység, a másnaposság teljes kvintettje felvonult, hogy emlékeztesse őt, mekkora hülyeségre vetemedett az előző éjjel.

Kapkodnia kellett. Elmarta a fogkeféjét, nyomott rá egy csík fogkrémet, és úgy ugrott be a zuhany alá. Egyszerre mosta a haját, a fogát, és a testét olyan mértékű kapkodásban, mintha a multitaskingolás világbajnokságára edzene. Alig három percet töltött a víz alatt, ami legfeljebb a test átöblítésére volt elég, alapos tisztálkodásnak bajosan lehetett volna nevezni.

A kabinból kiugorva szájvizet locsolt a szájába és a testét törölközővel dörzsölgetve rohant is tovább összeszedni a ruháját.

Bugyi fel.

Basszus, a dezodor kimaradt!

Visszarohant a fürdőbe, és egy tetemes adagot magára fújt. Gyorsan kiköpte a szájvizet, és szaladt vissza a szobába öltözni.

– Skye, letelt az öt perc! - türelmetlenkedett odakint Benny.

– Mindjárt, már öltözöm! - kiabált ki Skye.

Zokni fel, farmer fel, póló fel, beugrott a cipőbe és aztán vetett egy utolsó pillantást a tükörbe.

A haja szó szerint tocsogott a nedvességtől, de megszárítani már végképp nem volt ideje.

Megrázta a fejét akár csak egy tóból kimászó kutya, hogy legalább a víz nagyrészétől megszabaduljon, aztán feltekerte a haját és átfűzte a szponzorlogós baseballsapka csatján.

Oké, telefon a zsebbe, belépő a nyakba, és lehet is indulni.

Franc! A melltartó!

Baseball sapka le, póló le, melltartó fel, póló fel, haj megcsavar, baseball sapka fel.

Vett egy utolsó nagy levegőt, és kilépett a szállásáról.

A szabadba kilépve a Nap üdvözölésként azonnal lekeverte neki azt a pofont, amit kifejezetten a másnaposok üdvözlésére szokott tartogatni. Bennytől csak egy rosszallónál dühösebb tekintetet kapott ajándékul, de erre is fel volt készülve. Csak remélni merte, hogy a tiszta ruha, dezodor, fogmosás, szájvíz kombináció elnyomja az esti italozás jeleit eléggé ahhoz, hogy ne vegyék rajta észre.

Az egy dolog volt, hogy két hete érzelmileg összeesve hagyták indulni. Ha a szabályok tiltanák az érzelmi roncsként versenyzést, általános lenne, hogy versenyzőket nem engednek indulni a mentális állapotuk miatt. Ráadásul akkor bizonyította is már jóval a futam előtt, hogy képes koncentrálni. Most viszont ha megtudta volna bárki, hogy este tízkor részegen ájult be az ágyba, akkor mérlegelési lehetőség nélkül letiltják a versenyről. Nincs teszt, hogy mire képes így, nincs hosszas beszélgetés arról, hogy a pályára kigurulva képes-e hátrahagyni a másnaposság nyomait, egyszerűen letiltják az indulásról.

A fejét folyamatosan leszegve sétált Benny mellett a box felé, hogy a baseballsapka megvédje a direkt napfénytől. Basszus ez jó nagy hülyeség volt! Csak meg ne tudja senki, eskü innentől már napokkal a futam előtt sem iszik soha többet!

Szerencsére a mozgáskoordinációjával nem volt baj, de nagyonis tisztában volt vele, hogy a másnaposság nem az alkohol távozása után következik, hanem a kiürülési folyamat része. Hiába nem volt már részeg, és hiába telt már el tíz óra, mióta az üveg elfogyott, ha mintát vesznek tőle, kétségtelenül nem kevés alkoholt talált volna a vérében.

A boxba érve a motorja már indulásra készen állt. Elkerülendő az előző két versenyhétvége hibáit, ezúttal a két szenior szerelő többszörösen is átnézte a gépet, hisz bármennyire jól szerepelt a csapat harmadik tagja a képességfelmérőkön, nem kockáztathattak.

Arturo természetesen nem tért már vissza, a csapat felvett helyette valaki mást. Az új fiú ugyan versenymotorokkal kapcsolatban nem rendelkezett még kifejezetten sok tapasztalattal, de évek óta dolgozott szerelőként, és az eddig látottak alapján kétség sem fért a precizitásához.

Na meg az sem volt utolsó szempont, hogy nem számított egészen idegennek a csapat boxában, még ha a korábbi látogatása rövidéletű volt is.

Skye lepacsizott a három szerelővel. Először a gárdát vezető Daríóval, majd, Estebánnal, végül pedig a csapat új fiújával, Hectorral. Az üdvözlések után sietett tovább az öltöző felé átvedleni a versenyruhába.

Csak húzza ki valahogy ezt a napot!

A bemelegítő edzés után két teljes órája volt a versenyig, ami azt jelentette, hogy addigra már fél nap eltelik az utolsó korty italhoz képest. A számításai szerint az csak úgy tíz órával volt kevesebb, mint amennyi a teljes kitisztuláshoz kellett volna.

A ruha felvétele során folyamatosan azon járt az esze, hogy talán mégis szólnia kellene a csapatnak. Vagy még jobb, előállni valami hazugsággal, ami miatt nem tud indulni. Például kettőslátás. A szombati első szabadesésen volt egy esése, nem ő lett volna az első versenyző, akinek ilyen gondja van egy bukás után.

Két héttel korábban valami olyan bizonyítási vágy, és harag dúlt benne, ami minden létező akadályon átvitte volna, de most semmi ilyesmit nem érzett. Akkor kétségbeesetten kapaszkodott a versenyzésbe, mint valami utolsó mentsvár az elméje tisztántartásához, de most már tudta jól, hogy a veszteség által hagyott űrt ez sem fogja betölteni.

Sosem voltak kétségei önmagában, a képességeiben. Emberként? Igen. Barátnőként? Igen. De mint versenyző? Kételkedni abban, hogy megvan-e benne, ami a győzelemhez kell? Nem. Olyan sohasem volt. Ha kellett, fejjel előre csörtetett neki a kőfalnak, keresztülgázolva mindenen, de a versenyzés az övé volt. Valami, ami örök és megváltoztathatatlan.

Egészen eddig a reggelig.

Nem akart kihajtani a pályára. Nem akart versenyezni, és képtelen lett volna megmondani, hogy a szenvedélyét veszítette el, depressziós volt, vagy csak valami sosem látott felelősségérzet támadt fel benne a másnaposan indulás miatt.

Egyetlen dolog maradt, ami még vitte előre. A makacsság, hogy ő sosem száll ki. De kérdéses volt, hogy az most meddig tudja majd eljuttatni.

***

A tizenegyes kanyar törésén áthaladva hallotta a háta mögött nézelődni Pepe Giordano Husqvarnáját.

Kibaszott Pepe Giordano! Még az első tízbe se jutott egész évben. Mégis mi az, hogy neki a második sorból indulva Pepe Giordanóval kell pozícióért küzdenie a futam kétharmadánál?

Közeledett a tizenkettes kanyar féktávja. Nem szabadott elrontani, ez volt az egyik legkönnyebb az egész pályán. Épp csak meg kellett lassítani a motort, hogy aztán balradöntve széles vigyorral az arcán száguldjon át a tempós kanyaron az ember.

És most mégis sikerült elmérni. Csak egy gondolatnyival, de ahhoz épp elég volt, hogy jó kétmotornyi helyet adjon Pepének a belső íven bebújni mellé. Nincs ezzel semmi baj, nem létezik versenyző, aki sosem mér el kanyart, de már az is, hogy a fiú támadóközelségben lehetett hozzá, sőt, aktívan keresni tudta a lehetőséget a megelőzésére, felért egy sértéssel. Az, hogy egy hibával át is adta neki a helyét, már egyenesen vérlázító volt!

A célegyenesre fordító kanyarhoz közelítve dühösen átkozta magát. Mégis mi az, hogy ilyen Pepefélék így meg tudják előzni? Te jó ég? Lehet, hogy tényleg olyan arrogáns, mint Paolo? Hogy többnek gondolja magát mindenki másnál? Máskülönben miért venné ennyire zokon, hogy egy másik...

Féktáv!

A motor hátulja megemelkedett, ahogy a túl erős fékezéstől a lány súlya előrebukott. Egy újabb elkésett reakció. Mire visszaengedte annyira a féket, hogy stabilizálódjon a Honda egyensúlya, és rátegye az ívre, túlcsúszott. Megint csak egy kicsivel, de épp elég volt ahhoz, hogy helyet nyisson egy újabb versenyzőtársnak a megelőzéséhez.

A rohadt életbe!

A célegyenesben száguldva kipillantott balra a csapata által felmutatott információs táblára.

P11.

Kibaszott tizenegyedik hely, és az még a két kanyarral korábbi állapot volt!

A gumik tapadtak, a motor hibátlanul működött, csupán a gép legfontosabb része nem volt rendben. A feje.

Hátrapillantott. A középmezőny versenyzői sorszámot húzva várták a lehetőségüket, hogy végre, életükben először, elékerülhessenek. Muszáj volt tennie valamit, mielőtt még az a szégyen éri, hogy a saját hibájából a mezőny végére csúszik. Neki egyszerűen nem lett volna szabad annyira gyenge napot kifogni, hogy ezekkel csatázzon egy versenyszempontból problémamentes napon.

De most ez a makacsság sem volt elég.

A fejedet összezavaró problémákat talán sikerülhet a boxban hagyni, de az agyad kémiájával szórakozó szereket lehetetlen. Senki sem erősebb az alkoholnál.

Három körön keresztül sikerült tartania a tizenharmadik helyet. Nem sebességből. Mire Tony Spencer GasGas-a elment mellette, közel hárommásodperces lemaradásra voltak az előttük haladó bolytól.

Skye próbálkozott. Minden idegszálával próbált a versenyre gondolni, bevetette az összes trükköt, amit csak ismert a koncentráláshoz, a feje mégsem tudott visszatalálni a pályára. Sosem versenyzett még úgy, hogy volt idegszála, ami nem a következő fékezésre, ideális ívre, és a verseny megnyeréséhez szükséges előzésekre, vagy védekezésre összpontosított.

Egészen mostanáig.

Újabb négy kör telt el úgy, hogy lényegében útakadályt képezett a középmezőny előtt. Mire Mesut Aksoy elvette tőle a tizennegyedik helyet, a tizenharmadikon motorozó Tony Spencer kettő és fél másodperces előnyt épített ki előttük.

Egy nyomorult pont. Két körrel a verseny vége előtt már csak azért küzdhetett Skye. Az nagyobb szégyen volt, mintha akkor kiesett volna mikor elkezdett lassan visszafelé zuhanni a harmadik kör után.

Kanyarról kanyarra, egyenesről egyenesre védekezett, akár egy fogatlan oroszlán. Mert nem is érezte most annál többnek magát. Neki nem itt kellett volna lennie, neki a mezőny elején volt a helye! Neki Paolóval kellett volna küzdeni a győzelemért, vagy legrosszabb esetben Saitóval és Klausszal a dobogóért, nem Gigit látni maga mögött néhány motorral, amikor csak hátranéz egy kanyarból kijövet.

Egy kör volt hátra.

Ha más nem is jöhetett már össze számára ezen a napon, legalább ezt meg kellett szereznie! Ha nem dobta el a motort, mikor még méltósággal eshetett volna ki, akkor nem lehetett hiábavaló az, hogy végigszenvedte a versenyt!

De VB esélyesként egyetlen pontért küzdeni még ezzel együtt sem lesz erősen motiváló tényező. Annak a lehetősége azonban, hogy a középmezőny tagjaként elkapd azt a versenyzőt, akinek még a hátát sem igazán láthattad eddig a versenyeken... az szárnyakat ad. És mögötte pontosan ilyen vetélytársak sorakoztak.

Skye minden egyes kanyarba úgy érkezett meg, hogy csak ne adjon lehetőséget a követő mezőnynek a jó kigyorsításra. Sorra számolta vissza a még hátralévő métereket ennek a kínszenvedésének a végéig.

Az utolsó kanyarban ketten is megpróbáltak nála mélyebbet fékezni, de túlszaladtak, és így mögöttük befordulva sikerült megtartani a pozícióját. Majdhogynem amatőr kísérlet volt. Ha valamelyikük Paolo, vagy Saito lett volna, akkor most még az az egy nyomorult pontot is, amibe eddig kapaszkodott, elveszi tőle.

De így sikerült megőriznie a tizenötödik helyet.

Tizenötödik hely...

A fejét ingatva csorgott végig a célegyenesen. Ez valami rettenetes nap volt. Végigcsinálta a futamot, de igazából semmire nem ment vele azon kívül, hogy megbizonyosodhatott felőle, másnaposan még ő sem képes elfogadható szinten versenyezni. Csak az időmérőn szerzett negyedik rajtkockája mentette meg a totális utolsó helytől.

Ahogy elcsorgott az első kanyar külső ívén, a nézőtérrel együtt ünneplő Paolo mögött, még csak azt az irigységet, vagy tehetetlen dühöt sem érezte, ami mindig maga alá szokta gyűrni, ha a fiú mögött végez. Most csak üresség volt, és talán némi megkönnyebülés, hogy nem bukott le a másnaposságal.

Megtett jópár kanyart a levezető körből, hogy aztán a pálya egy elhagyatottabb szakaszán félrehúzódjon, és kifújja magát.

Üresbe tette a motort, és ráborult a tankra. Teljesen kimerült szellemileg. Hiába érezte, hogy a versenyzésében rengeteg tartalék maradt, mégis úgy kellett küzdenie körökön keresztül, mintha a határán járna. Az agya semmivel sem pörgött kevésbé a futam alatt, mint máskor, csak ezúttal nem azon dolgozott, ami a feladata lett volna.

Hallotta, ahogy a többiek sorra húznak el mellette, de fel sem emelte a fejét. Sosem érzett még ilyen ürességet egy verseny után, és ez megrémítette. Megrémítette, hogy mennyire szégyellnie kellett volna az eredményt, és mégis mennyire apatikus tudott maradni miatta.

Magányos motort hallott közelíteni, de a többivel ellentétben ez nem elhúzott mellette, hanem lassított és odagurult mellé.

Fel sem emelte a fejét, hogy megnézze ki az. Nem létezett most olyan dolog, ami kicsit is érdekelni tudta volna.

– Mégis mi a faszom volt ez, Stone? - üvöltött rá a mellette megálló Paolo. - Kapd össze magad, nem kellenek az ingyen győzelmek!

Skye felegyenesedett a nyeregben és oldalra nézett.

– Szar ügy, másfajtád úgysem lesz - szólt át a riválisának, de ezek csak szavak voltak, nyomait sem tartalmazták a tőle megszokott magabiztos, szemtelen hangsúlynak.

– Tényleg, Stone? Akkor mutasd meg! - tárta szét a karjait kihívóan Paolo.

Skye a fejével az egyenes felé bökött.

– Menj, ünnepelj, amíg teheted.

A fiú dühösen lecsapta a sisakplexijét, majd gázt adott és elszáguldott.

Tényleg ilyen mélyre süllyedt, hogy már Paolo Acunától kelljen lelkesítő beszédet hallania? Muszáj volt valamit kitalálni, mert ez így nem mehetett tovább. Hagyta magát olyan önsajnálat spirálba kerülni, ahol a helyzete azért lett egyre rosszabb, mert menekülni próbált belőle ahelyett, hogy szembenézett volna a valóságával.

Próbált menekülni egy ártatlan játékból, sértést csinált belőle.

Próbált felelőst találni a helyzete miatt, a kísérletéből csak megbántás lett.

Próbálta visszanyerni az erejét, csak megszakította vele a leggyönyörűbb szívet.

Próbált menekülni az okozott kárral való szembesítés elől, csak még tovább pusztított vele.

Próbálta tompítani az önutálatát, amiért olyan szar ember, és ezzel az utolsó dolgot is tönkretette, ami kisiskolás kora óta az állandóságot adta az életében.

Nem mehetett így tovább. Lépnie kellett!