Úgy tűnik szerencséd van, mert ez a második rész már amit kijavítottam 😚

Frederick egy emeletes, modern házban lakott. A berendezés semleges színű volt, az egész lakás olyan volt, mint egy sarok az IKEA-ban. Nem volt benne semmi személyes, sehol egy fénykép, vagy bármi ami arra utalt volna, hogy laknak itt. A bejárati ajtó egy kattanással bezárult a hátunk mögött. Frederick intett, hogy maradjak az előszobában, levette cipőjét és felment az emeletre. Csendben bólintottam, lassacskán kiolvadtam és itt-ott viszketni kezdett a bőröm a nedves ruha alatt.

Az ablakok közül egyik sem volt nyitható, fogadni mertem volna, hogy golyóálló üveg. A profi szellőzőrendszerre csak néhány berácsozott, jól elrejtett lyuk utalt. A helyiség összes sarkában kamera volt elhelyezve, de úgy éreztem, nem ez volt a teljes megfigyelőrendszer. Egyenlőre nem láttam rést, ahol meg lehetne lógni, ezért csak mozdulatlanul várakoztam tovább.

Pár perc múlva lépteket hallottam, először Frederick jött le, mögötte pedig egy gyönyörű, vörös hajú nő sétált. Kikerekedett szemekkel kicsit hátrébb léptem. Ez a nő volt gyerekkorom rémálma és azt hiszem ő volt legjobban hatással az életemre. Gyűlölt engem, én is őt, de titkos vágyam volt egy ártatlan, gazdag és teljes családdal élő lány élete, pont mint amilyen ő volt. Az árvaház melletti hófehér palotában lakott és imádta éreztetni velünk, még az iskolában is, hogy magasabban van a társadalmi ranglétrán és bármit, de tényleg bármit megtehet.

Zavartan nyeltem egyet, nem tudtam, mit csináljak, fussak e vagy inkább ne. Tudtam, hogy egy jól irányzott ütéssel leteríthetném, de ez az egész helyzet olyan idegen és bosszantó volt számomra, hogy leblokkoltam. Életem első és utolsó szerelmének a felesége aki pokollá tette az életemet. Nem verhettem meg Frederick szeme láttára, mert a bűntudat előbb utóbb felemlésztett volna emiatt és mert biztos nem hagyta volna annyiban.

- Lehet, hogy mennem kellene… - motyogtam és megpróbálkoztam az ajtóval, hátha kinyílik nekem. De sajnos nem így lett.

- Meggondolta magát? - kérdezte Frederick, izmos karjait összefűzte a mellkasa előtt.

- Ne aggódj, nem harapunk. - kuncogott a nő, nagyon erőltetett volt ez a nyugtatásul szolgáló megjegyzés. - Sokan jártak már itt kihallgatás miatt és még senki nem halt meg.

- Hát ezt nem pont tőled akartam hallani, Rachel. - ellenségesen végigmértem, de a vöröshajúnak egy pillája sem rezzent.

- Mégis honnan tudod a nevem, ki vagy te? - érdeklődve pislogott rám, kilakkozott körmeivel az egyik hajtincsével babrált.

- Annalee Johnson. Nem emlékszel?

- Sajnos nem. - mondta, sajnálkozva nézett rám, majd a férjére, aki tanácstalanul hallgatta a beszélgetést.

- Én viszont emlékszem rád. Tudod, én laktam abban az árvaházban és megesküdtél, hogy tönkreteszed az életem. - egy hamis mosoly mögé rejtettem az évek alatt felgyűlt haragomat - Először is, hadd gratuláljak a sikeredhez. Másodszor pedig megbocsátok, mert kedves vagyok.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz. - egyértelműen hazudott, láttam a szemében, de nem szóltam közbe. Nem akartam rontani a helyzetemen, de már tudtam hol lakik, ezzel előnyhöz jutottam. - Összekeversz valakivel. - mondta, belekapaszkodott Frederick karjába. - Sajnálom, hogy ilyen szörnyű életed volt, de ne haragudj, ehhez nekem az égvilágon semmi közöm.

Torkomon akadt a szó, erre nem tudtam mit mondani. Talán nem is akartam. Kedvenc idézetem az volt, hogy Legyél jó ember, de nem vesztegesd az időt azzal, hogy másoknak bebizonyítsd. Zsebembe süllyesztettem kezemet, vártam, mi lesz. A férfi tekintete köztem és Rachel között ugrált, nyilvánvaló volt, hogy valamelyikünk hazudik, lázasan gondolkodott. Végül persze a feleségére esett a választása, nem is vártam mást. Kezdtem megszokni, hogy ne reménykedjek, de így is fájt egy kicsit.

- Ms Johnson, kérem ne a múltbéli sérelmeivel foglalkozzon, hanem szedje össze a gondolatait és találja ki, mit fog mondani amíg átöltözik. - mondta érzelemmentes hangon, kezembe nyomott egy rend ruhát, amiből csak úgy áradt Rachel illata. Rengeteg önuralomra volt szükségem, hogy ne vágjam a képébe, ráadásul még mindig nem tudtam, felismert e. - A fürdő ott van. - mutatott egy nagy, fekete ajtóra a szemben levő kis folyosó végén.

Motyogtam valami köszönömfélét, bezárkóztam és pár percig csak bámultam a tükörbe miután a sarokba dobtam a kölcsönkapott ruhákat. Nem hittem Istenben, mert rajtam nem akart segíteni. Könyörögtem, amikor meghaltak a szüleim, könyörögtem, amikor összevertek az árvaházban, könyörögtem, amikor minden barátomat elvették, könyörögtem, amikor összetörték a szívem, de mindhiába. Ha lett volna Isten, meghallgatta volna. Oh, hányszor szerettem volna már meghalni! Csak aztán sosem sikerült, mert akkor akik bántottak, gondtalanul éltek volna tovább. Ez pedig nagyon bosszantott volna. Na meg látni akartam még egyszer Fredericket, persze közel sem ilyen lehangoló találkozásban reménykedtem. Hát igen, ez történik, ha az ember lányát még a Sors is jól megveri.

Kirántottam magam a sötét gondolataim gödréből és megszabadultam az átázott ruháimtól, felpakoltam őket a radiátorra. Rachel cuccait messze kerültem és az egyik fürdőköntösbe bújtam, hogy ne fázzak annyira. Túl nagy volt a fürdőszoba, a hajszárítót is tíz percig kerestem, mert fogalmam se volt, melyik szekrénybe tehették. Nem fáradtam azzal, hogy hajvasalót keressek, hagytam, hogy a barna tincseim behullámosodjanak. Az otthon felkent sminknek nyoma sem volt. Homlokráncolva nézegettem magam a tükörben, túl jónak és tisztának látszottam a ebben a fehér köpenyben. Megállapítottam, hogy nem volt valami nőies alakom, de ezt már akkor tudtam, amikor edzeni kezdtem. A nagy mell és a keskeny csípő nem véd meg semmitől.

Érdekes módon a fürdő ablaka nyitható volt és nagy nehézségek árán ugyan, de ki tudtam volna mászni. Egy sóhajjal magam mögött hagytam a szökési tervemet és hangtalanul kiléptem a folyosóra. A nappaliban nem volt senki, így vettem a bátorságot és elindultam felfelé a lépcsőn, egy ilyen modern házban nem tartottam attól, hogy nyikorognak a lépcsőfokok. Mielőtt befordulhattam volna a folyosóra, beszélgetésre lettem figyelmes, így megálltam.

- Szívem, nekem nem szimpatikus ez a lány. Gyorsan beszélj vele, aztán küldd el. - nyafogott Rachel, nem kellett hozzá sok fantázia, hogy elképzeljem, milyen arcot vág.

- Tudod te is, hogy nem lehet, édes. - mondta fojtott hangon. Szám elé kaptam a kezem, rosszul lettem az édes szó hallatán. Nem bírtam felfogni, mi olyan vonzó ebben a ribancban, amiért még összeházasodni is érdemes vele. Annyira jó lenne az ágyban?

- De miért nem? - kérdezte az utolsó szót elnyújtva, a falra vetülő árnyékok alapján éppen Frederick nyakában lógva próbálta ráerőltetni az imént tett javaslatát.

- Mert valószínűleg ő az elkövető, vagy köze van hozzá. - suttogta - Mindenesetre nekem elég gyanús. Zavarosan viselkedik, az imént menekülni akart és valami gyerekkori történetet alapján vádol téged. Ott volt a tetthelyen, egy szót sem szólt, amíg nem kérdeztük, véres volt a ruhája is. Ki hinné el, hogy beszélgetett azzal a férfival?

- De most a házadban van. Ne menj le!

- Semmi baj. Ezért van nálam pisztoly, amit ő nem tud, így nem fordíthatja ellenem. - ez után hosszan megcsókolta a boszorkányt, legalábbis a hangokból ezt szűrtem le.

Gyertyatartónak éreztem magam, lesokkolva álldogálltam a fal mellett. Hiba volt idejönnöm, még egy ilyen nagynevű, legalábbis a kollégái viselkedése alapján, nyomozó is lehet paranoiás. Lemondóan sóhajtottam, aztán rájöttem, hogy nem kellett volna. Ennek köszönhetően egy pisztoly csövével találtam szembe magam, nem tudtam hova nézzek, Frederick gyanakodó tekintetébe, vagy a csőbe. A férfi széles válla mögül Rachel nézett rám, cseppet sem kedvesen.

- Mit keresel itt? - kérdezte, a hangja alapján elég idegesnek tűnt.

- Csak erre jártam. - feleltem.

- Ricky ne! - nyávogta a nő - Óvatosan!

Nem tudtam fenntartani az érzelemmentes arckifejezésem, mert kitört belőlem a nevetés.

- Ricky?! Ez most ugye egy vicc?

- Hallgass! Semmi közöd a magánéletemhez! -ordított rám a férfi, egyből abbahagytam a vigyorgást. Köhintettem egyet, hogy visszatérjen a hangom.

- Ne haragudj, most már komoly leszek és bocsánat. - egy villámgyors mozdulattal a falhoz csaptam a fegyvert tartó kezét és a földre zuhanó pisztolyt lerúgtam a nappaliba. Nem mertem megfogni, mert ha netalántán itt maradt volna, akkor Frederick az ujjlenyomatommal gazdagodva ment volna a kollégáihoz. Elhajoltam az első ütés elől, arra viszont nem számítottam, hogy a szorult helyzetben rúgni is fog.

Elvesztettem az egyensúlyom, mert sokkal erősebb volt nálam és a lépcsőre estem. Minden lehetséges helyen beütöttem magam miközben lefelé gurultam, a korlátba kapaszkodva sikerült csak talpra állnom.

- Tudtam, hogy nem bízhatok benned. - mondta miközben lesietett a lépcsőn.

- Soha nem öltem meg senkit, csak a becsületemet védem.-sziszegtem, hátrább léptem, hogy ne érjen el olyan könnyen.

- A viselkedésed ellentmond a szavaidnak. Nem tudok hinni neked.

- Akkor ne higgy! Azt hittem okos vagy, de nagyot tévedtem, mert az orrodig se látsz el és nem akarod észrevenni a nyilvánvaló igazságot, ami majd kiszúrja a szemed. - morogtam, rettenetesen felbosszantott, hogy még egy intelligens nyomozó véleménye is arra változik, amerre a farka áll. Ebben az esetben Rachel felé.

Frederick tekintete semmi jót nem ígért, időben sikerült a földre guggolnom két szélsebes ütés elől. Bele se mertem gondolni, mekkora fájdalommal járt volna, ha telibe találja az arcom.

Sokszor megfordult a fejemben, hogy megérintem, de egyáltalán nem így terveztem. Nagy levegőt vettem és ökölbe szorított kézzel, minden erőmet felhasználva lendületből középen ütöttem. Mérges voltam rá és azt sem akartam, hogy ettől a nőtől gyereke legyen. Esküszöm, jól esett. Azt hallottam, az igazi öröm a káröröm, ezzel totálisan egyet tudtam érteni, de sajnos nem tartott sokáig.

Frederick felordított fájdalmában, de volt annyi lélekjelenléte, hogy felrúgjon mielőtt összegörnyedt a földön. A lába a vállamat találta el, a lendülettől pedig nekicsapódtam az egyik szekrénynek. Csillagokat láttam a fájdalomtól, éreztem, hogy a könnyem is kicsordult. Szédültem, mert bevertem a fejem a szekrényajtóba, de összeszorított foggal próbáltam állásba küzdeni magam. Arrébb csúsztam és a falba kapaszkodva elindultam a fürdőszoba felé.

-Megállj!-kiáltott rám Fred, a hangja határozott volt, de neki is megvolt a maga baja, az biztos.

Nagyon lassan vánszorogtam, de nem akartam itt ragadni. Ezek után ember legyen a talpán, aki kimagyarázza magát. Az egész jelenetben az volt a legszebb, hogy Rachel a lépcsőkorlátba kapaszkodva sikítozott és annyira lefoglalta a visítozás, hogy eszébe nem jutott drága férje segítségére sietni. A férfi megragadta a bokámat, egy polcba kapaszkodva tudtam csak megtartani az egyensúlyomat. Lelöktem egy vázát, ami pont mellé esett és darabokra törött a szép, tiszta padlón.

Ennek hála elengedte a lábamat, így a tőlem telhető leggyorsabban a fürdőszoba felé igyekeztem.

- Csak önvédelem volt! - mondogattam, mikor beértem a fürdőbe bezártam magam mögött az ajtót.

Szitkozódva szedtem össze a szétszóródott hajszálakat a földről. Tudtam, hogy az ujjlenyomatok eltakarítására nem lesz időm, mert Frederick bármelyik pillanatban ideérhet. Az erejéből ítélve komoly kiképzésben részesült, biztos voltam benne, hogy hamar legyűri a fájdalmat, mint ahogy én is tettem. Kidobáltam a cuccaimat az ablakon, a kád szélére állva mászni kezdtem utánuk. Össze kellett szorítanom a számat, mert a sérült vállam tiltakozott mindenféle mozdulat ellen. Fogalmam se volt, mennyi idő telhetett el a küszködés kezdete óta, de éppen akkor értem kint földet, amikor kicsapódott a fürdőszoba ajtaja.

Ha nem a földszinten lett volna az ablak, akkor inkább hagytam volna magam elfogni, mert tisztában voltam meggyötört testem korlátaival. Felkaptam a szétrepült ruhadarabokat és futva elindultam a házat körülölelő kerítés felé. Minden lépés borzalmasan fájt, de tudtam, ha itt megállok, biztos végem. Nem kellett hátranéznem ahhoz, hogy tudjam, Fred már az ablakban kapaszkodik. Áldottam az eszemet, amikor érkezésünkkor egy dollárt becsúsztattam a kapu résébe, ezzel megakadályozva, hogy bezáródjon.

Kirohantam az utcára, legyűrtem a fájdalmat és számoltam azzal, hogy másnap biztosan képtelen leszek felkelni az ágyból. Már ha lesz hol aludnom, ugyanis elárultam a lakhelyem és percek kérdése volt, hogy Frederick lezárassa azt az útszakaszt. Nem tudtam pontosan, hol vagyok, de nem voltam messsze a gyilkosság helyszínétől, mert ha jól számoltam, körülbelül hat perc lehetett az út autóval.

Kétségbeesetten kerestem egy táblát vagy bármit, amire az utca neve ki van írva. Felvettem a bőrdzsekimet, vizes volt még, de úgy éreztem megfagyok abban a világosrózsaszín blúzban. Az eső már nem esett, viszont még mindig nagyon hideg volt, a nedves útról visszatükröződtek a lámpák fényei, így legalább láttam is valamit. Az egyik fal előtt egy csoport tini ácsorgott, a kezükben levő festékes flakonokat rázogatták. Odasiettem hozzájuk és megpróbáltam szenvedésem ellenére kedvesen mosolyogni.

-Sziasztok srácok! Nem tudjátok melyik utca ez?-kérdeztem, miközben a zsebembe csúsztattam egy festékszórót. Nem akartam bevetni, de ha a szükség megkívánta volna, habozás nélkül a drága nyomozóm arcába fújtam volna.

-Fogalmam sincsen, de a sarkon túl van egy lezárt terület, valami gyilkossági üggyel vannak elfoglalva a zsaruk.-mutatott az egyik a villogó fények irányába.

-Kössz.-intettem, majd befordultam abba az utcába ahol éppen laktam. Körülbelül egy hete költöztem ide, ezért nem ismertem még annyira a környéket. Az összes hely közül, ahol laktam ezt szerettem a legjobban, de mint ahogy a többi, ez sem tartott sokáig.

A hátsó ajtón keresztül felmentem és nekiálltam összepakolni. Egy sporttáskába beledobáltam mindent, ami a munkámhoz szükséges volt és az összes készpénzt, amit a lakásban tartottam. Nem volt semmiféle személyes tárgyam, személyim viszont rengeteg volt, éppen elfértek a hamis jogosítványaim mellett. Egy bőröndnyi ruhát mindig tartottam magamnál, ha esetleg gyorsan el kell mennem. A kandallóban még égett a tűz, belszóram a fogkefémtől kezdve mindent, ami nyomravezető lett volna. Mindig is környezetvédő voltam, de a vészhelyzetekben állandóan elfelejtkeztem a Föld épségéről.

Kinéztem az ablakon. Ahogy sejtettem, Frederick autója már az úton várakozott, a rendőrök pedig szétszéledtek a környéken. A sírás kerülgetett, amikor hátat fordítottam az üres lakásnak. Soha nem tudtam megérteni, mit utáltak bennem annyira, miért bántottak folyton és törtek össze állandóan. Nem ragaszkodtam senkihez, de Fred, ő más volt. Gyűlöltem azt az embert, de ha megpillantottam az arcát, a mosolyát vagy meghallottam a hangját, minden haragom elszállt. Megbocsájtottam neki azt is, hogy lerúgott a lépcsőn. Képtelenség igaz? Ő egy borzalmas ember volt, mégis a múltunk miatt ragaszkodtam hozzá, mint medve a mézhez.

Bosszankodva megdörzsöltem a szememet és akkor eszembe jutott valamit. Kivettem zsebemből a festékszórót és egy hatalmas, rózsaszín átlőtt szívet fújtam vele a falra. Egy sárga papírkára ráfirkáltam, hogy Kapj el. Tessék, a bosszúm Frederick. Remélem ízleni fog.

Becsuktam magam után az ajtót, leráncigáltam a cuccaimat a tűzlépcsőn. Egy bokor mellett megbújva még felnéztem a takaros, kicsit lepukkant épületre. A lépcsőház bejáratánál fény gyulladt, láttam Fredericket pár kollégájával, fegyverrel a kezében felrohanni a lépcsőn. Arca nyugodt volt, nagyon magabiztosan festett, mint aki azt gondolja, Most megvagy.

-Frederick Miller, ez jó játék lesz. Addig kínozlak, amíg azt nem kívánod, bár más munkát választottál volna. Megtudod, milyen a magány és az elvesztés fájdalma. Nekem nem felel meg, hogy csak úgy eltűnjek. A társadként szerettem volna az életed része lenni, de erre már semmi esélyt sem látok, így hát az ellenséged leszek. Idővel azt veszed észre, hogy én leszek az életed.-suttogtam, egy kárörvendő, de fájdalmas mosollyal léptem ki az utcára.