A mediterrán partvidék megannyi csodájának egyike, ahogy egymástól a megalapításukkor még messze fekvő, apró települések az idő folyamán addig-addig terpeszkedtek, amíg a szomszédos város határa megálljt nem parancsolt nekik. Manapság, ahol a környezeti addotságok engedik, a tengerpartot néhol akár száz-százötven kilométer hosszan elnyúló, de a szárazföld felé alig terjeszkedő megapoliszok uralják.

Nincs ez másként Barcelona agglomerációja esetében sem. A közvetlen déli szomszédját jelentő Castelldefelstől indulva, egészen a kilencven kilométerre északra fekvő, és már Gironához tartozó Tossa de Mar-ig teljesíthetetlen kihívás ötszáz méternél nagyobb távot utazni az országúton két városhatár tábla között. Már ahol a két tábla nem egyazon oszlopon van.

Épp ugyanennyire tipikusan mediterrán sajátosság, hogy ezen a hosszú úton alig-alig szükséges a tengertől háromszáz méternél messzebb eltávolodnunk. Mindegy, hogy Badalona, Montgat, Premiá de Mar, vagy Mataró, a főút szinte végig az azúrosan ragyogó víztömeg tőszomszédságában vezet el. És ugyan ez nem mindenhol jár együtt Costa Bravához mérhető tengerparti csodával, de többnyire még a szegényesebb szakaszoknak is megvan az a varázslatos egyénisége, amit csak azok képesek magától értetődőnek venni, akiknek nap mint nap itt vezet el az útjuk.

Bár azt túlzás lenne állítani, hogy Skye is ehhez a fenti csoporthoz tartozott volna, az elmúlt pár hónapban jóval többször fordult meg erre, mint amúgy azt mások számára is elfogadható módon meg tudta volna magyarázni. Igen, az tény, hogy a kerékpározás a versenyzők fizikai felkészítésének egyik alappillére, de erre Barcelonán belül is lett volna módja, semmi ésszerű magyarázat nem indokolta, hogy negyven kilométerre távolodjon el a tartomány fővárosától, majd negyvenet tekerjen még vissza is.

Legalábbis semmi olyan, amit előzetesen bárki orrára kívánt volna kötni.

Volt valami meditatikus nyugalom abban, ahogy a tenger sebesen szaladt a jobbján, balról pedig a csendes, szezon utáni béke borult az üdülőtelepülések főutcájára. Nem is olyan rég még az ilyen edzések során dobhártyaszaggató erővel üvöltött a metál a lány fülébe, de mostanában egyre gyakrabban érezte, hogy nyugalomra van szüksége az életében. Valamire, amitől a szíve nem eszeveszett tempóban pörög, valamire, ami nem tölti fel a gondolatait zűrzavarral és dühvel, valamire, ami időt és teret ad neki feldolgozni azt a temérdek érzést és gondolatot, amik elől oly sokáig menekülni próbált.

Mondjuk az lehet, hogy a Mataróba tett útjai, annak a bizonyos két hónapja látott Fiat Unónak a megfigyelésére, nem a feldolgozást segítették elő.

Isabela egy ideje már semmi új fejleményről nem számolt be, így egyre valószínűbbnek tűnt, hogy a videó készítőjének kilétére sosem derül már fény. El kellett volna ezt engednie. Továbblépni. Mostanra már az Instáján is egyre kevesebb troll hozakodott elő a sztorival, és ha épp kedve támadt reagálni nekik, hát azt a szégyen legkisebb jele nélkül, valami pusztító válasszal tette. A MotoGP Reddit oldalán kifejezett mém gyűjtések lettek a trolloknak adott válaszaiból, és nem azért, hogy rajta nevessenek.

Tehát ugyan beletelt némi időbe, de végül emelt fővel tudott kijönni a dologból, ezért tényleg ideje lett volna, hogy elengedje a felelős megtalálását.

Csak épp nem ment.

Igazából nem tudott volna magyarázatot adni, hogy mit vár ezektől a Mataróba tett látogatásoktól. Isabela profi magánnyomozói nem jutottak semmire, akkor neki miért sikerült volna?

A matarói néni, akié az autó volt, heti legfeljebb egyszer ült bele, viszont a szomszédság gondoskodó nagymamájaként bárkinek megengedte, hogy használja csak, ha szeretné. A nyomozók Isabela elmondása szerint megkérdezték tőle, hogy azon a bizonyos napon ki kérte el tőle, de a kedves néni az unokahúga nevét adta meg nekik, amivel lényegében a szál el is halt. Az unokahúg nem kötődött senki olyanhoz, aki megfordulna egy MotoGP paddockban, így a nyomozók ezen a vonalon nem haladtak tovább.

De nem őket próbálta meg valaki tönkretenni a videóval.

Ez a személyes érintettség mondjuk még nem ruházta fel mágikusan Skye-t Sherlock Holmes-i képességekkel, ami eltörpíti évek óta ezzel foglalkozó nyomozók szaktudását. És nem is ringatta magát ilyen képzetekbe. Hogy akkor mégis miért tette meg titokban, edzésnek álcázva ezt az utat Mataróba már vagy tizedszer az elmúlt két hónapban?

Jó kérdés...

Ma, igazából először mióta elkezdett idejárni, végre egy konkrét tervvel érkezett A korábbi alkalmakkor csak eltekert a néni háza előtt, vagy megállt kicsit az utca sarkán álló játszótéren figyelni, hogy történik-e valami érdekes. Hát nem történt. Időnként látta a kocsit mozogni, de ebből csak annyit tudott meg, hogy az autó tényleg inkább a helyi közösségé volt, mint a nénié egyedül. Most viszont a megfigyelésnél proaktívabb tervvel érkezett. A hátizsákjában ott lapult egy kisállat követő nyakörv, és egy nagy kapacitású powerbank. Ha a nyomozók nem is vállalják be a törvényszegést az autó benyomkövetőzésével, neki nem voltak ilyen jellegű fenntartásai.

A boltban azt mondták neki, hogy a nyakörv egy feltöltéssel tíz napig tudja követni a kisállat helyzetét, azt pedig már ő maga számolta ki, hogy a hozzácsapott powerbank ezt két hónap körüli időre növelhette. Az bőven elég lehetett arra, hogy esetleg észrevegyen valamit, ami közelebb viszi a zsarolóhoz.

Az egyedüli, amitől tartania kellett, hogy talán az Uno nem lesz épp ott a néni háza előtt. Meg attól, hogy esetleg valaki érdeklődni kezd majd, miért ólálkodik az autó körül így az esti órákban.

Még úgy is, hogy korábban nem sok időt áldozott a magánnyomozása koncepciójának kiagyalására, kicsit dühös volt amiért ez a terv nem előbb jutott az eszébe. Mentegetőzhetett volna ugyan a sok, fejét megtöltő problémával, amik elhárítása eddig lekötötték minden figyelmét, de a mentegetőzés sosem volt az ő stílusa.

Még úgy sem, hogy azért tényleg akadtak okok mostanában szép számmal. A szponzori szerződésért hajtás, Tomás és Isabela kegyeinek visszaszerzése, az Abril elvesztésébe belenyugvás, annak elfogadása, hogy a vébéesélyei már nem az ő kezében vannak, aztán végül még Paolo humanizációja is...

Mataró várostáblája mellett elhaladva letért a tengerparti úttól, hogy a település szárazföld felöli oldala felé vegye az irányt. Úgy érezte, a biciklije szinte már magát vezeti, annyira automatikusan jött neki, hogy mikor, hol kell lekanyarodni, és mennyi idő múlva ér oda a temetőhöz, aminek tőszomszédságában a néni lakott.

Basszus, ez a Paolo ügy is még mindig olyan fura volt. Olyan mocskosnak érezte magát attól, hogy lényegében beszélőviszonyba kerültek egymással, de igazából ésszerű okot nem tudott volna adni, hogy miért volt ez.

A temetés estéjén tényleg felhívta a fiú, és meglepő módon egész kellemesen el tudtak beszélgetni egymással. Aztán ez azóta elismétlődött még két további alkalommal. Logikus gondolat lett volna, hogy Paolo csak ki akar szedni belőle valamit, amit ellene használhat, de a három telefonhívás alatt beszélgettek vagy négy-öt órát, és ő maga alig jött szóba. Ennek ellenére is, tulajdonképp ha nincs a zsigeri ellenállás, ami folyamatosan üti a fejét, amiért az ellenséggel diskurál, akár azt is mondhatta volna, hogy jól érezte magát. A fiúnak tényleg nagyon sok olyan dolog nyomta a lelkét, amiről ő maga is pontosan tudta, milyen érzés.

Miután a városközpontban majdnem elcsapta egy figyelmetlen autós, úgy döntött, hogy ideje lenne minden idegszálával a forgalomra figyelni. Az országút mellett futó biciklis utak és járdák megadták neki a kellő védelmet az autósoktól, de egy százezres méretű város belső utcáin már nem mindenhol jutott ki ebből a luxusból.

Aztán ez a koncentráció nem is tartott ki tovább, mint az első biciklisút elérése.

Hát ide fajult a világ. Tavasszal féktelen bulik, lógás a suliból, egy legjobb barátnő, akibe aztán menthetetlenül bele is esett, egy örök nemezis, akit tiszta szívből utálhatott, és a magától elvárthoz képest mérsékelt, de azért tagadhatatlan sikerek a pályán. Most meg a sikerek ugyan megjöttek, de hónapok óta semmi buli, az iskolába félt bemenni, a legjobb barátnő helyét átvette egy srác ami azért messze nem volt ugyanolyan, a szerelmet felváltotta a tartalmatlan online szex, és már a nemezise sem volt meg, mert elvesztette a képességet velejéig romlott, gonosz goblinként gondolni rá.

A Kapucínusok temetője felé vezető Camí dels Caputxins-ra kanyarodva aztán már szinte azonnal kereshette is a szemével az út jobb szélén sorakozó autók között a lepukkant fehér Fiat Unót.

Nagyon remélte, hogy itt lesz a kocsi, és nem épp valakinél kölcsönben, mert akkor most teljesen feleslegesen teker nyolcvan kilométert, ráadásul ennek a felét hazafele már néhol koromsötétben.

Úgy tűnt nincs szerencséje. Az autónak híre-hamva sem volt, viszont legalább az némi bizakodásra adott okot, hogy a néni háza előtt eltekerve nem látott bent fényeket. Járt már itt máskor is ilyentájt, és akkor mindig volt élet odabent.

Nem maradt más, tovább kellett kicsit haladnia, hogy elfoglalja a megfigyelőállását az út végén fekvő lepukkant játszótéren.

Volt némi bizarr abban, hogy egy temető oldalába valaki játszóteret épít, de ezt a környékbeliek is így gondolhatták, mert Skye még egyszer nem fordult meg úgy itt, hogy akár csak egy gyereket látott volna a hintán, vagy csúszdán játszani. És így sötétedés után talán már a minimálisan elvárható szintet épp csak megütő közvilágítás is belejátszhatott ebbe.

Letámasztotta a biciklijét a temető telegraffitizett falának tövébe, majd ledobta mellé a táskáját, és ráült, elfoglalva helyét az éjszaka jótékony rejtekében.

Lehet mégis Ubert kellett volna hívnia, de a nyakörvvel és powerbankkal kimerítette az elérhető anyagi forrásait. Valahol viccesnek tűnt, hogy négy hete írt alá egy évi százezer eurós fizetésről szóló szerződést, de egyelőre a számláját még egy szimpla okosnyakörv, meg egy powerbank megvétele is le tudta nullázni. Nyilván más lesz a helyzet, mikor az új szerződése szerinti fizetésének első részlete megérkezik, de addig a megszokott csóróságra volt kárhoztatva. Már nem számítva az olyan dolgokat, amikért egyelőre Isabela fizetett, és amikről kőkeményen el is tette a számlát.

Furcsamód a játszótéren ücsörögve a gondolatai némiképp elcsendesedtek. Úgy tűnt a szomszédságra boruló nyugalom valahogy segített neki kicsit megszabadulni mindentől, ami oly agresszíven magáénak követelte a figyelmét a nap minden percében. A fülében nem szólt a zene, a telefont nem nyomkodhatta, mert azzal felhívta volna magára a figyelmet, nem beszélt hozzá senki, nem húzott el előtte percenként autó...

Mindigis a káosz, a pörgés és zűrzavar éltette, miért esett most mégis ilyen jól, a nagy semmi?

Jó félórát várt, mire a jól ismert fehér Unót végre meglátta felfelé baktatni az emelkedős úton. Az autó némi igazgatás után megállt a domboldalt szegélyező szalagkorlát mellett, majd a néni kiszállt és két közepesebb bevásárlószatyorral a kezében besétált a házába.

Skye várt és figyelt még néhány percig. Igaz, hogy őmaga inkább szakította volna meg a gerinc csigolyáit, mint hogy kétszer forduljon a bevásárlással, de nem tartotta valószínűnek, hogy ugyanez egy hetvenes éveiben járó néniről is elmondható lenne.

Miután megbizonyosodott, hogy nem történik semmi, feltápászkodott, és biciklistől megindult az autó felé. Az eddig nyugalmi állapotban, komótos lassúsággal verő szíve egyszerre vadul kalapálni kezdett.

Basszus, még most vissza lehetett volna fordulni. Egy bűncselekményt készült elkövetni, az ég szerelmére! Ráadásul egy olyan ember kárára, aki tényleg semmi rosszat nem tett ellene. Valószínű még a létezéséről sem tudott. Valahogy ezek egyike sem jutott eszébe addig, amíg hirtelen kézzelfogható valósággá nem vált, hogy bűnözővé teszi magát egy nyom halovány reményéért.

A szeme folyamatosan fürkészte az utcát, és a házakat, de látszólag ilyentájt mindenki visszahúzódott már a maga kis életterébe. Szerencsére a Camí dels Caputxins egy dombra felvezető szerpentin volt, így csak az egyik felén álltak épületek, a másik oldalát egy, jó hat-nyolc méterrel az alatta elterülő utcafront fölé magasodó meredek lejtő határolta.

Skye terve az volt, hogy az autó lejtő felöli oldalán esik neki a zártörésnek, és úgy talán senki figyelmét nem hívja majd fel magára. Legalábbis olyanét nem, aki előbb el tudja érni, mint hogy eltekerne a helyszínről a biciklivel.

Az előző este megnézett jópár videót arról, hogy hogyan lehet egy ilyen bőven huszonéves kocsit feltörni, de az elméleti tudás, meg a gyakorlati nem feltétlen jár kéz a kézben. Például most sem. A gyakorlati tudása kimerült abban, hogy egy béna lakaton, nyugodt körülmények között elpróbálta párszor a zár feltörését. Nem ringatta magát illuziókba, ez nagyjából egyenértékűnek tűnt azzal, mint, ha valaki egy robogóval tesz három kört a helyi szupermarket parkolójában, azt remélve, hogy az felkészíti őt egy a következő napi motorversenyre. De a semminél azért több volt.

Átmászott a szalagkorláton, és a biciklit letámasztotta a domboldal tetején a fűbe. Vett még egy utolsó nagy levegőt, hátha az észhez téríti mielőtt belevágna abba, amit egyre növekvő mértékben érzett orbitális méretű ostobaságnak.

De nem nyert. A szíve és agya folyamatosan vitték be az ütéseket egymásnak a menekülés és a maradás mellett érvelve, de egyik sem volt konzekvens abban, hogy melyik oldalon áll. A szíve ki akarta deríteni, hogy ki alázta meg, de rettegett belevágni abba, amit most tennie kellett. Az agya nem volt meggyőződve róla, hogy megéri a lebukás kockázata, de közben azt is tudta, ez az egyetlen halovány esélye valaha a dolog végére járni.

Épp elég problémás, mikor a szíved és az eszed egymás ellen dolgoznak, de mikor egyszerre dolgoznak saját maguk, és egymás ellen is, na abból sehogy nem lehet győztesen kikerülni.

Végül a makacsság rúgta seggbe mindkettőt, és késztette akcióba lépésre a lányt.

Skye lassan előhalászta a szerszámokat a táskájából, és nekilátott a zárfeltörésnek.

Sokszor mozdult már ki a komfortzónájából, de ennyire talán még soha. Mindig vad, és vagány lánynak tartotta magát, most mégis a torkában dobogott a szíve, és visszasírta azt a nyomorult kastélyt az estélyi ruhával, Isabela pikírt megjegyzéseivel, és a nagyfejű milliomosoknak smúzolással együtt.

Elsőre még a zárba sem talált be a szerszámmal. Szó szerint remegett a keze, és a látása konkrétan cső formájúra szűkült. Úgy rákészült, hogy majd figyeli az utcán hallható neszeket, és folyamatosan pásztázza a környéket a szemével az esetleges veszélyforrások után kutatva, ehhez képest mire egyáltalán azzal a nyomorult zárfeltörő izével betalált a lyukba, totálisan fogalmatlanná vált a külvilágról.

Becsúsztatta a zárba a második szerszámot is, és elkezdte piszkálni a szerkezet belsejét, ahogy a videókban látta.

Egy nyomorult világbajnok aspiráns volt a létező legnagyobb és legprecízebb hosszantartó koncentrációt igénylő sportok egyikében, az ég szerelmére! Miért remegett így a keze? Miért szűkült be minden körülötte? Miért kalimpált itt a szerszámmal már talán percek óta is, mikor a videóban a fickónak tíz másodperc alatt sikerült kinyitnia az ajtót?

Mostanra már az ujjai is csúsztak az izzadtságtól. Sosem érzett még életében olyan mértékű stresszt, ami kihozta volna ezt belőle. Amióta csak az eszét tudta, a stressz mindig tűélessé tette az érzékeit, betonstabillá a kezeit és olyan koncentrációt adott neki, ami anélkül elérhetetlen lett volna. A stressz egyszerre volt a legádázabb ellensége, és a leghűbb barátja. A stressz volt az a Paolo, akivel már megtanult együtt élni. Erre most egy olyan helyzetben, ami a versenyzéssel ellentétben az életére semmilyen veszélyt nem jelentett, megbénítja.

Teljesen elveszítette már az időérzékét, mikor végre nagy küszködés árán a zár megadta magát.

Mióta leguggolt itt az autó takarásába, most először jutott Skye eszébe körülnézni.

Sehol senki, se az utca túloldalán, sem alatta a domb tövében futó úton. Látszólag senki nem vette észre, hogy min ügyködik itt.

Gyorsan előre hajtotta az utasülést, majd bemászott hátra a kocsiba.

Az elmúlt napokban sokat gondolkodott rajta, hogy hol lehetne igazán jól elrejteni a nyomkövetőt, de az egyszerűnek tűnő megoldásokat sorra túl veszélyesnek ítélte meg. Rakja be a műszerfal alá? Kieshet. Ragassza oda? A ragasztó elengedhet. De ha nem is enged el, valaki egyszer be fog nézni oda. Az ilyen öreg autókat folyton javítani kell. Akkor? A pótkerék ürege? Igen, onnan nyilván nem esik ki, és oda a szerelők se nyulkálnak nagyon be, de mi van, ha defektet kap a kocsi?

A végső döntés aztán egy ezeknél jóval invazívabb megoldásra esett.

Előrehajtotta a hátsó ülést, és oldalt felhasította a kárpit varrását egy tízcentis szakaszon, majd vágott a szivacsozásba egy mély zsebet.

Itt a kocsiban ülve valahogy egy fokkal nyugodtabban tudott már cselekedni, de még így is folyamatosan a torkában dobogott a szíve. Ha lebukik, innen már menekülni sem nagyon tudott volna, viszont legalább belteret borító félhomály kellően megnehezítette, hogy egy kósza odapillantással észrevegye valaki.

Bekapcsolta a nyakörvet és a powerbankot is, a telefonján gyorsan megnézte, hogy összeáll-e a kapcsolat, aztán az egészet elsüllyesztette az imént sebtiben kialakított zsebbe. A két lapos, kisméretű szerkezet észrevétlenül tűnt el a szivacsban, így az utolsó lépés maradt csak hátra. Skye elővette a tűzőgépet a táskájából, és módszeresen végighaladva felhasított részen visszazárta a nyílást. Megmozgatta még utoljára, hogy lássa, tartós lett-e a rögzítés, de úgy tűnt, nem lesz vele baj.

Kinézett a kocsiból, hogy megbizonyosodjon, nincs-e valaki az utcán, mikor észrevett egy kisebb csapatnyi fiatalt a játszótér felől közeledni.

Ó, hogy az a rohadt!

Az eddig fokozatosan a futamok közbeni sebességűre lassuló szíve ismét gőzmozdonyként kezdett zakatolni a mellkasában.

Olyan gyorsan bukott le a hátsó ülés előtt a padlóra, hogy egy pillanatra átfutott az agyán, talán az autó is láthatóan beleremegett. Basszus, ha korábban nem vették észre, ettől biztosan!

A franc esne ezekbe, hogy épp most kellett itt járniuk!

És miért haladtak ilyen nyomorult lassan!?

Skye feszülten számolta a másodperceket, ahogy a csapat közeldett, de azok csak nem akartak haladni. Már egy perc is eltelhetett mióta meglátta őket, de még mindig nem hallotta léptek vagy beszélgetés hangját. Talán megálltak? Másfelé mentek? Vagy most hívják a zsarukat, mert észrevettek egy gyanús alakot Senorita Hernandez autójában ólálkodni?

Egyszerre akarta kidugni a fejét, hogy megnézze, mi zajlik az utcán, és földön fekve maradni, hogy minél kisebb felületet adjon arra, hogy észrevegyék.

A másodpercek egyre lassabban teltek, ahogy az agya azon pörgött, mit kellene tennie.

Aztán beugrott neki, mi van, ha a biciklijét vették észre? A kocsi mellett a földre döntötte, nem lenne szabad meglátniuk abból a szögből, de mi van, ha mégis? Mi van, ha valamelyik esetleg amiatt jön majd közelebb az autóhoz, és úgy veszi őt észre? Vagy mi van, ha csak egyszerűen ellopja? Mégis hogy magyarázza majd ki a csapatnál, hogy az edzésre biztosított kétezer eurós biciklijét négy várossal odébb lopták el, mint ahol amúgy lennie kellett volna?

Aztán végre hirtelen meghallotta az első hangokat. Majd lassan kivehetővé váltak szavak is.

Ha egyvalami azonnal biztossá vált, hát az, hogy a társaságot nem mostanában fogja a kiszáradás veszélye fenyegetni. Még csak fél kilenc lehetett, de ezek mégis tajtrészegen botorkáltak valószínűsíthetően hazafelé az utcán. Legalábbis az nem tűnt elrugaszkodott gondolatnak, hogy a kocsmán már túl voltak.

A kínosan lassan telő másodpercek egy idő után percekké híztak, de végül a társaság beszélgetésének hangja végre távolodni kezdett. Ennek ellenére Skye egészen addig várt a a kikémleléssel, amíg végleg el nem némult az utcát betöltő borgőzös tivornyahang.

A részeg társaság nem nézelődött hátrafelé, más pedig rajtuk kívül nem volt az utcán, így a lány végre nekiláthatott a terv utolsó fázisának. A telefonjával megvilágította a sebtében kivitelezett rögzítést a kárpiton, és az alig észrevehetőnek bizonyult. Lehetett volna tökéletesebb is, de valószínűtlennek tűnt, hogy bárkinek valaha is fel fog tűnni. A néni valószínűleg nem is szokta lehajtani a hátsó ülést, felhajtott ülésnél pedig egyáltalán nem lehetett látni a javítás helyét.

Skye összepakolt minden szerszámot, és kimászott a kocsiból. A nehezén túl volt, most már csak haza kellett jutnia épségben. Azért még tett egy utolsó pillantást az appra, nehogy már a hazaúton derüljön ki, hogy a nyomkövető mégsem működik. Szerencsére minden tökéletes volt, a kijelzőn felvilágító térképen ott villogott a "kisállatát" jelző vörös ikon.

Visszahajtotta az anyósülést is, lenyomta az ajtón a gombot, és visszacsukta egy erős, de óvatos mozdulattal.

Még egyszer utoljára körülnézett, és mikor biztossá vált, hogy senki nincs már az utcán rajta kívül, a biciklit átvetette a korlát felett, felpattant rá, és útnak indult hazafelé.

Ahogy hagyta magát tekerés nélkül lefelé gurulni a Camí dels Caputxins-on, érezte a ahogy a szervezetében lassan ereszkedni kezdett adrenalinszint.

Basszus, tényleg megcsinálta! Telepítette a nyomkövetőt a kocsiba, és nem kapták rajta! Hú, mekkora ostobaság volt ebbe belevágni!

Akadtak már dolgok az életében, amit a "soha többé" fiókba zárt el, de hogy jó időre ez az iménti lesz a fiók legbecsesebb darabja, ahhoz nem sok kétsége fért.

Mire úgy két kilométerrel később a belvároson haladt keresztül, a szívverése már valahol a megszokott normál tartományban járhatott. Ostoba dolgot csinált, de csak végigvitte, és az legalább azért valami, nem? Furamód egyszerre szégyellte magát, amiért belevágott, és érzett büszkeséget, hogy ha ügyetlenkedések árán is, de végül csak sikerrel járt. Talán még látványos nyomot sem hagyott arra, hogy ott járt.

Mondjuk remélhetőleg nem most válik valami gyilkossági ügyben bizonyítékká a kocsi, mert ujjlenyomatot, hajszálakat, meg egyéb változatos forrású DNS minta viszont biztosan maradt utána.

Még a város határát elhagyva is a valószínűtlennél lehetetlenebb forgatókönyvek pörögtek az agyában, amik alapján a rendőrség bevontatná a kocsit, hogy szétszedje bizonyítékok után kutatva.

Valamikor Premià de Mar-on keresztül haladva tisztultak lassan ki a fejéből a merészebbnél merészebb gyilkosságos történetek, amikbe, ha az élete egy film lenne, most egy banális véletlennel keverte volna magát.

Hiába persze a megnyugvás, mikor megcsörrent a telefonja a biciklisnadrágja zsebében, az agyában lefutott az összes forgatókönyv arról, hogy egy zsaroló most adja tudtára, lefilmezte az akcióját, és elküldi a rendőrségnek, ha nem fizet neki százezer Eurót péntek délig.

De szerencsére a kijelzőre pillantva kiderült, hogy valami bűnöző mesterelme helyett egy sokkal kellemesebb beszélgetés vár rá Maalival.

Bedugta a fülhallgatóját, majd felvette a hívást.

– Az urnőd azt a parancsolja kapcsold be a kamerát és dobd le a felsődet! - érkezett a parancs bármi köszönés nélkül.

– Neked is szia - kacagott fel Skye.

Pillanatnyi csend.

– Szolga, nem látom a képedet.

– Mert a szolga most nem otthon van.

– És ez zavarnia kellene mert...

– Ha tudni akarod, épp biciklin ülök - pontosította Skye, ahogy továbbindult hazafelé.

– Helyes, dörgöld magad az üléshez, kacsint, kacsint.

– Mikor kimondod, hogy "kacsint-kacsint" az sokat elvesz ám a szexisségből, ugye tudod?

– A te szexisségedből meg az vesz el sokat, mikor ellentmondasz az úrnődnek - állapította meg hidegen Maali.

– Jesszus, te még nálam is szexmániásabb vagy.

– Komoly? Szexszégyenítés? Épp tőled?

– Hát, ha szerinted szégyen nálam szexmániásabbnak lenni, veheted annak - jegyezte meg incselkedő hangsúllyal Skye.

– Nem, a szégyen az, hogy még most sem hallom a kéjes sóhajtozásod.

– Talán mert nyilvános helyen vagyok?

– Mikor állított az meg téged?

– Hát, például most?

Maali legyőzötten felsóhajtott. Most láthatta be, hogy ettől a hívástól nem azt kapja majd, amit remélt.

– Egyáltalán minek biciklizel te ilyenkor? Mostanra már rég vége szokott lenni az edzésednek.

– Hát ez... nem egészen edzeni keltem most útra.

A vonal elcsendesült, mire Skye lelki szemei előtt azonnal felsejlett, hogyan válthat épp Maali érzéki arckifejezése mély csalódottsággá. Nem mintha elítélte volna érte. A siker eufóriáját félretéve kicsit ő maga is ugyanúgy érzett.

– Kérlek mondd, hogy nem a néni házát mentél megint kémkedni.

– Nem a néni házát mentem kémkedni - ismételte el Skye robothangon.

– És ez igaz is?

– Igaz hát.

Maali megnyugodva eresztette ki a levegőt.

– Most azért mentem, hogy nyomkövetőt tegyek a kocsijába - fejezte be a mondatot Skye.

– Hogy mi!? - kiálltott fel Maali olyan hangerővel, hogy talán a telefon nélkül is elhallatszott volna Perth-től idáig. - Neked elment az eszed?

– Hát, valószínűsíthető, de mi köze annak most bármihez?

– Skye, kérlek mondd, hogy ezt nem tetted meg ténylegesen!

– Mármint azt mondjam, hogy nem tettem meg, vagy az igazságot?

– Egek, te valami rettenetes vagy néha - a lány hangjából csak úgy csöpögött a csalódottság és aggodalom.

– Maali, ki kell derítenem, hogy ki próbált tönkretenni.

– Talán elfelejtetted, hogy mi történt legutóbb, mikor mások megkérdezése nélkül mentél a fejed után?

– Honnan veszed, hogy nem kérdeztem meg mást?

– Miért? Megkérdeztél?

– Hát... nem. De ez most más.

– Tényleg - kiáltott fel Maali - mert amaz legalább nem volt törvénytelen.

– Ne dramatizáld már túl, kérlek!

– Mi ebben a dramatizálás? Talán a spanyol törvények ennyire mások, mint a mieink? Szabad vadidegenek autójába nyomkövetőt tenni?

– Nem áll neked jól a szarkazmus - állapította meg laposan Skye.

– Neked meg az, amikor hülye vagy, aztán mégis újra és újra megismétled.

– Hülyeség csak akkor lett volna, ha elkapnak, de nem kaptak el.

Meg hülyeségnek tartotta így is, de beismerni ezt más előtt, még ha olyan közel állt is hozzá, mint Maali, sosem tartozott Skye erősségei közé.

– Nem, így is hülyeség volt - javította ki Maali -, csak nem kaptak el. Még.

– Krumpli-burgonya.

– Azt ugye tudod, hogy ha elkapnak, és lecsuknak, akkor azzal oda is adtad a vébécímet az új öribaridnak?

Most Skye csattant fel.

– Ne merd még egyszer annak nevezni!

– Ne hívjam az öribarid öribarinak?

– Befejezted?

– Nem.

– Ne csináld már! - sopánkodott Skye. - Épp elég baj, hogy már nem tudok sunyi kis vízköpőként tekinteni rá.

– Ó, te szegény! Sajnálom, hogy rá kellett ébredned, nem karikaturisztikusan gonosz mindenki, akivel bajod van. Ezzel jár a felnövés.

– Mégis mit tudhatsz te a felnövésről? Alig két évvel vagy idősebb nálam.

– Te meg csak fél évvel vagy idősebb annál, mikor azt hitted, jó ötlet leüvölteni a fejét a csapatod legnagyobb potenciális befektetőjének.

Skye felemelte az ujját, mintha Maali láthatná, hogyan gesztikulál a magyarázás közben.

– A történeti hűség kedvéért: arról akkor sem hittem, hogy jó ötlet.

– Tökmindegy. A lényeg, hogy szerintem édesapádat is ugyanazért ráztad le Bolognában, ami miatt most így panaszkodsz az öribaridra. Féltél, hogy meglátod az embert a róla kialakított kép mögött.

– Erről te meg honnan tudsz?

– Anyukádtól.

– Jesszus, partikat ad a lányoknak az életemből, vagy mi a fasz?

Maali felkacagott.

– Ha nem viselkedsz szépen, elmondom neki a következőn, hogy csúnyán beszélsz.

– Na akkor kerülsz fel a tiltólistámra.

– Anyukád úgyis levetetne róla. Kedvel engem.

– Én viszont egyre kevésbé.

– Nem adtam neked engedélyt, hogy ne kedvelj - nevette Maali. - Egyébként, még mindig nem válaszoltál az előbbi kérdésre.

– Melyikre is?

– Ne add a hülyét. Arra, hogy azért ráztad le az apádat, mert ha hagytad volna beszélni, akkor rá is emberként tekintenél, nem pedig mint a gonosz arctalan megtestesülésére.

– A gonosz megtestesülése - dörmögte elmélyített hangon Skye. - Töltsön el a rettegés, november nyolctól a mozikban.

– Betaláltam, mi? - jegyezte meg diadalittasan Maali.

– Még csak a közelében sem jársz.

– Ó, dehogyisnem. Azért próbálod elviccelni a dolgot.

– Pedig szó sincs róla. Egyszerűen csak nem érdekelt mit akar mondani. Lett volna bőven esélye előkerülni. Vagy akár csak válaszolni, mikor még voltam olyan naiv, hogy ráírjak.

– Szóval azt mondod, hogy nem él a fejedben egy idealizáltan velejéig gonosz kép arról, hogy milyen a fickó?

– Olyan nem. Csak az, hogy egy gyáva szar, aki azt sem érdemli meg, hogy leköpjem.

– Anyukád valamiért mégis úgy ítélte meg, hogy adnod kéne neki egy esélyt.

– És utána majd két hétig szóba sem álltam vele. Szeretnél te is erre a sorsra jutni?

– Nincs miért aggódnom. Túlságosan szükséged van arra, amit tőlem kapsz, hogy velem is olyan sokáig durcizz.

– Milyen magabiztos vagy, hogy csak te lehetsz az egyetlen - incselkedett Skye.

– A gridlányra gondolsz Texasból, aki telehencegte az Instát a sztorival? Ugyan, kérlek! Ezzel az erővel a jobb kezedre is féltékeny lehetnék.

– Nem is azt mondtam, hogy féltékenynek kéne lenned, csak azt, hogy ha nagyon akarom, vannak opcióim.

– Silány utánérzések legfeljebb - hesegette el már a feltételezést is Maali. - Bár ahogy azt a buta cowgirlt elnézem, ő még annak is kevésnek tűnt.

– Pedig aranyos lány.

– Mindketten tudjuk, hogy neked nem az aranyos kell.

– Hiszed vagy sem néha jól esik azért, hogy a másik nem sérteget és utasítgat.

– Ó, te szegény ártatlan leány! Részvétem a rettenetes traumák miatt, amit okoztam.

– Köszönöm.

– Most pedig tíz perced van rá, hogy küldj anyucinak egy topless képet az út széléről, ha azt akarod, hogy megvárjam ébren amíg hazaérsz.

Skye frusztráltan felmordult.

– Ez nem bizonyít semmit.

– Ó, dehogyisnem! - trillázta meg a mondat végét Maali. - Tíz perced van, ribi.

Azzal a vonal elnémult.

Skye megállt a biciklivel, és körülnézett, hogy látja-e valaki. Az út üresnek tűnt, a parton nem volt senki, és így, Premià de Mar várostábláját elhagyva, de még a következőtől jó háromszáz méterre, a szárazföld felöli oldalon sem volt nyoma potenciális szemtanúknak.

– Én tényleg nem vagyok normális - sóhajtotta miközben előhalászta a mobilt a biciklisnadrágja zsebéből.