K h a l e e s i   J o n e s 

××××××

Michael Earlson élete végéig csücsülhet börtönben, ha enyhe az ítélete, akkor is. Tömérdeknyi gyermekpornó birtoklása, emberrablás és árusítás. Ha jóindulatú a bíró, akkor se hagyná el a fegyház falait élve. A „Peter"-ügyet sikerrel zártuk le, sok-sok év után visszakerült a biológiai édesanyjához és talán, bár sajnos nem valószínű, még lehet normális gyerekkora. Kívánjuk neki a legjobbakat. 

Lassan két hét telt el az eset lezárása óta, mellé pedig akárhogy húzzuk vonjuk, pontosan arra a napra esett az első évfordulója annak, hogy hivatalosan a Viselkedéskutató Egység tagja lettem. Hogy milyen napra? Akkora, amikor Floridába kellett utaznunk. A munka anniversariuma mi mással is telhetne, mint munkával? 

- A zene nem külön sávon van, a háttérben szól - jegyezte meg Aaron, szépen módjával feldolgozva a tényt, hogy nyugtunk sem lesz egy darabig. - Ha lehalkítjuk, a felvételen szereplőket sem halljuk. 

- Garcia nem tudná szétválasztani - a párom hangjában már érezni lehet az eldöntendő kérdés emelkedését, de állandóan öltönyben flangáló kollégánk félbeszakította.

- Már dolgozik rajta! 

- Ha meghallgathatjuk, hogy beszél az áldozattal megtudjuk, kivel van dolgunk - fejezte be a gondolatmenetét. 

- Mit tudunk Laura Clemensenről? - szólalt fel a sarokból Gideon.

- Húsz éves, a Floridai Egyetem másodéves hallgatója. Valószínűleg ő az ötödik áldozat egy nemi erőszak és gyilkosság sorozatban - sorolta JJ, és a feltételezés első felénél egyenest rám pillantott, egyértelműen utalva az első számú szakosodásomra. - A nőket kocogás közben vagy parkolókban támadták meg. 

- Mikor jelentették be, hogy eltűnt? 

- A szobatársa azt hitte, hogy hazament - ismertette az egyik véget. - De a családja pedig azt, hogy az egyetemen van. Nagyon jó kapcsolatban voltak, minden vasárnap hazament. 

- Öt napja nem járt otthon, azóta senki sem látta - sóhajtott fel Hotchner. 

- A felvételen nem ölik meg - dőlt az asztalra Derek. - Az orvosszakértő szerint a többi áldozatot a haláluk előtt hetekig kínozták. Azt kell feltételeznünk, hogy a lány még él. 

- A legjobban kell reménykednünk - kapcsolódtam be én is az akta átolvasása után. Minden szempár rám irányult, szinte éreztem a rám nehezülő terhet, azt, hogy mennyire görcsösen akarnak hallani egy szakvéleményt. - Viszont ha ez a szemét így fojtatja, már nem sokáig egzisztál. 

Jason és Spencer bólintottak, a társam felém fordult egy halovány mosollyal az arcán. Észlelte a zavaromat, meg akart nyugtatni, így felállt és a széke mögé sétált. A vállamra helyezte mindkét kezét, a hüvelykujjával aprócska, nyugtató köröket írt le a vékony blúzomon. 

- Egy valamit nem értek - kezdte körülbelül fél perc után. - Ha ez az ötödik áldozat és a második DVD, miért csak most hívtak minket?

- Az áldozat családja két hónapja kapta ezt a DVD-t - nyomott le egy gombot a parányi távirányítón, elindítva ezzel az egyik brutális videót. - Azt hitték új nyomokat találnak majd, de még több kérdés merült fel. 

- Lehalkítanád?

- Az elkövető egyre agresszívabb - lépett elő csapatunk doktora. - Eleinte csak az áldozatot támadta meg, most már a család ellen is pszichológiai támadást indít. A gyilkosság maga már nem elégíti ki szadista vágyait, ezért pánikot kelt, ettől elégül ki. A szadista gyilkosok általában nem ismerik az áldozataikat, a támadónak könnyebb egy ismeretlen megkínozni. 

- Támadóknak! - kötött bele az idősödő profilozó. - Ez a férfi ezt nem csak magának csinálja. Közönség előtt játszik. De nem a családnak - hevesen megrázza a fejét és Jennifer felé nyújtja a tenyerét, aki készségesen odaadja neki a kapcsolót. Az elejére tekeri a felvételt és újraindítja. - Valaki nézi, olyan akinek tetszik, amit csinál. Csodálja a szadista képességeit. 

- A bűntársak gyakran videóra veszik a cselekvést, hogy később is átélhessék - kortyoltam bele a kávémba. - De biztos, hogy ketten vannak? - Meredten bámultam a képernyőre szemüvegem mögül, amikor feltűnt valami, ami az eddigi három végignézésnél nem. - Biztos - válaszoltam meg a saját kérdésem. - Tekerd vissza Gideon, kérlek! Ott! - böktem a képernyő felé a kellő pillanatban. - Mozog a kamera. Az egyik kínozza a lányt, a másik felveszi. Az úr és a szolga. 

A figyelmük újból rám irányult, azonnal megértve a talált összefüggést a kázusban. A kimondatlanul maradt dolgok Damoklész kardjaként lógtak a fejünk fölött. Mégsem ejtett ki senki semmit a száján, csak szemkontaktust létesített mindenki mindenkivel. Végül Hotch azt mondta:

- A rendőrség már két éve keresi. Két gyilkost mennyi idő alatt találnak meg? 

×××

Mark Twain szerint: "Az állatok közül egyedül az ember kegyetlen. Ő az egyetlen, aki azért okoz fájdalmat, mert örömét leli benne." 

Újra és újra átolvastam az aktát. A floridai rendőrök, az ottani orvosszakértők, helyszínelők mindenki, de tényleg mindenki szakvéleményét és meglátását. És persze az adott, megmásíthatatlan elvétve található bizonyítékokat, amik sziklaszilárd tényekként adtak valami biztos alapot számomra, amikből kétségkívül tudtam dolgozni. Lefirkantottam pár dolgot magamnak, hiába nem dolgoztunk egyedül már nagyon régóta. 

- Szép kis forduló, nem? - bökte meg az oldalam Derek. - Mindig csak a munka - döntötte hátra a fejét, ahogy pár pillanatig figyelt. - De ha te nem, akkor nekem engedd meg, hogy megmutassam neked is, mit találtam - triumvirátusként tartotta fel az ujjait. - Háromszor néz bele a kamerába két percen belül.

- A társára néz vissza - dünnyögte a főnökünk velünk szemben. 

- Két aberrált megvalósítja legszörnyűbb szadista vágyálmait - bámult ki a repülőgép kicsinyke kör ablakán Hotch. 

- Folie à deux - mondtuk ki egyszerre a doktorral. - Egy ritka pszichológiai jelenség, mikor két vagy több személy ugyanabban a pszichózisban szenved - folytatta egyedül. - Ha szó szerint értelmezzük, de egy olyan kapcsolatra is utal, amikor két ember a legrosszabbat hozza ki egymásból. 

- Az ilyen párosoknál az egyik fél mindig domináns - sóhajtottam, ahogy a mellkasom előtt összefontam a karomat. - Ő találja ki a cselekményt, az alávetett csupán segít a végrehajtásban, ha úgy tetszik, elvégzi a piszkos munkát. 

- És hogyan döntik el, melyikük gyilkoljon? - ráncolta a homlokát JJ. 

- Általában a domináns öli meg az áldozatot - pillantott rá Hotchner. 

- Miért készítenek ilyen DVD-ket?

- Ez egy közös emlék - emelte meg a vállát. - A domináns így tartja szinten az alávetett lelkesedését, hűségét. 

- A másik eleme a kontroll - köszörülte meg a torkát Morgan. - Biztosíték; ha az egyik ki akar szállni, a másik ezzel zsarolhatja. Elgondolkodtató, mi lett volna, ha ez a kettő sosem találkozik. 

- Azok a nők még élnének - nyeltem egy hatalmasat, ahogy oldalra sandítva tekintettem a társamra. 

A hirtelen felhangzó pittyegés az előttünk lévő laptopról tudatta velünk, hogy az örök és egyetlen Penelope Garcia szeretné felvenni velünk a kapcsolatot. Fogalmam sem volt, mit találhatott vagy éppen miért kereshetett, hiszen annyira nem is régen váltak el útjaink, hogy annyira mindenre fényt deríthetett volna. Ellenben viszont, a mi technikusunknál ezt sosem lehetett tudni. Átnyúltam a párom karja felett és rákoppintottam az enterre, annak érdekében, hogy fogadhassam a hívást. 

- A jacksonville-iek megtaláltak Laura Clemensen holttestét - vágott bele kérdezés nélkül. - Kirándulók bukkantak rá egy híd alatt. 

Az általa kifejlesztett szuper program segítségével anélkül megjelent az átküldött helyszíni fotó, hogy akármire is kattintottunk volna. Egy, életében gyönyörű, lány arcát mutatta közelről. Üveges, kék szeme oldalra nézett, valójában mézszőke haja most mocskosan, teljen elszíneződve terült szét körülötte. Kék és zöld foltok, rászáradt vér és piszok csúfította el az arcszerkezetét. Szörnyű állapotban volt. 

- Nem rejtik el a testeket, könnyű rájuk találni - fordítottam el a szembogaramat a képernyőről. Inkább figyeltem a munkatársaim komor ábrázatát. - Figyeljetek, Laura Clemensen alig egy hete tűnt el, ami azt jelenti, rövidül a kínzásra szánt idő. Penny, az anya tudja már? 

- Nem, még nem - rázta meg a fejét, két oldalra felcopfozott haja lebegett körülötte. 

Komoran bámult a kamerába, és szótlanul lerakta. Nem jelentette ki senki, vonásaik se mutatták, de a feszültség megtöltötte a teret. Gyorsabban kell majd dolgoznunk, és senkinek sem volt tudomása arról, mennyi minden is lesz majd a kezünk alatt, ami segít majd ebben. 

- Többre megyünk, ha szétválunk - roppantotta ki az ujjait Gideon. - Morgannel kimegyünk a rendőrökhöz a helyszínre. 

- Veletek megyek! - csaptam le a lehetőségre. - Elkellhet egy női szempár is. 

×××

Rengeteg helyszínelő és floridai rendőr lézengett a helyszínen. Nem értettem, miért kell ehhez ennyi ember. Egy inget, nyakkendőt és öltönynadrágot viselő férfi várakozott ránk csípőre tett kézzel. 

- FBI! Gideon és Morgan, valamint Jones - sorolta fel vezetékneveinket az idősödő viselkedéselemző. 

Sorban kezet fogtunk a detektívvel, mikor utoljára hozzám ért, enyhén elkerekedett a szeme, de megszorította a felé nyújtott kacsómat. Az eltelt egy év alatt már találkoztam hasonló reakciókkal, így már annyira nem is zavart. Attól függetlenül, hogy nő voltam, igenis helyt tudtam állni a fiúcsapatban. 

- Robert Portillo nyomozó - mutatkozott be illedelmesen. - Ő az ötödik áldozat két év alatt, és még mindig nincs gyanúsítottunk. 

- Két férfit kell keresni - jelentette ki határozottan az afroamerikai ügynök.

- Ezt mégis mire alapozzák?

Egyikünk sem válaszolt, hisz' a felüljáró korlátjához érve egyenest rálátást kaptunk a holttestre. Sokkalt borzalmasabban látványt nyújtott, mint a helyszíni fotón. A gyomrom felfordult, ahogy belegondoltam abba, miféle ember tehet ilyesmit egy másikkal. Nemi szervét és mellét műanyagfóliával vastagon körbetekerték, hogy semmi se látszódhasson át. Összevert arcán már a félelem se tükröződött, csupán üveges szeme meredt rám. Balját a mellkasára fektették, térde felhúzva és bokája összekötve - sok mindent megtettek a "tökéletes" elhelyezés végeztében. 

- A kínzások súlyosságára, és arra hogy felvették a bűncselekményt - köszörültem meg a torkom. Igyekeztem szemrebbenés  nélkül figyelni a hullát, ami sikerült is. Annak ellenében viszont, biztos voltam benne, hogyha akármit is ettem volna korábban, az már a helyszínt csúfítaná valahol. - Biztosak vagyunk benne, hogy több elkövető van. Vágott sebek a nyakon, a mellkason és a combokon - emeltem meg a hangom, ahogy megpillantva a lefelé vezető kis ösvényt, úgy döntöttem közelebbről is szemügyre veszem azt, ami valaha Laura Clemensen névre hallgatott. - A zúzódások színe alapján több mint száz százalék, hogy több napig kínozták. A helyszínelők szerint megfojtották valamilyen eszközzel - nyúltam a nyaka felé, ahol a nyom húzódott. - Ugyanúgy, ahogy a többi áldozatot - néztem fel két kollégámra és a helyi rendvédelmisre. 

- Itt a felvételen, a lány bal kezén van egy gyűrű - ütötte meg a fülem Gideon hangja.

- Ez minden, amit találtunk - hangzott a replika. - Alaposan átvizsgáltuk a terepet. 

- Miért kell nekik ennyi trófea? - Derek rosszalló hangja sokkal közelebbről kúszott a fülembe, mint a többieké. Felemelve a fejem, szembe találtam magam a napszemüveget viselő társammal. - Khal?

- A gyűrűt elajándékozhatták - vizslattam a kacsót, aminek negyedik ujján valóban ott tündökölt egy, még a bőrszínénél is, világosabb, vékony csík. - Mint a Green River-i gyilkos, aki az áldozatai ékszereit a kolléganőinek adta, mert felizgatta, ha látta rajtuk. 

- Miután megkínozzák a lányokat, miért ilyen helyzetben rakják ki a testet? - kérdezte felháborodottan. - A kínzás nem elég, Jones ügynök?

- Úgy tűnik nem - emelkedtem fel, és levettem a fehér gumikesztyűm. - Így még jobban megalázzák az áldozatot és annak családját. Mellé pedig, azt is sokkolja, aki megtalálja. És üzenet a rendőrség számára is - sóhajtottam, ahogy összeszorítottam az állkapcsom és csípőre tettem a kezem. 

- Mi szerint? - meredt rám értetlenül Portillo nyomozó, ahogy felkaptattunk melléjük.

- Bármire képesek vagyunk, sose kaptok el. 

× × ×

Már egy félórája visszaérhettünk a jacksonville-i rendőrkapitányságra, és én azóta gubbasztottam egy papírpohárnyi kávéval a jegyzeteim fölött. Teljes káosz uralkodott előttem: fényképek szerteszéjjel, iratok összetúrva és a noteszemben hatezer meg hatezer kérdő- és felkiáltójel, milliónyi áthúzás. Már azt sem tudtam hol és merre áll a fejem. Egyszerűen kezdett minden túl sok lenni. 

- Hé - hajolt hozzám valaki. Derek volt az. Bizalmasan a hátam közepére simította a tenyerét és a hüvelykujjával megpróbált nyugtató köröcskéket leírni. - Ha érdekel: fantasztikus voltál odakint. 

- Mondj olyat, amit még nem tudok! - vigyorodtam el szélesen, ahogy felpillantottam rá. 

Szinte sosem akadt olyan alkalom, hogy ne tudott volna jobb kedvre deríteni, ha csak pár pillanatra is. Ő volt az életvidám, én a sűrűn depresszív, vagyis hát már amikor, a bátyám szerint ezért is egészítettük ki egymást ennyire jól. 

- Hát - húzta el a hosszú magánhangzót, ahogy egy kaján mosoly jelent meg telt ajkain -, más területen is nagyon, de nagyon jó vagy, nem csak a munkánkban. 

- Most burkoltan leribancoztál? - emeltem meg a szemöldököm. Tudtam, hogy nem erről volt szó, de jól esett kicsit húzni az agyát. Szerencsére azonnal leesett neki, és nem kezdett sértett szócsatározásba velem ezzel kapcsolatban. - Szimplán fáradt vagyok, Der. Kezd sok lenni ez az egész, és hiába mentünk el a Karib-térségbe, ami tényleg fantasztikus volt, pihenésre vágyom. 

- Túl hamar jöttél vissza ehhez - biccentett, ahogy komoly gondolkozó képet vágott. - Hogy halálesettel is foglalkozz, hiszen a Peter-ügy nem erről szólt. Haza akarsz menni? - megemeltem a vállam. Pontosan ismerte, hogy nálam ez most egy határozott igennek számított. - Beszélek Hotch-csal.