Jókedvűen szálltunk be a kocsiba mindketten, és miután még egy utolsó csókot váltottunk, el is indultunk.
A nevem Léna.
A vőlegényemmel utazom, Yoongival. Vagy Sugával. Ahogy tetszik. De kikötök egy feltételt. Sugusnak csak én szólíthatom.
3 éve vagyunk együtt, nagyon boldogan.
Sötét volt már, de este is indultunk, ez nem számít. Az autóban kellemes meleg uralkodott, bár az ülés kezdett már kicsit kényelmetlen lenni, 2 óra folyamatos ülés után. El is fáradtan, és ahogy láttam, Yoongi is, bár ő mindig képes lenne aludni. - Sugus. - szólítottam meg, mert már nagyon unatkoztam.
- Igen, babe?
Nem tudtam témát felszedni, ahoz túlságosan álmos voltam, így csak kiböktem azt a szót, ami mindig eszembe jut, ha látom, és minden nap elmondom neki.
- Szeretlek.
Sugus elmosolyodott.
- Én is bae...
- Yoongi! - sikítottam fel, mikor megláttam a felénk közeledő két lámpát.
Suga próbált elkanyarodni, de nem jött össze.
Csak arra emlékszem, hogy magához szorít, aztán végképp sötétség.

___________________________________________________

Mikor magamhoz tértem, csukott szemmel is tudtam, hol vagyok, hisz tisztán emlékeztem mindenre. Na meg ott volt az irritáló csipogás, ami még jobban megerősített abban, hogy kórházban vagyok. Lassan nyitottam fel szemeimet, és úgy éreztem, forog velem a világ. Nagyon szédültem.
Oldalra fordítottam a fejem, és megláttam a szüleimet, akik mikor észre vették mozgásomat, azzonal hozzám siettek.
- Kicsim! Annyira aggódtunk! Hogy érzed magad? - ölelt meg anya és apa könnyezve, de én csak egy dologra voltam kíváncsi.
- Yoongi...hol van? - kérdeztem halkan, mire a szüleim megdermedtek.
Csak néztek engem, egymást, a földet, de nem akartak megszólalni.
- Hol van Yoongi? - kérdeztem erőteljesebben, mert ez a hallgatás rossz előérzetet váltott ki belőlem.
- Kicsim...annyira sajnálom- kezdte anya- Yoongi...
- Nem. Ne mond ki. - emeltem fel a kezem, miközben csak bámultam a falat magam előtt.
A szívemet, és a gyomromat elkezdte szorítani valami, eszeveszettül, a torkomba gombóc keletkezett, az agyam viszont még mindig nem akarta elhinni az információt. Nem lehet. Nem lehet, hogy Yoongi...meghalt.

___________________________________________________

- Nagyon szerencsésnek mondhatja magát, semmilyen sérülése nem lett, a feje lehet fájni fog még egy kis ideig, azt jegelje. Akár már most hazamehet. Részvétem a barátjáért. - fejezte be az orvos a papírjai rendezgetését, és elhagyta a szobát.
Csak üres tekintettel néztem utána, majd lassan kezdtem el kifelé bandukolni.
Persze, hogy nem lett semmilyen sérülésem, hisz magához ölelt, ezzel védve engem az ütés elől. Most már értem, miért tette. Csak engem akart védeni. Mint mindig.

Hazaérve senkihez nem szóltam, csak a szobámba mentem, és levetettem magam az ágyra. A könnyek megállíthatatlanul folytak végig az arcomon, ahogy hangosan zokogva öleltem magamhoz a párnát. Nem akartam felfogni, feldolgozni. Egyszerűen csak vissza akartam tekerni az időt, és lefújni az egész utazást. Azt akartam, hogy ez csak egy álom Legyen, egy rémálom, amiből hamar felébredek, és Yoongi megint ott fog szuszogni mellettem, azzal az angyali arcával.
Fájt, rohadtul fájt, úgy éreztem megbolondulok a kis, sípoló hangtól a fejemben, ami mindig emlékeztetett arra, hogy mi történt.
A szemeim, a torkom, és a tüdőm már égett a sok sírástól, de képtelen voltam leállni, mert bíztam benne, a sírás enyhíteni fogja a fizikai, és lelki fájdalmamat is.

___________________________________________________

Szótlanul sétáltam az utcán, megroskadt vállal, elnyújtott lépésekkel.
Az arcom kiszáradt a rengeteg sírástól, de a könnycsatornám is, csak a tüdőm remegett a fájdalomtól, és az ürességtől, amit éreztem. A szívemet meg mindig vasmarokkal szorította a virtuális kéz, az agyam meg meg se próbálta felfogni a dolgokat a világban. Csak mentem előre az utcán, magam se tudom, miért.
Az ő nagy, fekete, kapucnis pulcsija volt rajtam, aminek a hátán egy hatalmas fehér szám állt csak.
93
A fekete, kicsit elnyűtt farmerom, tornacipőm, és Sugus rapper sapija, fordítva rácsapva a fejemre. Tudtam, ha az ő cuccait hordom, a fájdalom meg elviselhetetlenebb lesz, de nem tehettem róla. Hiányzott, és hiánya fizikailag is fájt, ahogy lelkileg is. Úgy éreztem, sosem lehetek már többé boldog. Őt akartam, csak, és kizárólag Sugust, hogy újra itt legyen, megcsókoljon, és megfogja a kezem.
A telefonom halkan pittyent egyet a zsebembe, jelezve, hogy üzenetem érkezett. Érdektelenül húztam elő a világító készüléket.
Anya: Már elkezdődött. Hol vagy?
A temetés! És nekem teljesen kiment a fejemből. Rohanni kezdtem a templom felé vezető irányba. Tudtam, hogy nincs közel, de oda akartam érni, ha már elkéstem. A tüdőm sípolt, a fejem zúgott, a lábaim elfáradtak, miközben szaladtam a járdán. Mikor megláttam az épületet, lelassítottam, és lihegve tettem meg az utolsó pár métert. A templom ajtót próbáltam halkan becsukni, ami szerencsére sikerült is. Hangtalanul lépkedtem a két sor között, miközben hallottam, hogy a pap már beszél(mikor a néger csávó beszél Zaynhez szerk^^). Néhányan rámpillantottak, és a szemekből sajnálatot olvastam ki. Sugus, és az én szüleim az első padban ültek, de most nem figyeltem rájuk. Mereven bámultam a fekete koporsót, ami virágok hadában feküdt a szószék mellett.
A könnyeim újra folyni kezdek, hangtalanul gurultak le sápadt arcomon, miközben oda álltam a koporsó mellé, és remegő kézzel érintettem meg a sötét fát.
- Szeretlek- suttogtam, majd hirtelen lábaim feladták a szolgálatot, és térdre estem a fadoboz előtt.
- Szeretlek, szeretlek! - zokogtam már hangosan, ahogy rádőltem a koporsóra, és szinte átöleltem azt. Az a temérdek fájdalom most jött ki igazán rajtam, és kedvem lett volna üvölteni, csak a sírástól nem tudtam.
Yoongi szülei, és az én szüleim próbáltak leszedni a koporsóról, de én nem akartam menni. Kapálózva üvöltöztem, hogy engedjenek el.
- Szeretlek! - sikítottam hulló könnyekkel, kiszabadítottam magam a szülők karjaiból, és futva hagytam el a templomot.

___________________________________________________

Remegő lábakkal, de határozott léptekkel közeledtem a híd közepe felé.
Itt találkoztunk először. Emlékszel?
Itt volt egy kiugró vasdarab/vasrúd, ahol egyszer eljátszottuk a Titanicot.
A könnyeim hangtalanul folytak végig fehér arcomon, ahogy kimásztam erre a részre, és pont a legvégén álltam meg.
Végigpörgettem magamban a legszebb emlékeinket.
Este volt, és mi a vonat mellett futottunk, nevetve. Emlékszel?
Egyszer szánkózva mentünk boltba, de olyan kicsi volt a hó, hogy elakadtunk. Húztál. Emlékszel?
Az első randink egy mekiben volt. Azóta az a kedvenc helyünk. Mindig sajtburgert ettünk, sültkrumplival és fagyival. Emlékszel?
Elmentünk moziba, megnézni a Jumanjit. Végig röhögtük az egészet, és a biztonságiak kirúgtak minket. Ezután mentünk el gyrosozni, ahol te csípős szószt is kértél, és nem bírtad megenni. Így megosztoztunk az enyémen. Emlékszel?
A kezemet egy bárban kérted meg, rappelve. Nagyon különleges volt, és ez tetszett benne a legjobban. Emlékszel, ugye?
A fejem kiürült, tisztán láttam a dolgokat, így még fájdalmasabban.
Tudtam, hogy jól cselekszem, habár sok embernek fájdalmat fogok okozni, meg kell hogy értsék.
Karjaimat kitártam, úgy dőltem előre, a mélység felé.
Nem, nem lassult le semmi. Gyors volt, a hideg szél végigborzongatta a testemet, de ezen kívül örültem. Örültem, mert meg fogok könnyebbülni, mert újra találkozni fogok vele, és már semmi nem fog minket elválasztani.
A víz egy méterrel az orrom előtt volt, feketén, tisztán, hívogatóan.
Boldog mosolyra húztam a számat.
- Szeretlek- mondtam ki még utoljára, és bele vágódtam a vízbe.
Hideg volt, és nem mondom, hogy kellemes érzés, de a szívem öröme elfeledtette velem a fájdalmat.
Éreztem, ahogy a levegő egyre jobban kiszökik a tüdőmből, ami sípolva kiáltott oxigén után. De nem érdekelt.
Az agyam eltompult, már nem éreztem a hideget, sem a víz általi becsapódás fájdalmát.
Boldog voltam, megkönyebbült.
Éreztem, ahogy a víz alatt is, a könnyeim ellepik az arcom.
De most az örömtől sírtam.
Az agyam egyre jobban elsötétült, és már csak egy utolsó gondolatra tellett tőlem.
Szeretlek.
Sötétség.

V. É. G. E.

Hali.
Tudom, hogy egy borzalmas depis "könyv" volt ez. És igen, ez a vége.
Azért lett ilyen, mert...Ez az én érzéseimről szólt.
Tudom, hogy a fenti szám tartalma nem egyezik a könyv tartalmával, mégis, akkor jött ez a könyv, mikor ezt a zenét hallgattam, ezt a zenét képzeltem alá, így volt tökéletes.
Nem tudom, ki vette észre, ez nem egy sima fici volt.
Ezzel búcsúzni akarok.
Búcsúzni Sugától.
Itt most mindenki mondhat bármit, nekem ő tényleg többet jelentett, holmi rajongásnál.
Tudom, nem lehettem belé szerelmes, hisz nem tudom, igazából milyen is ő.
Ez több volt, mint szerelem.
És ezt most nem szeretném részletezni.

Remélem azért valakinek tetszett.

Nem akartam túl nyálasnak tűnni az előbb, csak én így érzem.

Ezt a számot viszont még ide rakom, mert pont engem jellemez. Azt énekli el GD, amit én érzek.

Sziasztok. ♥♥