K h a l e e s i   J o n e s 

××××××

Helen Keller szerint: "A világ tele van szenvedéssel. De olyanokkal is, akik úrrá lesznek a kínon."

Úgy éreztem magam, mint akit kimostak. A munkánkban megszokott volt az, hogy akár az éjszaka közepén is érkezhetett egy fontos hívás JJ-től, miszerint a lehető leggyorsabban a központban kell lennünk és repülünk, mert egy újabb beteg állatot kell levadásznunk. Lassacskán két év alatt hozzászokhattam volna, de most - hosszú hetek után talán csak a negyedik-ötödik alkalommal, - újra nyugodtan aludtam el és álmodtam szépet. 

A szervezetem egyenest intravénásan követeli a koffeint. 

Három órán belül a harmadik fekete kávémat ittam - pedig nem is szerettem teljesen naturálisan. Felhúzott lábbal bújtam Morgan oldalához, óvatosan szürcsöltem az italomat és a társam kezében lévő nyitott aktán futtattam végig újra és újra a pillantásomat. Körülbelül tizenötödjére olvastuk ugyanazt az oldalt - határozottan nem voltunk a toppon. A férfi az oldalamat cirógatta; kicsit sem figyelt a szövegre és én is inkább bambultam a szavakra, mintsem ténylegesen elemeztem volna őket. Ohiói nemi erőszak sorozathoz hívtak minket, ami azt jelentette, hogy egyhuzamban a második olyan ügyön dolgoztam, amelyben a szakterületem érintett. Hiába tudtam, magamnak választottam ezt is, talán sosem lesz egy olyan eset sem, ami ne érintene érzékenyen. De nem szabadott annyira beleélnem magam, hogy tönkretegyem magamat érzelmileg vele. 

Biztosan állíthatom, hogy ez a munkánk legnehezebb része. 

- Egészen más a hangulat a gépen, ha az áldozat életben van - jegyeztem meg Derek. - Ez mindig is így volt. 

Halkan hümmögtem válaszul. JJ a semmiből jelent meg mellettem és nyomott a kezembe egy még meleg nyomtatványt. 

- Tegnap este újabb nőt erőszakolt meg. Alicia Jordan, harmincnyolcéves - bánatosan felsóhajtott. - A módszer ugyanaz: a hátsó ajtón keresztül jutott be, fegyverrel kényszerítette. 

Micsoda antinómia! Míg az áldozat logikusan azt gondolja, hogy inkább enged az elkövetőnek, mert az fegyverrel fenyegeti, holott ezzel következésképpen annyit ér el, hogy örök életére traumatizálódik. Nem mintha hibáztatni szeretném - melyik nő nem cselekedne így? 

- Volt üzenet? - érdeklődött Hotchner. 

- Egy órával a támadás előtt hagyott egy üzenetet - helyeselt Jennifer. - A saját házában támadták meg. Rémes!

A hideg is kirázott a szavaitól és kényelmetlenül feszengtem Derek oldalán. Öntudaton kívül húztam magamat összébb, mint aki el akar tűnni a földfelszínről is. Tudtam, hogy a kolleginánk nem azért tett egy ilyen megjegyzést, hogy kellemetlen helyzetbe hozzon, talán észre sem vette - mégis úgy éreztem, mintha a sajnálatát akarná rám erőltetni azzal, hogy velem is hasonló történt. Elegem volt a sajnálatukból, elég idő telt már el ahhoz, hogy fátylat boríthassunk rá és egy kellemetlen, fájdalmas emlék maradjon nekik. 

Tőlük függetlenül számomra ugyanúgy életem eddig második helyre sorolható traumája marad. Az első helyen egész életemben anyám meggyilkolása fog állni. 

- Ez az üzenet nem fenyegetés; felkészülés - meredt maga elé Gideon. - Készen állsz, bízz bennem. Őszintének tűnik. 

- Megerősítésre vágyó erőszaktevő - szólaltam meg. - Az üzenettek udvarol, így mutatkozik be az áldozatoknak. 

- Egy ideje figyelhette őket. Elég sokat tud róluk. 

- Az első áldozatok diáklányok - elmélkedett a rangidős profilozó. - Vallásosak. Miért váltott? 

- Találtak bármi kapcsolatot a legutóbbi áldozatok között? - nézett fel a szőke nőre Morgan. 

- Nem, még semmit. 

A hideg is kirázott attól, ahogy az áldozatok képeit néztem. Mosolygósak, életvidámak. A helyszíni fotókból pedig tudtam, hogy talán hasonlóképpen gondolkoztak, mint én - inkább meghaltak volna. 

- Elsőnek azt kell kiderítenünk, hogy miért váltott - jelentette ki a munkamanetünk első lépését Jason. - Addig, amíg az meg nincs, lehet, hogy semmire sem fogunk jutni.

×××

Maggie Callahan nyomozó szerint el kellett még egy női szem az áldozatok kikérdezéséhez - és talán nem volt a legboldogabb, amikor a lehető legprofesszinálisabban közöltem vele, hogy nyugodtan maradjon az őrsön. 

Véletlen sincs köze ahhoz, hogy olyan heves lelkesedéssel akarta kikísérni Morgant a campus-ra, hogy a bemutatkozásul nyújtott kezemet a szó legszorosabb értelemben félrelökte. 

"Összeszokott páros vagyunk, mindig együtt dolgozunk" - érvelt Derek is, amikor észlelte, hogy hamarosan elpattan egy ér a homlokom közepén. "Nem akarom megsérteni Callahan nyomozót, ahogyan Jones különleges ügynök sem, de a leghatékonyabban együttdolgozunk. Értjük egymás gondolatmenetét, reakcióit, ismerjük a módszereinket." 

Az ohiói Szent Háromság Főiskolától a hideg is kirázott. Bár Alaszka túlnyomorésze keresztény, többnyire evangélikusok, hasonlóan New Orleans-hoz ahonnan édesanyám származott, azon kívül, hogy mindannyiunkat megkereszteltek sosem gyakoroltuk a vallást. Már gyerekkoromban a hideg futkosott a hátamon a gyászoló Máris szobroktól és a feszületektől. 

- Az első támadások után minden bejárathoz őrt állítottak - magyarázta a lány. - Az az ember mégis bejutott a koleszba. 

- Feltűnt Önnek bárki a főiskolán? - érdkelődött Derek, szigorúan megtartva egy a fiatal nőnek kényelmes távolságot, aminél közelebb nem lépett hozzá séta közben. 

- Erről egyszer már Callahan nyomozó kérdezett. 

- Tudom, nehéz, de sokszor segít, hogyha újra elmondja - mondtam. - Mellesleg, mi mondhatni egészen mást keresünk, mint a nyomozó. 

- Egy csendes fickó, aki mintha mindig mindeütt ott lett volna - Morgan beszéd közben a napszemüvegével mutogatott, amitől egy halovány mosoly kúszott az arcomra; mintha egy tanár lett volna. 

- Nem hiszem.

- És bárki más, aki hirtelen aztán csakúgy eltűnt? - felvontam a szemöldököm. 

Cherylben mintha egyszerre megállt volna az ütő, félénk arckifejezéssel keresze a pillantásomat. 

- Mielőtt az a férfi azt tette, azt mondta, kéne egy kutya, hogy megvédjen. Azt mondta, hogy a szüleim megengedhetnék, hogy Dexter, a kutyám, itt legyen velem. 

A társam mély levegőt vett, az egész tartása megfeszült, miközben laposan pillantott volna rám. Bizalmasan lépett közelebb a lányhoz, az egész arcával üzente felé, hogy megbízhat benne, de ha soknak érzi a közellétét szóljon. Cheryl csak félénken biccentett. 

- Van olyan férfi az életében, akinek mesélt a kutyájáról? 

A lány óvatosan elmosolyodott, de az a görbe mindent elárult, nem beszélve arról, amikor felém fordítva az arcán bensőségesen megszólalt. 

- Semmilyen tapasztalatom sincs a fiúkkal. - Derek összepréselte az ajkait, röviden hümmögött, mire a főiskolás határozottabban kezdett beszélni. - Nem beszéltem róla senkinek, Morgan ügynök. 

Derek alkarjára kulcsoltam az ujjaimat, mire azonnal rám kapta a pillantását. Finoman intettem neki a fejemmel egy távolabbi pad felé, ő viszonozta a gesztusomat, mielőtt kihúzta volna a karját az érintésem alól és diszkréten elvonult volna. 

- Szerintem pihenjünk egy kicsit, jó? - A hátára tettem a kezem és a tűző nap kellős közepén lévő fehérpadhoz vezettem. 

Napsütéses idő volt Daytonban, de nem az a kibírhatatlan forróság, amitől megkergült az ember. Bár ha azt néztük, semmiféle meleget nem bírtam jól, így a legkisebb hőmérséklet emelkedés vagy enyhe nyári időjárás is képes volt kikészíteni. Nem tehettem róla, mínusz fokokban nőttem fel és abban az évben az volt a leghidegebb éjszaka, amikor megszülettem. 

- Nem szeretem a meleget - ecseteltem neki. El kellett nyernem a teljes bizalmát. - Alaszkai vagyok, akkor tudtam meg milyen egy igazi nyár, mikor egyetemre jártam Virginiában. De néha, hogyha nincs kánikula, jó érzés, ahogy érkezik a D-vitamin. 

Szorosan keresztbe fonta a karját a melle alatt, mintha meg akarta volna akadályozni a testét attól, hogy darabjaira hulljon. 

- Tudja Jones ügynök, néha nehéz koncentrálnom.

- Tudom - bólintottam. - És hívj nyugodtan Khalnak. Mindenki így tesz. 

- Khal? Mint a Khaleesi rövidítése? - lepődött meg, mire bólintottam. - Mint a Trónok Harca könyvekben? 

Akaratlanul is kibukott belőlem egy rövid nevetés, mire Cheryl is szélesen elmosolyodott. 

- Igen, mint a Trónok Harca könyvekben - bólogattam. - De alapvetően, mikor én születtem még ilyen nem volt, és ez egy ritka inupiaq férfi névből ered. 

- Maga inupiaq indián? 

- Apai ágon akadnak a felmenőim között inupiaq-ok és inuitok is - helyeseltem. - De már nem tartjuk a hagyományokat, nagyon rég kihaltak. A nagymamámról még valamennyire megmondható, hogy őslakos, de nem él kifejezetten csak aszerint. A tesvéreim és én már rég nem vagyunk tipikus indiánok. 

Biccentett köszönete jeléül, és hogy megértette, mielőtt elfordult volna tőlem. 

Legalább néhány pillanat erejéig sikerült elvonnom a figyelmét. 

- A rendőrök úgy tesznek, mintha, mivel életben hagyott, nem tette volna tönkre az életem. 

- Beszélt valakivel erről? 

- A főiskolának saját plébánosa van - hajtotta le a fejét és elbambulva fixírozta azt, ahogyan az ujjaival játszott. 

- Mármint egy nővel. 

- Lehet, hogy jó ötlet lenne - sóhajtott, mielőtt felnézett volna és a járkáló diákokat pásztázta volna. - Annyi életet tett itt tönkre. Amikor elmentem az orvoshoz, azt mondta, nincs komoly sérülésem. 

- Úgy érzi, hogyha súlyosabb sérülései lennének, jobb lenne? 

- Nem tudom - a hangja elcsuklott és láttam, hogy egy kósza könnycsepp kicsordult a szeméből. 

- Nézzen rám, Cheryl! - kértem tőle. - Ha fegyverrel kényszerítik arra, hogy adja át a tárcáját, az a legjobb, ha megteszi. Azt tette, amit kellett, hogy túlélje. Nem számít, ki mit mond magának. Érti? - Az arcára szorítva a kezét tört ki belőle a zokogás. Automatikusan átkaroltam és magamhoz húztam. - Ssh, semmi baj! 

Semmi baj - ez az egyik legnagyobb hazug szó, amit ilyenkor mondani lehet valakinek is. 

×××

A kicsinyke, de annál inkább megtömött bőröndöm Derek kezében volt a saját utazójával együtt, amikor bezártam volna a kapott szolgálati terepjárót. 

- Menjetek aludni! - utasított mindenkit Hotch. - Holnap sok dolgunk lesz. 

- Alig várom, hogy lefeküdhessek - sóhajtottam vágyakozóan, mire Derek csak kinevetett, én pedig oldalba böktem. - Hé! 

Alig néhány autó parkolt a mélygarázsban, többnyire sötétszínűek és terepjárók, esetleg SUV-k. Félhomály uralkodott az egészen, alig egy-két lámpa égett a sarkokban, azok is elég erőtlen, gyenge fénnyel. Rajtunk kívül senki nem járkált, mintha egy szellemváros lett volna, kihalt és ócska az egész. 

A gondolat hirtelen ütött meg, mikor már félúton jártunk a lift felé. Megtorpantam, Derek észre se vette, csak ment tovább Spencerrel társalog valami olyanról, ami az ügyhöz egyáltalán nem kapcsolódott, én pedig a táskámba néztem. Hosszú perceknek tűnő másodpercekig kutakodtam, fejben pedig már el is átkoztam magamat. 

A hangos csörömpöléstől, ami tőlem nem messze hangzott fel megugrottam. Hátrapillantottam a vállam felett, az egyik autó melletti mozgás miatt, pedig teljesen megfordulva szólásra nyitottam a számat. 

- Hé, minden oké? 

Összerándultam Derek hirtelen közelségétől és mély hangjától, ami közvetlenül mögüllem jött. Annyira a sötét sarokra koncentráltam, hogy észre sem vettem, hogy visszasétált hozzám. Haragosan pillantottam rá, de ő csak aggodalmasan csillanó szemmel felvonta a szemöldökét. 

- Ó, csak a kocsiban hagytam a szemüvegemet - húztam el a számat. 

- Jó, visszakísérlek - intett szabad kezével az autók felé, majd egy vállrántással igazította vissza az utazó pántját. Még vetettem egy pillantást a mozgolódás és a csörömpölés hangjának iránya felé, de akkora már egy halvány árnyékot sem láttam ott. - Nem, nem kell, inkább menjünk aludni. Hulla vagyok! 

A társam biccentett és felém nyújtotta a kezét, ami készségesen elfogadtam. Igyekeztem Derek meleg tenyerére gondolni a kézfejemen, nem pedig arra a hidegrázó érzésre, hogy valaki márpedig igen is bámul a sötétből. 

×××

- Még mindig nem vagy hajlandó elmondani, mi volt a baj odalent? - kérdezte, miközben különböző helyszíni fotókat és újságcikkeket raggasztott a tükörre. 

A saját ágytérfelem szélén ültem, már törölközőbe csavarva és a vizes hajam kifésülésével küzdöttem. Érdekes módja a félelmem kezelésének, hogy azonnal lezuhanyzom - mintha bárhogyan is lemoshatnám magamról. 

- Már mondtam, Der, semmi sem volt, csak a kocsiban hagytam a szemüvegemet. 

Megtámaszkodott a tükör alatti komódon, és tipikusan azt a nézését vette elő, ami azt üzente, hogy 'Engem, Derek Morgant, nem tudsz átverni'. A plafon felé fordítottam a pillantásomat, mire felsóhajtott.

- Jól vagy? 

- Ja, miért ne lennék? - ráncoltam a homlokomat. Ciccegve jött közelebb és huppant le velem szembe, ujjai a combján doboltak. - Tényleg jól vagyok, nem kell így nézned rám. 

- Nem akarsz beszélgetni sem? - neki is összeszaladt a szemöldöke, miközben igyekezett az arcomon tartani a tekintetét; tudtam, mennyire nehéz is neki és ez megmosolyogtatott. 

- Ne analizálj, Derek. 

- Lelőttek a saját lakásodban. - A "saját" szót fájdalmasan megnyomta. Csaknem összerezzentem tőle. Hetek óta szóba sem került közöttünk ez, mert tudta, hogy akár egy időzített bomba is lehetek. Mégis, pont ezt az alkalmat választotta arra, hogy felhozza. - És bár én tudom min mentél keresztül, úgy jöttél vissza a csapathoz, mintha semmi sem történt volna. Babám, én egyáltalán nem akarlak analizálni. Segíteni akarok, mert még mindig nem vagy jól. - Csupán újból felvontam a szemöldökömet. - Hallgatlak! 

- Pontosan tudod mi történt aznap. 

Nagyon erősen kellett koncentrálnom arra, hogy egy pillanatra se csukoljon meg a hangom. Nem akartam erről beszélni, nem akartam erre gondolni és pláne nem akartam azt, hogy a törölköző fölött kilógóműtéti heget úgy vizslassa, mintha bármelyik pillanatban vér fakadna belőle. Nem akartam, hogy egyáltalán ránézzen - undorító volt és én is annak éreztem magam tőle. 

- Ezeket a nőket ugyanúgy a saját otthonunkban támadják meg - a kezem után nyúlt és én hagytam neki, hogy az ujjait az enyémek köré fonja. - Mondd el még egyszer, mi történt aznap. 

Nyeltem egyet, egy előrebukó sötét tincsemet kisepertem volna a szememből. Felemeltem a kezét és mutatóujját kiegyenesítve a pont oda nyomtam, ahol a golyó belém mart hónapokkal ezelőtt. Belém égett a helye, holott én már csak összevarrva láttam az egészet. Az ádámcsutkája megremegett, amikor erősebben nyomtam a bőrömbe az ujjbegyét. 

- Miután lelőtt, belenyúlt a sebembe, hogy a véremmel írhasson a falra. Alig voltam magamnál, de éreztem, ahogyan belenyúl. Újra és újra - nem mertem pislogni, mert tudtam, ha megteszem kicsusszan az egy könnycsepp, ami már szúrta a szememet. - Előfordul, hogy még mindig érzem. 

- Khal - elhúzta a kezét a sebemtől és megsimította az arcomat. - Az a rohadék meghalt. Te viszont itt vagy. Te győztél. 

Megengedtem magamnak egy levegős nevetést, majd belesimítottam az arcomat a tenyerébe és csak mosolyogtam, amikor előhajolva hosszú csókot nyomott a homlokomra. 

- Feküdj le, én is mindjárt jövök. 

×××

- Kikér pocsék kávét? - emelte a társam a frissen lefőzött italt, miközben Hotch kiosztotta az általunk összeállított profilozói aktákat. 

Az este, amikor Derek visszaért a zuhanyzásból, még mindig törölközőben ülve talált az ágyon, a jegyzeteimmel és ugyanazon akta három, más-más oldalon kinyitott, példányával. Akkor csak bocsánatkérően lebiggyesztettem az ajkamat és elnézést kérésül röviden megcsókoltam, mielőtt hadarni kezdtem volna neki mire jutottam abban a húsz percben, amíg ő lefürdött. Mikor most ránéztem, a sötét karikákkal a szeme alatt tudtam, hogy átkozza a pillanatot, amikor nem csak befeküdt az ágyba és hagyott engem egyedül csöndben dolgozni. 

- A tettesünk klasszikus megerősítésre vágyó erőszaktevő. Más, mint az erőt demonstráló erőszaktevő, aki megalázza és megfélemlíti áldozatait. És más, mint a bosszúálló vagy szadista támadó, mert azok támadásai alkalomszerűek és nagyon brutálisak - felálltam, miközben beszéltem és heves kézmozdulatokat tettem.

- Ez azért fontos, mert az ilyen erőszaktevő egy bizonyos áldozattípusra specializálódik - magyarázta el nekik Hotchner. 

- Arról fantáziál, hogy viszonya van ezekkel a nőkkel - tette hozzá Morgan. - Nem véletlenül talál rájuk, valamilyen kapcsolatban áll velük. Lehet a kábeles, vagy a lakatos, netán a gázóra-leolvasó. Pontosan tudja ezek a nők milyen ruhát hordanak, milyen parfümöt használnak. Ezek a részletek táplálják a fantáziáját. Kapcsolatot kell keresni a két áldozatcsoport között. Postások, kertészek, szerelők. Dolgozik-e bárki a főiskolán, aki ismerheti a többi nőt is. 

- Mivel azt hiszi az áldozataival van viszonya, valószínűsíthető, hogy egyedül él. 

- És az, hogy egyedül él, még jobban lehetővé teszi, hogy elmerüljön ebben a téveszmében - toldta meg Spencer mondanivalóját a főnökünk. 

- Az áldozatok kora között nagy az eltérés, így az elkövető korát nehéz pontosan belőni. Húsz és negyven között lehet - hadarta el még gyorsan a zseni és leszegte a fejét, amikor pár daytoni rendőr elégetlen pillantással áldotta meg. 

Épp megoldja helyetted az ügyet, seggfej. 

- Lehet, hogy olyan munkája van, amit nem tart férfiasnak. Olyan valakit keressenek, aki nem a férfi nemi szerephez illő munkát végez, például asszisztens. 

- Biztosak vagyunk benne, hogy ez a férfi valamilyen módon kapcsolatba hozható mindegyik áldozattal - fejeztem be a rövid közlést. - Köszönjük, a további fejleményekről majd tájékoztatjuk magukat. 

- Oké, kezdjük elölről! - vonta magára a figyelmet Callahan nyomozó. - Minden egyes részletet újra át kell vizsgálnunk. 

××× 

- Hé! - köszöntötte a többieket Derek, mire én is felkaptam a fejemet. 

- A másik két harmincas áldozat a támadás előtt öt nappal mindketten felkerestek egy meddőségi klinikát - közöltem velük. - Egészen pontosan ugyanazt a meddőségi klinikát. 

- Garcia nézze át az alkalmazattok adatait, olyan férfit keresünk, aki ott dolgozik vagy hozzáfér az aktákhoz - utasított minket Jason.

- Már felhívtam - bólintottam. - De azt nem értem, hogy miért öt nap múlva támadt. Alicia-nál csak két nap telt el. 

- A leggyakoribb megtermékenyítéseknél használt hormongyógyszer a klomifen. A klinika akkor dönt az inszemináció mellett, ha a páciens megkapta a kúrát - hadarta Reid. 

Értem én, hogy zseni és fotografikus a memóriája, de fura, hogy mennyit tud még a mesterséges megtermékenyítésről is. 

- A tettes az inszemináció előtt kell akcióba lépnie, hogy ő lehessen az apa - tette hozzá Derek és egy féloldalas vigyort villantott felém, ahogy leült az asztal szélére, ami mellett én is ücsörögtem. 

- Muszáj volt pont így fogalmaznod? - súgtam neki, miközben megböktem az oldalát, ő viszont csak vigyorogva megcsóválta a fejét. 

- Teherbe akarja ejteni őket - bólintottam. - A fantázia ugyanaz maradt, csak más úton valósítja meg. 

A hideg is kirázott a gondolattól, hogy egy beteg állat azért erőszakolt nőket, mert "segíteni akart" rajtuk, vagy éppen apa akart lenni. Annyi más sokkal egyzserűbb, kevésbé beteg és legalis útja lenne annak, hogy gyerek legyen - de egy pszichológiailag kóros elme ezeket nem fogta fel. 

- Ez megmagyárazza miért változtatott. Először vallásos lányokat támadott meg, akikről úgy vélte, nem vállalnák az abortuszt - szólaltam meg újra. - Mikor Shelley öngyilkos lett, úgy döntött olyan nőket keres, akik teherbe akarnak esni. 

- A tettes tudta, hogy Shelley Norvell terhes volt. Tehát figyeli a volt áldozatait. 

Figyeli az áldozatait. 

Az esti beszélgetésünk minden egyes pillanata újra bevillant a fejemben, ahogy a támadásom éjszakája is. Fantomfájdalomként nyillalt a tüdőmbe és a varratomba az érzés, mintha valaki ismét mélyen belenyúlna, miközben az elrévedés és epilepsziás roham veszélye egyre inkább magába rántott. 

- Khal! - Derek előttem guggult, mindkét kezét fel-alá futtatta a combomon. Megráztam a fejem és rákaptama  tekintetem. - Már vagy háromszor szólt neked Gideon. 

- Bocsánat, kicsit elbambultam - hazudtam Morgan mindentudó pillantásának kereszttüzébe. Jason gyanakvó pillantással végigmért, majd gyorsan elhadarta, miért és mit mondjak Callahannek telefonban. - Rendben van.

Nagyon sürgősen ki kell vernem a fejemből ezt az egészet. 

×××

Biztos voltam benne, hogy átléptem az ohiói sebességkorlátot, de nem érdekelt. Az agyvizem forrongott, a lábam remegett a gézpedálon és még akkor is olyan erősen szorítottam a kormányt, amikor lehúzódtam az út szélére. A kelletténél jóval erősebben csaptam be a vezetőülés felőli ajtót, miközben a tekintetemet végig Dereken tartottam, aki Callahannel társalgott valamiről. 

Csaknem felrobbantam, amikor megálltam mellettük és frusztráltan csípőre vágtam a kezemet. 

- Mit csináltak az emberei? - kérdeztem tőle élesen. 

- Tessék? 

- A rendőrei odakint voltak, miközben bent megerőszakoltak egy nőt! - mutogattam az ajtó felé. 

- Khal - figyelmeztetett a társam, ahogyan felém lépett, félig kitakarva a helyi nyomozónőt. 

- Kopogtak, nem nyitott ajtót - magyarázta felszegett állal. Legszívesebben felpofoznám. - Nem volt okuk betörni a házba. 

- És simán elsétáltak? 

- Üzenetet hagytak a nőnek, hogy hívja fel a rendőrséget. Talán valami mást kellett volna tenniük? 

- Közvetlenül azután az üzenet után, amit ez a mocsok hagyott, hogy mindjárt lecsap! 

Csak akkor realizáltam, hogy kiabálok vele, amikor Derek a derekamra tette a kezét és eltolt Maggie Callahan közeléből, aki sokkal jobban kikelve magából ordibált vissza. 

- Khal, mi a francot művelsz? 

"Amit tudtak megtettek."

- Komolyan ezzel nyugtatja magát? - horkantottam, majd miután a társam felé is vetettem egy gyilkos pillantást a ház bejárata felé indultam. 

- Khaleesi! 

- Komolyan, Morgan? - fordultam visszafelé. - Már megint a teljes névvel jössz és úgy teszel, mintha nem lenne igazam? Talán akkor költöztesd őt magadhoz. 

Abban a pillanatban, amint kiszaladt a számon tudtam, mekkora butaság és hiba is volt ilyesmit a fejéhez vágnom. Arról a sértettségről és fájdalomról nem is beszélve, ami megvillant a szemében, amikor, ellentétben minden összekapásunk után rögvest, nem kértem tőle bocsánatot, vagy esedeztem érte, hogy hallgasson meg. Sosem kapta fel a vizet annyira, ne tett volna így, és sosem maradtunk haragban. 

A támadás óta csak bántom őt. 

×××

Fogalmam sincs miért mentem bele ebbe. 

A női rendőr a blúzom belsejéhez rögzítette a mikrofont, míg a másik a melltartóm merevítőn tekerte végig a drótot. Fájdalmasan közel nyúlkáltak a sebhelyemhez, kellemetlenül feszengtem tőle, hogy bárki is láthatja. Derekhez már hozzászoktam, azon kívül, hogy még mindig undorítónak találtam a testemet amiatt a tízcentis vágás miatt. A rendőrnő biccentett, hogy fentebb gombolhatom a felsőmet, amit gyorsan, remegő ujjakkal megtettem. A társam velem szemben ücsörgött, aggodalmasan méregetett, de a másfél órával ezelőtti szavaim miatti fájdalom még ott volt a szemében. 

- Mi a sztorim? - nyeltem egyet, ahogy a vállam felett vetettem egy pillantást Gideonra. 

- Jogi asszisztens vagy, harminchárom éves, elvált.

- Nem lesz egy kicsit túl fiatal neki? - kérdeztem vissza. 

- Ha azt mondjuk harminchat éves vagy, amint meglát nem hiszi el - jegyezte meg Morgan egyfutó mosollyal az arcán. 

- Két nappal visszadátumoztuk a kérdőíved, hogy a tettes úgy érezze nagyon kell sietnie. 

- A pasasnak új áldozat kell. Ha meglátja az adatlapod rögtön rád kattan - magyarázta Derek, felállt, hogy közelebb jöhessen hozzám és megigazította a galléromat, ami alól egy picit kilógott a mikrofon egyik drótja. - Ki tudná érte hibáztatni. 

- Sajnálom az előbbit, én... 

- Hagyd, hogy lásson téged! - utasított Hotch. - Ki kell figyelnie mikor vagy egyedül, mikor hívsz át barátokat. Akkor tör be, amikor a nők nincsenek otthon. Muszáj elhagynod a házat. 

Megértésem jeléül bólogattam, az emlékezetembe pedig berobbantak az emlékképek a támadásom estélyéről. "Akkor tör be, amikor a nők nincsenek otthon" - a hideg is kirázott a gondolattól, hogy valaki megint ilyesmit műveljen velem. De viszolygásom ellenére tudtam, hogy készen állok - túl kellett lendülnöm a félelmemen, nem retteghettem mindegyik alkalommal, amikor egyedül maradtam mondjuk a házunkban. 

"Szabályok, Jones ügynök, ezek csak szabályok. Nem tiszteli a szabályokat?"

- Csak annyi kell, hogy bejusson a házba - a társam végigsimított mindkét oldalamnál a felkaromon. Diszkrét, mégis eléggé intim ahhoz, hogy tudtomra adja, mindennél jobban vigyáz rám és bízik bennem, meg tudom csinálni. - Ha betörésért elkapjuk, megszerezhetjük a DNS-ét, és a miénk. 

Hotch a kezembe adta a telitáras fegyveremet, amit a táskámba süllyesztettem, elég mélyre, hogy ne látszódjon, de mégis annyira közel a markolatot a nyílástól, hogy bármikor előránthassam.

- Még valami - tette hozzá Gideon. - Ne a fegyvereddel mászkálj! Ha meglátja, elveszíthetjük. 

Kicsit pánikolva fújtam ki a levegőt, igyekeztem magamat megnyugtatni, miközben bólintottam. 

- Jól van. 

- A házban tartsd olyan helyen, ahol könnyen eléred - adta a további utasításait. 

- Én a ház előtt leszek, Hotch és Gideon a sarkon parkolnak majd a furgonnal. Ne felejtsd el, hogy be vagy drótozva, végig veled vagyunk. - Megállás nélkül bólogattam, végig a blúzom gombjaival babráltam, újra meg újra ki- és begomboltam. - Hé - vonta magára a figyelmemet az afroamerikai ügynök. - Okés? 

Bizalmasan lépett hozzám közelebb, végigsimított az arcomon és belebújtam a tenyerébe. Remegtek az ujjaim, amikor a kezére tettem a sajátomat. 

- Persze - bukott ki belőlem egy levegős sóhajjal együtt. - Készen állok. 

A másik két kollégákról tudomást sem véve hajolt közelebb, hogy röviden megcsókoljon, majd szorosan magához húzott. Ő is tudta, mennyire a félelmemmel küzdök, és hogy a gyomrom is kavarog, remeg minden porcikám ettől a bevetéstől. 

- Vigyázok rád, cicám, nem lesz semmi baj. Ezúttal végig veled leszek. Nem hagyom, hogy még egyszer bántódásod essen, ezt ugye tudod? 

Tudom, Derek, tudom. 

×××

Talán soha nem parkoltam még olyan görcsösen, mint akkor, amikor bekanyarodtam a bejáróra és leállítottam a motort. Megigazítottam a szoknyámat, amikor kiszálltam az autóból, a lehető legnyugodtabban igyekeztem lezárni azt és magabiztosan sétálni a bejárathoz. Még a bokám is meg-megremegett a magassarkúban, amikor a kulcsokkal babrálva kinyitottam a zárat. 

A hátamat a bejárati ajtónak támasztottam, a hajamba toltam a napszemüvegemet és mély lélegzetvételekkel próbáltam csillapítani a torkomban dobogó szívemet. A szapora pulzusom dobolt a fülemben, megfájdította a fejemet, de muszáj volt lecsillapodnom. Az áldozatokra gondoltam, emnnyi nőnek és lánynak szerezhetek ezzel elégtételt. Az ajtó melletti szekrény legfelső fiókjába tettem a fegyveremet, mielőtt még egyszer a függöny mögül egy pillantást vetettem volna az utca túloldalán álló fekete terepjáról. A sötétített üvegeken mögött tudtam, hogy Morgan ott van és akcióra készen feszül meg az összes izma egész testében. 

Remegő lábakkal ültem le a kanapéra és a tenyerembe temettem az arcomat. Szüntelenül játszódott le a fejemben a rám szegezett fegyver képe, a hang, ahogyan a szabályokról magyaráz nekem. 

Muszáj volt a konyhai csap fölé hajolva megmosnom az arcomat. A vérnyomásom az egekben volt, ideg rántotta görcsbe a gyomromat minden egyes hosszúra nyúló másodperccel. 

Nem tudtam visszaidézni, pontosan mivel ütöttem el az időt, de a következő pillanatban már a reluxával babráltam a kinti sötétség miatt. Zenét kapcsoltam és félárbócra eresztette szemhéjakkal dőltem hátra a fotelben. Még mindig kerülgetett a hányinger, pedig tudtam, hogy még a házban sincsen az elkövető - azóta nem léptem ki a bejárati ajtón, hogy koradélután megérkeztem. 

Összerándultam, amikor megszólalt a töltőállomásra tett mobiltelefon. A helyemen ülve figyeltem, amíg csörgött, majd mikor abbamaradt a rikácsolás, visszadőltem. A tarkómon égnek állt a hajam, minden idegszálam megfeszült. 

Érzem, hogy a közelben van. 

Az ösztöneim sosem csaltak. A komódhoz sétáltam és elővettem a fegyveremet. A csípőmnél dugtam a szoknyámba a fegyvert, a blúzom lenge anyaga takarta a markolatot. Mély levegőt vettem, mielőtt szélesre tártam volna a bejáratot, a kulccsal babráltam egy keveset, mielőtt bezártam volna magam után. A ház előtt szürke Jeep még inkább felfordította a gyomromat. Az autóhoz sétáltam, sötétszürke Sedan, túl alacsony és családanyás az én ízlésemnek. 

Tudtam, hogy Morgan minden apró megmozdulásomat figyeli, de az a pillantás, ami végigfutott az egész alakomon... a hideg kirázott tőle. 

Ő az, biztos vagyok benne, hogy ő az! 

Előhúztam a fegyveremet, miközben a leghatározottabb lépteimet elővéve megindultam a Jeep felé. Bajusz és nyakközépig érő haj, és az a tekintet... egy meghasonlott, beteg ember tekintete. 

- FBI! Emelje fel a kezét, hogy lássam! - Úgy tette, ahogy kértem, rezzenéstelenül tartottam a célkeresztet a homlokánál, miközben kinyitottam az ajtót és a fejemmel intettem. - Szálljon ki a kocsiból! Le a földre! A kezét a háta mögé! - A térdem a derekába vésődött, ahogyan összefogtam a két csuklóját a háta közepénél, a fegyverem csöve a tarkójába mélyedt. Össze-vissza habogott, egy szavát sem értettem jól. - Ó, fogja már be! 

A szemem sarkából láttam, hogy Hotch benyúl az anyósülésre és valóban előhúz egy laminált térképet. Vészcsengőnek kellett volna megszólalnia a fejemben, de nem történt meg. Nem létezett, hogy elrontottam, tudtam, éreztem, hogy őt keressük. 

- Khal! - Derek elkapta a könyökömet, annál fogva fordított maga felé.

- Az ösztöneim nem csalnak Morgan! Biztosan ő az. 

Tisztában voltam vele, hogy csak azért nem szidott le, mert a pánifélelem összes ismertetőjegyét leolvasta az arcomról. 

×××

A rendőrség női mosdójában öltöztem át, tizenöt percnél nem voltam tovább, de ami fogadott... Ritka alkalom volt, hogy olyan dühösnek éreztem meg, mint akkor. Leesett állal figyeltem, amikor az ügyvédje noszogatásával William Lee a kijárat felé igyekezett.

- Nyugi - lépett mellém Morgan. 

Méghogy nyugi!

- Elengedtétek? 

- Nyugi, Khal - próbálta elkapni a kezemet, de elrántottam előle. 

Dühösen meredtem fel rá, de egy sztoikus arckifejezésű kőszobor nézett vissza rám. 

- Azok után, amit tett? - szinte köptem a szavakat. 

- Azért távozhatott, mert te bepánikoltál - jelent meg Hotchner a társam mögött. 

Derek automatikusan elállt előle, immár Aaronnal néztem farkasszemet. Családottság és egy csöppnyi harag ült meg a szemében, miközben engem figyelt. 

- És higgyem is el, hogy vigyáztok rám? 

- Ezzel mire célzol? - rökönyödött meg.

- Mikor legutóbb hazaküldtél, Hotch, lelőttek! - vágtam hozzá. - A saját lakásomban, lelőttek, mert te hazaküldtél! 

Dühösen böktem a mellkasa felé, könnyek szúrták a szememet. Valaki erősen megragadta a felkaromat, ujjak vájtak a húsomba, miközben egy sötét helyiség felé toltak. Gideon volt az. Maga elé engedett, majd higgadtan csukta be maga mögött az ajtót. A sarkamon megpördülve fordultam vissza hozzá, felvontam a szemöldököm. 

- Meg kell nyugodnod - közölte finoman. Felhorkantottam a szavait hallva. - Amíg lehiggadsz, gondold át a munkádat. Miért vagy itt, miért ezt választottad, mire vagy képes. Min mentél keresztül, már gyerekkorodban is.

- Ahhoz neked semmi közöd! 

- Gondold át, miért vagy itt, miért ezt választotta, min mentél keresztül és mire vagy képes - ismételte meg még egyszer, teljesen figyelmen kívül hagyva a szavaimat. - Megértettél? 

Biccentettem és egy gunyoros mosollyal az arcomon vágtam ki az ajtót. Derek ott várt, kissé riadtan pásztázta az arcomat, de csak elrántottam előle a karomat, amikor utánam akart kapni. Friss levegőre vágytam. 

A rendőrség hátsó parkolójában támaszkodott a fekete terepjárónak, éppen a cigim felénél jártam, amikor megint éreztem. Valaki figyelt, az a pillantás a velejéig romlott volt. 

- Ezt csinálja, Lee? - tettem fel a kérdést hangosan. Valaki megugrott az autó faránál, beleütközött a fémbe, ami megkondult. - Lesben vár rájuk, amíg hazaérnek? 

- Nem lenne szabad itt lennie - válaszolt, amikor végre előbújt és két-három méterre állt meg tőlem. - Itt kint, egyedül. 

- Talán fegyver nélkül nem mer beszélni egy nővel? - pislogtam rá mímelten. - Mindketten tudjuk ki maga, és soha többé nem bánthat egyetlen nőt sem. 

- Sose bántanám őket! - rivallt rám. - Ezt maga is nagyon jól tudja, Jones ügynök, ezért engedtek el. 

- Én senkit sem engedtem el!

Végigmért, éhes ragadozóként minden egyes porcikámat vizslatta. Megremegett a térdem attól, ahogyan rám nézett, és egyáltalán nem a jó értelemben. 

- Maga - lépett közelebb, én pedig még inkább a terepjáróhoz simultam. - Maga nagyon csinos. 

- Mit mondott? 

- Miért választott ilyen veszélyes munkát egy ilyen csinos, fiatal hölgy? - még egy araszoló lépés. A tekintete végigfutott a parkolón, valószínűleg azért, hogy megbizonyosodjon arról, tényleg egyedül vagyunk. Még soha nem fagytam le ennyire. - Kellene egy férfi, aki vigyáz magára. 

- Ahogy maga vigyázott azokra a nőkre?

Gyerünk, gyerünk, még egy kicsit, csak még egy kicsit beszélj és gyere közelebb!

- Talán megpróbál vallomásra bírni? - kérdezett vissza. - Tudja, hogy ezt nem teheti, ahogyan azt is, hogy kizárólag maga miatt engedtek el. 

- Miért jött? 

- Azért - lépett közelebb, én pedig már az ajtókilincsére markoltam rá, amikor teljesen az arcomban volt. - Azért, hogy kicsikarjam magából azt a köszönömöt, amit megérdemlek a tetteimért. És hogy én is köszönömöt, mondjak. Maga nélkül, Jones ügynök,még odabent lennék - az arcom felé nyúlt, hogy a fülem mögé tűrhessen egy tincset.

Megfeszítettem az államat, az egész testem beleremegett az undorba és az önkontrollba. 

- Nem én engedtem el. 

A fülemhez hajolt, az arcomat érő leheletétől végigfutott a hátamon a hideg. 

- Köszönöm - súgta. - Rengeteg nőt boldoggá tett, ahogyan engem is. De akkor még boldogabbá tenne, hogyha most helyrehoznánk az előző randevúnkat, amit maga elszúrt. 

A válla felett elpillantva, sokkal higgadtabban fújtam ki a levegőt. Mikor visszanéztem rá, egy kényszeres mosolyt kanyarítottam az arcomra. A derekamra csúsztatta a kezét - annyira, de annyira biztos volt benne, hogy egyedül vagyunk és ő sérthetetlen. 

- Hé, öreg! - a kibiztosított fegyver kattanása megdermesztette a férfit. - Két másodperce van ellépni Jones ügynöktől és a kezét a tarkójára tenni. 

William Lee halálra vált arccal meredt rám, amikor megtette, amire Morgan utasította. A társam a kezembe adta a bilincset, hogy megkaphassam azt az elégtételt, hogy én tehessem a rohadék csuklójára. 

- Szóval - kezdtem, ahogyan összekattintottam a zárat. - Hogy is van az, hogy nem bírom vallomásra kényszeríteni?