K h a l e e s i   J o n e s 

××××××

Döbbenet. A teljes sokk nem jutott el az agyamig sem, csak a szívem nyilallt élesen. Apám hangja szólalt meg a fejemben - keserűen, kárörvendően nevetett rám és hajtotta nekem a maga rasszista elveit. Azt hittem megőrülök. Az oldalamról szembe fordultam JJ-vel, de képtelen voltam egy pillantást is rávetni. A hajamba kaptam, ki akartam tépni az összes szálat - tenni valamit, hogy kint fájjon és ne belül hasogasson. Összeszorítottam a szememet, legszívesebben azt is kivájtam volna a körmeimmel a helyéről - csakhogy ne pillanthassak másra, ha rá többet már nem nézhetek. 

- Édes istenem - motyogtam és erősen benyomtam a szemem alatti érzékeny területet. De a könnyek csak jöttek és jöttek megállíthatatlanul. Bennük volt minden, az elmúlt hat hónap minden szépe és jója, az esetleges nézeteltérések, a gyűlölet, amit színtisztán éreztem az elején az akkor még csak kollégám iránt. Hogy lehettem akkora idióta? - Nem.

Háttérzaj volt csupán Jennifer édes hangja, teljesen kizártam. Egyáltalán nem akartam meghallgatni, hogy mit akar mondani. Nem is érdekelt, teljesen más foglalta el a gondolataim minden szegletét. Úgy éreztem, hogy menten átcsapok az őrült fejvadásznak és végzek azzal, aki ezt tette vele - velünk. Átkapcsolom másba, a gyilkos elméhez akartam folyamodni, ami Amerika szerte oly' sok emberben megvolt, de belőlem kiveszett. Ellenálltam a finom simogatásnak a karomon, a szólongatásnak és a kiabálásnak az őrsön magam körül. Egyszerűen csak ki akartam kapcsolni - hogy mit, ahhoz még halványlila gőzöm se volt. Azt akartam, hogy ne fájjon. Hogy múljon el minden: a kín, az érzet, hogy csak egy porhüvely a testem a lelkem pedig kiszállt belőle. 

Kapkodni kezdtem a levegőt, úgy éreztem, mintha valami rágná az agyamat és egyre jobban kezdtem szédülni, az immáron nyitott szemeim pedig meredtek a semmibe.

Epilepsziás roham.  

- Hívjátok már ide a fenébe is! - tompán hallottam a kiáltást. Kezdtek összefolyni a hangok és zörejek, az egész egy nagy masszának tűnt, amit a dobhártyámba kentek. Mint akinek lekapcsolták az égőjét. - Nem, nem érdekel, hogy fél órára van innen, nyomja azt a gázt! Nem, a barátnője mindjárt rohamot kap és fogalmam sincs hol tartja a gyógyszerét! - hisztérikus csapkodás és a nevem további eltorzult ismételgetése. - Khal, hol tartod az antiepileptikumodat? 

Ha két szót értettem belőle tisztán, még akkor is lehet, hogy sokra gondolok. Őszintén nem is akartam. Tiszta szívből arra vágytam, hogy vége legyen. Mindennek. Ennek a szaros életnek is. Akármire hajlandó lettem volna, csakhogy a szenvedés abba maradjon.

Ha odamennék... késő lenne a szívmasszázshoz?  

Megtippelni sem tudtam mennyi idő telt el azóta, hogy elkezdtem magamon érezni az enyhe roham tüneteit. Elvesztettem az érzékemet az órához, ahogy a jelek egyre erősödtek. Tudtam, hogy be kellett volna vennem a gyógyszeremet - de akkor abban a pillanatban nem bántam volna egy görcsrángást sem. Azt se ha esetleg a gyorstárcsázón lévő mentő túl későn érne ki. 

A kurva életbe is még a mennyország templomába is elmentem volna, hogy megköszönjem, ha így lett volna. 

Ismerős illat kúszott az orromba, ami most fájdalmasan hatott. Biztos valamelyik rendőr ugyanolyan tusfürdőt, after shave-t és parfümöt használt, mint ő. Valaki letérdelt elém, de csak meredtem a sötét tenyerembe. Gyengéd és finom szorítás a csuklóimon, ahogy az ismeretlen férfi megpróbálta a markomat eltávolítani az arcom elől - nem engedtem neki.

- Hé - szólított meg. Istenem ez a hang. - Nézz rám, kérlek!

Olyan, de olyan csalfa volt. De az elkeseredettség és a halovány remény, hogy netalán esetleg csak nem hallgattam végig a sajtófelelősünket. Rést képeztem az ujjaim között. 

- Ez már a menny? - ennyi bukott ki a cserepesre száradt ajkaimon. 

Az élesre és szépségesre faragott vonások néztek vissza rám. Megráztam a fejemet. Könnyfátylamon keresztül bámultam rá. Nem hittem el.

- Hé - ismételte el és egy halovány mosolyt villantott. - Itt vagyok. Most már itt vagyok. Ideértem. Semmi baj - amint kiejtette azt a rövid 'j' hangot, kitört belőlem. Az eddigi néma kínt felváltotta a sokkal hangosabb fuldokló zokogásom. Egy árva szó sem csúszott ki az ajkaimon, nem hánytam JJ szemére, hogy miért nem folytatta, csak hagytam, hogy a két erős kar körém fonódjon és az ölébe húzzon. - Nyugodj meg, kérlek! - reszketegen biccentettem, ő pedig a fülem mögé simította mindkét oldalon a tincseimet. 

Igyekeztem lassan és mélyen venni a levegőt. Belélegezni az illatát, az agyamat pedig azonnal elöntötte a tudat, hogy jól van. Itt van. Még mindig rajta volt a golyóálló mellénye, ahogy végigvizslattam önkénytelenül is felkuncogott. Hüppögve és még mindig patakokban folyó könnyekkel megemeltem a szemöldökömet. 

- Se..

- Babám, tőlem nem szabadulsz ilyen könnyedén!