K h a l e e s i    J o n e s

××××××

Az elrévedés átvette felettem teljesen az uralmat. Jóformán semmit sem érzékeltem magam körül - itt értem az időt, a helyet, az embereket. Mindent - vagyis semmit. Az elsuhanó táj szippantott magába. Ameddig a szem ellátott mindenhol csak betondzsungel - ez volt a méltán híres Washington DC az Amerikai Egyesült Államok fővárosa, ami az első elnökről kapta a nevét... hát, nem egy Alaszka. 

Ó, hogy nekem mennyire piszkosul hiányoznak azok a hegyek!

Derek biztosított arról, hogy menjek nyugodtan pihenjek vagy fürödjek le, amit akarok, ő lerakja a csomagokat a hálószobában és készít valami ennivalót. Csak dünnyögtem, de fel sem fogtam igazán, hogy miről beszélt nekem. Rá sem pillantottam, kerültem a tekintetét, mert féltem, hogy olyasmit mondanék, amit később megbánnék. Vagy éppen csak a mostani kesze-kusza lelkivilágomnak hála igaznak véltem. 

Már a saját gondolataimban nem tudtam eligazodni. 

Nem figyeltem túlzottan azt, hogy merre visz a lábam. Túlságosan magamon kívül voltam. A lépcsőn felérve lerúgtam a cipőimet. Egyik fele oda, a másik meg amoda, de gond nélkül mentem tovább. Be se csuktam magam után normálisan az ajtót. Nem azért, mert azt szerettem volna, hogy Morgan utánam jöjjön - hanem azért, mert igazából magamnál sem voltam. 

A normális, fizikailag és mentálisan is egészséges Khal pedig fogcsikorgatva, szem forgatva és fejét csapkodva a falba figyelhette a szerencsétlenkedésemet és azt, hogyan is hagyom el magamat lépésről lépésre. 

Egy hosszú farmeringet viseltem, nem is foglalatoskodtam nagyon a szépen levevésével. Egyszerűen az utolsó összenyomott patent felett beakasztottam mutatóujjamat és végighúztam a hosszán - halk kis kattanásokkal engedtek a kezemnek. Leráztam a karjaimról a ruhadarabot, ami a sarkam tövében landolt. Kigomboltam a rövidnadrágomat és lecsúsztattam a lábamon, majd kiléptem belőle. Összenyomtam az elől kapcsolós melltartóm kis kapcsait. A pántokat lehúztam az egyik karomon, majd a másikon - a felül hordott fehérneműm is a csempén kötött ki. Beleakasztottam az ujjaimat a bugyimba, lehúztam a lábamon, majd azt is a ruhakupac tetejére ejtettem. 

A vállam mögé söpörtem a hajamat és a zuhany alá léptem. Nem foglalkoztam azzal, hogy elálljak a vízsugár alól, mert hideg lesz elsőre, azonnal megengedtem. Egy pillanatra összerezzentem, libabőrös lett az egész testem, de további pár másodpercre múlva teljesen normálisnak hatott. A tincseim immár vizesen tapadtak a tarkómra. Csupán a társam tisztálkodási szerei voltak itt, de kicsit sem zavart. 

Egy nagy adagot nyomtam a tusfürdőjéből a kezembe, majd visszaraktam az eddigi helyére. Nem túl sietősen kezdtem el a bőrömbe dörzsölni a gélt - az orromba pedig már bele is költözött a férfi jellegzetes illata. Normál esetben megmosolyogtatott volna, de most sokkal inkább lefelé görbült a szám sarka. Amikor pedig a tenyerem a mellkasomra siklott és kitapintottam a kipúposodó heget - elvesztettem az eddig belém szorult összes önkontrollt. 

Megremegett a térdem és összecsuklottam, ott térdeltem a zuhany alatt nekidőlve a falnak és úgy zokogtam, mint eddigi életemben talán soha. Úgy éreztem, mint aki teljesen összetört és elbukott abban, hogy összeszedje magát. Ráadásul még arccal a saját szilánkjaiba is belebukott. 

A víz belecsurgott a szemembe, hiába szorítottam össze és a számba is, ahogy szaggatottan és hisztérikusan kapkodtam a levegőt. Mindkét tenyeremet a sebeimre szorítottam és folytattam a sírást. Úgy éreztem nem kapok levegőt, tudtam, hogy le kellene állnom mielőtt, ne adj Isten, rohamot kapnék, de képtelen voltam rá. 

- Minden - szipogtam magamnak. - Minden kicsúszott!

Teljesen úgy éreztem magamat akkor. Úgy, hogy minden kicsúszott a kezem közül. Elvesztettem a fonalat, túl gyorsra állítottam a futógépet és elhasaltam. Talán vissza kellett volna vennem a tempóból. 

Vajon így büntet Isten, ha létezik, amiért összejöttem a kollégámmal szembemenve a családi protokollal? Vajon így ver meg érte, mert magasról szarok apámra és a bátyámra - talán még a húgomra is? 

De hisz' annyira próbáltam jó ember lenni! Jó testvér és jó lánya lenni a szüleimnek! Tényleg az ő sújtása lenne ez az egész? 

Két kar ragadta meg a derekamat és nyúlt be a térdeim alá. Megpróbált felemelni, de én megvetettem a talpamat a csúszós talajon alattam és még az alkarjába is erősen belemartam. 

- Eressz el! - elsőnek azt hittem teljesen normális hangnemben beszéltem. Amikor a falak visszaverték a hangomat már tudtam, hogy egyáltalán nem. - Eressz el, nagyon kérlek!

- Pihenned kell - próbált nyugodtan kezelni. - Ráadásul itt meg fogsz fázni. Nyitva az ablak és jéghideg víz alatt ücsörögsz. 

- Akkor csak egy kicsit hagyj itt - döntöttem hátra a fejemet a csempézett falnak, majd az összeragadt szempilláimat lesütve pillantottam rá. 

- Adtam időt - sóhajtott, ahogy letérdelt a zuhanyzó nyitott ajtajába. Észre se vettem, hogy nem húztam be magam után azt sem és szanaszét csaptam a helyiségben a fürdővizet. - Tudod mióta vagy idebent? Fél órája, Khal. 

- Adnál egy törölközőt? - dünnyögtem neki, ahogy rájöttem, hogy valóban fázom már.

Elemelte rólam a kezét, majd kinyitotta az egyik szekrényajtót és kiemelt belőle egy bolyhos, sötétkék anyagot. Lassan elzárta a csapot, majd óvatosan felém nyújtotta. Némán kikaptam a kezéből és megtöröltem az arcomat. Újra felpillantottam. Nehezen palástolt fájdalommal és egy picike szánalommal nézett le rám. Nem is az első fogott meg igazán, hanem a sajnálkozás, amit a vonásairól olvastam le. 

Felemelkedtem, egy pillanatra sem eresztve el a szemkontaktust a különleges ügynökkel, magam köré csavartam az anyagot. Meg sem törölköztem, csak ott itattam le enyhén magamról a nedvességet, ahol takart a törölköző. Elléptem mellette és immáron tudatosan indultam meg a hálószoba felé. Ott már ki volt készítve Morgan egyik bokszere és egy fehér atlétája is. 

Mekkora klisés élethelyzet. Az elesett, összetört barátnő a pasija cuccait veszi fel és abban alszik. 

Tudtam, hogy az ajtóban áll, de leejtettem magamról a törölközőt. Annyira mindegy volt már, az előbb már látott csupaszon. Mellesleg, kételkedtem abban, hogy még nem látott volna meztelen nőt - ugyan kérlek. Először is a trikót húztam át a fejemen, ami éppen a fenekem alá ért, annak köszönhetően pedig már kicsit nyugodtabban hajolhattam le, hogy felhúzzam a lábamon az alsóneműjét. A vizes hajamat kihúztam a felső alól, megborzongtam, ahogy hozzáértem a nyakamhoz. Kirázott a hideg, ahogy az ágy mellett állva bámultam ki az ablakon. 

Egy idős pár sétált az utca túloldalán, kutyát sétáltattak. Egy kis drótszőrű foxit, ha jól láttam innen. Szerelmetesen karoltak egymásban, ki tudja hány év házasság után is. Bár lehet, hogy tévedtem és csak most találtak egymásra egy közös barát vagy egy társkereső oldal révén. Ki tudja. Annyi minden volt a világban, amire csak az volt a válasz: ki tudja. Mint például arra, hogy miért engem lőtt meg a saját lakásomon. 

- Ugye tudod, hogy itt biztonságban vagy? - szólalt meg végül mögöttem. 

Fanyarul elmosolyodtam, nem is sokáig volt az a görbe az arcomra írva.

- Azt hittem a szolgálati lakásról is - motyogtam magam elé, ahogy végigkövettem a párost egészen addig, amíg be nem fordultak egy szép kis ház előkertjébe. - Tudod, hogy ott biztonságban vagyok és semmi baj nem történhet. Ehelyett tessék.

- Nem te tehetsz róla, hogy megtörtént - lépett közelebb. - Igazándiból senki sem. 

- Elmondták, hogy ki hívta a mentőket? - emeltem meg a szemöldökömet, ahogy éreztem, hogy kiszárad a szemem. Nem könnyek kezdtek benne gyülekezni, nem, épp ellenkezőleg. Az üvegben láttam, hogy megrázza a fejét. - Én voltam. Mielőtt elvesztettem az eszméletemet, én hívtam fel a 911-et. Jóformán semmit nem tudtam semmit se mondani, csak annyit, hogy puskapor. 

- Legalább volt annyi erőd - nyúlt a kezem után, de én elhúztam előle. 

A döbbenet rajzolta értetlenné vonásait, de én csak meredtem ki az ablakon.

- Vártalak - böktem ki végül. - Ahogy ott feküdtem, égett a tüdőm és a fülemben hallottam, hogy egyre lassabban dobog a szívem, akkor is téged vártalak. Hogy talán megnézel engem. Hogy talán te komolyan vetted a szabályát és rám nézel, hogy minden oké-e. De te nem jöttél. Tudtad, hogy a lakásomon egyszer, a mentőben és a műtét közben is leállt a szívem? Összesen háromszor. S én akkor is érted aggódtam, hogy ugye nem tettél-e semmi hülyeséget, ha már megtudtad. De még akkor is várva vártam, hogy a nagy Derek Morgan különleges ügynök jön és megment. Hogy nem lesz semmi baj, mert ott vagy. 

- Khal - próbálkozott volna.

- Ha velem jöttél volna aznap haza, akkor ez nem történt volna meg - vágtam hozzá halkan. Nem kiabáltam, nem emeltem meg a hangomat. Mégis halálosabb volt minden ordítozásnál. - De te egyedül hagytál, az ígéreted ellenére is. 

- Baba - másodjára is igyekezett. 

- Csak hagyj egy kicsit, oké?