A csapat által biztosított szponzori autó lekanyarodott Barcelona legendás Circuit de Catalunya versenypájája felé vezető főútról, hogy egy poros, kátyúkkal teli mellékúton tegye meg az utolsó száz métert a Badalona Honda GP főhadiszállásához.

Skye a gondolataiba révedve nézte a mellette elhaladó, kissé kietlen tájat. Nem volt még három hónapja, hogy először járt erre, mégis mintha évek teltek volna el azóta. Már mikor aláírta a szerződését is kapott egy kisebb médiafigyelmet, de aztán ahogy a téli tesztek során oda-vissza verték egymást Paoloval edzésről-edzésre, az egész motorsport média egyemberként vetette rá magát minden egyes mozdulatára. A kis csapatot, amely esélyt adott neki a bizonyításra, hirtelen elárasztották a szponzorok, és egyik pillanatról a másikra a széria élvonalában találták magukat.

Három hónapja még meg sem merték mutatni neki a főhadiszállást a szerződés aláírása előtt, mert annyira szegényes állapotú volt. Nem több egy elhagyatott kamionparkolóból kialakított kétszintes garázskomplexumnál, és egy közepes méretű motocross pályánál amin a versenyzők gyakorolhattak.

Ehhez képest most az útról lekanyarodva már messziről látszott a csapat logója és szponzorai felfestve a főépület oldalára, felhúztak mellé egy könnyűszerkezetes médiaközpontot, egy minden igényt kielégítő edzőépületet szaunával, kibővítették az étkezőt, és minimálisan megkétszereződött a csapat személyzetének létszáma. A főépület belsejében nem máladozott már a vakolat, a versenyzők saját rekreációs helyiséget kaptak, a tárgyalót kibővítették. Alig három hónap alatt egy gyenge középszerű Moto3 csapat eljutott arra a szintre, hogy már egy géposztállyal feljebb is tervezgetni kezdték egy motor indítását a következő szezonban.

Látszólag minden ok megvolt a boldogságra, Skye vállát mégis egyre több teher nyomta ahogy a szezon haladt előre. Miután eljött otthonról, egy ideig más dolga sem volt, mint élvezni a versenyzést, most viszont csak azt érezte, hogy egyre-másra pakolják rá a súlyokat úgy, hogy egy maroknyi emberen kívül senkit sem érdekelnek az ő érdekei.

Azt mindig is tudta, hogy a családja mennyi, és milyen mértékű áldozatot vállalt a karrierjéért, hisz neki magának is felnőtt terheket kellett vinnie odahaza évek óta. Nem voltak szép ruhák, drága kütyük, de néhanapján még normális kaja sem az asztalon, hogy ő megkaphassa a kitörés esélyét. Már ez sem volt kis teher, de ahogy megmutathatta a tehetségét az egész világnak, hirtelen mindenki elkezdett egy darabot követelni belőle. A csapata, hisz az egész költségvetésük az ő reklámértékétől és sikereitől függött. A menedzsere, hisz bár a Moto3-as szerződés még nem járt fizetéssel, a jövőt illetően egy igazi fejőstehénnek ígérkezett a karrierje. A Dorna, hisz a szövetség a motorsportok története során először fel tudott mutatni egy olyan női versenyzőt, akinek akár a királykategóriában is lehet majd esélye komoly eredményekre. A nőjogi szervezetek, hisz férfiakat az egyik legférfiasabb területen legyőző nőként olyan példakép lehetett, amilyenből csak kevés létezik. Az LMBT szervezetek, hisz ő volt az első felvállaltan meleg aktív motorversenyző, és mint ilyen, az LMBT jogok tökéletes élharcosát látták benne.

Csakhogy Skye ezek egyikéből sem kért. Azt természetesnek érezte, hogy visszaadja a családjának amit tőlük kapott, és a csapatot, amely bízott benne sem szerette volna cserben hagyni. De azon kívül? Azon kívül nem akart több lenni, mint Skye Perthből, aki szeret versenyezni, tombolni, szexelni, berúgni, és néhanapján olyan új tetkókkal ébredni, amikre nem is emlékezett. Úgy kellett volna mindössze pár hét alatt valamiféle érett példaképpé válnia, és az ezzel járó terheket is a nyakába vennie, hogy korábban csak pillanatnyi villanások jutottak ki neki az úgy vágyott tinédzseréletből ami a körülötte élő kortársainak mindig is természetes volt.

Úgy a gondolataiba révedt, hogy észre sem vette amint a szponzori autó a főépület elé kanyarodva megáll. A sofőrnek kellett oldalba böknie, hogy visszatérjen a valóságba.

A valóságba, ami most az előtte tornyosuló épületben várta. Megköszönte a fuvart, majd kiszállt az autóból és hatalmas sóhajok közepette elindult találkozni a csapatfőnökével. Miután az előző nap a futamot követően sikeresen elsunnyogta a Tomással való összefutást - vagy a férfi ítélte meg úgy, hogy a későbbi jó viszony érdekében jobb, ha nem első indulatból beszéli meg vele a történteket - most igen komoly letolásra számított. Az előző napi verseny vége finoman szólva sem a terveknek megfelelően alakult.

Éppen ezért is volt annyira meglepődve, mikor az emeletre érve Tomás kedvesen üdvözölte, majd kedélyes udvariassággal bevezette magával a tárgyalóba, és leültette egy asztal mögé.

Túl kedves volt. Mint a vihar előtti csend, vagy a tsunami előtti apály. Nem látta még ezt a viselkedést tőle Skye, de ahhoz épp elegendő emberismerettel rendelkezett már, hogy tudja, semmi jót nem jelenthet.

– Mi furcsát látunk itt a képen? - kérdezte a férfi, miután bekapcsolta a plafonra szerelt, vadonatúj kivetítőt.

– Rossz helyen állok, középen kellene - felelte vigyorogva Skye.

– Nézd meg jobban - karikázta be a képen a lány alakját egy lézermutatóval a férfi. - Durcás arc, karbatett kezek - megnyomott egy gombot a kezében lévő eszközön, mire a kivetítő képe mozogni kezdett - és lássuk, ott, ott a másik oldalról a harmadik helyezett kezet nyújt a győztesnek. Figyeljük csak mit csinál eközben hősnőnk - mutatott vissza a videón a lányra - Hm, grimaszol. Ez bizony nem tűnik gratulációnak.

Skye a szemeit forgatta.

– Befejezted?

– Nem, nem, várj még! Nézzük, hátha ez valami ausztrál népszokás lehet. - A férfi benyomott egy újabb gombot a kezében lévő mutatón, mire a kép egy előző szezonbeli MotoGP futam dobogójára váltott - Lássuk, ott van Oliveira, Morbidelli, és nézd! Miller kezet nyújt Oliveirának. Második helyezettként gratulál a győztesnek. Pedig hát Jack is ausztrál, és én azt hittem a gratulálás helyetti pofavágás az ilyen ausztrál kulturális sajátosság!

– Jól szórakozol? - kérdezte Skye unott arccal.

– Nem! Ez - Tomás visszaváltott az előző futam dobogójára, és az ujjával dühösen böködni kezdte a lány falra vetített arcát -, ez minden, csak nem vicces. Ezt úgy hívják hülye picsa arc.

– Ő sem fogott velem kezet Katarban és Jerezben.

– Ő sem fogott velem kezet Katarban és Jerezben - ismételte el gúnyosan Tomás. - Mégis ki nem szarja le!? Egy önelégült kis pöcs, mindenki tudja róla. Azt akarod, hogy rólad is ezt gondolják?

– Nem kértem, hogy gondoljanak bármit is, én csak versenyezni akarok.

– Hiába nem kéred, attól még megteszik. És ez - mutatott Tomás ismét a kivetített képre - ezzel saját magadat járatod le. Mikor a második katari hétvégén nem fogtál vele kezet, azt mondtam, oké, visszaadtad neki az előző húzását. De Portugália után lefolytattuk már ezt a beszélgetést.

– Tökmindegy - dobta fel a lábát az asztalra karba tett kezekkel Skye.

– Nem, nem tökmindegy - ütötte le a lábait a férfi. - Ha karriert akarsz ebben a sportban, nem elég, hogy gyors vagy, eladhatónak is kell lenni. Most még az vagy, de szerinted mennyi időd van, mielőtt azt mondják a szponzorok, hogy nem akarják a terméküket egy ausztrál redneckkel azonosíttatni?

– Na tudod ki az ausztrál redneck! - csattant fel Skye.

– Ez az, pontosan ez az - mutatott a lány felé Tomás. - Akkor meg ne is viselkedj úgy!

– Én nem viselkedem úgy.

– De. Ilyenkor - bökött újra a kivetített képre a férfi - pontosan úgy viselkedsz. Egy teljesen szokványos tinédzser vagy amíg nem Paolóról van szó. Ahogy ő megjelenik, előjön az elképzelhető legrosszabb éned.

– Talán titkolnom kéne, hogy mennyire irritál a ragyás pofája?

– Nem. Te is irritálod őt. De sportemberség is van a világon. Azt hiszed tán, hogy Rossi nem gyűlölte Lorenzót? Ilyet - mutatott immár sokadszor a kivetített kép felé Tomás - akkor sem csináltak soha. Az győz kettőtök közül, aki előbb lesz képes felnőttként viselkedni. Tényleg nem akarsz te lenni a nagyobb ember, aki legalább a kurva kamerák előtt képes éretten kezelni a rivalizálást?

Skye pofákat vágott, de nem szólt semmit.

– Nem tán eljutott abba a kemény fejedbe, amit mondtam? - gúnyolódott Tomás.

– Majd gondolkodom rajta.

– Akkor gondolkodj edzés közben - mutatott az ajtó felé a férfi.

Skye meglepődött. Ennél hosszabb litániára számított.

– Tessék? A futamról nem is lesz szó?

– Tudod mit basztál el az utolsó kanyarban?

– Igen - húzta félre a száját a lány.

– El fogod követni még egyszer ugyanazt a hibát?

– Nem.

– Fogod még magad heteken át rágni azon az egy pillanaton?

– Igen.

– Akkor az én büntetésemre nincs szükség. Tünés az edzőterembe!

***

A Nap már lenyugodni készült a Tibidabo jótékony takarásába, mikor a csapat szponzori autója megállt a Sarrià-Sant Gervasi-i fotóstúdió előtt. A legendás városrész keskeny sétálóutcái borostyán fénybe öltöztek, ahogy a meleget adó égitest búcsúsugarai hosszú árnyékokkal rajzolták tele az üzletek falait.

Mégis hogy érezhetne bárki honvágyat, egy ilyen helyen? Sarrià-Sant Gervasi minden, ami miatt az emberek imádják Barcelonát. Mediterrán nyüzsgés, rusztikus épületek, történelmi látnivalók... A legutolsó utcasaroknak is egyedi, semmivel sem összehasonlítható múltja van, az épületek közt megbúvó fák, és kisebb parkok órákat tudnának mesélni a város történelméről, és lehetetlen úgy betérni valahova, hogy ne ragadjon át azonnal az emberre a helyiek életszeretete.

Igazából csak egyetlen dolog volt, ami ezt a fennkölt pillanatot bemocskolta most Skye számára. Az, hogy a kocsiból kinézve megpillantotta a nyolc-tíz rajongó gyűrűjében autogrammot osztogató Paolót.

Vett egy nagy levegőt és kiszállt az autóból. Felnőttként kell viselkedni. Legyél te a nagyobb ember. Ne csak magasságra, hisz az orrodig se ér. Basszus, még gondolatban sem sikerül nem sértegetni a kis majmot. Miért ilyen rohadt nehéz ez?

Elindult a stúdió felé, azzal a komoly elhatározással, hogy tényleg viselkedni fog. Ha Tomás azt mondja, így lehet nyerni, akkor megpróbálja. Ha már egyszer Paolo orrbaverése nem szerepelhet a lehetőségek között...

A csapat, mellé kirendelt sajtósa a helyzetet felmérve úgy helyezkedve vitte a fotózáshoz hozott ruhát a lány mellett, hogy pajzsként szolgálhasson balhé esetén.

Csak háromszor ugrottak egymásnak nyilvánosan öt versenyhétvége alatt, mégis mi szükség volt erre a bizalmatlanságra?

Ahogy elhaladtak az autogramra váró csoport mellett, Skye flegmán odavetette Paolónak.

– Acuna.

A fiú felnézett, a szája széle rángott egyet, aztán visszaköszönt.

– Stone.

Ezzel le is tudták az udvariassági köröket. Skye bement a stúdióba, nem foglalkozva az autogrammra vadászó kisebb tömeggel. Amúgy sem rá vártak, ez nyilvánvaló volt. Spanyolországban spanyolnak kell lenni ahhoz, hogy valaki igazán népszerű lehessen, az egyik helyi kedvenc legádázabb riválisáért érthetően nem túl sokan rajonganak.

A stúdióban Agapito asszisztense fogadta őket, és Skye azonnal megállapíthatta, hogy mennyire más világ ez, mint amihez ő hozzászokott. A fotósnak még az asszisztense is olyan eleganciával, kecsességgel és tartással rendelkezett, amely bármely divatújság címlapjára odatehette volna, és még csak nem is volt modell. Ide még asszisztensnek sem lehetett bekerülni tökéletes külső nélkül.

Az épületen átvágva elhaladtak a főterem előtt, ahol szinte már csak a fotózás két főszereplőjére várt mindenki. A helyiség bevilágítása már készen állt, lámpák, derítők helyükön, Agapito pedig a megfelelő beállításokkal szöszölt a segédeit használva Skye-ék helyettesítésére. A fényáron kívül ott állt a két kellékmotor is, amelyek nyilván szerepet kapnak majd a fotózás során valamikor. Határozottan profibbnak tűnt a hely, mint ahol a legutóbbi riporthoz készültek a képek.

Az öltözőkhöz érve a csapat sajtósa átadta Skye-nak a ruhát, majd visszament a terembe megbeszélni bizonyos részleteket Agapitoval.

Igazán szürreális érzés fogta el a lányt, amint belépett az öltözőbe. A helyiség mérete alapján nyilvánvaló volt, hogy itt egészen nagy csoportok fotózására vannak berendezkedve, de most ez az este csak Paolóé, és az övé volt. Az öltöző baloldalán 8-10 tükör és sminkasztal sorakozott, jobboldalt pedig nagyjából kétszer ennyi szekrény. Valószínűleg a másik öltöző is valami ehhez hasonló lehetett, így kisebb pazarlásnak tűnt, hogy ma a stúdió két olyan embert fogad csak, akiknek a divathoz, vagy akár művészi fotózáshoz minimális közük sincs.

Skye átöltözött a csapat által biztosított verseny bőrruhába, aztán kiszólt a sminkesnek, és fodrásznak, hogy jöhetnek.

Abril jól mondta, tényleg szinte bármely más lány ölni tudott volna azért amit ő most iszonyatos, hátára sem kívánt nyűgnek érzett. Az ország egyik legnevesebb fotósának stúdiója, ahol maga a mester készít majd róla képeket, miután profi stylistok modern csodanőt varázsoltak belőle. Tényleg sajnálta, hogy Abril nem lehetett most itt vele, mert neki ez a világot jelentette volna.

A körülötte sürgő-forgó lányok folyamatosan kérdezték, hogy tetszik-e neki, amit a tükörben lát, de a hümmögésen kívül nem nagyon tudott nekik értékelhető választ adni. Egy valami nagyon szelíd, kedves arc nézett vissza rá a tükörből, ami merőben távol állt a magáról alkotott képtől. Igen, valóban eladhatóbb volt, mint az a vad punk-goth smink, amit magától viselni szokott, de ettől csak még jobban utálta.

A sminkelés és hajának beállítása után kényszeredett mosolyt erőltetve magára készített egy szelfit. Ha más előnye nincs is a dolognak, legalább Abrilnak hadd adja meg az örömöt, hogy szépre sminkelve láthatja.

Elküldte a fotót, aztán hatalmasat sóhajtva kilépett az öltözőből.

Világ életében utálta megjátszani magát, márpedig most pontosan azt kellett tennie és még csak nem önszántából. Épp eléggé irritálta Paolo olyankor is, mikor nem kellett visszafognia magát, de így még egészen durva gyomorgörcs is párosult a dologhoz.

Viselkedj, Skye, viselkedj! mantrázta magának végig a fő terem felé sétálva.

– Mi az, kisfiú, leradírozták a pattanásaid? - kérdezte, amint a stúdióba lépve meglátta a lámpák kereszttüzében ácsorgó Paolót.

– Egy második helyre nem verném így magam - szólt vissza a fiú.

A stúdió biztonsági személyzete azonnal éber fokozatra váltott. Még nem ugrottak közéjük, de látszott, hogy egy pillanat alatt akcióba tudnának lépni, ha úgy hozná a szükség.

– Legyél is büszke az ajándékgyőzelmedre. Másfélét úgy sem tudsz szerezni.

– Kislány, öt kört mentem a seggedre tapadva, ötször kúrtad el azt a kanyart.

– Nem, ötször kínáltam fel neked a helyet, mert tudtam, hogy az utolsó körös drámára vadászol, mint Marquez.

– Mintha képes lennél ennyire előre gondolkodni.

– Próbáld ki legközelebb is, és meglátod - kacsintott Skye.

– Megelőzni téged? Bármikor.

– Megelőzni, és előttem maradni nem ugyanaz.

– Legutóbb az volt - vigyorogta a fiú.

– Akkor próbáld meg legközelebb is, ha mered - emelte fel kihívóan a szemöldökeit Skye.

Pillanatnyi szünet állt be a szópárbajban, így a fotós ideálisnak találta az alkalmat, hogy elkezdjen dolgozni.

– Rendben, ha befejezték, Señorita Stone, kérem álljon Señor Acuna mellé.

Skye a szemeit forgatva odasétált, ahova instruálták.

– És most forduljanak egymás felé, aztán nézzenek dühösen a másik szemébe.

Ezt nem kellett kétszer mondani. A biztonsági személyzet eddigre olyan közel húzódott már, hogy szinte belógtak a képbe. Láthatóan nagyon el akarták kerülni, hogy a két tini egymásnak ugorjon.

– Nem jó! - állapította meg Agapito. - Giselle, hozhatnánk egy kisebb állványt Señor Acunának? A magasságkülönbség elrontja a kompozíciót.

Skye elnevette magát.

– Mit nevetsz? - vicsorgott rá Paoló.

– Tudod te azt.

– Legyél kurva büszke a magasságodra. A jobb akkor is én vagyok.

– Egy minimotoron talán.

– Milyen meglepő, a hercegnő a pofáraesés után sem hajlandó leszállni a magas lóról.

– Miért szállnék? Te úgysem éred fel - vigyorgott Skye.

– Látod, ebben különbözünk, Stone. Én sosem sértegetlek azért, mert csaj vagy.

– Mert az talán egy testi hiba lenne? - vonta fel a szemöldökét Skye.

– La puta madre, nem tegyél már úgy, mintha nem tudnád miről beszélek!

Persze, hogy Skye pontosan tudta, mire gondolt. Emlékeztető, hogy mindketten jelentős fizikai hátrányból indulnak majd a két felsőbb géposztályban. Paolo a magassága, Skye pedig a spártai edzések ellenére is törékenyebb fizikuma miatt.

– Ne tegyél úgy, mintha egy hajóban eveznénk - állapította meg szárazon a lány.

– Ha azt hiszed nem így van, még annál is hülyébb vagy, mint hittem - szúrt vissza Paolo.

– Ja, tényleg micsoda hülyeség, nem sorskozösséget vállalni az arrogáns pöccsel, akit mindenki utál.

– Mert téged talán kedvelnek a többiek? - nevetett fel Paolo.

– Igen - vágta rá magabiztosan Skye.

– Hát te tényleg álomvilágban élsz. Csak miattam nem te vagy a leggyűlöltebb a mezőnyben.

A fotós asszisztense befutott a magasítóval, és lerakta Paoló elé. A fiú fellépett rá, és így már közel egymagasságba került a fejük Skye-jal.

– Oké - kiáltotta oda a fotós. - Kérem fordítsák ezeket az energiákat a fotózásra!

Skye oldalra nézett, majd vissza a riválisára, és megpróbált koncentrálni.

A francba is, a kis patkánynak csak sikerült a bőre alá másznia. Nem mintha szüksége lett volna a versenytársak szeretetére, de azért ez erősnek tűnt. Mégis mi az, hogy a többiek őt is utálják? Biztos csak kamu volt az egész. Paolón kívül soha senkivel nem volt igazi összetűzése. A kis csipkelődések nyilván más tészta, de azoknak - amennyire az egy ilyen kompetitív környezetben lehetséges - baráti hangulatuk volt.

Biztos hazudik a kis rohadék. Figyelmen kívül kell hagyni, aztán kész.

Két fotózáshoz beállított elszánt arckifejezés között odavetette a fiúnak.

– Szeretnéd, ha engem is utálnának, mi?

Klikk, klikk.

– Jézus, Stone, leszarom, hogy utálnak-e téged. De naná, hogy utálnak! A közelünkben sincsenek tudásban, naná, hogy a pofájukba vágjuk ezt.

Pózváltás, klikk.

– Hát persze, hogy azt hiszed, a tudásod az ok, és nem az, hogy egy arrogáns pöcs vagy.

– Mert te egyáltalán nem érzékelteted velük, hogy mennyivel jobb vagy náluk - mondta gúnyos hangon Paolo.

Klikk, klikk, klikk.

– Arrogáns pöcsnek kell lenni ahhoz, hogy valaki úgy szarjon mások fejére, mint te, szóval nem bizony. Én nem hiszem magam jobbnak náluk. - jelentette ki határozottan Skye.

Paolo felhorkantott.

– Akkor tényleg hülye vagy.

– Nyilván hülyeség nem seggtörlőként bánni mindenki mással, ugye?

Pózváltás, klikk, klikk.

– Nem, hercegnő, te másképp alázod meg őket. Én legalább egyenes vagyok.

– Oké, hozzuk be a motorokat, kérem! - állította meg a sorozatot Agapito, majd a riválisok felé nézett. - Maguknak öt perc szünet a következő beállás előtt.

Paolo levonult a szetről, maga mögött hagyva a leforrázott Skyet.

Mégis mi a fene volt ez? Így próbál ez a kis rohadék a fejébe mászni? Tényleg nem arról volt szó, hogy valaha is álmatlan éjszakái lettek volna attól, ha valaki nem kedveli, de sosem akarta volna, hogy bárki arrogánsnak tartsa.

Őszintén kedve lett volna Paolo után menni, és elmondani neki a véleményét az egészről, de azzal csak megadta volna a kis patkánynak amit akart.

Létezhet, hogy az elmúlt idők érzelmi hullámvasútja a szópárbaj késségeire is rányomta a bélyegét? Még egyszer sem ért úgy véget Paoloval folytatott vitája, hogy úgy érezte, ő vesztett, márpedig most éppen ez volt a helyzet. Talán sikerült titkolnia, hogy így gondolja, de attól még kétségtelenül ez volt a helyzet.

Lehetett bármi igaz a kis patkány szavaiban? Tényleg arrogáns lenne? Nyilván tudta magáról, hogy tehetséges, és baráti szópárbajok során ezt ki is használta más versenyzők ellenében, de... Az vicc volt. Mármint az, hogy kimondta. Nem gondolta volna, hogy több lenne náluk. Mármint most még. Mert hát az ő többségüknek itt ér véget a karrier, ő viszont legkésőbb 4-5 éven belül a legnagyobbak közt fog küzdeni. De hát ezt azért nem vágta a fejükhöz, szóval... Mármint nem sokszor. És akkor is csak viccből. Már félig-meddig viccből.

Na de hogy arrogáns lenne ő is, mint Paolo? Nem. Lehetetlen.