A reggeli köd hófehér tengerként hömpölygött végig a Casentino Nemzeti Park völgyein, elvarázsolt tündérmese helyszínné változtatva Emilia Romagna tartomány koronaékszerét. A hegyek lankái zöldellő vitorláshajókként szelték a felhőóceánt, sütkérezve a hajnal első sugarainak fényében, és még a hetven méterről alázúduló Acquacheta patak híres zuhatagának robaja sem volt képes megzavarni végtelen nyugalmukat.

Talán tényleg Isten színjátékának része, hogy egy ehhez hasonló mennyei csoda létezhet a Földön is, hiába véste kizárólag a vízesést a történelem lapjaira tollával a nagy Dante.

San Benedetto in Alpe kicsinyke faluja több, mint ezerkétszáz éve állt már gondos strázsaként a zuhataghoz vezető ösvények tövében, örökéletű mementóként a hűen végigszolgált letűnt koroknak. Keskeny, klasszikusan mediterrán utcái, vastag falai, és a néhol az alapítás idejéig visszanyúló épületei ontották magukból a semmivel sem összetéveszhető itáliai büszkeséget.

Az olyasfajta büszkeséget, ami a modern korban már egészen más alakot választott a testet öltéshez. Például a futballt, ami második vallássá emelkedett az országban, vagy a Ferrarit, amely név egyet jelent a nagybetűs sportautóval, és a Ducatit, amely a faenzai gyártóhoz hasonló szerepet érdemelt ki magának a sportmotorok világában.

Talán épp ezért is találta annyira kifejezőnek a MotoGP kulisszáiról dokumentum sorozatot forgató Amazon Studios, hogy a tűzpiros istálló egyik gyári versenyzőjéről itt készítse el a soron következő kisfilmet. Itália korokon átívelő nagyságának kvintesszenciája. De az is meglehet, hogy csupán a tökéletes dramaturgiai kontrasztot vélték a készítők felfedezni a Casentino Nemzeti Park időtlenné dermedt nyugalma, és a MotoGP futamok folyamatosan pörgő, adrenalinnal telepumpált kakofón világa között.

Bár a Ducati elsőszámú versenyzője, a vébécímért még aktívan harcoló Pecco Bagnaia, olasz volt, őt a sorozat a torinói otthonában kereste fel, így Emilia Romagna zöldellő büszkeségének bemutatása az ausztrál Jack Millerre maradt. És mivel ő már lényegében az utolsó szalmaszálat is elvesztette a világbajnoki trófeáért zajló harcban, nála egészen más narratív fonalat kellett választania a készítőknek. Szerencsére az öt nappal korábban Aragóniában tett bejelentésnek köszönhetően ez nem is bizonyult olyan kemény diónak, mint attól a szegmens rendezője előzetesen tartott.

A rutinos MotoGP veterán, és a feltörekvő Moto3-as mentoráltja közti kötetlen beszélgetés a karrierjük állapotáról, és a lehetséges következő állomásukról.

A valóságban azért a mentor dolog erős túlzás volt, Jack és Skye ugyanis inkább hasonlítottak két, egymást kedvelő unokatestvérre, de ennyi csúsztatás azért belefért a kamerák kedvéért.

A stáb a falu szélén, a vízeséshez vezető, kerékpározásra is alkalmas ösvény kiindulópontjánál rendezkedett be az első vágóképek rögzítéséhez.

Miután minden készenállt, megadták a jelet, és így a Jack Miller által vezetett Touareg megindult az idevezető szerpentin kanyarján túlról, hogy az utolsó hatvan métert már a kamerák kereszttüzében tegye meg. A Volkswagen leparkolt a forgatócsoport által kijelölt helyre, majd a két versenyző úgy szállt ki belőle, mintha csak az útközbeni beszélgetésüket folytatnák.

– Én mondom, kölyök - magyarázta Jack a csomagtartóra rögzített kerékpárok felé sétálva - ez a hegy valami elképesztő.

– Tényleg? Itt hegyek vannak? Ha nem szólsz én észre se veszem.

A férfi elvigyorodott, ahogy kioldotta az első bicikli rögzítését.

– Azt hittem egy ekkora csúcs azért egy homoktúró szemét is kiveri.

– Mintha egy északi suttyó olyan sokat tudhatna a hegyekről.

– Állj! - kiáltotta el magát a szegmens rendezője.

– Mi az? - néztek oda rá mindketten.

A férfi a fejét ingatva odasétált hozzájuk.

– Homoktúró? Északi suttyó? Nem tudom mik ezek, de rettentő sértőnek hangzanak, ilyen biztos nem kerülhet fel a streamingre.

– Dehát én homoktúró vagyok - mutatott magára Skye.

– Én meg északi suttyó - csatlakozott hozzá Jack.

– Világ életünkben így beszélgettünk egymással - vette vissza a szót a lány. - Azt kérte legyünk önmagunk.

– Igen - morgolódott a férfi - de nem lehetne ezt derogatív szavak használata nélkül?

Jack teátrálisan a rendező vállára tette a kezét.

– Pajtás, szerinted komolyan elhinné bárki, hogy Skye és én szép szavakkal simogatjuk egymás egóját? Hát nézz már rá - intett a lány felé - szerinted így néz ki az, akinek volt gyerekszobája?

– Hé, pöcsfej, hallak ám!

– Mert a fejed már kihúztad a homokból, picsa.

A rendező frusztráltan felmordult, mire a két versenyző elnevette magát.

– Ezt most azonnal hagyják abba!

Jack ismét a férfi szemébe nézett.

– Most komolyan, pajtás. Nem színészek vagyunk, ha hitelességet akarsz, majd kisípoljátok, ami nem tetszik.

– Kurvára így van, bassza meg! - rikkantotta Skye, mire a rendező gyilkos pillantást lövellt felé.

– Na, jó lesz így? - vetette be a legmegnyerőbb mosolyát Jack.

A férfi megadóan felsóhajtott.

– Csak kérem, kicsikét moderálják magukat, érthető?

– Homoktúró? - pillantott Skye felé a honfitársa.

– Ha te benne vagy, északi suttyó, én is.

A rendező földhözcsapta az írótábláját, és elkiáltotta magát.

– Tíz perc szünet!

***

Mint kiderült, a produkciós cégnél valaki elszámolta magát a forgatási helyszín kijelölésénél, mert a híres vízeséshez vezető csapás alig adott lehetőséget a forgatásra. A környezet valóban tökéletes háttérként szolgálhatott volna, de a hegyi ösvény a legtöbb helyen olyan keskeny volt, hogy csak egy kerékpár fért el rajta, így pedig elég nehezen lehetett biciklizés közben kedélyesen elcsevegő versenyzőkről anyagot forgatni.

A táj szépségeiről viszont sikerült.

Filmek operatőreinek és látványtervezőinek többhetes megfeszített munkája szokott lenni, hogy előállítsák azt a fajta képivilágot, ami most a stábnak egyszerűen az ölébe hullott. Ahogy a zöldellő lombkorán keresztülvágó aranyló reggeli napsugarak, megvilágították erdő aljnövényzetéből felszálló ködzsebeket már-már festő csendéletet varázsoltak a kamerák lencséire. Ilyen háttér előtt a két, ösvényen felfelé tekerő tökéletes fizikumú sportember akár egy akciófilm látványos nyitóképébe is beillett volna.

Mikor néhol kiszélesedett kicsit a csapás, a stáb ismét lecövekelt, hogy több kamerával is rögzíthessék a versenyzők kényelmes, és alig észrevehetően irányított beszélgetését. Pontos szövegkönyvvel ugyan nem látták el őket, de egy-két fixen feltenni való kérdést megadtak, amit bele kellett szőniük a beszélgetésükbe.

Skye meglepően gyorsan belerázódott a ráosztott mellékszerepbe. A dokusorozatot a királykategória versenyzőiről forgatták, így az ő szerepköre itt nagyrészt kimerült abban, hogy rajta keresztül domborodjon ki Jack segítőkész oldala, illetve hogy a rendező szájának meghosszabbításaként szolgáljon.

– Nem zavar, hogy visszasoroltak Pecco szárnysegédjének? - tette fel az egyik beállás során felfelé biciklizve a rábízott kérdést Skye.

– Jerez és Le Mans után nem ilyen évben reménykedtem, de ha már ez van, próbálom kihozni belőle a legtöbbet.

– Legalább Pecco korrekten kezeli a dolgot?

– Persze, jó srác. Tavaly neki volt gyengébb éve, így megérti a helyzetemet. Persze neked fogalmad sincs milyen jóban lenni a csapattársaddal, ugye? - vigyorgott Jack.

– Hé, vigyázz mit beszélsz! - kiáltott fel Skye. - Ha ennyire odavagy Peccóért, lehet elveszem majd a helyed a csapatnál.

A férfi felnevetett.

– Eddig fenyegetőzhettél ilyennel, de egyelőre elmúlt ez a veszély, nemde?

– Szerencsédre - lihegte Skye egyre jobban kifulladva a felfelé kaptatástól. Hiába a jó erőnlét, a nyolcáz méter környéki magaslati levegőhöz nem volt hozzászokva.

– Azt már tudod, hogy kit ver meg veled az isten csapattársnak jövőre? - kérdezett vissza Jack.

– Mikor megismertelek, sokkal kedvesebb voltál.

– Mikor megismertelek, még cuki fogszabályzós kislány voltál.

– Hé, ezt vond vissza! - kiáltott fel Skye. - Én sosem voltam cuki!

– Még képeim is vannak - trillázta Jack.

– Ennél kevesebbért is rúgtak már embert szakadékba biciklivel.

– Tapasztalat?

– Lehet az is, ha tovább szivárogtatsz.

A két versenyző elhaladt a legutolsó kamera mellett, mire a rendező elkiáltotta magát.

– És ennyi! Öt perc szünet!

Skye és Jack leszálltak a biciklikről, és visszatolták őket az ösvény szélesebb részére, majd leheveredtek egy fastagabb fa gyökerére.

Tagadhatatlan, hogy akadtak kényelmetlen részei ennek a forgatási napnak, de azt még Skye is kénytelen volt elismerni, hogy a látvány itt a hegyoldalban sokmindenért kárpótolt. És ez a viszonylagos csend sem esett olyan nagyon rosszul. Városi lányként majdhogynem ismeretlen volt számára a szinte haraphatóan friss levegő, és az erdőt megtöltő reggeli madárfütty.

Ha tényleg csak kettesben jártak volna itt Jack-kel, iszonyat jól szórakoznak, az biztos. Bár a rendező idegein táncolni sem volt azért utolsó móka, de mindent egybevéve azért jobb lett volna, ha nincs itt a stáb. Persze, ha nincs a stáb, és valaki megtudja, hogy kettesben jöttek túrázni, szinte biztosan azonnal megindul a pletyka, hogy összejöttek. A saját oldala miatt még nem is zavarta volna annyira a lányt, de Jack szenvedélyesen szerette a feleségét, semmiképp sem kívánta volna, hogy alaptalan pletykák szereplőjévé váljon miatta.

Pár percnyi pihenő után az idegbeteg rendező kiadta az utasításokat, hogy a következő szegmensben miről kell majd nagyjából beszélgetniük, és a stáb felkerekedett, hogy haladjon tovább a vízesés felé.

Skye még a faluban látta a nap forgatási terveit, és az alapján világos volt, hogy nagyon sok, az iméntihez hasonló felvétel vár még rájuk, de a többi hasonló, versenyzéssel együttjáró kötelezettségtől eltérően ezt most kifejezetten élvezte is.

Ha minden így marad, igazán kellemes napnak nézett elébe.

***

Bologna belvárosát már az est fényei ragyogták be, mikor a hosszú, és kimerítő nap végén a produkciós cég autója kitette Skye-t a szállodája ajtajában. A lány rég feladta már, hogy számolja a temérdek unalmas, lélekölő promóciós megjelenést, amin részt kellett vennie, de végül ez a mai nap nem csak azokhoz képest alakult szórakoztatóan.

Kellemes csevegés Jackkel, kis trollmunka a rendező idegein, fényképezési tanácsok gyűjtése a produkció fotósától, Instára kivánkozó tartalom tömkelegének begyűjtése. Egyszerűen csodás volt ez a nap.

És mindemellett kellemesen kimerítő is. Többször volt, hogy a mostaninál jóval kevésbé mozgalmas délutánok után totálisan lemerült elemekkel tért vissza a szállására, de most csak fizikai fáradtságot érzett, szellemit egyáltalán nem.

A nyári szünet óta a nagydíjak a négy hétvége, három futam rendszerben követték egymást, és most vasárnap a középső harmad középső versenyén, a San Marino Nagydíjon volt a sor. Utána majd irány Amerika, hogy aztán az azt követő hosszabb, háromhetes pihenő végeztével ráforduljanak a világbajnokságot lezáró utolsó három futamra.

Talán ez a feszített tempó is belejátszott abba, hogy ma ennyire lenullázta magát fizikálisan. Ha maradt volna akár csak jártányi ereje, most biztos kihasználja a felfokozott hangulatát, hogy tegyen egy körutat a belvárosban, esetleg felfedezze a helyi kocsmákat, de így csak arra tudott gondolni, hogy beveti magát az ágyba, feltölt pár képet a forgatásról az Instára, aztán talán szextingel egyet Maalival, ha valami csoda folytán még ébren találja.

Mégis micsoda szégyen, hogy itt járhatott egy olyan élettel teli olasz nagyvárosban, mint Bologna, mégsem tehette ki a lábát kicsit szórakozni. Már ha a gyakorlati lehetőségeit vesszük.

Ahogy most belépett a hotel főbejáratán, ugyanez adott lett volna neki kifelé is. Senki nem állt strázsát, hogy bent fogja a szálloda épületében, egyedül az önnön fáradtsága tartotta vissza attól, hogy a nyakába vegye a tartomány fővárosát.

Valahol ez a fajta szabad kéz kicsit sértő is volt. Tomás nyilvánvalóan nem akarta, hogy a hétvége hivatalos porgramjának megkezdése előtti éjszaka kimaradjon, mégsem biztosította be semmivel a dolgot. Tehát vagy azt feltételezte róla, hogy felelősségérzetet növesztett, amibe rettenetes volt belegondolni, vagy csak tudta, hogy túl fáradt lesz az ilyesmihez, amit nem lehetett másképp értelmezni, mint közvetlen sértés a fizikai és szellemi erőnléte felé.

Jó, hát tényleg túl fáradt volt, na de a feltételezést ez még nem teszi kevésbé vérlázítóvá.

A recepciós pulthoz érve odaköszönt a portásnak, és próbálta kihalászni a kulcskártyát a tartó fakkból, mikor a férfi megállította.

– Signorina Stone, egy pillanatra!

– Igen? - nézett fel álmosan a lány.

– Az édesanyja kérte, hogy hívja fel, amint visszatért a hotelbe.

– Az édesanyám? Tudja a mobilszámom, miért nem keresett azon?

– Sajnálom, ezt nem közölte. Csak annyit mondott, hogy hívja azonnal, amint ideért.

– Hát, köszönöm, Carlo. Buona notte - szalutált az ujjai közé tűzött kulcskártyával a lány mielőtt a lift felé indult volna.

Basszus, mit találhatott ki megint az anyja? Ha valami sürgős dolog lett volna, biztos hívja a mobilon, vagy ír Messengeren, nem a szálloda recepciósával üzenget.

A liftbeszállva előkereste a mobilját a táskájából, és rápillantot.

Jap, semmi nyoma nem volt, hogy kereste volna. Valamit megint kifőzhetett, az már egyszer biztosnak tűnt. Perthben most épp olyan kettő felé járt, normálisan ilyenkor már rég aludt, nincs az az isten, hogy egy semmiség miatt felébreszteti magát az éjszaka közepén.

Skye kikereste a kontaktját, és megnyomta a hívó gombot.

A lift épp abban a pillanatban állt meg az ötödik emeleten, mikor Thea felvette a telefont.

– Szia Kicsim! - trillázta vidáman a nő.

Gyanús. Nagyon gyanús.

– Szia, anya. A recepciós mondta, hogy hívjalak fel.

– Igen, tudom. Nagyon kedves úriember. Felértél már a szobádba?

– Nem, most sétálok a folyosón az ajtóm felé. - A helyzet lassan kezdte kihízni a "gyanús" szó kereteit. - Anya, mit műveltél?

A nő sóhajtott a vonal túlsó végén.

– Kicsim, tudom, hogy elsőre haragudni fogsz, de kérlek, legyél megértő.

Skye egyre idegesebben szaporázta a lépteit a szobája felé. Nem, az nem lehet, hogy ezt képes volt megtenni vele.

– Anya - kérdezte idegesen remegő hanggal -, mit műveltél?

– Kicsim - a nő megtorpant, ahogy hallotta a kulcskártya csippanását a vonal túlsó végéről -, kérlek csak hallgasd végig, mit akar mondani!

De Skye-ba beléfagyott a szó.

Az ágya szélén ott ült félszegen összehúzódva az apja!

És ez most nem is csak egy egyéni partizánakció volt, hanem aktívan részt vállalt benne az anyja is! Egyáltalán hogy juttatták be ezt a rohadékot a szobájába?

– Skye, kicsim... - emelte fel védekezőleg a kezeit a férfi.

De a lánynak esze ágában sem volt most foglalkozni ezzel az egésszel. Szó nélkül becsukta az ajtót maga előtt, majd sarkon fordult és visszaindult a lift felé.

– Skye, csak adj neki egy... - hallotta Thea hangját a teste mellé eresztett telefon hangszórójából, mielőtt kinyomta volna.

Mégis hogy képzelte, hogy csak így a nyakába akasztja azt a patkányt?

Szerencséjére a lift azóta sem mozdult el az emeletről, így meg sem kellett torpannia, hogy ide hívja. Ahogy belépett, látta, hogy nyílik a szobája ajtaja, és az a mocskos rohadék megpróbálja őt követni.

Megnyomta a földszint gombját, és ahogy figyelte az összezáródó ajtók között egyre szűkebb sávban látható férfit, elképzelte, hogyan vágja le a fejét a lift.

Magát is meglepte, hogy tulajdonképp mennyire békésen reagált most erre az árulásra. Nem kezdett üvöltözni, nem kezdett dühöngeni, egyszerűen csak mintha egy könyv lett volna, összecsukta magát. Talán ezt jelentette érettebbé válni?

Még csak másodszor nyomta ki az anyja hívását, mikor a földszintre érve kilépett a liftből.

Igen, határozottan érettebbnek érezte most magát a reakciója miatt. Felvehette volna, hogy üvöltözni kezdjen vele, hogy hogy mert ilyesmit tenni a háta mögött, és mégis mit képzelt, hogy az élete egy ilyen fontos döntését az ő megkerülésével hozta meg, de nem tette. Helyette inkább ahogy a szálloda bejárata felé sietett, ki is kapcsolta a mobilt.

Az utcára kilépve egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy merre is kellene indulnia. Nem ismerte Bolognát, életében másodszor járt itt, és mindig csak vitték autóval. Annyi rémlett neki, hogy mintha lenne valami nagy nevezetesség nem messze ha balra indul a Via de' Fusari-n, ezért jobb híján ezt választotta.

Bármit, csak ne hagyja, hogy az apja utolérje, mert arról még a nagy érettsége közepette sem volt meggyőződve, hogy kartávolságon belül kerülve sikerülne nem annak a patkánynak az arcán vezetni le az imént képződött feszültséget.

Olaszország egyik legvonzóbb turistacélpontjaként még így a főszezon végén is nyüzsgő élet töltötte meg Bologna belvárosát, és ezt illetően a Via de' Fusari keskeny utcája sem volt kivétel. Elméletileg egy normál egyirányú útnak számított, de gyakorlatilag a jónevű üzleteknek otthont adó épületek olyan közelről szegélyezték, és annyira nem volt bármi, ami hasonlítana egy hagyományos járdához, hogy az emberek de facto módon sétálóutcának nyilvánították.

Nagyjából száz méter után Skye odaért a kereszteződéshez, ahol a bérautók mindig balra vitték őt, de a nagyobb zsivaj most egyértelműen jobbról jött, így miután megbizonyosodott, hogy az apjának még továbbra sem látni nyomát, arra folytatta az útját.

Épp csak elhaladt az utat jobbról szegélyező éttermek teraszai előtt, és már ott is találta magát egy hatalmas, gazdagon díszített épületekkel körülölelt téren. Balról mintha valami városháza lett volna, szemben talán egy múzeum, vagy kisebb palota, jobbról pedig egy gigantikus méretű templom, ami úgy festett, mintha az alját még a reneszánsz legcsodálatosabb művészei építették volna fehér márványból, hogy a felső részét már Mussolini fejezze be az elérhető legolcsóbb barnásvörös téglából.

Bár sosem volt az városnézősen turistáskodós típus, a tér élettel teli zsibongása, és az épületek arany fényárja most valahogy mégis különös megnyugvást adtak Skye-nak. A tömeg balra, valami szoborszerűség felé koncentrálódott, így az eddigi sietős léptein némiképp visszalassítva ő is elindult, hogy szemügyre vegye a dolgot.

Basszus, hát egyszerűen elképesztő, hogy mit meg nem engedett magának az anyja! Mégis hogy merészelte megpróbálni visszailleszteni ezt a rohadékot az életébe? Mikor nagyonis tudnia kellett, hogy neki mi a véleménye a dologról. Tisztára mint Isabela, aki szintén eldöntötte a feje fölött, hogy mi lenne neki a legjobb, aztán sértődött kritizálásba kezdett, mikor ő más irányt választott. Össze kellett volna kötni azt a két nőt.

Szerencse, hogy itt volt ez a tér. Meglepő, de tényleg jó érzést adott itt koptatni a macskaköveket, és elvegyülni a helyiek és turisták olvasztótégelyében. Ha az árulás súlyán nem is tompított a miliő, de némiképp elviselhetőbbé tette a feldolgozását, és már az is valami.

Na de akkor is! Ismerte jól az a nőszemély! Mármint mindkettő. De most azért elsősorban az anyja. Kizárt hogy nem tudta, mit fog reagálni, mikor a háta mögött szervezkedve próbál beleavatkozni az életébe. Mégis milyen világban számít normálisnak egy ilyen fontos témában a másik megkérdezése nélkül intézkedni?

Odaért a szoborhoz, amit már a tér túlsó sarkáról is látott, és közelebbről még pofásabbnak bizonyult, mint elsőre hitte. Mint kiderült, nem szimplán egy szobor, hanem egy római istenséget ábrázoló kút volt. Bár Skye ismeretei a római mitológiáról igen hiányosnak számítottak, a szigony alapján úgy ítélte meg, hogy az alak talán Neptunusz lehetett. Körülötte pufók fiúcskák, a talapzata tövében pedig meztelen, magukat meglehetősen explicit módon tapogató nőalakok. Szóval csak a tipikus korabeli ábrázolás, amit ha valaki ma merne elkészíteni, igen sok emberből váltana ki komikusan hisztérikus rohamot.

Ha nem ez volt a legjobb része az egésznek, hát Skye nem tudta, mi más lehetne.

Ahogy körbejárta a kutat, igazából egyre jobban kezdett neki tetszeni, amit látott. Amennyire meg tudta ítélni, tényleg abszolút elsőrangú mestermunka volt minden darabja. Már-már sikerült elterelnie a figyelmét arról, hogy mennyire dühös is volt épp.

Már-már.

Jó, tényleg nem kellett volna most annyira meglepődnie az anyja húzásán, mert nem ez volt tőle az első ilyen. Skye nyilván nem vonta kétségbe, hogy csak jót akart neki mikor Jenny-t megpróbálta visszahozni az életébe pár hete, vagy ez az imént történt júdási árulás, de ennek ellenére is rettenetesen dühítő volt, mikor ilyesmit művelt.

Olybá tűnt, volt kitől örökölni ezt a nyomorult önfejűséget, ami rendszeresen bajba sodorta.

Mielőtt a túl sokáig egy helyben maradással kockáztatta volna, hogy az apja esetleg rátalál, a szobrot maga mögött hagyva sétált tovább.

A tér sarkához érve egy nagyobb főúton találta magát. Legalábbis Bologna belvárosát illetően nagyobb, mert másfelé már az is kisebb meglepetést jelentett volna, hogy kétirányú forgalom közlekedik rajta. Körbepillantva észrevett egy hatalmas, égbeszökő tornyot úgy két-háromszáz méterre jobbra, ezért most arrafelé folytatta útját.

Különös érzés volt így egyedül, bárminemű felügyelet nélkül barangolni egy idegen városban sötétedés után. Annyiszor szerette volna megtenni, de mindig úgy rángatták egyik kötelező reprezentációról a másikra, hogy sosem maradt rá energiája. Ha nincs a dokusorozat forgatása, valószínűleg ma érkeztek volna meg a városba méghozzá azután, hogy délelőtt még jól kihajtották belőle a szuszt egy edzéssel. Az, hogy most kapott egy plusz estét, amit csak magára fordíthatott, kis szabadságnak érződött az állandó gúzsbakötöttséggel szemben, aminek néha az életét érezte.

És ebbe rondította most bele az anyja.

Jó, hát az igaz, hogy ha nincs a vérlázító beavatkozás a magánéletébe, akkor nincs az adrenalinfröccs sem, ami a kimerült tagjait most meghajtotta. Ha így vesszük, akár még hálával is tartozhatott volna a rögtönzött esti városnézés miatt, de nem igazán sikerült neki erről az oldalról megfogni a témát. Az anyjának semmi joga nem volt a megkerülésével cselekedni.

Hát... persze, ha igazán őszinte akart lenni, volt azért ebben némi karmikus igazságtétel is. Mármint elég nehéz lett volna tagadni, hogy ő meg ehhez nagyon hasonló dolgot tett Tomással.

Vagyis... nem, azért olyan nagyon mégsem hasonlított, hisz ő csak azért csinálta, mert Tomást szép szóval sosem lehetett volna meggyőzni.

Még a gondolat végére sem ért, mikor belátta, hogy pontosan ezt hallhatta volna az anyjától is, ha hagyja most szóhoz jutni.

De akkor ott van, hogy ez volt a helyes döntés amit... lapozzunk, ez a mondat egy az egyben az anyja egyik konzerv válasza volt ilyen helyzetekre.

Ahogy közelebb ért a toronyhoz, észrevette, hogy igazából kettő is van belőle. Az alacsonyabbik, ami talán ha fele olyan magas lehetett, mint amit távolról látott, eddig a környező házak takarásában bújkált

Valami egészen impozáns látványt nyújtott ez a két építmény. A nagyobb volt vagy száz méter legalább, és Skye-nak hirtelen nem is rémlett, hogy látott-e már valaha épületet, ami ennyire a környezete fölé nőtt.

Sajnos már az álmélkodás sem volt képes sokáig távoltartani a gondolatait a kifogáskereséstől.

Azért volt más, mikor ő kerülte meg Tomást, mert... mert nem a magánéletébe avatkozott bele. Csak a csapata jövőjébe, ami felépítésére az utóbbi tizenöt évet szentelte. Basszus...

Akkor azért volt ez más, mert... um... Miért nem tudott előállni semmivel?

Elhaladt a tornyok mellett, és a gondolataiba révedve sétált tovább a belváros szűk utcáin.

Egyszerűen nem létezett, hogy nincs semmi olyan apró, szalmaszál vastagságú indok, vagy mentség, ami különbbé teszi az ő húzását, mint az anyja árulását.

Megvan! Ő nem próbálta összeboronálni a férfit azzal, akit mélyen gyűlöl. Csak elérte, hogy elveszítse az irányítást afölött, amire az életét áldozta.

Végülis ez különb volt, ha különb alatt azt értjük, hogy valójában talán még rosszabb is.

Utcáról utcára bolyongva annyira elveszett a saját kifogáskeresésének útvesztőjében, hogy egy idő után már a fizikális világban sem tudta, hol a fenében járhat épp. Mire felocsúdott, a leghalványabb fogalma sem volt, hogy hogyan juthatna vissza a szállodába.

Előkereste a telefonját, hogy megnézze rajta a térképet.

Bekapcsolásnál egy rakás hangpostaüzenet és SMS fogadta. Többségük az anyjától, de akadt Tomástól is egy.

Nem mintha bármelyik meglepetést jelentett volna most. Ami jobban szíven ütötte, hogy a telefon órájának tanúsága szerint már két órája rótta a város utcáit, és légvonalban olyan négy-öt kilométerre lehetett a szállodától.

Ez aztán az elvesztegetett idő. Legalább valami koncerten járt volna, vagy pubban, vagy ha egyik se, hát kiélvezte volna a város látványát. Bármi más, mint küzdeni az elkerülhetetlen bocsánatkérés ellen, ami a séta minden egyes percével egyre makacsabban követelte ki magát.

Jobb híján Skye hívott egy Ubert, hogy legalább a visszaúttal ne koptassa a lábait, amik egyre jobban próbáltak már leszakadni.

Majdnem tizenegyet ütött az óra, mikor visszaért a szállodába. Odaköszönt a portásnak, és haladt tovább a folyosó felé.

Annyival jobb lett volna most ágybakerülni, és majd másnap, kipihent fejjel kapitulálni az elkerülhetetlen felnőttként viselkedésnek, de nem volt olyan barátságban a lelkiismeretével, hogy meg tudjon vele beszélni egy utolsó nyugodt éjszakát.

Tomás vele ellentétben, a földszinten lakott, így legalább nem kellett már sokat várnia a találkozásra. Kopogtatott az ajtaján, majd várt.

És várt.

Úgy egy perc után, mikor épp újra kopogtatni próbált volna, végre kinyílt az ajtó.

– Na, a tékozló leány előkerült - morogta Tomás.

– Te tudtál róla? - kérdezte Skye ahogy engedélykérés nélkül bemasírozott a férfi szobájába.

– Persze, Skye, bújj csak beljebb - invitálta szarkasztikusan Tomás.

– Tudtál róla? - fordult meg vádlón a lány a szoba közepére érve.

Tomás számíthatott a kérdésre, mert a szeme sem rebbent tőle.

– Amíg úgy két órája fel nem hívott kétségbeesetten, hogy eltűntél, nem.

– És te nem is aggódtál, hogy mi történhetett?

– Skye, ez Bologna, nem Nápoly. A legrosszabb, ami itt érhet, hogy kizsebelnek. Tudtam, hogy kidühöngöd magad valahol, aztán visszajösz. - Tomás figyelte, ahogy a lány arca kicsit megenyhült, majd folytatta. - Anyádnak szóltál már, hogy megvagy?

– Nem. Hadd főjön a saját levében.

– Skye!

– Jól van na! - forgatta a szemét a lány. - Te is tudod, hogy amúgy is felhívtam volna. De... most nem emiatt jöttem hozzád.

– Hanem?

Skye idegesen sóhajtott egyet, és kihúzott egy széket az asztal alól, hogy megpróbáljon leülni. Amint a feneke érintette az ülőpárnát, azonnal érezte, hogy ez így mégsem lesz jó, mert úgy pattant fel, mintha valami megszúrta volna.

Tomás a jelenetet nézve rájöhetett, hogy valami baj van, mert aggódóra váltott a hangja.

– Skye, mi az? Történt valami?

A lány téblábolva próbált valami fedezéket találni magának. Ő maga fel sem fogta ugyan, de a tudatalattija kétségbeesetten sikoltott valamiért, ami tompíthatja a kiszolgáltatottságot, mikor majd megnyílik.

Megpróbálta az asztal szélének támaszkodva összefonni a karjait maga előtt, de az annyira kínosnak érződött, hogy még a fedezék nélküliség is jobb volt nála.

– Tomás - kezdett végül a mondandójába, bénán az oldala mellett lógó kezekkel. - Basszus, iszonyat szar vagyok ebben. Azt ugye tudod, hogy én... - Megtorpant. Legalább fejben elpróbálhatta volna ezt a beszéded, mert most csak kétségbeesetten kapkodott a szavak után. - Nem... Mikor volt a... tudod... a videó. Addigra én már tudtam a Gressini szerződésről. És...

Nyelt egyet. Lehet ezt el sem kellene mondania. Nem is kapcsolódott szorosan ehhez a sztorihoz. Miért hozta egyáltalán fel?

– És kicsit el is gondolkodtam rajta. Pedig hát - emelte fel a kezét védekezőleg, holott Tomáson nyomát sem látta haragnak, vagy bárminemű támadó szándéknak -, ott volt a szavam, és tudtam, hogy számítasz rám. És... tudod... ahogy széthullottam, és kezdtem elszarni mindent... hirtelen már az sem volt.

Leült az ágy szélére, és térdeire támasztott könyökkel mesélt tovább a földet bámulva.

– És... és nagyon helyre akartam hozni, amit elbasztam. Hidd el, nagyon. Tudom, hogy hülyeség, de... de úgy éreztem, talán valami karmikus szarság, hogy a kútba esett minden. Mert... érted - nézett fel Tomásra -, azért elgondolkodtam az áruláson. És helyre akartam hozni. Elszartam a zsíros szponzort, elszartam más támogatókat, elszartam a menekülőtervemet... És annyira helyre akartam hozni. És... jött ez az ötletem.

Felállt, mert az üléstől hirtelen nagyon kiszolgáltatottnak kezdte érezni magát. Bár Tomáson tényleg továbbra sem volt nyoma ítélkezésnek, Skye-t az ösztönei valamiért mégis arra késztették, hogy menekülőutat keressen, így elkezdett távolodni a férfitől.

– Úgy értem, egy tényleg jó ötlet. De tudtam, hogy te sosem mennél bele. És tényleg be is vált... mármint, igen nem pont úgy, ahogy én akartam, de - fordult vissza Tomás felé -, bevált. Csak... egyedül csak azt nem fogtam fel, hogy neked mi a bajod...

Lesütötte a szemét. Hirtelen annyira ostobának érezte magát, amiért korábban nem sikerült ezt megértenie. Még mentsége sem lehetett a miértre, hisz Tomás, Gerry, és Isabela is szóvirágok nélkül a szájába rágták, mi volt a rossz abban, amit tett.

– Merthát, bevállt a tervem. Azt hittem... azt hittem csak díváskodsz, vagy mit tudom én. De... úgy értem talán... lehet hogy csütörtök óta már kezdtem felfogni... de - nekivetette a hátát a padlótól plafonig érő erkélyablaknak. - Nézd, értem én, hogy anyám azt hitte jót tesz, de iszonyat szarul esett ez... hogy megkerült és helyettem hozta meg a döntést. És ahogy a belvárost jártam... kurva dühös vagyok rá még mindig, érted? És... kezdtek feltűnni hasonlóságok.

Idegesen a szájába harapott ahogy ingatni kezdte a fejét.

– Mármint tényleg olyan durva hasonlóságok. Pedig tudod... ismersz... nagyon próbáltam megmagyarázni, hogy az miért más, mint ez, de... Nem az. Én tényleg csak jót akartam, de... ez nekem sem mentség. Szóval... szóval csak azt akartam mondani, hogy... - hatalmas levegőt vett, hogy erőt nyerjen a monológja lefontosabb pillanatához - Sajnálom. Csak ma fogtam fel, hogy az nem számít jó volt-e az ötletem... ez a te csapatod, nem lett volna szabad megkerülnöm téged. Valahogy... abba sosem gondoltam bele, téged hogyan érint ez. Hallottam, de - felhorkantott a saját értetlenségére gondolva -, hülyeségnek tűnt, ezért... nem érdekelt. És emiatt tényleg őszintén bocsánatot szeretnék kérni. Egy picsa voltam, és nem ezt érdemelted. Azok után, amit tettél értem, semmiképp.

A fejebúbját nekitámasztotta a hideg üvegnek, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Hát kész, kimondta, legyen akármi is a végeredmény. A lelkiismeretét nem mosta ugyan makulátlan tisztára, de egy hatalmas követ érezhetően sikerült legörgetnie a szívéről.

Tomás valószínűleg nem akart a szavába vágni, mert amint egyértelművé vált, hogy a beszéde végére ért, elmosolyodott.

– Kölyök - mondta meleg arckifejezéssel a férfi -, bocsánatkérés elfogadva. Hiszed vagy sem, nem vártam el tőled ennél többet. Hogy végre felfogod, miért volt elfogadhatatlan, ahogy a helyzetet kezelted.

A lány továbbra is a plafont bámulva félénken elmosolyodott.

– Akkor nincs harag?

– Sosem volt igazán - válaszolta barátságos hangon a férfi. - Inkább csalódott voltam benned, mint haragos. Viszont ha már így megnyíltunk, én is tartozom neked egy vallomással.

Skye tekintete azonnal visszatért vízszintesbe.

– De ne merészeld ezt most buzdításnak venni! - dörrente a férfi azonnal a lány reakcióját látva. - Örülök, hogy ez végül így alakult. Ha megkérdezel előtte, elutasítom az ötletet, és azzal nagy hibát követtem volna el.

A lány arca felderült, mire Tomás azonnal rávágta.

– De ha még egyszer rájövök, hogy megkerültél, ott helyben kiváglak, világos?

Skye bólintott, és cinkosan kacsintva a férfi felé mutatott mindkét kezével.

– Tehát legközelebb intézzem úgy, hogy ne tudd meg, vettem.

Tomás felhúzta a szemöldökét.

– Komolyan próbálod tönkretenni ezt a pillanatot?

– Csak oldani akartam a feszültséget.

– Nem kell oldani a feszültséget, ízlelgesd még egy darabig, hátha az legközelebb megállít, mielőtt partizánkodni kezdesz.

– A feszültségnek lehetne esetleg kicsit pizzásabb íze?

A férfi a fejét ingatta.

– Túl könnyen adtam neked azt a bocsánatot.

– Már késő! Nincs visszaszívás.

Tomás beletörődően sóhajtott.

– Jól van, úgy látom hosszú lesz még ez az este, rendeld meg azt a pizzát.