Skye első valamennyire tisztának nevezhető napja a balesetet követően az álom és öntudat közti folyamatos libikókázással telt. Minden ébrenlét kicsit tovább tartott, mint az előző, míg a kettő között eltelő idő folyamatosan lett egyre rövidebb és rövidebb.

A délután végefelé néha már egy-két percig is sikerült koherens beszélgetést folytatnia az anyjával, Gerryvel, Timmyvel, de egyszer még Tomással is mikor a látogatóba betérő csapatfőnök épp ébren találta. Az vitathatatlan, hogy mindegyik épp ugyanazzal a szinte átmenet nélküli álomba zuhanással ért véget, de amíg az ereje kitartott, viszonylag tiszta fejjel fent tudta tartani a társalgást.

Még a jelenleginél jóval tisztább tudattal sem lett volna már képes megmondani, hogy pontosan hányadik alkalommal tért épp vissza az álmok birodalmából, mikor a szemét kinyitva kellemes derengő félhomállyal találta szemben magát, amit csak az ágya feletti kislámpa sárgás fénye tört meg kissé.

Elnézett az ablak irányába, és odakint már tökéletes sötétség honolt. Ha a kórházi folyosón nyüzsgő élet nem üti meg a fülét a csukott ajtón keresztül, akár még azt is hihette volna, hogy késő éjszaka van, de így inkább kora estének tűnt az idő.

Az ajtó felé fordította a tekintetét, hogy megnézze, most épp kire jutott a felvigyázói szerepkör, mire a semmiből akkorát dobbant a szíve, mintha ki akarna ugrani a mellkasából hogy odarohanjon megölelni a vendégét.

Abril.

Álmodott olyat, hogy a lány meglátogatta, és itt beszélt hozzá az ágy mellett, de valamiért az meg sem fordult a fejében, hogy tényleg el is jön majd.

– Szia... - préselte ki magából a köszönést.

Abril egy pillanatra összerezzent, mintha azon kapták volna, hogy a tilosban jár, de aztán azonnal elmosolyodott.

– Szia - köszönt vissza mielőtt felállt volna a fotelből, hogy az ágyhoz sétáljon. - Hogy érzed magad?

– Mint akinek... balesete volt...

Abril megértően mosolygott le Skye-ra.

– Anyukád mesélte, hogy párszor felébredtél a nap folyamán.

– Igen... azt hiszem... lassan elmúlik az... altatók hatása...

– Oda lett a szép hajad - simította meg óvatosan barátnője bekötött fejét Abril.

– Vesztettem annál... sokkal szebbet is...

– Tudom - grimaszolt együttérzően a lány. - Tényleg nagyon megérdemelted volna azt a bajnoki címet.

Skye megpróbálta volna benedvesíteni az ajkait, de olyan száraz volt a szája, hogy nem járt sikerrel. Kérlelően felpillantott a barátnőjére.

– Segítesz... inni egy kicsit?

– Persze - kapott azonnal az ágy melletti szekrényen nyugvó vizespohár után Abril.

Óvatosan Skye szájához tartotta, és cseppenként adagolva hagyta, hogy a lány elfogyassza a tartalom felét.

– Köszönöm... - mondta Skye amint elégnek találta a folyadékot. Végre volt egy kis ereje beszélni, és szerencsére, vagy sem, de a fájdalomcsillapítók miatt az akadályozó mentális gátak is lejjebb ereszkedtek a megszokottnál.

– Én nem a... világbajnokságról... beszélek... - mondta, egyenesen megtartva a fejét miközben Abril visszatette a poharat a szekrényre.

– Skye...

– Tudom, hogy elszúrtam... megbántottalak többször... de szeretlek...

– Skye...

– Kérlek - vágott közbe a lány minden vehemenciájával, amit a gyógyszerek tompítása engedett neki. - Tudom, hogy azt mondtad... vége... de küzdeni fogok, hogy... bizonyítsak...

Abril a fejét ingatta.

– Skye, most ne izgasd fel magad ilyesmivel!

– Nem felizgatom... végre kimondom... amit már rég... kellett volna.

– Skye, kérlek ne foglalkozz most ezzel!

– Oké... - eresztette magát vissza az ágyra megadóan a lány. - De... bebizonyítom neked...

– Elhiszem - biccentett Abril.

– Bebizonyítom... csak előbb... előbb alszom egy kicsit... - csapódtak le Skye szemhéjai a kimerültségtől.

Úgy ütött rajta az álom, hogy pillanatnyi esélye sem volt küzdeni ellene. Mire legközelebb felriadt, több óra is eltelhetett már, és Abril helyét az anyja vette át azon a családtagoknak fenntartott fotelben az ajtó mellett.

Hülye gyógyszerek! Amint meglátta a lányt, úgy megrohanták az érzelmek, és azok a hülye fájdalomcsillapítók úgy elvették a fékeket a szájáról, hogy képtelen megálljt parancsolni neki. Abril veszi a fáradtságot, hogy bejöjjön hozzá suli után, ő meg elkergeti egy ilyen semmiből érkező letámadással. Biztos nem azért látogatta meg, hogy kitegye magát egy ilyen szánalmas szerelmi vallomásnak.

Úgy tűnt, tényleg kezdte lassan visszanyerni a teljes tudatát, másképp nem tudott volna hozzá beugrani az oly jól ismert, de sosem szívesen látott vendég, az önvád.

Hogy megszabaduljon tőle, nekiállt az emlékei között turkálni, hátha valami kitisztult a baleset kapcsán is, de bármennyire próbálta is megragadni az illékony foszlányokat, semmit sem sikerült kihalásznia a zavaros pocsolyából, amiben az odáig vezető tizenöt-húsz perc lebegett. A kilátástalan harc lassan megtörte az ellenállását, így a gondolatai a kisebb ellenállást választva visszakanyarodtak Abrilra.

Egyáltalán hogy keveredhetett be hozzá a kórházba? Valencia vagy négyszáz kilométerre van Barcelonától, ez nem az a kitérő, amit iskolából hazafelé megejthetsz anélkül, hogy a szigorú szüleid rájönnének, tilosban jártál. Nem, ez kizárt volt. Akkor viszont maradt az, hogy most nem Valenciában ápolták, ahogy eredetileg sejtette, hanem valamikor a baleset után de még az ébredés előtt, átszállították Barcelonába. Igen, csak ez lehetett a helyzet.

A nagy morfondírozás most egész sokáig ébren tudta tartani. Valami látóterében lévő óra híján csak a saját időérzékre tudott támaszkodni, de az alapján úgy saccolta, hogy fél óra is eltelhetett, mire az álmosság lassan visszalopakodott a tudatába.

Legközelebb a másnap reggeli vizitre ébredt fel. Most már segítséggel fel is tudott ülni a vizsgálatok idejére, és egészen addig sikerült így maradnia, amíg némi anyai támogatást is igénybe véve meg nem reggelizett.

Utána viszont megint ebédig aludt. Ekkor Gerry és Thea segítségére a felülésben ugyan még szüksége volt, de enni már teljesen egyedül ment neki. Még ha csak nevetségesen ólmos, szuperlassításnak tűnő mozdulatokkal is.

– Elmondjátok végre, hogyan - megállt két falat között, mert jelenleg túl nagy megterhelésnek bizonyult egyszerre enni és beszélni. - ...hogyan történt a baleset?

A két felnőtt összenézett, de egyiküknek sem akaródzott válaszolni a kérdésre.

– Kicsim - ragadta végül magához a szót Thea - az orvosok megmondták, hogy egyelőre kerüljünk mindent, ami felzaklathat.

Skye megpihent kicsit az étkezésben, hogy legyen energiája beszélni.

– Megvan mindenem. Annyira csak... nem lehetett rossz.

Thea és Gerry tekintete ismét egymást kereste, de mielőtt a szemeikkel eldiskurálhatták volna, hogy mit kellene tenniük, a lány nagyokat pislogva hozzátette.

– Légyszi! - könyörgött miközben letette maga mellé az ételes tálcáját. - A fejemben élő dolgok... biztos sokkal rosszabbak.

Gerry végül megadóan sóhajtott, mire Thea szeme azonnal szikrákat kezdett szórni, de valahol talán ő is beláthatta, hogy ha válasz nélkül hagyják, az ő makacs kislánya sokkal több értékes energiát fog elpocsékolni a nyaggatásra, ezért csendben maradt.

– Nem a te hibád volt. Semmit sem tehettél volna ellene - kezdett a magyarázásba a férfi. - Még soha életemben nem láttam ennyire valószínűtlen balesetet.

– Na jó, de mi történt? - erősködött Skye.

Gerry leült az ágya szélére az ablak felől, Thea pedig a másik oldalon foglalta el a helyét.

– A futam újraindítására emlékszel még? - kérdezte a férfi.

– Halványan megvan, hogy... a szakadó esőben hajtok kifelé.

– Igen, az a második rajt előtt lehetett. - Gerry sóhajtott egyet. Le sem tagadhatta volna, hogy milyen nehéz is neki felidézni az eseményeket. - Skye, ez tényleg nem egy rövid sztori, biztos van most elég erőd végighallgatni?

– Próbáljuk meg - vette fel a pillanatnyi legelszántabb arckifejezését a lány.

– Nem is tudom hol kezdjem - gondolkodott el a férfi. - Prud'homme balesetezett valamikor az újraindítás után. A motorja bucskázott néhányat a kavicságyban, de azon kívül, hogy leszakadt róla pár elem, látszólag nem volt vele baj. - A szemét behunyva ingatni kezdte a fejét. - Legalábbis látszólag. Később kiderült, hogy egy leszakadt csavar beszorult a tank és a borítása közé, ami valószínűleg nem okozott volna semmi bajt, ha - vett egy nagy levegőt, amit aztán az orrán keresztül engedett ki - ha Prud'homme nem dobja el megint a gépet. És nem pontosan ott, ahol. Ahogy a motor pörgött és pattogott, az egyik becsapódás átütötte a csavart a tankon, és onnantól kezdve ömleni kezdett a benzin a pályára.

– Elcsúsztam a benzinfolton? - kérdezett közbe Skye.

– Nem - rázta meg a fejét Gerry, de aztán gyorsan kijavította magát. - Vagyis igen, de nem ez volt a baj. Az előző esése miatt nagyon közel jártál hozzá, és a pályabíróknak így már nem volt idejük észrevenni a foltot, mielőtt odaérsz. Láttad a roncsokat a tizes kijáratán, megpróbáltad szűkebbre venni a kanyart, hogy biztonságban kikerüld, de ahogy az első kereked ráfutott a benzinre, kifordult alólad a motor. - A férfi egy szomorú grimasszal ingatni kezdte a fejét. - Semmi bajod nem lett volna. Egy szimpla esés, amit ki tudtál volna csúszni, ha... - hatalmasat nyelt ahogy elkerülhetetlenül felidéződött benne a kép. - Ha a roncsok nincsenek az utadban.

Csend telepedett a szobára. Hát akkor ez volt az. Olyan véletlenek sora által előállított baleset, amiket önmagukban is ritkán látni versenypályán. Kiszakadó benzintank? Évek telnek el úgy a MotoGP-ben, hogy akár csak egy példa legyen rá. Lekörözés? Még a nagyoknál sincs szinte soha, pedig ők sokkal gyorsabban körbeérnek a pályán. Íven rekedt motor? Olyat sem tudott volna most felidézni az elmúlt két-három évből. A sorsnak tényleg meglehetett a humorérzéke. Halmozta idén a hülyeségeket, amik mind a bajnoki címébe kerülhettek volna, erre a győzelem kapujában egy olyan baleset gáncsolja el, amit médiumi képesség nélkül esélye sem volt elkerülni.

– De - kérdezte eltűnődve - mit csinált Paolo...? Azt mondtad... megmentette az életem.

– Igen, Paolo - tért vissza a révedésből Gerry, mintha csak most tudatosult volna benne, hogy még nem ért a történet végére. - Mikor elestél, a lábtartód szikrát vetett az aszfalton, és begyújtotta a benzinátfolyást. A tűz a roncs felé terjedt, és te is tudod, abban a kanyarban milyen messze van a pályabírók állomása. Már akkor elindultak, mikor Prud'homme motorja megállt, de így sem volt esélyük a lángok előtt odaérni. Paolo viszont közel volt. Mikor a tizeshez ért, már szó szerint égett a pálya, és ahogy megpróbálta kikerülni a lángokat, észrevett téged a roncsok mellett feküdni. Leugrott a motorról és elrángatott téged, mielőtt minden lángbaborult volna.

Skye döbbenten hallgatta a történetet. Különösmód, hogy ilyen önzetlenül kockáztassa az életét, nem volt idegen az Austin után megismert Paolótól, de közben az alattomos bajnoki riválistól, akivel már a tavalyi év közepe óta ölremenő harcokat vívtak, ennél nehezen állhatott volna bármi távolabb.

– Hihetetlen, hogy ebből semmire... sem emlékszem - állapította meg végül Skye.

Édesanyja gyengéden megsimogatta a vállát.

– Mondták az orvosok, hogy ez megtörténhet. De ennél nagyobb bajod sose legyen.

– Pontosan - értett egyet vele Gerry is. - Prücsök, ha a legrosszabb visszamaradó dolog a balesetből, hogy nem emlékszel rá, én azt boldogan aláírom.

– Ennyire ijesztő volt?

– Igen - bólogattak egyszerre a felnőttek.

– Téged mutatott a kamera, mikor történt a baleset - tette hozzá elcsukló hangon Thea. - Rettenetes volt, ahogy az ütközés után csak feküdtél a földön mozdulatlanul.

Skye szíve összefacsarodott, ahogy beleképzelte magát a szerettei helyébe. Eddig valamiért meg sem fordult a fejében, hogy a baleset, ami után napokig kellett mesterséges kómában tartani, hogyan nézhetett ki kívülről, és milyen vérfagyasztó traumának tett ki mindenkit, aki számára fontos volt.

– Anya - törte végül meg a szobára telepedő dermedt csendet -, annyira sajnálom... hogy át kellett ezt élnetek miattam.

– Az a lényeg, hogy most már jól vagy - nézett rá meleg szemekkel Thea. - És hogy ilyen soha többé nem fordulhat már elő.

– Igyekszem azon lenni - mosolygott vissza Skye. Most mi mást mondhatott volna? Ígérje meg, hogy nem lesz több durva balesete? Mégis hogy tehetné azt meg? Még azt is könnyelmű lett volna megígérnie, hogy a saját hibájából nem fog kórházba kerülni, pláne hogy egy valaki más által okozott baleset nem juttatja oda.

Meglepetésére sem az anyja, sem Gerry nem mosolygott vissza rá.

– Mi az? - kérdezte zavartan.

Válasz helyett Thea odafordult a férfihez.

– Gerry, magunkra hagynál, kérlek?

A nagybátyja fejét ingatva fújtatott egyet, de egyetlen szó kommentár nélkül elindult kifelé.

– Mi az? Mi történik? - nézett értetlenül Skye előbb az anyjára, aztán Gerryre, de egyikük sem felelt semmit, amíg végül kettesben nem maradtak Theával.

– Kicsim - fordult felé a nő miután becsukódott az ajtó - azt reméltük, hogy egy ilyen baleset után te is belátod, milyen veszélyes ez a sport.

Skye arca önkéntelenül is értetlen grimaszba rándult. Mégis mi belátni való volt ezen? Aki csak motorra száll egy versenypályán, tisztában van a veszélyekkel. Sosem volt kérdés, hogy ismeri-e a kockázatot, egyszerűen csak vannak dolgok, amikért ez megéri.

– Anya, tudom, hogy... veszélyes, de ez a... sport ezzel jár.

– Kicsim, nem akarhatod folytatni egy ilyen után!

Skye ingatni kezdte a fejét. Nem akarhatja? Ha tehette volna, most azonnal motorra pattan. Az elvesztett világbajnoki címnél csak az zavarta jobban, hogy hónapokig nem lesz vezetésre alkalmas állapotban, és talán még a szezonnyitón sem tud majd rajthoz állni.

– Anya, nem fogom abbahagyni - jelentette ki határozottan.

– Kicsim, annyi mindent tehetnél a hírneveddel, ami nem ilyen veszélyes.

– Igen, de azok engem nem érdekelnek.

– Biztos megtalálnád a szenvedélyed azokban is.

– Anya, nekem ez az életem.

– De belehalhatsz. Most is csak hajszálon múlt, hogy itt lehetsz még nekünk.

Skye nagyokat pislogva nézett az anyjára, de sikerült megálljt parancsolnia magának, mielőtt kimondja az első dolgot, ami az eszébe jutott: "meghalni csak a harmadik legrosszabb kimenetel lett volna". Ha Szent-Péter elé járulva felajánlják neki, hogy visszatérhet a Földre, de nem versenyezhet tovább, valószínű nagyon keveset gondolkodott volna, mielőtt visszautasítja a dolgot.

– Miért maradtam életben, ha nem... azért, hogy kövessem az álmaim?

– Kicsim, akkor legalább a szeretteidre gondolj! - próbált megközelítést váltani Thea. - Hogy minket minek teszel ki ezzel.

– Anya, én tényleg sajnálom... de ez az én életem.

Az anyja teátrális sóhajjal húzódott hátrébb az ágyon.

– Hogy nem törődsz vele, hogy az én szívem mennyire megfájdítod, meg sem lep, de ezek szerint Abril se számít?

Skye a mondat első felét egy látványos szemforgatás kíséretében engedte el a füle mellett. Ha valaki itt megszokott valamit, hát az ő volt, az anyja ehhez hasonló manipulatív megjegyzéseit. Viszont a mondat második fele már érdekesebb volt.

– Abril...?

– Igen - bólintott Thea. - Az a lány négyszáz kilométert utazott, hogy itt lehessen veled, és napok óta alig tágít az ágyad mellől. Az se érdekel, hogy vele mit teszel mikor visszatérsz a pályára?

Hát hogy ne érdekelte volna? De akkor sem dobhatta el élete szenvedélyét csupán emiatt. Ami viszont pillanatnyilag ennél fontosabb volt, hogy kiderült, az előzetes feltételezésével szemben mégsem csak suli után nézett be hozzá a lány, hanem ellógott otthonról. Hogy nem a szülei engedélyével látogatta meg őt a kórházban az iskola kárára, egy pillanatig sem lehetett kérdéses.

– Anya, törődök veled, és... törődök Abrillal is, de... nem alapozhatom... az életem döntéseit erre.

– Kicsim, de nem is hagyhatod ezt ennyire figyelmen kívül.

– Ahogy te, mikor hátrahagytad... nagymamáékat Görögországban?

– Az teljesen más helyzet volt - intett a kezével elutasítóan Thea. - Az én szüleim zsarnok módon uralkodtak az életem felett. Én sosem tettem veled ilyet.

Ezzel mondjuk nehéz lett volna vitatkozni. Az ő megközelítése inkább érzelmileg manipulatív volt, mint nyíltan elnyomó.

– A lényeg ugyanaz. Te... is követted, amerre a szíved... vezetett.

– De az nem volt ilyen veszélyes. Drágám, ez egy figyelmeztetés volt a sorstól, hogy nem ez a te utad.

– Vagy egy teszt... hogy elég kitartó... vagyok-e.

Thea szomorúan vett egy mély levegőt, de Skye közbevágott, mielőtt megszólalhatott volna.

– Anya, sajnálom, hogy... így kell most látnod... de nem tudsz olyat... mondani, amitől... meggondolom magam.

– Kicsim... - tett egy utolsó kísérletet Thea, de Skye megint nem hagyta ennél tovább mondani.

– Kérlek segíts... visszafeküdni... mert elfáradtam.

A nő szomorúan nézett rá egy hosszú másodpercig, de aztán egy legyőzött sóhajjal lassan lekászálódott az ágyról.

Folyamatosan sütött róla, hogy részéről cseppet sem tekinti lezártnak a vitát, viszont a kényszer, hogy ne terhelje most túl a lányát, még ennél is erősebb volt. Segített Skye-nak előredőlni, aztán visszafordította a párnát a háta alatt, végül óvatosan előrébb tolta a derekánál fogva, amíg a lány vissza nem tudott feküdni rendesen.

– Aludj, Kicsim - nyomott Thea a folyamat végeztével puszit Skye homlokára.

– Köszönöm, Anya - nyöszörögte a lány ahogy lassan lecsukódott a szeme. Hallotta, hogy az anyja megereszt egy újabb fájdalmas sóhajt, aztán lassan kisétál a szobából.

Amint egyedül maradt, Skye szemhéjai mintha rugóra járnának pattantak fel. Az álmosság egyelőre még nem is igazán kerülgette, egyszerűen csak szeretett volna megszabadulni ebből a parttalan vitából. Lehet nem ez volt az legegyenesebb módja a dolognak, de bolond lett volna nem kihasználni szerencsétlen helyzetének talán egyetlen pozitív aspektusát. Mindemellett egy lyukas garast se tett volna rá, hogy az anyja nem volt maximálisan tisztában ezzel, de jelenleg nyilván nem bocsátkozhatott vele ennél vehemensebb vitába.

Méghogy hagyjon fel a versenyzéssel... Néha egyszerűen elképesztő volt, hogy mennyire nem ismerte őt igazán. A versenyzés az életét jelentette, sőt, mi több, elképesztően jó is volt benne. Még talán vadidegeneknek se fordulna meg a fejében, hogy ezek után csak úgy elsétál, erre épp a saját édesanyja nem érti ezt meg?

Vajon mindig így lehet ez anyák és lányaik között? A családjukban eddig biztosan így volt, de ennyire törvényszerű lenne ez?

Kizárt dolog. Ha valaha is lesz gyereke, ő biztosan másképp fogja csinálni.

***

Mikor Skye következő alkalommal tért vissza az álmok birodalmából a Nap épp azzal foglalatoskodott, hogy a látóhatár felé araszolva bohókás festőként narancs-rózsaszínre mázolja a levantei égboltot.

A lány legnagyobb meglepetésére, egyedül találta magát a szobában, holott ilyen eddig még nem fordult elő. Amennyire vissza tudott emlékezni, minden ébredéskor ott volt vele valaki, még ha éjszakánként nem is feltétlenül beszélgetésre alkalmas állapotban.

Nézelődött tétlenül egy darabig, de egy idő után megunta, és úgy döntött megpróbálkozik felülni egyedül. Az orvosok azt mondták neki, az ébredéstől számított harmadik-negyedik nap kísérletezhet vele először, és tulajdonképp az már megvolt. Meg, ha nem is lett volna, volt ő épp eléggé makacs, hogy próbálkozzon, amint legalább közel elég erőt érzett magában hozzá.

Az első kísérletnél csak a hasizmát használta, de így alig sikerült megemelnie magát mielőtt visszazuhant volna az ágyra, ezért más taktika után kellett néznie. A könyökeinek és hasának együttes munkájával felfelé tornázta magát az ágyon, amíg a háta meg nem tudott támaszkodni a párnáján. Ekkor muszáj volt pihennie egy kicsit, mert a folyamat lényegesen több erőt vett ki belőle, mint azzal előzetesen számolt.

Olyan félperces pihegés után újra nekifutott, de most már a tenyerét is letámasztotta maga mellé, és úgy próbálta felnyomni magát ülőpózba. Az első kísérlet csúfos kudarcba fulladt. Alábecsülte, hogy mekkora erőt kell kifejtenie, ezért már félúton vissza is zuhant. Azért legalább értékes tapasztalatnak jó volt a próbálkozás. Most már tudta, pontosan mennyire kell összeszednia magát, hogy végre elérje a hőnáhított célt, ezért újabb félperces pihenés után ismét nekiveselkedett.

És most végre sikerrel is járt.

Nem mérte ugyan, de tippre elszöszölhetett úgy három percet is a fekvés elleni harccal, viszont legalább a végén a jutalom nem maradt el: önerőből sikerült felülnie. Mintha csak tegnap lett volna, hogy meg sem kottyant neki negyven percen át teljes testtel dolgozni egy óránként kétszázötven kilométeres sebességgel száguldó motor nyergében, erre most a szimpla felülés is közel legyőzhetetlen kihívás elé állította, de akkor is sikerült.

A telefonja a szekrényben nyugodott, jelenleg totálisan elérhetetlen távolságban tőle, ezért kénytelen volt próbát tenni a klasszikusabb figyelemelterelési formákkal. Bármi, csak legyen valami, ami lefoglalja a gondolatait, ahelyett, hogy hagyja őket számbavenni a ráváró brutális, és kegyetlenül hosszú rehabilitáció lépéseit. Egyre többször jutott eszébe, hogy mennyivel veti őt vissza minden ágyban töltött nap, és hánytucat ilyen vár még rá mielőtt akár csak mankóval súlyt helyezhetne a lábaira.

Nagyon nem vágyott ezekre a gondolatokra. Bármely más esetben, ha ennyire menekült volna valami elől, csak felpattant egy motor nyergébe, hogy úgy próbálja maga mögött hagyni a problémákat. És néha működött is. De nem, mikor épp az okozta ezeket, hogy hosszú hónapokig járni is képtelen lesz a saját lábain, nem hogy motorra ülni.

Nagy tehetetlenségében így végül jobb híján nekiállt olvasgatni az ágya melletti virágcsokrokra tűzött üzeneteket. Legalábbis azokat, amik komolyabb nyújtózkodás nélkül is elérhető távolságban voltak tőle. Akadt köztük a szerelőcsapatától, Tomástól, egy nagy közös a világbajnokság teljes mezőnyétől minden versenyző által aláírva, sőt, kisebb meglepetésre még Isabelától is.

Először a menedzsertől kapott virágon lévő kártyát vette a kezébe.

"Legközelebb mikor meg akarsz békíteni, majd válassz kevésbé önpusztító módot rá! Gyógyulj meg mihamarabb, Isten verése! - Isabela"

Meglepő is lett volna egy ennél kevésbé lekezelő jókívánság. Másrészről persze a sorok között valahol ott bujkált az is, hogy a nő talán letett a további kínzásáról és esetleg legalább, hacsak hallgatólagosan, de elfogadta az ő oldalát is.

Aztán nyilván azt sem lehetett kizárni, hogy ez nem volt több hiú ábrándnál, amit csupán ő szeretett volna beleolvasni az üzenetbe.

– Azt mondta, mindenképp adjam át neked, hogy megnyúz, ha még egyszer így összetöröd magad - csilingelte a leggyönyörűbb hang Skye háta mögül.

Amennyire pillanatnyi korlátai engedték, az ajtó felé kapta a fejét.

– Szia, Abril - derült fel az arca a vendégének látványától.

– Szia - mosolygott rá vissza a látogató. - Itt voltam, amikor behozta neked a virágot. Egész kedves volt.

– Akkor valaki mással találkoztál - mosolygott erőtlenül Skye.

– Pedig tényleg. Még azt is kérte, hogy adjam át, intézkedett a csütörtöki beszélgetésetek alapján. Bármi legyen is az.

Gigi apja - futott át Skye agyán. Csütörtök reggel szólt a menedzsernek a csapatvacsorán hallottakról, és úgy látszik, őt is dühítette még eléggé az eset, hogy ne hagyja annyiban.

– Ezek szerint mégis... van szíve - próbált felnevetni a lány, de az első hang után az egész testébe belenyilallt a fájdalom, ezért inkább feladta a dolgot.

– Jól vagy? - lépett aggódva közelebb Abril.

– Jól, de - tapogatta fájdalmasan az oldalát Skye, csak most tudatosítva magában, hogy a bordái se úszták meg sértetlenül az esést - ha rám hallgatsz, ne csússz... neki egy utadban álló roncsnak.

– Nem kéne még viccelődnöd - állapította meg dorgálóan Abril miközben odahúzott egy széket az ágy mellé, hogy leülhessen.

– Bocsi. Nem értem miért... viselkedek úgy, mint akit... a fejére ejtettek.

Abrilnak csak egy hangos horkanással sikerült lenyelnie a feltörni próbáló nevetést.

– Bolond - állapította meg végül.

– Szóval azt mondod ha... megkergetni épp nem is tudlak... őrületbe még igen?

Abril felkuncogott.

– Rossz vagy - tette hozzá egy mosolygós szemforgatással. - Tényleg nem kéne még viccelődnöd.

– Sokmindent nem kellene... de erről most te is tudnál mesélni.

– Fogalmam sincs mire gondolhatsz - tettetett ártatlanságot a lány.

– Az eminensre aki lóg a suliból.

– Az eminens nem lóg a suliból. Az eminens orvosi igazolással van távol - felelte magától értetődő természetességgel Abril.

– Amire nyilván a szüleid áldásukat adták.

– Pontosan annyira, mint sejted - érkezett a válasz egy hamiskás mosoly kíséretében.

– Szóval ha rámrúgja a szoba ajtaját... a SWAT, akkor téged keresnek?

– Ó, azon már túlvagyunk - legyintett a spanyol lány. - De nyugi, egy kietlen helyen ástam el mindannyiukat.

– Még úgy is elrontalak, hogy... már nem is vagyunk együtt - ingatta a fejét somolyogva Skye.

– Csak azt lehet elrontani, ami jó volt.

– Ebben nagymester vagyok... - fanyalodott el Skye arca egy pillanat alatt. Ehhez tényleg mindennél jobban értett. Tönkretenni mindent maga körül. - Abril, szeretnék bocsánatot kérni... a tegnap esti miatt.

– Miért? - vonta fel szemöldökét a barátnője. - Talán nem gondoltad komolyan amiket mondtál?

– Dehogynem, csak nem... volt helyes így zúdítani rád.

– Szerinted nem volt helyes őszintének lenned?

– Nem volt helyes bedrogozott... vallomással terhelni téged.

Abril egy dühös fordulattal felpattant a székről.

– Uram-isten, Skye! Itt fekszel összetörve napokkal egy életveszélyes baleset után, és még ilyen helyzetben is azzal kell jönnöd, hogy nem védtél meg eléggé?

– Abril, zűrbe kerültél... miattam a szüleiddel...

– Amiatt kerülök zűrbe velük, aki miatt akarok - vágott a szavába a lány.

– Lógsz a suliból, pedig... te szeretsz suliba járni.

– Nem lógok, van igazolásom - felelte Abril, mintha a nyilvánvalóan hamis orvosi papír nem épp Skye érveit igazolta volna.

– Nem lenne szabad... veszélyeztetni a jövődet.

– Skye - tárta szét karjait sértetten Abril -, tényleg azt feltételezed, hogy egy-két hét hiányzás nekem kicsit is le tudja rontani a jegyeim?

– Akkor sem. Én nem... érek annyit.

– Esetleg megengednéd, hogy eldöntsem, nekem ki mit ér meg!?

– Én csak rosszat hoztam rád...

– És a legszebb pillanataimat is - gesztikulált grandiózus mozdulatokkal a szíve felé Abril.

– De az a múlt... Nem érdemlem meg, hogy... kockára tegyél értem mindent.

– Azt kockáztatom, amit csak akarok! - felelte egyre fokozódó ingerültséggel a lány.

– De végre olyasvalakivel vagy, aki... nem bánt téged.

– Skye, én szakítottam Matteóval! - robbant ki Abrilból, ahogy elérte a türelmének határait.

Tökéletes csend telepedett a szobára. Az a fajta, amelyben egy gombostű leejtését is meghallani. Mintha egy bombát dobott volna valaki a vitájuk közepébe, úgy torpantak meg egy pillanat alatt. Ennek az igazságnak nem így kellett volna kiderülnie. A terv biztosan nem ez volt.

– Már három hete - törte meg végül a csendet Abril. - Többet érdemel annál, hogy pótszernek használják.

– Abril, én úgy sajnálom.

– Dehogyis sajnálod - legyintett a barátnője.

– Hát - harapott az ajkába Skye, mielőtt kegyes hazugságra ragadtatja magát - eskü próbálom. - Egy hosszú másodpercig eltűnődött, hogy mit mondhatna, mielőtt újra megszólalt. - Én vagyok az oka?

– Hát persze, hogy te vagy az oka, te bolond! - gesztikulált vadul, könnyekkel a szemében Abril. - Olyan rohadt dühös voltam rád. Meg aztán magamra is, amiért még én erősködtem, hogy próbáljunk újra barátok lenni. Hiányoztál, de azt hittem végleg lezártam már a kettőnk ügyét. Aztán elkezdtünk csetelni, és jobban vártam azokat a hülye, kínos, erőltetett üzeneteid minden nap, mint a találkozást Mateóval.

– Én nem is tudtam...

– Persze, hogy nem tudtad - hadonászott fel-alá járkálva a szobában Abril -, mert ha nem a hülye motorokról van szó, neked fogalmad sincs a világról körülötted! De én vagyok az igazán hülye, mert még így is annyira hiányoztál, hogy eldobtam mindent mikor azt hittem, sosem lesz már módom elmondani, mit érzek.

– Abril, én... annyira sajnálom hogy kitettelek ennek.

– Skye, én nem azt akarom, hogy sajnálj - dobta le magát a székre a spanyol lány, hogy úgy hajoljon közel barátnőjéhez. - Mióta ismerjük egymást, űzöd ezt a játékot, hogy magadhoz húzol, de mikor túl közel kerülök, eltaszítasz, mert valami hülye messiáskomplexusból azt hiszed, azzal teszed nekem a legjobbat.

– De ha egyszer...

– Nem, Skye! - vágott a szavába Abril. - Mondtam már neked, hogy nem vagyok cukorból! Majd szólok, ha szükségem lesz védelemre! Amire szükségem van, hogy szedd végre össze a bátorságod! Ne csak azokhoz, amik ezt tették veled - gesztikulált vadul Skye sérülései felé - hanem ahhoz is, ami itt van - szorította a kezét a szívére.

– Abril, én jobban szeretlek mindennél, de...

– Skye itt nincsen semmilyen "de"! Semmivel sem bántottál annyira, mint azzal, ahogy védelmezni próbáltál. Skye, én pontosan tudom, hogy mitől kell engem megvédeni, és az nem a te szerelmed. - Elfordult, hogy letöröljön egy, a szeme sarkából legördülő könnycseppet. - Basszus, megmondták, hogy nem szabad téged felizgatnunk, erre elvesztem itt a fejem.

– Abril, én nem tudom neked... megígérni, hogy nem fogom elbaszni.

– Skye, ha nem tudnám kezelni, hogy "elbaszod" - mutatott idézőjeleket az ujjaival - sosem akartam volna veled lenni. Nem azt várom tőled, hogy ne "baszd el", hanem hogy legyen bátorságod őszintén elém állni, mikor igen. Csak azt kérem tőled, hogy ne kelts többé kétségeket, kivéve, ha már tényleg nem szeretsz.

– Olyan soha nem lesz - válaszolta könnyes szemekkel Skye.

– Ajánlom is. - Már Abril sem küzdött azzal, hogy rejteni próbálja, mennyire üvegesedik az ő tekintete is. Egy hosszú másodpercig csak nézték egymást, mielőtt az érzelmek végleg átvéve az irányítást a teste felett, arra nem kényszerítették, hogy előrehajoljon, óvatosan megölelni az ágyon agonizáló barátnőjét.

Skye viszont képtelen volt most az óvatosságra. Hiába érezte a bordáit keservesen felsírni ahogy magához szorongatja Abrilt, nem törődött velük. Elképzelni sem tudta, mivel érdemelte ezt ki, de visszakapta a lányt, és ez most mindennél fontosabb volt. Nem számított a két törött lába, a fején gyógyulófélben lévő lyuk, a ráváró hosszú és fájdalmas rehabilitáció, de még az az elvesztett vébécím sem. Sehol sem lett volna inkább, mint itt most ebben a pillanatban. Akár egy sivatagban bolyongó kutat lelő vándor, igyekezett magába inni azt a lángoló szerelmet, amiről azt hitte, örökre elveszett számára. A sebei beforrnak, világbajnok lehet később is, de Abril nincs másik. A szíve szikrázó tűzijátékkal robbantotta le magáról a keserédes láncokat, amik az ébredése óta szorongatták. Minden rendben lesz. Most már tényleg, igazából minden rendben lesz.

– Úgy hiányoztál, te bolond - potyogtak Abril könnyei mikor végül megtörte az örökkévalóság óta tartó ölelésük csendjét.

– Olyan üres volt nélküled a világ - áztatta el barátnője vállát Skye is.

– Nélküled csak unalmas - mosolygott vissza rá Abril, ahogy lassan elengedték egymást.

– Ezesetben, hölgyem - pukedlizett a kezével Skye - megengedi, hogy... védelmezője legyek az unalom ellen?

Abril nevetve fejedelmi eleganciával biccentett.

– Csak amíg világ a világ, te dilis.