K h a l e e s i   J o n e s 

××××××

 Dietrich Bonhoeffer teológus szerint: "Egy társadalom erkölcseit abból lehet megítélni, hogy bánnak a gyerekekkel."

Összesen tíz napot töltöttünk el a rögtönzött, kikapcsoló nyaralásunkkal. Ötöt Montego Bayen, Jamaicában, a maradékot pedig Kubában. Remekül megszervezte ezt a kis kikapcsolódást, szállodák, egy-két program és sok-sok együtt töltött idő. Egyek voltunk a rengeteg relaxálni vágyó fiatal különbséggel, annyi aprócska kivétellel, hogy mi nem egy rasszba tartoztunk, de ez már kit zavart? 

Ezek voltunk, vagyunk és leszünk mi, és a környezetünkben már senkit sem lep meg. A többi ember meg kit érdekel?

Derek igyekezett mindent megtenni helyettem. Mind a vakációnk alatt, mind pedig, amikor már hazaértünk. Minden helyettem akart pakolni, a ruhákat, a kis személyes tárgyaimat, már szinte biztos voltam benne, hogy mosdóba nem fog egyedül elengedni, pedig csak az emelet túlsó oldalán helyezkedik el a kis helyiség. Arra is nehezen tudtam rávenni, hogy a fodrászhoz ne akarjon elkísérni, hanem menjen be és intézze el, amiért Hotch már annyira könyörgött neki telefonon. Persze, Őmakacssága, azt sem akarta a tudtomra adni, hogy mi volt az, azzal a jelszóval, hogy: "Nem akarom, hogy idegeskedj a meló miatt!". 

Akármennyire is tartottam édesnek, hogy meg akar kímélni a munkánkkal járó stressztől, nem maradhattam örökké betegszabadságon. Főleg nem amellett, amilyen ügyet legújabbként kaptak. Emberkereskedelem az interneten, aminek tárgya egy körülbelül hatéves kisfiú, aki egy év után újra felbukkant a pedofilok site-ján. Aaron felhívott, hogy mennyire vagyok már formában - persze azonnal elvállaltam, hogy visszatérek. 

A hajam előrehúztam a vállamon, ahogy figyeltem az emeletek számának változását. Izgatottan doboltam a lábammal a lift padlóján, és reszketegen sóhajtottam, amikor egy éles hanggal kinyílt az ajtaja. Zavartabbnak éreztem magam, mint az első munkanapomon. 

Alig, hogy kiléptem az elevátorból szembetaláltam magam, egy nagyon is ismerős és magas alakkal, aki éppen zsebre tett kézzel sétált ki az üvegajtókon. Ledermedt, amikor rám kapta a tekintetét. Döbbenete ragadósan tapadt az elmémre.

- Ó, csak nem, dr. Reid? - igyekeztem oldani a feszültséget. Nagyokat pislogott, mintha csak szellemet látna, én pedig sután a feje felé intettem a kezemmel. - Jó a hajad!

- Khal, szia! - aggodalmasan méregetett, ahogy közelebb lépdelt. Valószínűleg attól tartott, hogy rohamot kapok idegességemben, de nem volt vészes. Nem szorongtam a helytől, sőt, sokkal inkább megnyugodtam, hogy visszatérhettem. - Kösz, hát, a tied is szép! - Sután viszonozta béna kis bókocskám. - Befestetted?

- Untam a világost! - Csavartam automatikusan az ujjam köré egy erősen mélybarna tincset. - Te magad vágtad le? 

- Áh, nem, dehogy - legyintett kínosan mosolyogva, majd újra a szemembe nézett. - Talán nem tetszik? 

- Jaj, dehogynem, nagyon illik hozzád! - löktem meg a karját, ahogy elkuncogtam magam az feszélyezettségén. 

- Szóval, már - célozgatott a balesetemre, és az azt követő és mostani állapotomra. - Jól vagy? 

Határozottan bólintottam, és nem az előadás végett, hanem valóban így éreztem. A lépéseket hallva, felpillantottam az éppen megérkező Hotchnerre. Szúrós tekintettel végigmért, mintha nem is ő hívott volna ide. 

- Meggyógyultál? - kérdezte kedvesen. Ismét csak előredöntöttem a fejem. - Értekeztél a pszichológusunkkal is, ahogy megbeszéltük? 

- Szolgálatra alkalmas! - csaptam össze a sarkam, ahogy komédiásan szalutáltam.

- Igaz, én hívtalak, de az orvos szerint túl korai - kezdte a tiltakozást.

- Hotch, jól vagyok! - csaptam össze a tenyerem. - Fejben is, testileg is, minden oké - mutattam fel mindkét hüvelykujjam -, ha annyira aggódtok, akkor nem viszem túlzásba az akciózgatást! Hadd jöjjek vissza dolgozni!

Sóhajtott, és bár megismétlem, ő keresett fel, a kezembe nyomva az aktát, a következőket mondta:

- Mi Clevelandbe megyünk, ti Reiddel a gyermekvédelmiseknél maradtok! - utasított, az elképedt ábrázatomat látva pedig megrázta a fejét. 

- De hisz' te hívtál, hogy kell a segítségem egy ügyben, mert ez a szakterületem! - dobtam csípőre a kezem sértődötten. Bár Dereknél ez általában bevált, nálam... nos kételkedtem a hatékonyságában. - Hadd menjek veletek, Morgan figyel rám!

Mélyet sóhajtott, ismert és tudta, hogy addig úgysem hagyom békén, amíg igent nem mond. Biccentett. 

- Gyere, visszaadom a jelvényed és a szolgálati fegyvered!

Ó, de még mennyire, hogy megjöttem, bébi!