K h a l e e s i   J o n e s 

××××××

Őszintén nem tudtam eldönteni, mi a fenéért akar engem akárki is felhívni hajnali négykor. Idegesen kutakodtam magam mellett, aminek az lett a fantasztikus végeredménye, hogy a mellettem nyugodtan szuszogó afroamerikai férfit hasba vágtam, így ő morcosan, de nem teljesen éberen rúgott lábikrán. 

Ouch. 

Amikor ráeszméltem, hogy a párnám alatt zümmög a mobiltelefon, meglehetősen dühösen rántottam ki onnan és nyomtam a hívás fogadására. Csak fontos volt, ha ilyenkor keresett valaki - legalábbis nagyon, de nagyon ajánlottam neki. 

- Igen? - morogtam bele, ahogy lerúgtam magamról a takarót és az éjjeli szekrényre csapva találtam meg a szemüvegemet. Majdnem kiböktem a szárával a saját szememet, de végül az orrom hegyére biggyesztettem. Meg se vártam, hogy az az akárki is beleszóljon folytattam is. - Tessék?!

- Khal - az ismerős hang teljesen felkeltett. A nővérem enyhén kapkodta a levegőt, nem tudtam, hogy dolgozik, izgatott vagy a zokogástól fulladt-e ki. Ledermedtem csak hallgattam. - Khal jó hírem van. Igazából kettő is!

- Ha arról az idiótáról van szó nem érdekel - közöltem vele bunkón, ő csak sóhajtott. - Mi az? - dörzsöltem meg a homlokomat, ahogy felkapcsoltam a konyhába a villanyt és igyekeztem a leghalkabban mozogni és beszélni, nehogy felkeltsem a kellemesen alukáló különleges ügynököt. A szőkeség csak fújtatott a mikrofonba, ami kezdett idegesítene. Mondjad már! - Zoey, mi történt?

- Paul hazajött Irakból!  

Bökte ki, körülöttem meg mintha megállt volna a világ. Bőven nem ekkora számítottunk rá, de ezek szerint testileg és lelkileg is éppen tért vissza ismételten a Közel-Keletről. Kellett egy kis idő, hogy felfogjam, de a végén már madarat lehetett volna fogatni velem. A családunk másik tengerkék szemű és búzaszőke üdvöskéje hazatalált. Boldogsággal töltött el és felszabadultsággal - állandó aggodalom ült a vállamon a kisebbik bátyámmal kapcsolatban. Bizonyos értelemben szelídebb volt, mint az ikertestvére és kevésbé vakmerő - de valahogy mégsem. Paul is szilaj volt, megfékezhetetlen és olykor nemtörődöm, extrovertáltan bunkó és máskor teljesen magába zárkózó. A két lábon járó rejtély egy iraki delta force-os személyében - halálos minden értelemben. Mégis mérhetetlenül szerettem, habár közel sem annyira, mint idősebb testvéreinket, de hazudtam volna ha azt mondom nem állt ő is azok között a listán, akikért meghaltam volna - ez természetes volt. 

- Mikor? Hogy van? Egészséges? - törtek ki belőlem a kérdések, akár egy szökőár. - Nekem szóltatok utoljára? Mikor megy vissza? Ugye nem hamar? Meglátogat vagy menjek én? Mert megyek!

A doktornő csak csengőn felnevetett. Biztos voltam benne, hogy már egy ideje dolgozhatott - elég hamar talált New Yorkban munkát, ami azt illeti -, hiszen ha mégsem így lenne, nem lett volna ennyire friss. Abban viszont kételkedtem, hogy a nővérem egy génkezelt és import gyümölcs lenne.

Határozottan nem tett jót neked ez a korai ébresztő, Khal. Irtózatosan furcsa gondolataid vannak. 

- Két napja, remekül van, minden oké vele - válaszolt első felére a kérdéseimnek. - Igen, mert dolgoztál és én is nem rég tudtam meg Joannától, elméletileg egy hónap múlva, szerintem ez elég hamar lesz és fogalmam sincs, drága Leesi. 

Csak durcásan kifújtam egy szemembe bukó tincset. A hang hallatára Zoey megköszörülte a torkát - várta a magyarázatot. 

- Mi az, hogy fogalmad sincsen? És mi az, hogy Joannától?

A hangom olyan szinten szökött magasra, hogy féltem összetöröm vele a kezemben tartott bögrét. Ő ismételten jóízűen felkacagott, én pedig kezdtem megharagudni rá. Hajnal volt, ő pedig a legtermészetesebben kiröhögött egy olyan dologgal kapcsolatban amiről eddig halványlila gőzöm se volt, plusz pontosan ismerte a sógornőnkhöz való viszonyom részleteit. 

Utáltam az ilyet, még akkor is ha a saját édestestvérem csinálta ezt. 

- Hannah neki is nemrég szólt - sejtettem, hogy éppen a szemét törölgeti. - Azonnal hívtalak, amint leraktuk. Ne akadj ki, Leesi! Nem akartak zavarni minket, mind a ketten dolgoztunk és ezt ők is nagyon, de nagyon jól tudják - sóhajtozott. Tudtam, hogy közölni akarta velem, hogy milyen egy szörnyű ember vagyok, amit finoman meg is tett. - Amúgy pedig fejezd be, Valerie!

Csak akkor hívott a középső nevemen, amikor igazán meg akart szidni. Nem viseltem jól, ha valaki így szólított, hiszen én Khal vagyok és nem Valerie - ezt a nevet a kis keresztlányom viseli. Nekem csupán csak másodlagos. 

Felhorkantam. 

Nem bírtam megállni, hogy legalább egy ennyi reakciót ne adjak ki magamból Benedict felesége iránt. Köztudottan nem kedveltem, már egy pár éve erősen megromlott a viszonyunk vele. Félreértés ne essék: ez egyáltalán nem viszonzatlan érzelem. Kölcsönösen utáltuk egymást - fasza kis család, ugye? Bár egyáltalán nem voltam ezzel egyedül. A húgom, aki a legvadabb volt mindannyiunk közül (pedig sem Kyle, sem pedig én nem voltunk piskóták, de ő még rajtunk is túltett) sokkal nyíltabban adott jelt róla, mennyire nem bírja a szőke nő fejét. Hangot, ami azt illeti. Nem félt gúnyos és cinikus, felettébb megszégyenítő kommenteket tenni rá. Valljuk be Adelaide-be kevesebb szégyenérzet szorult, mint egy meztelen csigába.

Mert értitek az emberek szégyenlik magukat, ha pucérok és egy meztelen csiga... jó, inkább hagyjuk. 

Még talán tíz percig beszélgethettünk, teljesen másról. A kis családjáról kérdezgettem és arról, hogy milyen a Nagy Almában élni és nem a pöttömke Alaszkában. Mindenféle apróságról pletykáltunk, még arról is, hogy mennyire cuki nővérfiúka sétált el éppen mellette. Nagy sokára aztán elköszöntem tőle és végre beleraktam a cukrot a kávémba. 

- A nővéreddel beszéltél, baba? - szólalt meg a szemét dörgölve Derek, majd ásított egyet. Csak biccentettem és fentebb toltam az okulárémat. Úgy éreztem magamat ilyenkor, mint egy nyomi általános iskolás, de kénytelen voltam viselni ha nem csak elmosódott pacákat akartam látni. - Mondtam már, hogy hordhatnád többször is? - csak megráztam a fejemet, mire ő közelebb hajolva súgta a fülembe. - Mert kibaszottul jól áll. Szexi!

- Az, hogy a barátnőd vaksi? - emeltem meg a bal szemöldökömet. - Kétlem!

Megcsóválta a fejét, majd mintha éppen eszébe jutott volna miért is ébredt meg, felsóhajtott és a halántékához kapott. Maga mellé nyúlt és elővette a telefonját. Észre se vettem, hogy azt is hozta magával. Elém rakta a készüléket, én pedig azt hittem helyben rosszul leszek.

Egy üzenet volt rajta megnyitva Penelopétól. Újra ügyünk volt. 

×××

Diane Arbus egyszer azt mondta: "A fénykép egy titokról készült titok. Minél többet mutat, annál kevesebbet árul el."

- Az első két áldozat Wally Melman és Chloe Hariss, nyilvános helyen ölték meg őket - kezdte JJ, én pedig biztos voltam benne, hogy menten elalszok. Kilenc óra volt, kemény négy és fél órája tudtuk meg, hogy ügyünk van és még csak most indultunk. Letudtam volna kaparni a saját arcomat. - Chloét akkor ölték meg, amikor a kutyáját sétáltatta a tengerparton, minden reggel ezt tette. Wally-t egy masszázsszalon előtt lőtték le Culver City-ben, minden kedden odajárt. 

- Ismeri az áldozatai időbeosztását - dünnyögtem. - Lehet, hogy követi őket egy ideig. 

- Egyetlen szemtanú sincs - támaszkodott meg Aaron az asztalon. - A tettes elvegyül a tömegben. Mindegy mi a helyszín az elkövető mindig rejtve tud maradni. 

- Alapos!

- A sajtó szerint Natalie Ryan megölése a legnagyobb sztárgyilkosság Sharon Tate óta - folytatta a szőkeség, de ő is tudta, hogy nem sok hallgatóra talál. 

Legalábbis a saját személyemről biztos voltam efelől, de ezúttal Derek sem bírta olyan hú de jól, mint ahogy szokta. 

- Ez nekünk miért fontos? - dünnyögtem, ahogy igyekeztem felmelegíteni a kezeimet a bögre kávémmal. 

- Mert mindenki erre figyel. 

×××

Egy papírpoharas kávét szorongattam, ahogy a szabad kezemmel feltartottam a jelvényemet. Láttam a hollywoodi járőr szemében a kételyt, hogy valóban az vagyok-e ami, így felsóhajtottam és kezet nyújtottam.

- Khaleesi Jones különleges ügynök a viselkedéselemzőktől - mikor nem fogta meg a kézfejemet, elég kínosan ejtettem le a karomat a testem mellé. - Esetleg meg tudná mondani, hogy merre találom Owen Kim nyomozót és a csapatom többi tagját? - csak pislogott rám a kis malacszemei tompán meredtek a semmibe. Elhúztam a számat és összeszűkült szemekkel figyeltem. - Vagy nem?

- Khal! - oldalra lépve láttam meg Derek, de csak intettem neki. - Gyere!

Egy amolyan 'bocs' fejjel slisszantam el a nagydarab fakabát mellett, aki utánam dünnyögött valami nem túl kedveset. Sajnos, nem hallottam tisztán, ezért konkrét indokom nem lett volna megütni csak egy feltételezés. Nem is gond - fájdalmas lett volna neki, ha azzal kellett volna továbbélnie és megjelennie a kollégái előtt, hogy egy minden értelemben fele akkora huszonöt éves kiverte belőle a szart is. 

Nahát, nem tehetek róla. Az egyik bátyám a Delta Force-nál, a másik a Rangeröknél szolgál vagy az utóbbi csak szolgált. Jó, jó Khal azért lehet, hogy kicsit sok az az egó néha. Akarom mondani: mindig. 

- Egy kávéért mentem el - kezdtem, mikor odaértem a férfi elé, ő pedig átdobta a vállamon a karját. - És nem akarnak beengedni jelvénnyel sem. Komolyan ennyire nem látszik?

- Már csak két copf és egy plüssmaci kellett volna a kezedbe és akkor még hitelesebb lett volna az óvodás jelmezed - bólogatott a társam, én pedig sértődötten könyököltem oldalba. 

Imádtam Dereket félre értés ne essék, akkor nem bírtam volna el a fejét ilyen kapcsolatban magam mellett már egy fél éve, de utáltam ha a korommal viccelődött - attól, hogy ő egy harmincas éveibe járó tata volt, belőlem nem kellett volna gúnyt űznie. Visszakanyarodva az egyik gondolattöredékemre. Fél éve - akkor kezdődött el a kapcsolatunk. Mesés hat hónapot tudhattam magam mögött, amiért hálás voltam mind az afroamerikai ügynöknek. Mind pedig az Úrnak, akiben nem hittem, hogy mellém rendelte ezt a tökkel ütöttet. A számomra tökéletlenül tökéletes hím példányt. 

Na jó ez talán túlságosan is sablonos és nyálas volt. 

- A fickó merénylő? - ütötte meg a fülemet az ismeretlen hang, így azonnal tudtam, hogy Kim nyomozó nem igazán szórakozik.

- Viktimológiai szempontból nincs látható kapcsolat - kezdett beszélni azonnal az fekete férfi. - A gyilkosságok tiszták, kivéve az utolsót Jeremy Collinst. A helyszíneken semmiféle bizonyítékot nem találtak, nincs DNS, semmi nem utal pszichoszexuális jellegre. Plusz, semmilyen aláírást sem fedezhetünk fel. 

- A profil nem csak abból áll össze, ami jelen van a helyszínen - rázta a fejét Gideon. - Hanem abból is, ami hiányzik. 

- Az eddig begyűjtött bizonyítékok alapján úgy gondoljuk, hogy egy négyes típusú merénylőt keresünk - pillantottam bele a kis jegyzetfüzetembe, ahogy gyorsan elhadartam.

Az ázsiai származású rendvédelmi dolgozó szemöldök ráncolva nézett rám, én pedig csak biccentettem neki. Enyhén meglepődhetett, hogy még csak most kerültem ide és bele is vágtam pofátlanul. Na meg halványlila gőze sem volt arról, hogy ki a fene is volnék.

- Négyes típus?

- Az egyes a politikai merénylő, mint John Wilkes Booth - előzött meg villámsebességgel a zseni. - A kettes az egocentrikus, aki elismerésre vágyik. A hármas a pszichopata hidegvérű brutálisabban gyilkos. A négyes, a tettesünk, súlyos elmebajban szenved és téveszméi vannak. Minél többet tudunk a téveszméjéről, annál több esélyünk van arra, hogy kézre kerítsük. 

- Mire számítsunk, amíg ez kiderül? - meredt maga elé a felkérőnk.

- Újabb áldozatokra - jött Gideon búskomor válasza. 

Senki nem akarta, hogy még többen elhunyjanak, de ez szinte teljes elkerülhetetlen volt. Ki tudta milyen téveszméje lehet a tettesnek - túlságosan sokféle eshetőség volt ahhoz, hogy annyira könnyen kitaláljuk. 

- Elnézést! - kopogott az ajtófélfán egy ismeretlen alak. Összeráncolt szemöldökkel tekintettem rá, mire nyelt egyet. Nem csak az én pillantásomtól riadt meg csöppet: mindenki őt figyelte. - Egy nyomozót keresek, a neve Kim. 

- Én vagyok - dünnyögte a pasas.

- Ön vezeti a nyomozást Natalie Ryan ügyében? - tömören helyeselt neki. - Van egy kliensem, aki - minden szava után hozzátette, hogy 'öhm'. Nagyon zavaró volt. - Nem beszélhetnék Önnel négyszemközt? 

- Mind az ügyön dolgozunk - közölte vele egy döbbent grimasz után. 

- Szóval - köszörülte meg a torkát zavarodottan - kapott egy üzenetet... Mármint a kliensem! Nagyon kiborult, de mondtam, hogy nem kell félnie. 

- Mi az üzenet? - ráncolta a homlokát Morgan. Egy sóhajtás kíséretében húzta ki a zakójából az újságot és nyújtotta a társam felé. Kikapta a kezéből és felvont szemöldökkel futott végig a szövegen. - Hol a kliense? 

Tartozol - állt vörös betűkkel ráfirkantva a cikkre. 

- Egy másik szobában vár - nézett körbe rajtunk.

- Khal, Reid gyertek - pattant fel a mulat származású FBI-os. 

Hangtalanul követtük én a kis könyvecskémmel a kezemben, míg Spencer kávét szürcsölgetve. A szőke lány nekitámaszkodott a falnak, ahogy meredt nézett maga elé. Mintha a teste csupán egy báb volna, a lelke pedig már messze lenne. A doktor levegő után kapott mellettem.

- Lila! - szólította meg döbbenten. - Szia - köszöntötte dadogva.

A szőkeség szemei elkerekedtek, majd tátott szájjal, hitetlenkedve megrázta a fejét. Igazán meglepődött, hogy itt látja a fiatal doktort. 

Akarjam én azt tudni, hogy mikor és milyen körülmények között ismerték meg egymást? Még szép, hogy igen! Igen-igen, aki kíváncsi hamar megöregszik, de nem tehetek róla ebben édesapámra ütöttem. Na meg: nem is nekem kell megérdeklődni, Derek tökéletesen elintézi helyettem - talán ő az egyetlen, aki talán még nálam is kíváncsibb természettel áldott meg a sors. 

- Lila, üdvözlöm! - törtem meg a hirtelen beállt kínos csöndet, ahogy a két jómadár között előre lépve nyújtottam a kezemet a színésznő irányába. - Khaleesi Jones különleges ügynök, akkor válaszolna pár kérdésemre? 

- Persze - mosolyodott el zavarodottan, ahogy ráncolt homlokkal nézett el felettem. 

Kösz, hogy még te is magasabb vagy nálam és még tűsarkút sem viselsz. 

- Rendben, kérem foglaljon helyet! - intettem az asztal mellett álló székek egyikére, én pedig le is huppantam arra amelyik közelebb állt a kijárathoz. Ő kényelmesen, egyenes háttal elhelyezkedett és nagyokat pislogva tekintett le rám, ahogy feltartotta még az állát is. - Jól ismerte Natalie Ryant?

- Néha összefutottunk, váltottunk pár szót, de nem voltunk barátnők - piszkálgatta a körmeit. 

Arrogancia áradt a hangjából és képtelen voltam megállni, hogy egy erőltetett vigyor - akarom mondani vicsor - kíséretében meg ne csikorgassam a fogaimat. 

Ja, és nem mutogattad neki az öklöddel és a kinyújtott hüvelykujjaddal, hogy a most a barátom vagy, nem vagy a barátom esetleg felebarát, akár az óvodások? 

- Mi a helyzet Wally Melmannel? - emeltem meg a szemöldökömet.

A meghökkenés, ami kiszínezte a vonásait árulkodott róla, hogy annyira nem egy jó színpadi dolgozó. Vagy csak nekünk volt könnyű olvasni benne. Vagy a harmadik opció szerint csak én voltam túlságosan paranoiás anyatigris és ez elködösítette az agyamat eléggé ahhoz, hogy ne ismerjem meg a valódi érzelmeket. Az is meglehet, hogy éppenséggel lehetséges, hogy nem nekem kellett volna társalogni vele, hiszen mélyen elítéltem a fajtáját: a plasztik, kirakat barbie-kat. Itt értem azokat a lányokat, akik teszik és veszik magukat, azt hiszik ők a naprendszere középpontjai és a csillagokat is ők tartják a helyükön - na meg persze azok, akik ellopják a másik barátját a gimiben. Meg úgy akármikor az igazságtalan, nagybetűs életben. 

- Hogy?

- Wally Melmant - ismételtem meg türelmesen, ahogy keresztbe raktam a lábaimat és a térdemen nyugtattam a nyitott aktát. - A producert, akit nemrég megöltek. 

- Az újság azt írta rablótámadás - emelte meg a vállait. 

- Az újság tévedett - söpörtem egy szőkére festett tincset a fülem mögé. - Szóval: ismerte?

- Többször találkoztam vele egy közös munka miatt - válaszolt, miután elgondolkozott a kérdésen. - De nem én kaptam a szerepet, másra osztották. 

- Kire?

- Egy másik színésznőre - közölte érdektelenül. Pár másodpercig meredt maga elé, majd levegőért kapott. - Jézusom - motyogta. 

- Mi a baj? - kapott rá azonnal Spencer.

Kérlek, öcskös, jobbat is találhatsz nem kell az elsőnél leragadni. Kérlek szépen!

- Natalie Ryanre - a menedzsere végül megköszörülte a torkát. 

Egy általános csend lett újra a termen, én pedig Morganre pislogtam. Ő csak oldalra döntötte a fejét, ahogy a combját ütögette a nyitott újsággal, amit a kihallgatottak magukkal hoztak.

- Tartozol? - célzott a szövegre.

Drámaian a tenyereibe temette az arcát, ahogy levegő után kapdosott. Én csak grimaszoltam egyet a társam irányába, de mikor visszafordultam a többiek felé ezt próbáltam nem mutatni. Nagy valószínűséggel semmit nem vettek belőle észre, mindketten meg voltak áldva a maguk kis világával ahhoz.

- Így is meg lehet szabadulni a versenytársaktól - jegyeztem meg, miképpen oldalra döntöttem a fejemet. 

- Ne nézzen rám! - támadott le a kopaszodó pasas. - Én hoztam be a rendőrségre! 

- Soha nem volt olyan érzése, hogy valaki figyeli? - folytattam tovább a vallatást, nem törődve azzal, hogy hányan is vannak még a kollégáim közül körülöttünk. Jól is csinálhattam, hisz' senki nem szólt bele vagy állított le. Mellesleg a módszereim is hatékonynak tűntek - már ha ezeket lehetett azoknak nevezni. - Követi? 

- Amikor dolgozom rengetegen vannak körülöttem! Fodrászok, sminkesek, öltöztetők, producerek, írók, az ügynököm, a menedzserem, PR-osok - sorolta a különböző munkákat, mintha akkora nagy problémája lenne, hogy azok mind körülötte zsonganak, mintha ő lenne a kis méhkirálynőjük. - A fotósokról nem is beszélve - sóhajtott mímelten, én pedig már közel álltam hozzá, hogy letépjem a fejét. 

Az öltönyös pasas észrevehette a gyilkos arckifejezésemet, mert átvette a szót, ha csak egy pillanatra is.

- A munkával jár - magyarázta felsőbbrendűen. 

- Nem történt mostanában semmi furcsa? Gyakran ismétlődő, a szokásostól eltérő dolog. 

- Mire gondol? - rebegtette a szempilláját legfőképpen a zseni és az afroamerikai férfi felé a bárányka. 

Kinyírom. Esküszöm, hogy kicsinálom. Ó, és helló-helló zöld szörnyecske, hogy ityeg a fityeg? 

- Felhívnak telefonon, de nem szólnak bele - kezdtem az egyik tipikussal. - Ajándékok egy ismeretlentől. 

- Szoktam virágot kapni - söpörte a tincseit a válla mögé. - Minden hónap hetedikén ott egy csokor az öltözőmben. Kártya nincs hozzá csak egy sima üvegváza. Vörös szellőrózsa, a kedvencem. Magának melyik a kedvence, Jones ügynök?

- Az az tegnap is kapnia kellett egyet - morogtam, mire biccentett. - Nem kíváncsi rá kitől kapja? - hagytam másodjára is válaszolatlanul. 

- A sztárok folyton ilyen ajándékokat kapnak! - legyintett a fickó mögötte. Lila leszegte a fejét, nem is tudom, mintha szégyenkezve egy csöppet. - Tudják, a rajongók. 

- Nincs senki, akit valamelyik hónap hetedik napján ismert meg? - tudakoltam. - Vagy júliusban, a hetedik hónapban? 

- Nincs - támasztotta meg a homlokát, miközben nagyokat sóhajtott. 

Dráma királynő. 

Irritált. De úgy igazán kezdtem az agyvérzés szélén állni tőle - és nem csupán azért, mert pillarebegtetéssel pislogott hol a páromra, hol pedig a testvéremnek tartott zsenire. Egyszerűen a személyisége, legalábbis az amit mutatott belőle, zavart annyira, hogy kimondani is nehéz volt. 

- Wally Melman szerepet akart adni Önnek, de végül nem tette - köszörültem meg a torkomat. - Natalie a rivális volt ebben. Chloe Harris pedig nagyon hasonlított Magára. 

- Ki?

- Egy potenciális rivális - adtam a kezébe az A4-es lapra kinyomtatott fotót, amelyiken egy szeplős szőkeség hunyorított a kamerába. Gyönyörű lány volt, maga előtt az élettel. - Őt is meggyilkolták. 

- Szóval ezeket az embereket miattam ölték meg? - ráncolta a homlokát értetlenül. 

- Lehet - szegtem le a fejemet. 

- Sajnálom - túrt bele a hajába. - Én.. én nem... nem... most el kell mennem!

Felpattantam és sarkában a menedzserével viharzott ki az irodából. Immáron teljesen megértettem, miért választotta, hogy Thália papnőjeként fog megélni. Remek volt benne. A dramatizáció a mozdulataiban, a hisztérikus hajcsapkodás és a csalóka elcsukló hang. 

Lehetséges, hogy nem tűnt fel a brit akcentusa és a Globe-ból szökött? 

×××

Másnap nyolc órakor, a reggeli bögre kávémmal a kezemben raktam keresztbe a lábaimat, ahogy lehuppantam az íróasztalra. Belekortyoltam a fekete italomba és vártam, hogy valamelyik kollégám megkezdje a profil közlését, amit éjszakába nyúlóan kapartunk össze. 

- Ennek a tettesnek összetett a profilja - vette rá végül magát Hotchner. - Négyes típusú téveszmés merénylő, Lila Archerhez kötődő erotomán fixációval. 

- Az erotománok olyan zaklatók, akik abban a téveszmében élnek, hogy egy magasabb társadalmi osztályba tartozó személy szerelmes beléjük - magyarázta Derek, hiszen valamilyen úton-módon ez az ő szakterületéhez állt legközelebb, s utána az enyémhez. 

- Az Egyesült Államokban ugyanabban az időben átlag több, mint kétszázezer embert zaklatnak - dörzsöltem össze a tenyereimet, ahogy a félig tele poharat lehelyeztem a combom mellé. - A mi elkövetőnk képzeletbeli szerelmi viszonyt fojtat Lila Archerrel. Akárcsak John Hinckley Jodie Fosterrel. 

- Miss Archerben csak tegnap tudatosult, hogy zaklatják - fonta keresztbe a mellkasát előtt karjait Aaron. - A tettes nem fedte fel magát. Úgy viselkedik, mint egy kéretlen és nagyon erőszakos őrangyal. 

- Ha egy zaklató úgy érzi, szerelme vágya valamilyen módon elárulta, gyakran erőszakossá válik vele szemben - vette át a szót Gideon. Olvasószemüvege az orra hegyére csúszott, afelett kukucskált mindenkire. Kicsit sem zavartata magát azzal, hogy fentebb tolja. - Az, hogy Rebecca Schaeffer színésznő olyan szerepet vállalt, ahol szeretkeznie kellett a partnerével Robert John Bardo esetében elég volt ahhoz, hogy bekattanjon és meg akarja ölni a nőt. Bár férfi és női zaklatók is léteznek, valószínűleg egy egyedülálló férfit keresünk. Egyedül él, huszonöt és negyvenöt év között lehet, nagyon intelligens. Bőven van ideje követni az áldozatát, kifigyelni a szokásait. 

- Bár a tettes még nem lépett fel erőszakosan Ms. Archerrel szemben, figyelmét a körülötte élőkről már közvetlenül ráirányította - tördelte a kezeit Spencer, ahogy a jelenlegi rajongása tárgyáról beszélt. 

Nehéz lett volna nem észrevenni, mennyire is dekoratívnak tartotta a fiatal művésznőt. Ha pedig nem megtévesztésképpen, hanem valójában így gondolta, akkor az asszonyka is attraktívnak találta dr. Reidet. Nekem pedig ez nem tetszett. 

- Ez azonban nem jelenti azt, hogy bárki aki bármilyen kapcsolatban áll Miss Archerrel nem lenne célpont - támaszkodott meg a térdein Jason, ahogy a szeme sarkából egy sejtetős pillantást vetett a mellette ücsörgő doktorra. 

×××

Derek a hátamra rakta a kezét, ahogy ő leült én pedig megálltam mellette. A lakókocsi modernebbnek tűnt első ránézésre, mint a szolgálati lakásom Quanticóban. Lila velünk szemben helyezkedett el egy kényelmesnek nem éppen, de felvágósnak inkább mondható fekete bőrfotelben és a társam kezébe adta a papírlapot, amin az üzenetet hagyták neki az öltözője ajtaján. Látszott rajta, hogy már egyáltalán nem élvezi, hogy ennyire a figyelem középpontjába került immáron az élete szinte minden egyes pontján. 

- Elgondolkodtató, hogy a létige melyik alakját használja - jegyezte meg a rangidős profilozó, ahogy az afroamerikai ügynök válla felett tanulmányozta a pár szót. - Múlt idejűt. Régóta jó hozzá, nemcsak mostanában. Mindig. 

- Bővebben? - vakarta meg a tarkóját kínosan Kim.

- Nem a bővítményekről beszélt, hanem arról, hogy milyen...

- Reid, Reid! - szakította félbe a partnerem az éppen belelkesedett zsenit. 

- A zaklató valószínűleg Lila ismerőse - jutott szóhoz a végén a főnökünk. 

- Biztonságba kéne helyeznünk - dobta be Morgan az ötletet, én viszont nemlegesen megráztam a fejemet. 

Tévedésbe ne kerüljünk, nem azért, mert nem kedveltem a kisasszonyt - hanem azért, mert úgy gondoltam annak még nem jött el az ideje. Túl korán lett volna és lehet ezzel riasztottuk volna el a tettesünket. Hiszen elég egyértelműen itt már nem csak egy aprócska mezei zaklatásról volt szó, hanem egy sorozatgyilkosnak felcsapott téveszmés hősszerelmes történetéről. 

- Nem, még nem fenyegették meg - fontam keresztbe a melleim előtt a karjaimat. - Lehet, hogy az a legjobb ha bolygatjuk meg jobban a dolgait. 

- Hé, én is itt vagyok! - emelte meg a hangját az áldozat, ahogy nekitámasztotta a fejét a falnak. 

Egy fekete férfi inget viselt, hosszú szoláriumban barnított combjait szabadon hagyta és kacéran  beletúrt a hajába, ahogy a fiaimat méregette. Jó-jó, lehet csak én reagáltam túl és más már nem ment neki, de közel álltam ahhoz hogyha még egy ilyet megejt, akkor nem lesz mivel csábítóan beleharapnia az alsó ajkába. 

- Morgannek igaza van - krákogott Gideon. - Lehet, hogy el kellene költöztetnünk egy olyan helyről, amiről csak mi tudunk. A zaklató tudja, hogy hol lakik.

- Nem fogom abbahagyni a sorozatot - csóválta a kobakját.

- Nézze, ez kicsit durván fog hangzani - döntöttem oldalra a fejemet. - De nem érti meg, hogy ez csak a saját maga védelmében szükséges intézkedés? Felőlem maradhat itt vagy haza mehet, de mi megmondtuk, hogy mivel kell számolnia. Ha ezek után sem hajlandó hallgatni ránk és saját felelősségére, hangsúlyozom: saját felelősségére, a maga feje után megy akkor mi kénytelenek vagyunk levenni a kezünket magáról, Miss Archer. 

- Már csak egy jelenetem van! - felszegte az állát. - Tegnap éjjel úgy határoztam, hogy nem fogok félni tőle. Itt nem bánthat. 

- A forgatásról a stábon kívül mindenkit elküldtünk - sóhajtott fel az ázsiai nyomozó. - Több biztonsági őr van a kapunál és... 

A hangos és türelmetlen dörömbölés az ajtón megzavarta a megbeszélésünket. Nem is bánta, kellett egy kis szünet, hogy lenyugtathassam magamat mielőtt felrobbannék. Hatezredjére is annyira, de annyira ellenszenves volt a nőcske, hogy nehéz volt nem kimutatni. 

- Lila, csak rád várnak! - dugta be a fejét egy másik szőkeség, mikrofonnal a szája előtt. 

A keresett mintha elgondolkozott volna egy pár pillanatig, majd a válla mögé söpörte V-alakra vágott tincseit és letipegett a lakókocsija lépcsőin, majd hagyta, hogy a Maggie-nek szólított becsapja mögötte az ajtót. 

Megtudtam volna fojtani egy esőcseppben. 

- Kőkemény a csaj! - füttyentett a fekete férfi. 

Nem bírtam megállni, hogy kelletlenül ne húzódjak távolabb tőle. Ha már nagyobb jelenetet nem rendezhettem, akkor ennyivel akartam érzékeltetni vele, hogy fejezze be Lila Archer magasztalását. A társam ismert jobban mindenkinél, ezer százalékig biztos voltam benne, hogy látta rajtam az unszimpátiát. Mégis megdicsérte és harminckettes mosollyal meredt arra a helyre, ahol az előbb még a színésznő állt. 

- Nem akartam előtte mondani, de az, hogy a fickó dühös rá, mert hozzánk fordult azt jelenti, változtat a tervén - nézett a megbízónkra Jason. 

- A zaklatókra jellemző - emelte meg a vállait a mulat származású ügynök.

- Nem egyedül ment be a rendőrségre - vágtam rá neki azonnal a kontrát. - A menedzsere vitte be. 

- Igazad van - biccentett a főnökünk. - Maradjatok itt hárman, mi beszélünk Ryerrel!

Dühösen csikorgattam a fogamat, amit Gideon kiment és a barátom felém fordult. Széttette a karjait, nem törődve azzal, hogy Kim nyomozó még mindig velünk tartózkodik. Spence sem zavarta, csak értetlenül pislogott rám. Én elcsaptam a fejemet és erősen a nyelvemre haraptam, addig ameddig meg nem éreztem a vasas ízt a számban. Méregetett, mintha azt mérné fel mekkora veszélyforrás vagyok.

Elég nagy, hogyha így folytatod apukám!

- Mi bajod van? - bökte ki végül. Kérdőn bámulta az arcomat, de én egy szemsarokból vetett pillantásra sem méltattam. - Hm? Mire jó ez most? 

- A seggét kinyalni nem akarod? - sziszegtem, amikor már túlságosan idegesített az, ahogy rám nézett. 

- Mi van?

- Jól hallottad! - csattantam fel. - Megnehezíti a munkánkat, ahol csak tudja és ezt észre sem veszitek. Úgy vezeti az orrotoknál fogva, mintha kiskutyák lennétek. Arról nem is beszélve, hogy úgy néz rád mintha a legújabb  csilivili játékát látná benned!

Pár pillanatig csak nézett maga elé, majd felkuncogott. Fokozatosan röhögte el magát, olyan pofátlanul, hogy kedvem támadt alaposan képen törölni. 

- Te féltékeny vagy - törölte meg a szemét, ahogy szikrázóan vigyorgott rám. Az én szemeim csak elkerekedtek. - Babám, te sárga vagy az irigységtől Lila felé. 

- Pofátlan disznó!

×××

A körmömet piszkálgattam, ahogy a jegyzeteim felé görnyedtem és próbáltam végezni a munkámat Miss Archer vernyogása mellett. A fejem hasogatott tőle, de próbáltam leküzdeni. Viszont az sem segített a helyzeten, hogy féléves fordulónk napján éppen egy 'dugd fel magadnak!'-ot nem voltam hajlandó hozzászólni a barátomhoz - köszönje csak magának. Reid tőlünk két méterre állva hevesen gesztikulálva telefonált valakivel. Valakivel - pontosan tudtam ki duruzsol a fülébe a vonal túlvégéről, terepről. 

Nem sokkal később bontották a hívást, a kollégám pedig megbökte a vállamat. Ezzel próbált jelezni, hogy valamit szeretne tőlem, de én csak nyújtott tenyérrel emeltem fel a jobbomat.

- Nem vagyok rá kíváncsi, hogy mit mondott!

Nevezhettek jégkirálynőnek vagy éppen hisztis picsának, nem igazán hatna meg. Vérig sértve éreztem magamat, mert a partnerem nagyon jól tudta, hogy engem ilyenekkel lehet a legjobban bántani. Ráadásul pont április kilencedikére kellett ezt időzítenie. 

Fájt - de nem úgy, mintha elestem volna a köves úton biciklizés közben és lehorzsoltam volna a karjaimat és a térdeimet. Nem. Ez egy sokkal égetőbb fájdalom volt jelent pillanatban. Bár, úgyis tudom, hogy holnapra már minden rendben lesz. 

Órák telhettek el úgy, hogy egy ültő helyemben vártam arra, hogy valaki jöjjön valami csoda folytán azzal a hírrel, hogy megvan Martinez és ő a tettes. De nem érkezett senki sem. Csak JJ futott be tíz körül. 

- Khal! - lélegzett fel, ahogy ledobta a táskáját. Én álmosan és a lehető legleszaromabb fejjel tekintettem rá. - Beszéltél Morgannel?

- Nem, de nem is akarok - fordítottam vissza minden figyelmemet a papírjaimba.

- A gyanúsított - kezdte. - Rálőtt.

Mintha megállt volna forogni a világ, azzal együtt pedig akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem kiesik a mellkasomból. Zúgni kezdett a fülem, ahogy visszafordultam Jennifer felé. Az ajkai szavakat formáltak, de azok nem jutottak el az agyamig. Csak összefolyt maszlag volt az egész, csak az utolsó szava dübörgött az elmémben - és meg is születtek mellé a rémképek. A társam elsápadt arca, ahogy egy fekete zsákot húznak fölé és Hotchner átkarolja a derekamat, nem engedi, hogy odaverekedjem magamat mellé. A vére az aszfalton. A fejfa és a skót dudák bús dala, amit messze visz a virginiai szellő. 

Észre se vettem, hogy lecsúsztam a székről, magammal rántva az aktát is. Elgyengültem, de a markaimat olyan szorosan tartottam, hogy éreztem a körmeim átszakítják a tenyeremet lévő puha bőrt. A kolleginám és barátnőm is egyben előttem guggolt, kisepert egy tincset az arcomból és még mindig próbált szólongatni. De nekem nem ez járt a fejemben. Csak az villogott előttem, hogy Derek meghalt.