A Crush javítás alatt van, ha most olvasod akkor valószínűleg már átláthatóbb ez a káosz, tekintve, hogy vettem a fáradtságot és elkezdtem átnézni. Dee még közel sincsen készen.

Edgar Allan Poe: Álmok

Bár volna örök álom életem!
S ne kelnék fel, csak majd, ha reggelem
Az öröklétnek hozza egy sugára.
Sőt! Ha e hosszú álom kínra válna,
Az is jobb volna, mint a lét rideg,
Éber világa, annak, akinek
Szíve ez édes földön csupa mély
Érzés káosza volt s lesz, míg csak él.

S ha lehetne ez örökkévalón
Sodró álom, akár gyerekkorom
Szép álmai, ha épp olyan lehetne:
Balgaság volna vágynom szebb egekbe.
Hisz örvendeztem én - míg nap tüzelt
A nyári égen - vágyakkal-betelt
Hő álmaim közt, s szívem ott maradt
Az álmok tájain - otthonomat
Messze-hagyva - oly lényekkel, kiket
Enlelkem szült, s ennél mi volna szebb?!

S egyszer volt bár - egyszer! -, azt a vad órát
Sose felejtem el; varázs karolt át,
Bűvös erő, a hűvös szél, talán
Az volt, mely rám fuvallt egy éjszakán
Lelkemen hagyva képét, vagy a hold,
Mely - delelvén - túl hűs fénnyel hatolt
Álmomba, vagy a csillag: meglehet,

S ha szellő volt is álmom, egyremegy.
Mert bár álmok közt: boldog voltam ott!
Boldog, s ezért szeretem ezt a szót:
Álom! - míg benne eleven szinek
Kuszán, ködben, árnyban tülekszenek
Valónak látszani, s e forgatag
Kábult szememnek sokkal többet ad
Mennyből, vágyból - mely mind csak az enyém! -
Mint legszebb órán az ifjú Remény.

***

Kék. Piros. Kék. Piros. Kék. Piros.

A villódzó fények elvakítottak, hunyorognom kellett, hogy lássak is valamit. A szirénaszón túl még mindig egy lövés hangja visszhangzott a fülemben, szorosabbra húztam magamon esőáztatta bőrdzsekimet, fáztam. Felnéztem a sötét égre, a sűrű felhők elszakították tőlem a csillagokat, az eső nem akart elállni. Csendben várakoztam, tudtam, hogy kérdezni fognak, dideregve bámultam vértől foltos bakancsom orrát.

Nem akartam bajba keveredni, tudtam, hogy szemtanúnak lenni nem könnyebb, mint elkövetőnek. Még mindig nem foglalkoztak velem. Megnézték a földön fekvő férfi pulzusát, de már mindenki tudta, hiába. Arrébb álltam, hogy ne legyek útban, a hátam mögött egy bezárt kisbolt fénye világította meg a járdát. Az esővíz kitartóan mosta a kifröccsent vért, ami még mindig patakokban folyt a halott mellkasából. Enyhe hányingerem lett, kihűlt ujjaimat a számra szorítottam, félrenéztem. Körülbelül tíz perce álltam ott, akkor zártam be a kaput, amikor az utca túloldaláról a földön heverő férfit utolérte a végzete.

-Elnézést hölgyem.

Megszoktam, hogy nem vesznek észre, így csak mozdulatlanul szemléltem a fekete zsákot amiben eltüntették a hullát.

-Hahó! Maga látott valamit? Mi a neve? Beszéljen kérem!-ekkor vettem észre a rendőrtisztet aki egy jegyzetfüzettel a kezében lépett elém, sejtettem, hogy azt hiszi, én vagyok az elkövető, vagy éppen tőlem várja, hogy megmondjam, ki a gyilkos.

- Annalee Johnson. - válaszoltam halkan, nyomatékosításképpen megmutattam a személyimet is. - láttam a férfin, hogy bővebb választ vár - Huszonkét éves vagyok. Itt lakom. - mutattam a hátam mögött magasló ház harmadik emeletére, közben megigazítottam az esőtől összetapadt tincseimet - Egy barátommal találkoztam volna, azért jöttem ki ilyen későn. Mellette álltam, amikor az utca túloldaláról lelőtték. Nem ismerem ezt az embert, soha nem is láttam még a környéken.

- Szóval maga pont a férfi mellett állt, amikor meglőtték? - kérdezte, szavaiból sütött, hogy nem hisz nekem, de azért sóhajtva felírta amit mondtam.

- Igen, mert beszéltünk. - feleltem készségesen, minél hamarabb szabadulni akartam - Megragadta a karom és azt mondta, hogy jól jegyezzem meg az utolsó kívánságát. Nem értettem, mit szeretne, így csak bólintottam. Azt hiszem, pontosan ezt mondta: Az ügyemet nem oldhatja meg akárki, csakis Mr Miller.

- Még a gyanusítottak listáján van, de csak a legalján. Mond magának ez a név valamit? Frederick Miller.

- Sok embernek Miller a vezetékneve… - próbálkoztam.

- Gondoltam. Egy ilyen senkiházi nem ismerheti Miller nyomozót. - sóhajtott ingerülten, megdörzsölte az orrnyergét - Ne haragudjon, csak tudja bosszantó az ilyen.

Egy bólintással jeleztem, hogy elfogadom a bocsánatkérést, megigazítottam nedves kapucnimat. A bőrdzsekim alatt egy agyonhasznált pamutpulcsit viseltem, a bakancsomon is meglátszott már, hogy nem tegnap vettem, a sötétkék farmerom itt-ott kiszakadt ráadásul most már vérfoltos is volt. Ha elmondtam volna, miért pont ezeket a ruhadarabokat vettem fel, nem keresték volna tovább a gyilkost, annak ellenére sem, hogy nem én tettem. Sosem öltem embert és nagyon remélem, ez így is marad.

- Mindenesetre maradjon itt, sajnos még nem végeztünk. - azzal határozottan leültetett az egyik vizes padra, így már a nadrágom sem maradt száraz. Persze nem hibáztattam érte, ő csak egy buta rendőr, aki mit sem tud a felfázásról, ráadásul éjjel nappal dolgozik. Láttam, hogy telefonál és közben hevesen gesztikulálva parancsokat osztogat a többieknek. Az esőcseppek kopogását hallgatva az járt a fejemben, hogy nagyon el fogok késni és ezzel biztosan kiérdemlek majd egy kiadós verést. Szerencsémre az arcomat nem bántották, mert az átlagnál csinosabb voltam és ezt már az árvaházi nevelőim is megállapították, olyasmikre akartak rávenni, amikre nem szívesen emlékszem vissza. Utálom amikor eszembe jut, hogy min mentem keresztül egy Észak-Koreából menekült házaspár egyedüli gyermekeként. A szüleimmel indultam el, de az árvaházban kötöttem ki. Tény, hogy jól megvert a sors, de mindig talpra tudtam állni és élem az életem, még akkor is, ha az egy halálig tartó keserves küzdelem. Dideregve bámultam a kövezeten folydogáló bíborvörös vért, amit kitartóan mosott az eső. A földön elszórva régi graffitik maradványai terültek szét, azonban egy átlőtt szív forma még úgy ahogy egyben volt. Mi is csináltunk ilyet az árvaházban, általában rajtakaptak minket és éjszakába nyúlóan sikálhattuk a falról a remekműveinket.

Egy kocsi kerekeinek csikorgása zökkentett ki gondolataimból, egy fekete BMW parkolt le a járda mellett, méghozzá roppant szabálytalanul. Belül tudtam, hogy nem büntetik meg a rendőrök, mert biztos voltam benne, ő itt az igazi főnök. Az autóból egy magas férfi szállt ki, az asszisztense pedig azonnal egy fekete esernyőt tartott jól fésült, barna haja fölé. Irigykedve néztem őket, de aztán rájöttem, hiába sóvárgok, mert rajtam már az esernyő se segítene.

A sötétben nem láttam a férfi arcát, de a többiek viselkedéséből ítélve ő volt az a bizonyos Mr Miller. Amikor a jegyzetfüzetes rendőr felém intett, ő rám nézett és megláttam az arcát. Igazam volt, sok Miller vezetéknevű ember van ezen a világon, de Frederick Miller az egyetlen, akit soha nem tudtam elfelejteni. Ez Miller az én bánatom, boldogságom és haragom volt. Természetesen ő erről nem tudott. Miért is tudott volna, már biztosan elfelejtett, egy átlagos, barna szemű, ázsiai lány voltam, felejthető. A kapcsolatunk jó volt, aztán teljesen megváltozott egy hosszúra nyúlt téliszünet után. Nem vett már emberszámba és ezt annyira zokon vettem, hogy be sem fejeztem a gimit. Kicsit megbántam, hogy pont ezt a szedett-vedett öltözéket választottam a mai estére, ráadásul az esővíz mégjobban rásegített, hogy úgy nézzek ki, mint aki az utcán él.

Levegőt sem mertem venni, amíg Frederick közelebb sétált hozzám. Nem tudtam levenni a tekintetemet tökéletes arcáról, ami örökre beleégett az agyamba. A neonfény megcsillant sötét szemében, hátrafésült és egy kicsit lelakkozott barna hajából egy kósza tincs se állt ki. Furcsa volt ilyennek látni, gimnáziumban még csak egy nagymenő sportoló volt, rengeteg rajongóval. Most pedig egy komoly arcú, okos férfi állt előttem, még a modellek is elbújhattak volna mellette. Persze a rossz tulajdonságait, amikből én is részesültem bőven, nem tudta eltakarni ez a ragyogó külső. Nagyon szánalmasan festhettem szétázott ruhákban, csöpögő hajjal, ahogy ott gubbasztottam azon a régi, félig korhadt padon a zuhogó esőben.

Elkérte asszisztensétől az esernyőt, velem szemben leguggolt a kövezetre és kettőnk fölé tartotta. Mellkasomhoz szorítottam átfagyott ujjaimat, hátha az visszahozza beléjük az életet.

- A maga segítségével hamarosan elkaphatjuk a gyilkost. Csak egy pontos leírásra van szükségem és… - kezdte komoly arccal, de észrevette, hogy nem érzem jól magam, talán a kezdeti sokkot félelemnek értelmezte, mert egy bátorító mosolyt villantott rám. Azonban a mosoly nem volt őszinte, a tekintete teljesen mást tükrözött. Felismert talán?

- Mi van, ha én vagyok a gyilkos? -kérdeztem érdeklődve, ez a kérdés azonban egy elhanyagolható része volt az évek óta tervezett bosszúmnak. A hangom azonban kíváncsiskodó helyett inkább provokáló volt, láttam a szemében, hogy észrevette.

- Ez most egy vallomás? - kérdezte gyanakodva, ujjaival az övére rögzített bilincs felé nyúlt, de csak a hűlt helyét találta.

- Nem, nem az. Erre pedig vigyázzon jobban, Frederick. - mondtam halkan, azzal a kezébe nyomtam az imént ellopott bilincset. Sok dologban nem remekeltem, de a lopás volt az első képesség, amit sikerült tökéletesen elsajátítanom.

- Honnan tudja a keresztnevem? - kérdezte hitetlenkedve.

-Találtam a zsebében egy névjegykártyát.-hazudtam, fogalmam se volt, hord e ilyet magánál. Fejből mondtam a nevet és csakis a szerencsémnek köszönhettem, hogy ellenőrizte a zsebét és megnézte, hány kártya maradt nála.

- Remélem tudja, hogy ezzel nem az ártatlanság felé vezető utat igyekszik bejárni. - vonta fel szemöldökét. Akaratlanul is elmosolyodtam, mert ebben a dologban például semmit sem változott.

- Igen, tudom. A kollégájának elmondtam már mindent, mire számít még? - érdeklődtem, mintha terhelő lett volna számomra, hogy beszélnem kell vele.

- Mert talán kicsit jobban nézek ki, mint ott az a fickó és talán így szívesebben beszámol a történtekről. - elgondolkodva térdére könyökölt, másik kezében még mindig tartotta az esernyőt.

- Ne haragudjon, de ebben a pillanatban nincs sok kedvem mesélni. - felsóhajtottam és folytattam, de a hangom megremegett - Beszélgettem valakivel, aki egy percre rá meghalt, a vére rám fröccsent, tőlem fél méterre lőtték le. Húsz perce itt ázok, iszonyatosan fázom és már most tudom, hogy megfáztam és felfáztam, hála annak a kedves kollégájának. Életemben először láttam hullát, annyira lesokkolt, hogy percekre el is felejtettem, mennyire hideg van. Nem tudom, maga hogy van vele, de nekem már nagyon de nagyon elegem van ebből. És azt már ne is említsem, hogy úgy bánnak velem, mint egy alacsonyabb rendű emberrel, közben meg ugyanannyit keresek, mint maguk. Lehet, hogy ez most nem látszik, de a maga dolga, hogy hisze e nekem vagy sem.

Sok pénzem volt, de rendesen megdolgoztam érte, viszont szinte az egész megmaradt, nem voltak barátaim vagy családom, akikre költhettem volna. Egy magányos, gazdag fiatal voltam aki utálta az életét, de gyáva volt meghalni és túl makacs továbblépni. Be kellett vallanom, az újraegyesülés öröme csak addig tartott, amíg megláttam őt, egyetlen pillanatig. A mostani helyzetem egyenlőre minden boldogságot kivett belőlem.

- Kezdhetted volna ezzel is. - sóhajtott, a szája sarka felfelé görbült, majdnem elnevette magát, de még mindig olyan furcsán méregetett, nem tudtam eldönteni, milyen szándékkal - Hivatalosan a rendőrörsön kellene az ilyenfajta beszélgetést lebonyolítani meg elrendezni a papírmunkát, viszont én úgy látom, nem lenne jó ötlet, ha egész éjszaka vizes ruhákban üldögélnél a kihallgatószobában. Így felajánlom a lakásomat, ami szintén jól védett, van fűtés és sokkal kényelmesebb lenne mindkettőnknek. Hosszú napom volt, a feleségem pedig biztosan beleegyezik. Azt mondta, kizárólag munkaügyben vihetek lányt a lakásba. Nehéz együtt élni a házastársi hűséggel.-nevetett saját, iszonyatosan béna viccén.

A feleség szó hallatán lehervadt az arcomról a mosoly, üres tekintettel bámultam rá. Nem számítottam erre, hiszen csak pár évvel volt nálam idősebb. Mondanom sem kell, hogy a történtek ellenére rosszul esett és kicsit fájt is a szívem miatta Minden jókedvem elpárolgott, már egyáltalán nem voltam boldog, csak borzalmasan ideges. De mindezek ellenére látni akartam azt a nőt, kíváncsi voltam, milyen az, aki elnyeri Frederick tetszését.

- A második lehetőség jobban tetszik. Előtte felmehetek megszárítkozni és átöltözni? - intettem a lakásom felé, már nagyon vágytam egy meleg fürdőre, száraz hajra és elfogadható ruhákra.

- Sajnálom, de szó sem lehet róla. Elveszteném a hírnevem, ha hagynám most elmenni.-felállt és a felkaromnál fogva magával húzott - Majd kölcsönkérünk a feleségem ruháiból, hajszárítónk is van. - a végtagjaim annyira lemerevedtek, hogy a sétálás is nehezemre esett, pedig az út nem volt hosszú a kocsiig. Méghogy a felesége ruhái. Megalázóbbat nem tudptt volna mondani? Ezek után tüntetően csendben maradtam, semmi kedvem nem volt ehhez  hosszú vallatáshoz, úgy éreztem, ma éjjel se fogok sokat aludni. Választhattam volna az egyszerű megoldást is, de semmi vesztenivalóm nem volt, így arra gondoltam, miért ne nézhetném meg a lakását, a nőjét és miért ne tudhatnék meg többet az életéről. Valahol mélyen tudtam, hogy ezzel csak magamat kínzom, de nem bírtam ellenállni.

Mielőtt beültünk volna a kocsiba, kezembe nyomott egy törölközőt, hogy véletlenül se a makulátlan bőrülésen foglaljak helyet. Beszállás után az ülés mellé rejtettem a törölközőt, reméltem, hogy a víz az ülésen sok pénzbe fog fájni neki.