– Ezt nem hiszem el! Nem hiszem el! Nem hiszem el!

Casey sztoikus nyugalommal, a hálószoba párkányán elnyújtózva figyelte, ahogy mihaszna szolgája fekete textildarabokat dobál kifelé abból a nagyon magas, elől nyíló dobozból, ahonnan őt valamiért folyton kiteszi, ha megpróbálná felfedezni a belsejét.

– Hogy az a hülye, idióta fejem!

A cica rövid gondolkodást követően úgy döntött átteszi székhelyét a frissen kialakult halom tetejére, ha már egyszer az ennyire incselkedve próbálta őt magához édesgetni a nyilvánvaló puhaságával. Lustán nyújtózott egyet, aztán lassan felemelkedett, majd két, szemmel követhetetlen szökellést követően már ott is volt az egyre épülő hegy tetején.

– Itt kell lennie! Tudom, hogy elhoztam magammal!

Újabb fekete ruhadarab repült ki a szekrényből, sötétbe borítva ezzel a fejedelmi kényelemben elhelyezkedett Casey-t. A cica egy rövid pillanatra megfontolta, hogy egész kényelmes neki ez a rögtönzötten kialakult búvóhely, de aztán mégis úgy döntött, egy elegáns rúgással megszabadítja magát a textiltől.

A ruha még földet sem ért, mikor a szekrényből egy újabb repült ki, a sötétítés elleni hasztalan harc feladására kényszerítve a ragdollt.

– Óh, hogy bassza meg... - morogta Skye, ahogy végre a kezébe akadt a ruhadarab, ami miatt feltúrta a teljes szekrényt.

Maga elé tartva azonnal nyilvánvaló volt, hogy szegény dressz látott már ennél szebb napokat is. Valószínűleg a szekrénybe kerülés előtt kizárólag csak azokat. Mondjuk az, hogy Skye a sarokban egy bőrönd és a hátfal közé szorulva találta meg, ennek okát nagyjából meg is magyarázta.

Máskor talán ez nem lett volna olyan nagy baj, de mikor az ember lányának egy óra múlva jelenése van egy gyászszertartáson, akkor nem szerencsés ilyen állapotban találni az egyetlen ruhadarabot, ami megfelel a helyzet komolyságának.

Tény, Skye szekrénye tömve volt fekete cuccokkal, de szaggatott térdű farmerek, forrónadrágok, bandalogós pólók és topok, szűk bőrdzsekik nem igazán tartoznak az olyan ruhák közé, amiben illik megjelenni a gyászoló család előtt. Az egyetlen valós opciója a most fellelt dressz lett volna, ami jelen pillanatban úgy festett, mint amivel valaki apportírozni tanította a kutyáját.

A lány leroskadt az ágyra a feltornyozott ruhahalom mellé, mire az, Casey-stől ráborult.

A cica úgy ítélhette meg, hogy megérkezett az apokalipszis, és a túlélés utolsó bástyáját a nappali-konyha szekció adja, ezért a méltóságát a mihaszna szolgájával együtt hátrahagyva hanyatt-homlok távozott is a vélt menedék felé.

Skye a tenyere tövével püfölni kezdte a homlokát. Most mit csináljon? Mi a rossebbért nem tudta kikeresni a ruhát már napokkal ezelőtt, mikor Paolo felkérte, hogy menjen el a temetésre? Vagy ami még jobb, miért nem utasította udvariasan vissza a kérést, mikor a fiú felhívta telefonon? Hát nem lettek barátok, csak adott neki egy vállat, hogy kisírja magát a férfivécében.

Még most sem kedvelte jobban, nem felejtette el azt a sok mocskos húzását a pályán, és abba a hitbe se ringatta magát, hogy a fiú nem ugyanolyan durván fog versenyezni amint kilábal majd ebből a gödörből. Megtette, amit megkövetelt a lelkiismerete. Bocsánatot kért a szemétkedés miatt, és támaszt nyújtott a legsötétebb pillanatban, ahelyett, hogy valami álságos nyilatkozatot adott volna ki.

Ami azt illeti, a MotoGP Insta oldalán és Redditjén azóta is azon ment a rajongói forrongás, hogy nem kért bocsánatot a futam utáni viselkedésért. Fele-fele arányban voltak, akik szidták amiatt, és azok, akik azt mondták, nem tudhatott Paolo apjának haláláról, és igaza volt abban, hogy a fiú piszkos húzással billentette ki a kanyarban. Szóval csak a szokásos közösségimédia drámázás, ahol az emberek a szimpátiájuk alapján döntik el kinek van igaza, semmi több. Megvédhette volna magát, ha beszáll a vitába, de az magyarázkodásnak tűnt volna, ahelyett meg már jobb volt csendben maradni. Ő tudta, hogy azt tette amit kellett, a nyilvánosság véleménye semmit sem számított.

Dehát az ezen tűnődés nem vitte most cseppet sem közelebb a ruhakérdés problémájának megoldásához.

Kimászott a halom alól, és elkezdte immár más szemmel végigtúrni a darabokat.

Talált egy fekete farmert, ami kifejezetten vállalhatónak tűnt, de nem is annyira az öltözéke alsó felének kiválasztásától tartott korábban. A farmer egy fekete csizmával rendben kellett legyen még egy ilyen alkalomra is.

Viszont a felsők, na az már egészen más kérdés. Volt kényelmes, volt metál stílusú, volt szexi, volt megbotránkoztató, volt sportos... a ruhatárában csupán egyetlen lyuk tátongott. A szolidan elegáns. Az a stílus, amit semmilyen körülmények között nem érzett magáénak, és egyben az egyetlen, ami most elfogadható lett volna.

Hosszú percekig túrkált a felsők között anélkül, hogy akár csak egy kicsit is közelebb került volna a megoldáshoz. Csak egy nyomorult blúz kellett volna, vagy valami. Tényleg ideje lett volna, hogy az impulzusvásárlások közé időnként némi tudatos tervezést is beiktasson, hogy ne találja magát a mostanihoz hasonló helyzetekben.

Végső elkeseredésében már azt nézegette, hogy ha levágja az egyik pólójának az ujjait, és így veszi fel az egyik szexisebb, hasvillantó topja alá, majd erre felveszi a rövidebb derekú bőrdzsekijét, akkor talán a vállalható szintet már megüti. Elegáns nem lesz, de látott már felnőtt nőket ennél merészebb összeállításban is temetésen.

Egy ollóval a kezében vizslatta hogy hol is kellene pontosan megejtenie a vágást, mikor kopogtattak a bejárati ajtón.

Nem várt senkit az Uberen kívül, de addig még legalább fél óra volt, és az sem tűnt túl valószínűnek, hogy a sofőr döntött úgy, felcaplat a harmadik emeletre az utasáért.

Ledobott mindent az ágyára, és kisétált megnézni ki az. A kukucskálónyílásba nézve hatalmasat sóhajtott, aztán megsemmisült apátiával kinyitotta az ajtót.

– Remélem nem ebben a ruhában terveztél jönni a temetésre, Isten verése - lépett be a lakásba köszönés nélkül Isabela.

– Nem - fintorgott Skye -, még csak készülődök.

A nő hosszasan végigmérte, majd csak kimérten annyit mondott:

– Nem számít, amúgy sem hagynám, hogy te válaszd ki a ruhádat.

– Isabela, mit keresel itt? - kérdezte Skye kicsit ingerülten. A bejelentés napja óta a viszony nem sokat javult közöttük.

– Szerinted? Elviszlek a temetésre. És ezt fogod viselni - emelte maga elé a menedzser a fekete dresszt, amit eddig a vállán átdobva tartott.

– Köszönöm, de intéztem már magamnak fuvart. És ruhám is van.

A nő ismét végigmérte Skye-t, majd epésen megjegyezte:

– Isten verése, neked elment az eszed, ha azt hiszed, hogy a történtek fényében hagylak a fejed után menni mikor ilyen fontos dologról van szó.

– Milyen dologról? Paolo megkért, hogy legyek ott, és mivel nem akartam picsaként viselkedni, igent mondtam. Hol jössz te a képbe?

A nő megsimogatta Skye arcát, majd a végén nyomatékosításul meg is paskolta.

– Ezen ne törd a buksidat. A lényeg, hogy viselkedj.

Továbblibegett a konyha felé, és letette a ruhát az egyik szék karfájára.

Skye ingerülten szuszogva figyelte a színjátékot, de végül nem sikerült magában tartania amire gondolt.

– Paolót az apja menedzselte - jegyezte meg fintorogva.

– Igen, és? - támasztotta meg a konyhapultot Isabela.

– És most nincs neki menedzsere.

– Micsoda dedukciós képesség - csapta össze a tenyerét a nő.

Skye félrehúzta a száját. Teljesen világos volt, hogy mire célozgatott, ne kelljen már kimondania!

– Jesszusom, te Isten verése! - kiáltott fel Isabela. - Azt hiszed olyan szívtelen, vagy olyan hülye vagyok, hogy megpróbálom az apja temetésén megszerezni az aláírását?

Skye agytekervényei között határozottan az előbbi lehetőség villogott. De az azért nehéz lett volna tagadnia, hogy valóban kontraproduktív lenne most környékezni meg Paolót.

– Szóval nem azért mész el a temetésre, hogy becserkészd?

– Hiszed vagy sem, nem! - csattant fel a nő. - Ismertem Angelt annyira, hogy enélkül is elmenjek a szertartásra. Nem most fogom a fiát az ügyfelemmé tenni.

– Nem most, hanem később - fordította le a mondat lényegét Skye.

– Ne érdekeljen ez téged - söpörte le magáról a vádaskodást Isabela. - Ha nincs a kis magánakciód, se lenne beleszólásod, hogy kinek a képviseletét vállalom el. Így meg aztán végképp nincs. Örülj, hogy nem a lecserélésedre keresek ügyfelet.

Skye némán, ingerült léptekkel odasétált a székhez, felmarta a ruhát és eltűnt vele a hálószobában.

Hát még csak ez hiányzott neki. Közös menedzser Paolóval. Nem igazán tudta eldönteni, hogy ezzel csak őt akarta büntetni Isabela, vagy a megromlott viszonyuk nélkül is lecsapott volna a kínálkozó lehetőségre, de hajlott az utóbbi felé. Persze az is biztos, hogy a jelenleg fennálló fasírt sem segített a dolgon.

Kérhetett volna ugyan bocsánatot is, de a nagy epifánia, amit Bolognában kapott, nem egészen az volt, amiben a menedzsere reménykedett. Egyre biztosabbnak érezte magát abban, hogy jogos volt, amit majdnem kimondott a sajtótájékoztatóra várva. A helyzet sosem fajult volna el, ha Isabela odafigyel a kérésére ahelyett, hogy ráerőszakolja a saját akaratát. Azt már belátta, hogy Tomást megkerülni nem volt helyes, viszont Isabela meg őt kerülte meg, mikor a kifejezett kérése ellenére sem azt az utat egyengette neki, amit ő szeretett volna.

Azért persze nem evett meszet, hogy ezt a nő arcába is merje mondani.

***

Barcelona déli határán magasztos kősziklaként tornyosul a táj fölé Montjuïc dombja. Bár teljes magassága még a kétszáz métert sem éri el, a város tengerpart felöli oldalán nem akad kihívója a látkép uralmáért. Innen őrzik immár majd négyszáz éve Barcelona biztonságát a Montjuïc kastély erődített kőfalai, itt fekszik a domb nevének eredetéül szolgáló középkori zsidó temető, és ezeken a lankákon terül el a város legnagyobb aktívan használt sírkertje is.

A Cementiri de Montjuïc szerpentines útjait szegélyező utcatáblák, fennséges kivitelezésű szobrok, és az aszfaltot rovó menetrendszerű buszjáratok akár néha még az aprólékos kivitelezéssel megkomponált, műalkotásnak is beillő síremlékek ellenére is képesek elfeledtetni az emberrel, hogy valójában egy temetőben jár. Ez azon kevés, aktívan használt sírkertek egyike, ahol nagyobb valószínűséggel futhatunk össze egy híres ember sírját kereső, vagy a hely gyönyörűségét csodáló turistákkal, mint elhunytat gyászoló családtagokkal.

A temetések, mint ez a mai is, természetesen kivételt képeztek ez alól. Angel Acuna L'Hospitalet de Llobregat legmegbecsültebb autószerelőműhelyét igazgatta közel húsz évig, mikor is a családi vállalkozás vezetését öccsére bízva egy ennél sokkal magasztosabb feladatra váltott. Hogy segítse megvalósítani az akkor még csak a szárnyait bontogató fia motoros álmait. Az Acuna család nem volt kifejezetten tehetős, de Senor Angel mindig képes volt megtalálni az utat, hogy a kis Paolo közelebb kerülhessen a kivételes karrierhez, amire a képességei predesztinálták.

A sors gonosz fintora, hogy az ember, aki három évtizeden át megfeszítetten küzdött a családjáért, a munkája gyümölcsét már sosem láthatta, mert azon a bizonyos vasárnap délben a szíve bármi figyelmeztetés nélkül egyszer csak felmondta a szolgálatot.

A versenyzők szüleinek temetése sosem számított szociális eseménynek, Angel Acuna azonban a fia sportsikerei nélkül is L'Hospitalet de Llobregat közösségi életének meghatározó személyisége volt. Többszáz ember jelent meg ma itt, hogy lerója neki végső kegyeletét.

A ravatal mellett ott állt Paolo, az édesanyja, a nagybátyja, a nagyszülei, az unokatestvérei, aztán kicsit arrébb, a közelebbi barátok között a Racing Team Catalunya teljes személyzete, és mögöttük a külsőbb körökben pedig a városrészből mindenki, aki ismerte és szerette az elhunytat.

Skye magát apróra húzva somfordált keresztül az összezsúfolódott embertömegen, hogy részvétet nyilváníthasson Paolónak. Szerencsére Isabela ahhoz nem ragaszkodott, hogy ezt együtt tegyék meg, de utólag meggondolva talán mégis okosabb lett volna a menedzserhez csatlakozni a tiszteletadásnál. Létezett olyan hely a világon, sőt szűkebben véve Barcelonában is, ahol pártatlanul szemlélték az ő, és Paolo ölremenő csatározását, létezett olyan, ahol nem vált közellenséggé a COTA lihegőjében elhangzottak miatt, de ez nem az volt.

Szinte égette az emberek tekintete, ahogy óvatosan utat tört magának a csoportosuláson keresztül. Kivívni szánalmas incelek, vagy lilahajú divatfeministák utálatát szórakoztató volt, de egy gyászoló tömeg közellenségének lenni már nem tartozott Skye vágyálmai közé. Olybá tűnt, ha már a szívroham megfosztotta az embereket attól, hogy egy felelősre adhassák ki a gyűlöletüket, kinézték most maguknak a második legalkalmasabb célpontot, még ha az semennyire sem tehetett az elhunyt haláláról.

Tettlegességre senki nem ragadtadta magát, de a lány minden megtett méterrel egyre biztosabbá vált, hogy legalábbis leköpi valaki, mielőtt Paolo közelébe érhetne.

Tényleg el se kellett volna jönnie ma. Miért nem volt képes nemet mondani a kérésre? Miért kellett arra a hülye kis hangra hallgatnia, ami azt szajkózta neki, hogy ez a helyes? Mindegy mi volt a helyes, olyan sokszor ment csak a maga feje után, semmi szokatlan nem lett volna, ha most is így tesz. Semmit sem akart kevésbé, mint itt lenni, mégis valahogy arra kellett épp minden erejét fordítania, hogy az emberek közt furakodva, a füleit az összes ismert mentális kapuval lezárja, mert kétsége sem volt róla, hogy még az ő edzett füleinek is sok lenne a rázúdított szitokáradat.

A külső körökön átjutva, a Racing Team Catalunya tagjai már nem részesítették ilyen bánásmódban. Egyik-másik még bátorítóan rá is mosolygott.

Aztán a családtagokkal vissza is tért a korábbi bánásmód. Azok a gyűlöletesen villogó tekintetek a legkevesebb kétséget sem hagyták afelől, hogy mennyire nemkívánatos személynek számít is ő itt.

A felravatalozott koporsóhoz érve tiszteletteljesen fejet hajtott Senora Acuna előtt és részvétet nyilvánított neki, majd továbblépett, hogy kezet fogjon Paolóval.

Ahogy Skye odalépett hozzá, a fiú könnyektől csillogó szemébe némi, alig észlelhető melegség kúszott.

– Mi más sentido pésame por la muerte de su amado padre - mondta el a lány az alaposan begyakorolt spanyol mondatot.

– Köszönöm, hogy eljöttél, Stone - válaszolta Paolo mielőtt fordult volna a következő részvétnyilvánító felé.

Skye némi menedéket keresve, jobb híján visszasomfordált a tömeg hátuljára, hogy csatlakozzon Isabelához. Ha épp nem is voltak a legjobb viszonyban, abban legalább biztos lehetett, hogy a menedzser nem fontolgatja a leköpését, és az is igen valószínűnek tűnt, hogy mellette állva mások is kétszer meggondolják mielőtt ilyenre ragadtatnák magukat.

A szertartás nem különbözött jelentősen bármely más temetéstől, amelyeken Skye részt vett már az életében. Elsorolták, hogy Angel milyen jó ember volt, mennyit tett a családjáért, a közösségért, hogy hogyan élt, mennyire erős volt a szeretete a fiáért és feleségéért. A lány nem mindent értett még meg belőle, amit viszont igen, azt kicsit meg is könnyezte.

Miután a beszédek végetértek, a temetői menet elkísérte Angelt az utolsó útjára. A sírnál, amíg a koporsóját tiszteletteljesen leeresztették, a szertartást vezető pap előadta a végső búcsút, majd rövid néma csendet követően felkérte a tömeget, hogy további részvétnyilvánításokkal ne terheljék most a családot.

Skye-t nem kellett kétszer kérni, azonnal el is indult a temető kijárata felé. Az igazat megvallva az egyedüli megkönnyebbülés, amit most érzett, hogy túlvolt azon, amit bevállalt. Nem csökkent a keserű íz a szájában amiatt, hogy viccelődött az elhunyttal, nem oldozta fel a család a bűntudat alól, nem adott neki megkönnyebbülést, hogy lerótta a tiszteletét. Igazából az itt feléáradó gyűlölettől még rosszabbul is érezte magát, mint két órája, mikor azt hitte, nem tud majd decens ruhában jönni a temetésre.

Olyan ötven métert tehetett meg, mikor kocogást hallott a háta mögül. Reflexsszerűen megfordult, és már csak azt látta, hogy az utánasiető Paolo visszalassítja a lépteit.

– Csak szerettem volna megköszönni, hogy eljöttél - mondta a fiú amint megállt tőle két-három lépésre.

– Nem tesz semmit. Ez volt a legkevesebb - felelte kínosan Skye.

– És azt is, hogy... tudod, ott voltál velem a mosdóban.

A lány szeme tétován cikázott valami fogódzkodót keresve, mintha létezne valami súgógép a másik háta mögött, ami ilyenkor elárulja mit lenne helyes mondania. Azt tudta, hogyan kell szemétnek lenni Paolóval, de a kedvességre mi a helyes reakció?

– Hát... nem szükséges - bökte ki rövid gondolkodás után. - Mondtam előtte szemétségeket, nem lett volna helyes, ha... csak úgy elsétálok.

– De nem volt kötelező, mégis segítettél.

A lány kínos félmosolyra húzta a száját.

– Hát, szívesen.

Paolo még nem felelt semmit, viszont az látszott rajta, hogy valami nagyon nehéz kimondanivalóhoz igyekszik épp összegyűjteni az erejét és gondolatait.

– Skye - megtorpant egy pillanatra. Talán ő maga is meglepődött, hogy életében először a keresztnevén szólította a lányt. - Tudom, hogy gyűlölsz, de... én sosem akartam, hogy a viszonyunk idáig fajuljon.

Skye reflexből majdnem rávágta, hogy nem is gyűlöli, de megállította magát mert nem akart hazudni. Itt volt, mert valami furcsa okból úgy érezte, kötelessége eljönni, jelenleg talán nem is utálta Paolót, de tudta jól, hogy ez legfeljebb csak a következő futamig tarthat ki. Ezért jobb híján csak hallgatott tovább.

– És talán elképzelhetetlennek találod, de sokat jelentett hogy akkor egy pillanatra emberként viselkedtél velem - folytatta Paolo.

Skye csak állt ledöbbenve, és nem tudta mit kellene felelnie. Bármikor máskor meg lett volna győződve, hogy hazudik a fiú, na de a saját apjának a temetésén? Ráadásul ezt leszámítva is őszintének tűnt.

– Bár képes lettél volna rá enélkül is - fejezte be a gondolatot Paolo.

A lány továbbra is csak szótlanul toporgott, és életében talán először képtelen volt előállni egy válasszal valamire. Volt már, hogy tudta, mit akarna mondani, de az agya megállította, volt már, hogy a hallgatással pontosan azt a reakciót adta, ami az adott helyzetben szükséges volt, de úgy még talán sosem járt, hogy azért maradt csendben, mert az agyában a kimondásra váró gondolat helyén végtelen üresség tátongott.

Paolo várt egy ideig, aztán grimaszolt egyet.

– Mindegy, csak szerettem volna, ha ezt tudod.

Azzal megfordult, hogy visszasétáljon a családjához.

Basszus, nem hagyhatta ennyiben! Muszáj volt valamit mondania, nem lehetséges, hogy pont egy ilyen pillanatban hagyja cserben az egyik legnagyobb erőssége! Na de mégis mit kellene mondjon? Vágja egy gyászoló képébe, hogy sosem jutottak volna ide ha nem úgy versenyez, mint egy rohadék? Az durva lett volna. Vállalja magára a felelősséget a rossz viszonyért, mikor az ő összes húzása csak reakció volt valami durvaságra? Abszolút kizárt. Akkor mégis mit kellene tennie?

– Paolo, várj! - hagyta el reflexszerűen a száját, mikor még félig sem állt össze a gondolat a fejében.

A fiú visszafordult, és kérdőn ránézett.

Na, ezt most hogyan csomagolja be szépen? Kínosan hosszú pillanatok teltek el, mire végre beszélni kezdett.

– Sajnálom, hogy eddig fajult ez kettőnk között, de... túlságosan mások az elképzeléseink a versenyzésről.

Paolo finoman megrázta a fejét.

– Ebben tévedsz. Ne mondd, hogy téged nem tölt el adrenalinnal, mikor összeér a vállunk egy kanyarban. Hogy nem pezsdül fel a véred, mikor ott látsz kartávolságra magad előtt, és próbálhatsz levadászni. Hogy egyszer az életben tényleg kihívás elé állít valaki, és szabadon harcolhatsz a bűntudat nélkül, hogy mi van, ha túl durva vagy.

– Ebben tévedsz - ingatta a fejét Skye.

Hazudott. Legalábbis félig-meddig. Nem Paolo volt életében az egyetlen olyan ellenfél, akinél nem érdekelte, hogy a csatározás során talán túl messzire megy. Viszont az való igaz volt, hogy azt a mértékű, bűntudat nélküli felfokozott érzést, amit a Paolo elleni csatározások jelentettek, semmi sem tudta reprodukálni az életében. Talán csak az Abril iránti szerelme, de még az sem volt képes egyértelmű győztesként kikerülni ebből az összevetésből.

– Nem tévedek - jelentette ki magától értetődő hangon Paolo. - Skye, én is azt hittem, gyűlöllek. Érted? De tévedtem. Nem azért van ez kettőnk között - integetett a mutatóujjával maga és Skye között -, mert annyira különbözünk, hanem mert annyira hasonlítunk.

– Semmiben sem hasonlítunk.

– Külsőleg nyilván nem. Sőt, valószínűleg az eladhatóbb személyiség is te vagy. De ami számít, abban ugyanolyanok vagyunk. Senki sem érthet meg úgy minket, mint mi egymást.

Skye ellenkezni próbált, de Paolo beléfojtotta a szót.

– Apa... - nyelt nagyot a fiú - apa annyit próbálta ezt a fejembe verni, mire felfogtam. Érted? Hogy nem gyűlöllek, hanem csak az zavar, hogy már nem én vagyok az egyetlen csodagyerek a pályán. Hogy ennek örülnöm kell, mert azt jelenti, hogy végre valaki megmutatja, mi is van bennem igazán.

Bár kétségkívül volt némi igazság Paolo szavaiban, de mindent egybevéve Skye inkább kétkedett bennük. Ha akadtak is párhuzamok kettejük között, ő legfeljebb csak bosszúból feszegette a sportszerűség határait, sosem azért, hogy előnyt szerezzen tisztességes versenyzőkkel szemben.

Ennek ellenére ez most nem az a pillanat volt, mikor az ilyesmit illendő felhánytorgatni. Bátorítóan megszorította a fiú vállát.

– Apád nagyon rendes ember lehetett.

– Igen - üvegesedett el Paolo tekintete. - Igen, az volt.

– Tényleg őszinte részvétem a haláláért.

– Köszönöm - felelte egyre gyűlő könnycseppekkel a szemében a fiú.

Basszus, miért kellett most ezt? Annyival könnyebb volt haragudni rá, gyűlölni, ellenségként kezelni, mikor a megszokott beképzelt arroganciáját adta. Miért volt olyan nehéz most nem a sok alattomos, pályán mutatott húzására gondolni, és nem pedig az elesett kamaszfiúra, aki csak alig pár napja veszítette el a szeretett édesapját? Miért kívánkozott ki most annyira az a mondat, ami miatt a lány már előre átkozta magát?

Vett egy nagy levegőt, reménykedve, hogy hátha a józan esze, vagy az isteni gondviselés megállítja a cselekvés előtt. De egyik sem döntött úgy, hogy közbe kellene lépnie.

– Nézd... nem ígérhetek olyat, hogy a barátod leszek, vagy elfogadom ahogy versenyzel, de... ha mostanában beszélni akarsz valakivel, rám számíthatsz.

A fiú üveges szemekkel pillantott fel rá.

– Köszönöm. Ez tényleg sokat jelent.

Skye csak tétován megvonta a vállát. Tényleg fogalma sem volt, hogy mit mondhatna még. Szerencséjére Paolo édesanyja akaratlanul is a segítségére sietett.

– Paolo, por favor, ven, ¡nos vamos ahora! - kiáltotta a nő a fiú háta mögül jó harminc méterrel.

– Úgy látom menned kell - állapította meg Skye.

– Úgy tűnik - hümmögte a fiú. - Nézd, Skye... Ha tényleg komolyan gondoltad amit mondtál, felhívhatnálak ma este?

Most mit mondhatott volna a lány? Kihátrál az ígéretből, amit tíz másodperce sincs, hogy tett?

– Persze, nyugodtan hívj csak fel - felelte egy bátorítónak szánt mosoly kíséretében.

– Köszönöm - bicentett Paolo. – Egy életmentő vagy - zárta le a beszélgetést majd sarkon fordult, és az anyjához sietett.

– Akkor este - sóhajtotta maga elé Skye úgy, hogy a fiú már ne hallhassa.

Basszus, mibe keverte magát már megint? Komolyan segíteni fog Paolónak abban, hogy összeszedje magát? Mégis mit gondolt? Már többszörösen letudta azt, ami emberileg elvárható volt tőle, senki sem szólhatta volna meg, ha csak csendben, távolról szemléli, ahogy a fiú összerakja magát. Hülye lelkiismeret, és hülye empátia, aminek egy ilyen hülye pillanatban kellett a hülye fejét felütnie!

Egyáltalán miről fognak beszélni? Ő nem volt pszichológus, még a saját fejének egybentartása is megoldhatatlan feladatok elé állította néha. Örült, hogy a saját apjának minden kapcsolatfelvételi kísérletét sikerrel hárította az elmúlt hónapokban, az anyjával napokig nem beszélt, miután az megpróbált ebbe beleavatkozni, ezek után mégis mi értelmeset tudhatna ő mondani valakinek, aki most veszítette el az apját, akivel valós apa-fiú viszonya volt?

De mégis, a sok kétely, és önostorozás mögött valamiért ott bújkált egy furcsán kellemes érzés. Egy érzés, amit se megfogni, se megmagyarázni nem tudott volna. Az érzés, hogy tesz valami jót a legkisebb önös érdek nélkül. Az érzés, hogy talán egyszer az életben kényszer nélkül teszi, ami helyes, nem pedig azt, amit a szíve diktálna.

Az érzés, hogy a felszínen hiába utálja még a gondolatát is, végre olyan felelősen viselkedik, ahogy illene.

Csak bár ne hangzott volna ez ilyen félelmetesen...