K h a l e e s i   J o n e s 

××××××

- Szeretném tudni, mikor láthatom már a keresztfiaimat, testvér! - nevetett rá a bátyámra, aki csak megcsóválta a fejét, miközben a vendégszobánk ágyán ücsörgött. 

- Ha Fairbanks-be jössz, vagy elég idősek lesznek ahhoz, hogy ne sírjanak az anyjuk után - sóhajtotta Kyle. - Joannával biztos nem eresztenélek össze; nem beszélve arról, hogy a kedves hugicámmal ki nem állhatják egymást. 

A szememet forgattam az állításra, de nem tagadtam egy percre sem. Valóban ki nem állhattam Kyle feleségét, kifejezetten azóta, hogy Virginában kezdtem egyetemre járni, de igazán akkor csúcsosodott ki az egész, amikor elkezdett kutyaként bánni a testvéremmel. Az a nő nem érdemelt maga mellé egy ilyen embert. 

- Tudsz okolni érte? - vontam fel a szemöldököm, mikzöben keresztbe fontam magam előtt a karomat. - Mellesleg még mindig nem említetted egy szóval se, hogy miért hoztál magaddal ennyi mindent. Legutóbb azért, mert összevesztetek. Most is? 

Olyan pillantást vetett rám, amilyet még sosem láttam tőle. Megtörtet és egy csöppet dühöset, olyasfajtát, amiből tudtam, hogy nem a legjobb ötlet kérdezősködni utána. De a kedvenc bátyám volt, aki mindig vigyázott rám - jó testvérként kötelességem ugyanezt megtennem nekem is vele. Morgan átkarolta a vállamat, majd összenéztek Kyle-lal, aki csak biccentett felé egyet. 

- Hagyjad, babám, ha szeretne, majd beszél róla - toszogatott az ajtó felé. - Itt bármikor és bármeddig szívesen látunk, testvér. 

A vállam felett még vetettem egy pillantást a férfi felé, aki csak hangosan kifújva a levegőt végigdőlt az ágyon. Akárhogyan is győzködött a párom arról, hogy majd beszél róla, ha akar és a saját dolga, semmi baj nincsen, valami nem stimmelt vele. Benedict Kyle Jones sosem zárkózott el előlem, mindig mindent megosztott - most mégis elhesegetett maga mellől. 

Mit titkolsz előlem, Kyle? 

×××

Mindegyik ügyünk nehéz volt a maga módján, lelkileg igazán megterhelő kihívás. De hasonlóan ahhoz, mint mikor az áldozat ébren maradt, akkor is teljesen más hangulat uralkodott a csapat felett, amikor egy gyereknek esett bántódása. Bár a második szakterületem a gyermekbántalmazás volt, képtelen voltam pár másodpercnél tovább a kivetített képen tartani a pillantásomat. 

- A texas-i Ozonában tizenhárom órával ezelőtt agyonverték Nicholas Faye-t - ismertette az esetet JJ. - A fejére mért ütéstől halt meg. Két hónap alatt ő a második fiú Ozonában, aki így halt meg. Egy helyi vadász talált rá az erdőben. Az első áldozat Robbie Davis. 

- A fiúk kapcsolatban álltak? - kérdezte Morgan, aki velem ellentétben egy pillanatra sem emelte el a tekintetét az aktából kivett fényképekről. 

- Kétezerötszáz lakosú kisváros, mindenki ismeri egymást. 

- Ha eddig nem volt köztük kapcsolat, most már van - jegyezte meg a fekete FBI-os. - Ugyanaz a gyilkos ölte meg őket. 

- Ki az a betegállat, aki gyerekekre vadászik? - dünnyögtem elhűlten. 

Bárki is volt az, megérdemelte, hogy egy szövetségi fegyverből kilőtt golyóval a szeme között végezze. 

×××

"Ha egy gyerek fél a sötétben az megbocsátható. Az igazi tragédia, ha egy férfi fél a világosságtól." 

- Platón

- Khal, itt vannak a rendőrségi jelentések és a boncolási jegyzőkönyvek - nyújtotta felém Jennifer a lapokat. Kényszeredetten mosolyogtam rá, de elvettem tőle és azonnal belevetettem magamat az olvasásukba. 

- Az ütések frusztrációra, haragra utalnak. Szexuális motivációnak viszont egyáltalán nincs jele. - Kedvtelen, mímelt levegős nevetés csúszott ki belőlem. - Rendkívül ritka ilyen fiatal áldozatoknál. 

Jobbnak láttam, hogyha egy kósza pillantást sem vetek a korukra. Nem biztos, hogy egy érva könnycsepp nélkül is kibírnám, ha pedig szakadt a gát, jött az ár. 

Minden szülő legrosszabb rémálma az, hogy neki kell eltemetnie a gyerekét, nem pedig fordítva történik. 

A dolgok rendje az volt, hogy a gyerek temeti a szülőt, nem pedig fordítva. Kirázott a hideg a gondolattól, hogy megtört édesanyákkal- és apákkal kell beszélnem, látni a könnyeiket és már-már érezni a fájdalmukat. 

- Ez a tettes a gyilkolásból merít örömöt - szólalt meg Gideon a nekünk háttal levő ülésből. 

- Ha nincs szexuális indíték, miért csak fiatal fiúkra támad? 

- A legtöbb sorozatgyilkos csak egy bizonyos típuson tudja kiélni a fantáziáját - vonta meg a vállát Reid. - Bundy olyan nőket ölt, akik egy volt barátnőjére hasonlítottak, aki ejtette. Dahmer a volt iskolatársaihoz hasonlókat. 

- Szóval a fiúk olyasvalakit szimbolizálnak, aki bántalmazta - vonta le a következtetést Derek.

- Egy fiú a múltjából, egy iskolatárs vagy a bátyja - bólogatott a zseni. - Valaki, aki verte. 

- Nem valószínű - vágott közbe a szőkeség, miközben szomorúan nézett végig mindannyiunkon és feltartotta a mobiltelefonját. - Újabb holttestet találtak. Egy tizenegy éves lányt. 

A társam két ujjal megszorította az orrnyergét, miközben egy mély, gondterhelt és haragos sóhajjal hátradőlt a fotelében. Nyugtatólag megsimítottam a combját, amire válaszul egy futó mosolyt kaptam. Ő is nehezen viselte, állítottam, hogy a színjátéka ellenére nehezebben, mint én, de megpróbálkozott a kemény FBI-os, stukkeres ügynök, kemény fiú álcája mögé bújni. Túl jól ismertem már ahhoz, hogy ne lássak át rajta. 

- Miért változtatott az áldozatok típusán? 

- Lehet, hogy nem a lány volt a célpont, csak útjában volt - találgatott a mellettem ülő férfi.

- Vagy az áldozat neme nem lényeges - fordult felénk Jason. - Egyre gyakrabban öl, egyre jobban vágyik a gyilkolásra. 

- Nem figyelhetjük meg az összes gyereket - ráztam a fejemet. - Hogy fogjuk megvédeni őket? 

- Nem járhatnak ki? - dobta be az ötletet Spencer. 

- A gyerekeknek nem kellene félelembe élniük - helytelínetettem a dolgot. 

Egy tízéves gyerekre nem szabadott volna kijárási tilalmat kiszabni azért, hogy biztonságba maradjon az élete. Egy tízéves kisgyereknek nem szabadott volna agyonverve hevernie egy erdőben. 

- Nekem mondod - borzongott meg Jennifer. - Az egyetlen dolog, amitől gyerekkoromban féltem, az az erdő volt. 

- Tényleg? - kérdeztem. A sajtófelelősünk biccentett, miközben a füle mögé tűrte hosszú tincseit. - Nem egy kisvárosban nőttél fel te is? 

- De, amit erdő vett körül - nézett a szemembe jelentőségteljesen. 

Sosem tudom megérteni azokat, akik az erdőtől félnek. 

 - Ne legyél rá pipa, JJ, hiszen alaszkai - jegyezte meg vigyorogva Morgan, és finoman oldalba bökött. - Nem lehet valaki egy igazi vadorzó, neked pedig peched volt. Én csak a sötéttől féltem - tette hozzá még, hogy megnyugtassa a nőt. 

Akaratlanul is cinikusan megmosolyogtam a hazugságát. 

Méghogy kizárólag csak a sötéttől félt kisgyerekként. 

- Van, aki még most is - dünnyögte a doki. 

- Nem vicces - vetettem felé egy lapos pillantást. 

Kislánykoromban nem féltem a sötéttől, otthon éreztem magamat benne. Nem rettegtem ágy alatt vagy szekrényben lakó mumusoktól, sem pedig, hogy az árnyékok szörnyekké válnak és megtámadnak esténként álmomban. A rettegésem tizenhat évesen kezdődött - anyám meggyilkolása után. Akkor jöttem rá és értettem meg, hogy a sötétségben igen is lapulnak szörnyek; csak nem karmaik vannak és hegyes fogaik, mágiájuk és ijesztő alakjuk. 

A valódi szörnyetegek, akiktől félnünk kell a sötétben, azok mind-mind hús-vér emberek. 

- Ha megérkezünk, Morgan és Khal menjenek a helyszínre. A kislányohz - tette hozzá. - Reiddel mi azt a helyet nézzük meg, ahol Nicholas Faye-t találták. 

×××

A koromfekete hullazsák és a mentőautó  még ott volt, amikor odaértünk. Nem tudta elkerülni a figyelmemet, mennyire látszott, hogy egy piciny, törékeny test fekszik benne. Talán túl hevesen utasítottam el a lehetőségét annak, hogy megnézhessem a testet - nem akartam üvegesen meredő, már nemlátó gyerek szempárba bámulni. 

- Négyszáz méterre vagyunk a másik két helyszíntől - közölte velünk a rendőr. - Ugyanúgy végzett vele is. 

- Hát nem egészen - vágott közbe a halottkém. Kíváncsian fordultam felé. - Hölgyem, a koponyán olyan sérülést találtam, ami arra utal, hogy ez az őrült, a halála után még tovább verte. 

Átkaroltam a felsőtestemet, miközben megejtettem egy diplomatikus biccentést. 

- Úgy látszik, a tettes egyre aggreszívabbá válik. 

- Valóban nagyon aggresszív! - megvető pillantást vetett az irányomba; élesen beszívtam tőle a levegőt. - Egy hónap alatt három gyereket kellett boncolnom. 

- Több időt tölt az áldozatokkal a haláluk után - lépett mellém Derek, majd csípőre tette mindkét kezét. - Tudja, hogy nem fogják megzavarni. De honnan? Hm? Miért ilyen biztos benne? 

Úgy pásztázta a közelünkben égfelé nyújtózkodó fákat és a sűrűsödő rengeteget, mintha a gyilkos, a potenciális veszélyforrás, még mindig itt lenne. Körbe és körbe sétált a test körül, tudtam, hogy memorizál minden egyes pontot, amit lát. 

- Ez az erdő hatalmas, és errefelé senki se jár - vonta meg a vállát az idősödő, helyi férfi, majd lehúzta a gumikesztyűjét és a zsákra dobta. - Kivéve a gyilkost. 

- Ez egy vadászterület - böktem a sárga, négyszög alakú jelzésre a legközelebbi fatörzsén. - Vadászok is járnak erre a gyilkoson kívül. 

- Egy vadász jól ismeri az erdőt, igaz? Az ösvényeket. Akárki is ölte meg ezeket az a gyerekeket, jól ismeri a környéket. Valószínűleg egész életében Ozonában élt. 

Egy ilyen kisvárosban nehéz volt elfogadni a lakosok számára, hogy a tettes közülük való. Átéreztem teljesen a meggyőződésüket; 1996-ban mi is pontosan ugyanígy éreztük, apánk pedig mai napig tagadta, hogy egy fairbanksi volt az, aki elvette tőle a feleségét. Az pedig, hogy az ügy tíz éve lezáratlan maradt, szinte teljesen elvette az eszét - leginkább ez volt az az ok, ami miatt nem igazán tartottam vele a kapcsolatot, nem is kerestem, hacsak nem volt muszáj. 

A trauma és a gyász az, ami ilyenkor leginkább összehúzza az embereket - és ez az, ami a gyilkost is felfedi.

×××

Imádtam a gyerekeket - meglehet ezért is választottam szakterületnek a gyermekbántalmazást, hogy minél hamarabb elkaphassak olyan rohadékokat, akik ezeket a csodás lelkeket bántják. Ártatlan elmék és lelkek voltak, akik a légynek sem tudnának ártani - legalábbis nagy többségük. Olyanok, akik elvarázsolták az embereket egyetlen foghíjas mosollyal és copffal. 

- Egy úgynevezett pajtás-rendszerről szeretnénk nektek beszélni - dörzsöltem össze a tenyeremet, miközben végigvezettem a tekintetemet a kisiskolásokon és mindegyikükre szélesen rámosolyogtam. - Ennek a lényege az, hogy a gyerekek mindenhová kettesével járnak, amikor ezt alkalmazzák. 

- Igen, mert a rossz emberek akkor szoktak szóba állni velünk, hogyha egyedül vagyunk - sétált végig a sorok között Derek. 

A fiúk áhítattal bámulták az FBI-ost, míg a lányok szégyenlősen mosolyogtak és sutyorogtak. Meg tudtam érteni őket, de magamban nevettem azon, hogy még tízévesekből is ezt váltotta ki. 

- Nem tudjuk, hogy nézhet ki ez az ember. De lehet, hogy ismeritek. 

Egy két copfos lány emelte a magasba a kezét. Morgan csípőre tett kézzel fordult felé, bizalmasan mosolygott rá. 

- Igen, kicsim, van kérdésed? 

- Volt egy kislány a híradóban, akit elraboltak a házuk ajtaja elől - mondta. Pánifélelem sugárzott vékonyka hangjából. - Velünk is megtörténhez? 

- Semmi sem történhet veletek, ha a pajtás-rendszer szabályait betartjátok. 

×××

Áldottam az eget, hogy Gideon belement csak nappal kelljen Finnegan házába mennem. Az egy dolog volt, hogy féltem a sötétben - de, amint kiderült, Spencer nálam sokkal jobban rettegett -, viszont ami igazán rám hozta a frászt, azok a kísértetjárta háznak beállított, potenciális sorozatgyilkos lakok voltak. 

- Van egy kérdésem! - nyújtotta fel a kezét Reid, miközben a fotelben ücsörögve az öreg könyveit bújta. Biccentettem neki, hogy csak rajta. - Ha egy fa kidől az erdőben, vajon ad hangot, ha senki sem hallja? 

A kéztőmmel párszor homlokon kellett csapnom magam - meg kellett próbálnom kiverni a fejemből, hogy egy fotografikus memóriájú, 187-es IQ-jú zseni ilyen kérdéseket tesz fel. 

- Mi a fenét olvasol? - bökött az állával Derek a könyv felé.

- Gondolkodtam - köhintette a doktor.  

- A tettes megtalálta Finnegan tetemét az erdő egyik elhagyatott részén, amit más nem ismert. Nyugodtan használhatta a házát, nem vették észre. 

- És mi van az öreg feleségével? - dobtam fel, majd visszatettem a kezembe vett vastag könyvet a stóc legtetejére. - Azt pletykálták, ötven éve eltűnt, lehet, hogy meg is ölték. 

- Erre megtaláltam a választ! - csapta fel a kötetet még egyszer Spencer, magához intett és végighúzta azon az oldalon az ujját, ami lényeges volt számunkra. - Valójában elhagyta Finnegant, le is írta a naplójában: nap, mint nap az ablakban várja, hazajön-e a felesége. De nem jött. A férfi sosem heverte ki. Teljesen magába fordult, és a helyiek ezt értelmezték félre. 

A kisvárosokban mindig hasonló sors várt a meg nem értett, idős lelkekre. Többnyire pedofilnak könyvelték el őket, vagy mint Joseph Finnegan esetében ráhúzták egy gyilkos szerepét, csakhogy gyerekeket riogassanak attól, hogy errefelé kószáljanak. 

- Van valami! - toppant be Gideon. - Gyertek!

A konyha olyan volt, mint bármelyik régiépítésű házban, vagy bármelyikben, amelyikben ilyen idős ember lakott. Fehérre mázolt, pattogzó festésű fabútorok a falakhoz tolva, üveglapos szekrényajtók. Mintha csak az alaszkai nagyszüleim konyhájába jártam volna. 

Jason a konyhaasztal felé mutatott. 

- Élelem - közölte az egyértelműt. - Olyan, amilyet a templomból visznek ki az öregeknek. Ezeket Finnegan halála után hozták. 

- Szóval a tettes ette meg - vontam le könnyen a következtetést.

- Majdnem az egészet - bólintott a rangidős profilozó. - A tejszínes spenótot érintetlenül kidobta a szemétbe. Mindegyik csomagot leragasztotta. 

- Olyasvalakit keresünk, aki nagyon utálja a spenótot - jegyezte meg Morgan egy terebélyesedő félmosollyal az arcán. 

- Ki nem? - fintorodtam el, majd megrázva a fejemet folytattam. - Szertartásos. Alapos, szervezett. Mindig ugyanúgy étkezik. 

- Ujjlenyomatok is vannak - közölte Gideon, majd a telefonjacsörgését hallva még intett egyet a társam felé, mielőtt sietve elvonult volna, hogy fogadja a hívást. - Hívd Garciát, futassa le őket! 

×××

Belesüppedtem a meglehetősen kényelmes bőrkanapéba, miközben magamba tömte a sültkrumplit. Már majd kilyukadt a gyomrom, amikor pedig Derek feldobta, hogy ebédeljünk, magának a Megváltónak tekintettem érte. 

- Miért pont az erdőtől? - nézett rá JJ-re, miközben belekortyolt a kávéjába. A nő csak hümmögött, mire folytatta. - Miért félsz? Azt mondtad, félsz az erdőben. 

- Még kamaszkoromban felügyelő voltam, egy erdei táborban Vermontban - kezdte. - Éjszakás voltam. Lefektettem a lányokat, lekapcsoltam a lámpát, a szokásos. Úgy tűnt, minden oké, a srácok alszanak. Minden teljesen normálisnak látszott. Míg nem, vérnyomokat láttam a folyosó padlóján. Így hát, követtem a vérnyomokat a táborparancsnok házáig. - Morgan pattanásig megfeszült mellettem, miközben eszegetve hallgatva a történetet. Rácsaptam a kezére, amikor sunyi módon a krumplijaim felé nyúlt. - Odamentem az ágyához, és ott feküdt a takaró alatt. Holtan; leszúrták. Futottam, ahogy csak bírtam, ki az ajtón, végig a folyosón. Emlékszem, hogy nagyon sötét volt. Mikor az ajtóhoz értem, egy másik felügyelő is ott volt, biztos meghallotta a sikításomat. A gondnok volt a tettes, mikor elkapták, még mindig nála volt a kés. Szóval valószínűleg, akkor kezdtem el félni az erdőben. 

- Ez komoly? - vonta fel a szemöldökét a fekete FBI-os. 

JJ hosszú másodpercekig nézett vele farkasszemet, mire végre megszólalt. 

- Nem! Bevetted? - felém nyújtotta a kezét, hogy lepacsizhassunk.

- Szép volt, Jen - kuncogtam vele, Derek pedig tátott szájjal fordult hozzám. 

- Ugyan már, Morgan, nem tudom, miért félek az erdőben - vonta meg a vállát. - Reid és Khal miért félnek a sötétben? 

- Mert az a fény teljes hiánya - vágta rá a doktor. 

Én jóval tovább feszengtem, mielőtt válaszoltam volna. Mindannyian olvasták a személyes aktámat, mi történt csaknem kereken tíz éve december tizenharmadikán - ironikusan péntek tizenhárom volt. Jennifer várakozóan pillantott rám, mire egy mély sóhaj után megszólaltam.

- Meggyilkolták az anyámat - mondtam ki nemes egyszerűséggel. - Ezért félek egyedül a sötétben, hogyha senki ismerős sincsen a közelemben. 

Derek megsimította a combomat, a másik kezével pedig belemarkolt a sült krumpli kosaramba, mire oldalba vágtam. 

A sunyi disznója!

- Ez jó volt, JJ - ismerte el a szőkeségnek, aki köszönetképpen biccentett. - De utol fog érni a bosszúm. 

- Nagyon félek - suttogta neki a nő, majd egy széles mosollyal és papírpoharas kávéval a kezében dőlt vissza a kanapéba. 

Akár egy egyszerű, ebédelő baráti társaság is lehettünk volna, akik azzal szórakoznak kajálás közben, hogy egymás agyát húzzák. Nevettünk és beszélgettünk, mintha nem olyan emberek lennénk, akik a VKE-nek dolgoznak és egy gyerekgyilkost igyekeznénk minden erőnkkel elkapni.  Csak néhány felnőtt, akik megpróbálják élvezni az életüket. 

- Te benne voltál - jegyezte meg Derek, miközben közelebb hajolt. Csak mosolyogva megvontam a vállamat, és elnevettem magamat, amikor az oldalamba fúrta az ujját, majd nyomott egy cuppanós puszit az arcomra. - A bosszúm téged is utol fog érni. 

- Arra kíváncsi leszek, Mr. FBI - böktem vissza, amitől szimplán csak kikacagott. 

Hátradőlt és a kezébe vette a sültkrumpli kosaramat, majd szélesen vigyorogva tömni kezdte. Inkább már nem szóltam egy szót sem, csak megforgattam a szememet. Már a rendeléskor mind a ketten tudtuk, hogy nem fogom megenni és kizárólag miatta kértem extra nagy adag krumplit.

Kissé bosszúsan fordította a tekintetét a plafon felé és nyúlt a farmerjának zsebébe, amikor megcsörrent a telefonja. 

- Igen? - szólt bele. - Á, szia bébi! Jó híreid vannak? Kettőé? Vajon melyik áldozaté... kérd el az ujjlenyomatokat a halottkémtől! - A vonal túlsó végéről, így hogy nem hangosította ki, kizárólag Garcia se eleje, se vége hadarását lehetett hallani. Morgan előredőlt valamitől, amit hallott és a homlokát ráncolta; nagyon jól ismertem munkában ezt az arckifejezését. Penelope kulcsfontosságú nyomot adhatott át neki. - Igen, tanácsadó, segít a nyomozásban. Pontosan tudom, hol találom, kösz! 

Pár pillanatig hitetlenül bámult maga elé és nagyokat pislogott, miközben összecsukta a mobiltelefonját. 

- A tanácsadó? - kérdeztem rá. 

- Szólj Gideonnak, megvan a tettes! 

×××

A gyomrom görcsbe állt attól, hogy valaki, aki ilyen közel állt a gyerekekhez és a szülőkhöz, akiben maximálisan megbíztak mindannyian, ilyet tehetett velük és aztán még a képükbe mosolyogva a segítségét is ajánlotta. Olyan nagyon szívesen leköptem volna, de csak a kamera túloldaláról figyeltem Morgan minden egyes mozdulatát, amint bement hozzá, az asztalra dobta a jegyzettömböt és egyik kezével azon a bútoron, a másikkal a gyanúsított háta mögött a széken támaszkodott meg.

- Kössünk alkut! - ajánlotta. - Elmesélhetem magának, hogy szerintem mit csinált az elmúlt két hétben a Finnegan-házban. Vagy maga segít nekünk - tartotta az arca elé a tollat. - Vallomást tesz, és így talán pár évvel kevesebbet kap. Mit szól hozzá? 

- Sose jártam a Finnegan-házban. 

- Én nem egészen ezt a választ vártam - csapta a kelletténél talán kicsit erősebben az bútorlaphoz az íróeszközt. - Na nézze! A büdös nagy helyzet az, hogy a házban talált tálcák tele vannak az ujjlenyomataival. 

- Hát persze! - nézett fel rá a férfi és határozottan bólintott. - Én vittem ki az ebédet. 

- Ez igaz - szólalt meg mellettem a helyi férfi. - Azóta dolgozik az ingyen konyhán, hogy a neje lelépett. 

- Az a gond seriff, hogy az ujjnyomon kívül van más is - pillantottam rá a szemem sarkából, majd keresztbe téve a lábamat visszavezettem a tekintetem a képernyőre. 

Derek mintha csak megér ezte volna, hogy a fal túloldalán miről beszélünk, a szekrény tetejére nyúlva az átlátszó bizonyítéktasakban lévő piros sapkát vágta a férfi elé. A szokottnál is feszültebben vezette a kihallgatást, vagy vallatást - ki minek hívta. Lehet, hogy köze volt a korábbi beszélgetéséhez Spencerrel, amibe csak részbe avatott be, vagy nem bírta kordában tartani magát, mert a gyermekbántalmazás annyira a szívügye. Legvalószínűbb volt a kettő együttes hatása - nem hibáztattam érte. 

Én sem dolgoznék finoman, ha nekem kellene James Charles-szal beszélgetnem. 

- Mit csinált Nicholas Faye sapkájával? - Mikor nem jött válasz a kérdésére még előrébb dőlt. - Hm? Talán... meg akart szabadulni tőle? Vagy annyira büszke volt a trófeájára, hogy el akarta rejteni valahol? - Morgan a férfi ölébe dobta a baseball sapkát, mielőtt ragadozóként kezdett körözni körülötte, mielőtt újra megtámaszkodott volna mellette és közel hajolt volna. - Milyen volt az elmúlt hat hónap, James? Nem túl jó, mi? Az egész élete romokban, igaz? Biztos úgy érzi, elvesztette a kontrollt, elhagyatottnak érzi magát. És azt hiszem, hogy - élesen beszívta a levegőt, - kissé impotensnek is. Na gyerünk! Mondjon már valamit! Miért hagyta el a felesége? Mi történt, megunta magát? - gunyoros, mímelt nevetést ejtett meg. - Mert nekem nem tűnik túl izgalmasnak. Nem tudta felizgatni a nejét? Hé, csak nem egyperces pasas? - Hosszúra nyúló másodpercekig bámultak egymásra, mielőtt a társam újra megszólalt volna. - Ó, hát erről van szó! Végzett, mielőtt az asszony neki kezdett volna, elhagyta egy másik pasasért, aki tovább...

James széke hangos csörömpöléssel csapódott neki a rácsoknak, Derek győzedelmesen vigyorogva lépett el a pasastól. Örültem neki és megkönnyebbülve lélegeztem fel, hogy sikerült reakciót kicsikarnia belőle - már kezdtem zavarba jönni attól, hogy azt kell hallgatnom ilyesmiről beszél. Nem voltam a prüdéria híve, de kétségtelenül arcpirító, amikor az ember párja a füle hallatára beszél ilyesmikről - és bizonyosan előhozza az emlékeket. 

- Oké! - rikkantotta a fekete FBI-os. - James, ez már valami! Ez fájt, mi? 

- Haza akarok menni - bökött az ajtó felé grimaszolva.

- Á, haza akar menni! 

- Igen. 

- Nagyon sajnálom, de ez nem fog megtörténni, inkább jöjjön ide és üljön már le! - parancsolt rá, miközben a székre bökött. Charles feszengve nézett rá, de fentebb tolta az állát, dac villant meg a szemében, ezt még a fekete-fehér kamerafelvételen keresztül is jól láttam. - Azt mondtam, leülsz! 

- Egy szót se szólok többé. 

- Elmondom, hogy mit nem csinál többé, világos? 

A mobilom csörgése elvonta a figyelmemet a képernyőről, Garcia neve villogott megállíthatatlanul a kijelzőn.

- Penny, mondd mit találtál! - szóltam bele, mire a technikusunk röviden elnevette magát. 

- Ó, egyetlen vetélytársnak nem nevezhető, hőn szeretett vetélytársam! - sóhajtotta színpadiasan. A háttérből határozottan kihallatszott az ujjai miképpen járnak a klaviatúrán. - Az a helyzet, hogy a dobozokon található ujjlenyomatok egyik áldozathoz sem tartoznak. 

- Lehet, hogy van még egy - borzongás futott végig a hátamon a gondolatra. - Ellenőrizd a környező városokban eltűnt gyerekeket, légyszi, aztán hívj vissza, okés? 

- Ahogyan óhajtod, szépséges profilozóm! Penelope Garcia zseniális, pótolhatatlan hacker el! 

Nem várt arra, hogy bármi mást is reagáljak, valószínűleg olyan lendülettel nyomta rám a telefont, ahogy azt csak ő tudta megtenni. Kíváncsi voltam, arról tud-e már, hogy Kyle ismét az anyaországban tartózkodik, ha még nem akkor csak idő kérdése - a bátyám úgysem bírja megállni, hogy ne látogassa meg. Hasonló kapocs volt közöttük, mint Morgannel, mégis, mintha az informatikus azokon a napokon feltűnően sok arcpirosítóba fejelt volna bele. 

Kétségtelenül tetszik neki Kyle. 

- Így nem segíthetek - sóhajtotta Derek a kihallgatóban. - Ha nem beszél, úgy nem segíthetek. 

- Khal! - libbent be JJ, a kezében szorongatta a telefonját, mintha az élete múlna rajta. - Charles fia, Jeffrey, nem ment ma be iskolába, az apja szerint beteg. 

Ha a fia a következő...

Tudtam, hogy a társamnál van a mobilja, ahogy ő azzal volt tisztában, hogy a kamera túlsó végén én foglalok helyet. Nem hiába hívogattam, ezt gondolhatta nagyon jól.

- Mondd Khal - szólt bele és kihagyhatatlanul a benti kamera felé fordult, jelképesen a szemembe nézve. 

- A gyerek nem volt ma iskolában. Jeffrey, a fia. James azt mondta a tanárnőnek, hogy beteg - hadartam. - Lehet, hogy ő a következő áldozata. Próbáld meg felhergelni vele kapcsolatban, hátha kihúzol belőle valamit. 

- Jó, jól van - biccentett, mielőtt bontotta volna a hívást. Visszasétált az asztalka mellett ülő gyanúsítotthoz, és ismételten lehajolt hozzá. - Mit csinált? Ez csak felkészülés volt arra, hogy megölje, akit akart? A fiát? 

A férfi kényelmetlenül feszengett, egyik oldalról a másikra döntötte a fejét, miközben vékony vonallá préselte az ajkait. Valamit feltűnően próbált magában tartani. 

- Mit művelt vele, James? Olyan gyenge, hogy a fiát hibáztatja a tönkrement házasságáért, apafej? 

- Elég volt! - ordított rá Morganre, mire az FBI-os rezzenéstelen arccal rácsapott a bútorlapra. 

- Nem, beszéljen csak, mert meg akarom érteni! Agyonverte a srácokat, akik bíztak önben, miért? Hogy újra erősnek érezze magát? - megejtett egy gunyoros, rövid levegős nevetést. - Van egy rossz hírem, maga soha az életben nem volt erős! 

- Ez az, mondja csak, mondja csak! - bólogatott a férfi, miközben végre Derek felé fordult és a szemébe nézett. - Maga pedig ettől érzi magát erősnek, alfahímnek! Azt hiszi nem tudom, hogy a kis barátnője ül a túlsó oldalon, aki előtt hoznia kell a nagy és erős férfit? Azt hittem az FBI-nál tilos a kollégák közötti kapcsolat... 

- Még nem végeztem magával, a rohadt életbe is! - vágott még egyet az asztalra a fekete ügynök. A francba már, Derek, ne hagyd, hogy még jobban felhergeljen! - Egész éjjel itt leszünk, világos? Hányok magától! 

Spencer hívása a vártnál jóval korábban érkezett. Tudtam, hogy már legalább egy félórája kimentek a Charles-házhoz, de azt nem gondoltam volna, hogy Jennifer, Gideon és Reid ilyen hamar találnak is valamit. 

- Csicseregj csak, doki! 

- Epinefrines tűt és ragasztószalaggal lezárt tejtermékeket találtunk a hűtőben. 

A felismerés villámcsapásként vágott rajtam végig, lehajítottam az asztalra a telefonomat. Muszáj volt bemennem a kihallgatóba, és hogyha igaz... 

Morgan idegesen pördült a nyíló ajtó felé, amikor megpillantott meglepődötten szaladt össze a szemöldöke. Keresztbe fontam a mellkasom előtt a karomat, miután behúztam magam mögött a be- és kijáratot. 

- Ha megengedi, James, beszélni szeretnék magával - kezdtem udvariasan a lehető legdiplomatikusabb arckifejezésemmel. - Derek? 

A társam biccentett, majd kikerült és már a teremben sem volt. Elérkezett az ideje, hogy szünetet tartson és lehiggadjon egy csöppet. 

Túlságosan éli a rossz zsaru szerepét minden egyes alkalommal. 

- Nehéz napja volt - jegyeztem meg, miközben a bizalmam jeléül hátat fordítva neki egy papírpohárba töltöttem a koffeines italból. - Kér kávét, James? - A helyeslét hallva csak biccentettem. - Feketén vagy tejjel? 

A gyomrom görcsbe rándult a várakozástól. Egy egyszerű, udvarias kérdés formájában feltett csapda volt ez neki és nem árulhattam el neki semmiféle a reakciómmal, hogy azért kérdeztem, megtudjam valóban ő az elkövető, vagy fedezte a tízéves fiát. 

- Kérnék tejet, köszönöm. 

Nyeltem egyet, mielőtt elétettem volna az italát. 

- Mondja csak - sóhajtottam, ahogyan felhuppantam az asztal túlsó szélére. - Mióta tudja? 

- Micsodát? 

Belefújtam az utalomba, forró gőz csapott fel belőle. A szabad kezem ujjaival a combomon doboltam. Belesajdult a szívem a gondolatba, hogy milyen apa lehetett az, aki még a börtönt is vállalta volna a fia helyében, csak megvédje őt. 

- Hogy Jeffrey a gyilkos - jelentettem ki nemes egyszerűséggel. Szólásra nyitotta a száját, de felemelt kézzel megállítottam. - Nézze, Mr. Charles, a gyermekbántalmazás a szakterületem, láttam már ilyen esetet. 

- Miről beszél? 

- Lehet, hogy Ön vitte ki az ebédet Finnegannek, de a fia ette meg - dőltem hátrébb, megtámasztottam magamat. Laza pozíciót vettem fel, bizalmasat. Az arcomat a vállamra döntöttem, ahogyan egy lágy mosollyal beszéltem hozzá. - A tejszínes spenótot kivéve - tettem hozzá. 

Minden reakcióját figyeltem, egyetlen apró rezzenés sem kerülte el a figyelmemet. Idegesen feszült meg a szavaimtól. 

- Vallomást tegyek? Erre megy ki ez a játék, igaz? - mutatott a jegyzettömbre. - Rendben van, hozzon egy másik tollat leírom a vallomásomat. 

- Egy kétségbeesett apa vallomása lenne, aki bármit megtenne a fiáért, hogyha az még az is lenne, hogy háromszor életfogytiglant kell leülnie egy szövetségi börtönben - megpróbáltam újra felvenni vele a szemkontaktust. - Epinefrines tűt találtunk maguknál. 

- Na és? Csak azt bizonyítja, hogy a gyerekem allergiás!

- Igen, Mr. Charles, a tejre. Minden tejtermék doboza ugyanúgy volt ragasztószalaggal lezárva, mint a tejszínes spenótos dobozok. - Értetlenül pislogott rám. - Azért kérdeztem meg, hogy kér-e tejet, hogy megbizonyosodjak róla, valójában a fiát keressük. Ezzel mondta el nekem. 

- Mit számít? - nézett fel rám. 

Egy megtört apa pillantása volt, aki ténylegesen megtett mindent a fiáért és meg is fog, ha engedjük neki. Egy részem bele akart menni, intézetbe záratni azt a helyes kis szeplős, vöröshajú fiút, aki olyan aranyosan mosolygott rám az iskolások termében, amikor a pajtás-rendszerről beszéltem. Valóban egy pszichopata mosolya volt, akinek biztos gyilkolási lehetőséget adtunk a kezébe. 

- Jeffrey allergiája meglehetősen súlyos. Ezért leragasztja a tejtermékeket, hogy még véletlenül se egyen belőlük - mondtam. - Megtanította, hogy vigyázzon magára. A tejszínes spenótos dobozokat ugyanúgy zárták le. 

Lehajtotta a fejét, a szipogása gyorsan megütötte a fülemet. Leszálltam az asztalról, a zsebembe nyúlva három zsebkendőt tettem a férfi elé. 

- Megtaláltam a sapkát - ismerte el. - Ma reggel találtam meg. A fiam fiókjában volt! 

Zokogva hajtotta az asztalra a fejét. Felsóhajtottam; a gyomrom is beleremegett abba a kitartásba és szeretetbe, amit James Charles mutatott a fia felé. 

- Mr. Charles, muszáj elmondania nekem, hogy hol van a fia. 

Könnyes szemekkel pillantott fel rám. Nehezen tartottam vissza magamat attól, hogy ne érzékenyüljek el láthatóan. 

- Magának van gyereke? 

- Még nincsen - ráztam meg a fejemet. - De ha lenne se változtatna azon, hogy tudnom kell hol van Jeffrey. 

Tudtam, hogy akármit is tehetne a fiú, mindig az ő gyermeke marad, akiért kútba is ugorna. De lehetett akármennyire is erős az a szülői szeretet, hogyha a kisgyerek, akit ő nevelt fel, már sehol sem volt és nem maradt belőle más, mint egy tízéves, hidegvérű gyilkos. 

- Otthon hagytam - szólalt meg végül. 

Ócska hazugság. 

- Otthon nincsen - ráztam meg a fejemet. 

- Ha ott nincs, nem tudom, hol van. 

Már éppen meg akartam szólalni, amikor Morgan szélesre tárta az ajtót és éppen csak félig lépett be rajta. 

- Eltűnt egy nyolcéves kislány. Tracy Belle, utoljára a Fuller Roadon látták - jelentőségteljes pillantást vetett a férfire. - Most már legalább tudja hol a fia. 

×××

Derek már a zuhany alatt volt, én pedig fáradtan nyúltam el a franciaágyon, törölközőbe csavarva, mert még arra is lusta voltam, hogy felöltözzek a pizsmamámban. A csatom nyomta a tarkómat, de nem érdekelt - csak aludni akartam végre. Leszívott az ügy, teljesen, lelkileg el is szakított belőlem egy darabot tekintve, hogy a tettes... 

Jeffrey Charles-nak a gondolatát is messzire kell üznöm a fejemből. 

- Hé, hugi - dugta be Kyle a fejét a résnyire nyitott szobaajtó mellett. - Zavarok? 

Nemet hümmögve megráztam a fejemet és félkönyökre támaszkodva néztem rá. Nyúzott volt az arca és karikás a szeme, úgy nézett ki, mint mikor egy hosszú és veszélyes kiküldetés után újra hazajöhetett. 

- Valami gond van? 

 - Ahogy mondtad mielőtt elmentetek, ha minden rendben lenne nem lennék itt - sóhajtotta. Várakozva pillantottam rá. - Nézd, Leesi, nem azért nem mondtam el neked, mert nem bízok a saját húgomba, csak... nem is tudom, Morgannel könnyebben megbeszéltem, mint veled. Ő hívott és ajánlotta, hogy maradjak, még lehet állásom is lesz és...

- Kibököd végre, hogy miben kérted a tanácsát? 

A bátyám egy fáradt, örömtelen féloldalas mosolyra húzta az ajkait. 

- Beadtam a válópert, és az ügyészem hatására gyermekfelügyeleti pert indítottam Joannával szemben. 

Ez az utolsó dolog, ami most hiányzott a nyakunkba.