Ahogy lassan lendületét vesztve, a méretes opálos zöld színű palack orra megállapodott a zavarba ejtően zöld szemű Griffendélesen, Perselus Piton elégedetten, és némileg önelégülten elmosolyodott. Ő volt a legjobb, ehhez bizony kétség sem fért… minden teljes egészében úgy történik, ahogy azt elképzelte. Pontosan tudta ugyan, hogy Rémus figyelmes, ami a csalásokat illeti, ám azzal is tisztában volt, hogy a Vérferkas még nem regenerálódott teljesen a legutóbbi telihold után, így nem csak figyelme de érzékei is lankadtak. Ez pedig számára pont elegendő rést jelentett a pajzson ahhoz, hogy minden Mardekárosságát latba vetve, óvatosan manipulálja az üveget némi nonverbális iránykorrigáló varázslattal. És fáradozásának meg is lett a várt eredménye. Az üveg szája egyértelműen a Harry Potter fele mutatott, és a Vérfarkas még csak jelét sem mutatja annak, hogy bármit sejtene. Csupán a mellette ülő szőkeség vetett rá pár szórakozott és némileg sejtelmes pillantást, de nem látszott úgy, hogy ellenére lenne a játékszabályok, nos némiképp szabadabban való értelmezése. És Perselus ezért roppant mód hálás volt.

- Nos, Mr. Potter, felel vagy mer?

- Felelek, Uram.

A választ hallva, a Professzor önelégült mosolya még szélesebbé vált. Pont ahogy gondolta. Akármennyire is nagy híre van a Griffendéles bátorságnak, véleménye szerint senki nem akarná, hogy ő találjon ki neki teljesítendő feladatot. Egyre jobban kedvére volt ez a játék. Már akkor amikor meghívták erre az estére és megkérték, hogy főzze meg a Veritaszérumot tudta, hogy ez egy olyan alkalom, amit nem szabad kihagynia, akármennyire is taszítja a népes Griffendéles társaság gondolata. Ám most végre itt van az, amiért – vagyis jobban mondva akiért – mégis úgy döntött, hogy csatlakozik ehhez a felettébb gyermeteg szórakozási formához. Alig várta, hogy zavarba ejtőbbnél zavarba ejtőbb kérdésekkel bombázza majd a zöldszemű Merlincsapását, ám volt valami, amit még mindezek előtt tisztáznia kellett, akármennyire is vágyott már látni, hogyan kúszik szét a griffendélvörös szín diákja gyönyörű, mézbarna bőrén.

- Mr. Potter, maga lopott negyedikben a raktáramból.

- Ez nem kérdés.

- Nem, ez tényközlés. Tudom, hogy maga volt. A kérdés az, hogy hogyan? Hogyan tudta kijátszani a biztonsági rendszerem?

A férfit őszintén foglalkoztatta ez a kérdés, már hosszú évek óta. A hellyel - közel titkos, és rendkívüli módon jól felszerelt bájital raktára a dolgozó szobájában kapott helyet, és mind a szobáját, mind pedig a raktárt magát külön-külön is elég jelentős mennyiségű védelemmel látta el. Nem véletlenül. Rengeteg értékesebbnél értékesebb, és ami még ennél is fontosabb, számos rendkívüli mértékben veszélyes és halálos bájitalt őrzött ott. Na meg persze a saját jegyzeteit, receptjeit és leendő szabadalmait, amik a raktára igazi kincsét jelentették. A szobájába vezető ajtón a bűbájok feloldhatatlanok voltak – és még mind a mai napig azok – egy gyakorlatlan negyedéves számára, vagy akár egy gyakorlott hetedéves számára, és a jelszót sem tudhatta a kölyök. Senki nem tudta, még Dumbledore sem, pedig ő aztán mindig mindenről szeretett jól informált lenni és ennek érdekében mindent be is vetett. De természetesen a Bájitalok mestere nem véletlenül volt a Ravaszság – házának feje, így könnyedén túljárt az Igazgató minden ilyen irányú próbálkozásán. A jelszavai hetente változtak és rendkívül ügyelt arra, hogy az ajtaja úgy legyen megbűvölve, hogy a jelszó hangos kimondása nélkül, legilimenciális úton nyitható legyen. A Roxfort festményei ugyanis rendkívüli módon pletykásak.

- Téged most komolyan ez érdekel Piton?

Sirius hangján egyértelműen érezhető volt, hogy csak azért is, minden lehetséges módon megpróbál belekötni a Bájitalok mesterébe. És mindemellett persze, a kérdése valahol jogosnak is hathatott volna, hiszen ebben a játékban nem feltétlenül ilyen jellegű tárgyilagos kérdésekre számít az ember. Ám a Veritaszérum bevétele viszont kissé átírta a játékszabályokat, és mindenki számára teljesen világos volt, miért most kérdezi ezt meg a Bájitalmester, majd három év elteltével.

- Oh igen, nagyon is.

- Igen, én voltam. Sajnálom.

Harry Potter ezt őszintén így is gondolta. Na nem mintha lett volna bármi más választása jelen helyzetben, mint az igazat mondani, de ettől még bűnbánata igen is valódi volt. És tulajdonképpen nagyon is örült annak, hogy volt lehetősége bocsánatot kérni a férfitől. Na meg persze az sem volt éppen ellenére, hogy a férfi ezt a témát kezdte el feszegetni, ugyanis amikor az üveg szája felé irányult, volt némi kétsége afelől, hogy ezt az egész játékot megússza-e élve. De ezt még egy kifejezetten biztonságos témának ítélte meg… lehetett volna százszor rosszabb is. Ugyanakkor tudta azt is, hogy éppen csak elkezdték a játékot, és még bármi és bárminek az ellenkezője is megtörténhet. De valahol ez a könnyű kérdés egyfajta nyugalmat és hamis biztonságérzetet jelentett számára. Napok óta először. Ugyanis amióta pár napja megtudta, hogy a Bájitalmester is csatlakozik hozzájuk a játékra, teljes pánikban volt. És ez még egy finom kifejezés volt. Alig evett, vagy épp aludt, mert az agya állandóan a játék lehetséges kimenetelein járt. Folyamatosan különböző, kínosabbnál kínosabb helyzeteket és forgatókönyveket vizionált, és ezekben csupán egy valami volt a közös: minden esetben teljes és totális katasztrófa lett a játék vége amikor is kiderült mindenki számára, hogy fülig szerelmes a Bájitaltan tanárába. Pontosan tudta – hiszen a híresztelésekkel ellentétben nem volt annyira féleszű – hogy az igazságszérum és egy titkos, minden valószínűséggel reménytelen szerelem nem igazán jelent jó kombinációt. De akármennyire is aktívan és némileg kétségbeesetten próbálkozott, nem tudta kivonni magát a játék alól anélkül, hogy az végletekig gyanús ne lenne. Tudta jól, ha nagyon erőlteti a dolgot, akkor a barátai és Sirius is kérdezősködni kezdenek majd. Azt pedig mindenképpen el akarta kerülni. Ismerte a keresztapját és tudta jól, hogy ha valamit gyanítani kezdene, akkor addig járna a nyakára amíg ki nem szedné belőle az igazságot… az pedig senkinek sem lenne jó, főként nem neki. Így nem maradt más választása mint sűrűn fohászkodni Merlinhez, hogy segítsen neki megúszni ezt az estét. Túlélte Voldemortot, kétszer is, de mégis most úgy érezte, hogy inkább vállalná be mégegyszer a Roxforti csatát, mint itt kelljen ülnie, igazságszérummal a vérében úgy, hogy az a férfi akibe teljesen bele van bolondulva szabadon faggathatja bármiről. Egyedüli biztos pontot, és egy kicsi megkönnyebbülést Ginny jelenléte nyújtott számára, aki a bal oldalán egész szorosan hozzábújva üldögélt. Barátnője mint mindig, most is érezte rajta a feszültséget és jobb kezét a fiú hátára simítva próbált támaszt nyújtani neki. Harry pedig nagyon értékelte ezt a kedves gesztust. A lány volt az egyetlen, aki tudott arról, hogy mit érez Piton iránt. Nem mintha Hermione-nak vagy Ron-nak ne mondhatta volna el, de ők most tökéletesen el voltak foglalva egymással, és amúgy is úgy érezte, hogy Ginnyvel sokkal inkább meg tudja beszélni az érzéseit. Mindig is különleges barátság volt közöttük, és miután tisztázták azt, hogy csak is barátok, semmi több, azóta jóformán elválaszthatatlanok lettek. Természetesen tudták, hogy mindenki azt várja, mikor jönnek össze – talán még Mio és Ron is – és kifejezetten szórakoztatta őket a sok kíváncsi, tanakodó pillantás, amire még rájátszani is hajlamosak voltak. Emellett persze, mindenkinek elmondták, hogy csak baráti a kapcsolatuk. De senki nem hitt nekik, és ez így volt tökéletes.

- Nem beismerő vallomást várok, hanem magyarázatot. A magánszertáram a lakosztályomon belül van, amit a lehető legerősebb bűbájok őriznek. Hogy jutott be?

- Az ajtaját egy kígyó őrzi, Uram. 

- Igen és?

- Mondom az ajtaját egy KÍGYÓ őrzi, Uram.

- Oh... álnok kis jószág...beengedett?

Perselus soha életében nem gondolta volna, hogy a fiú ilyen módon jutott be a lakrészébe… igazából már minden lehetséges, racionális forgatókönyvet átnyálazott, de ez mindig elkerülte a figyelmét. Bár tulajdonképpen teljesen logikus lett volna, de sosem kezelte ezt lehetséges megoldásként. Valahogy nem gondolt arra, hogy a Griffendéles teljesen önszántából megtanulta tudatosan használni a kígyók nyelvét. És ez az információ most valahogy szokatlanul bizsergetően hatott az érzékeire és egészen meglepő fantáziákat indított el az elméje mélyén. Vajon milyen szinten tudja ösztönösen használni a kölyök? Vajon pászaszóul beszél – e akkor, amikor az orgazmushoz nagyon közel, teljesen önkívületi állapotban van? Perselus tudta, hogy le kell állítania magát mielőtt fantáziái, nos, látszani kezdenének, ezért gyorsan felállított az elméjében egy mentális blokádot, és inkább visszatért az eredeti témához, hogy tovább faggathassa az átkozottul gyönyörű Aranyfiút.

- Igen.

- És a varázslatok?

- A kígyó elmondta, mit kell tegyek, hogy bejussak. De ne hibáztassa érte, Uram! Nem volt más választása.

- Nem is tudtam, hogy ennyire jól használja a nyelvét, Potter.

Harry egészen biztos volt benne, hogy ez nem az volt, aminek tűnt. A férfi nem flörtölhetett vele ilyen egyértelműen. Egyszerűen képtelenség, biztos volt benne, hogy csak rosszul fejezte ki magát és egyáltalán nem volt benne semmi szándékos. Mégis, a férfi arcán olyan sejtelmes, mindent tudó mosoly játszott, ami határozottan azt a benyomást keltette, hogy nagyon is szándékos volt ez a félreérthető szóhasználat. Ráadásul a férfi mindig hideg, koromfekete íriszei most mintha játékosan, kacéran fénylettek volna. De ezt már valószínüleg tényleg csak beképzelte, és kezd az agyára menni a vonzalma. Harry tudta, hogy máris olyan vörös, mint egy érett paradicsom… de nem tudott mit tenni ellene, csupán annyit, hogy enyhén lehorgasztotta a fejét és remélte, hogy szokatlan arcszíne nem lesz nagyon egyértelmű mindenki számára. Legfőkképpen Piton számára nem.

- Csak ennyit akartam tudni, Potter.

Ha szeretnél hamar értesülni arról, hogy mikor lesz új fejezet, vagy csak kis kulisszatirokra vágysz, kövess bátran Instagrammon: