K h a l e e s i   J o n e s 

××××××

- Tudok menni, Derek! - nevettem rá a férfira, aki csak megcsóválta a fejét. - Csak túlaggodalmaskodod! 

Valóban így gondoltam. A barátom semmit nem csinált két napja, csak elefántot csinált a bolhából, Empire State Buildinget a porszemből - vagy ahogy csak tetszik. De a lényeg ugyanaz volt, akármelyik kifejezést is használtad: felnagyította. Kétszázötvenes nagyítással. 

- Ja, a doki is így gondolja, aki nyolc öltéssel varrta össze a combodat! - horkantott föl, ahogy lefékezett az ajtóm előtt, de egy percre sem tette volna le a saját és az én sporttáskámat se. 

- Túlreagálod - forgattam meg a szemeimet. - Csak egy karcolás. 

- Teljesen - méregetett dühösen. 

Hiába jogosan volt mérges, hiába jogosan aggódott nem tudtam neki mást mondani azon kívül, hogy túltolja. Semmi mást, mert tényleg így éreztem. Kutyabajom se volt, jól éreztem magamat. Néha megfeszültek a varratok vagy éppen égetve nyilallt egy kis fájdalom a sebbe, de tűrhető volt. Meg amúgy is: Morgannek ezekről nem kellett tudnia. Legalábbis nem feltétlenül. Az a ritka fájdalom is annyira kicsike volt, hogy jóformán meg se éreztem. 

Persze, mint mindig túlzással "meg se éreztem". 

- Add ide! - nyújtottam a kezemet a csomagok felé, de ő nemlegesen megrázta a fejét. 

- Hova rakjam őket? 

- Be akarom rakni a mosást - sóhajtottam, ahogy csípőre tettem a kezeimet. - Annyit megengedhetnél. 

- De én is elintézhetem - fordult a fürdő irányába, de elé léptem mielőtt elindulhatott volna oda.

- Viszont nem akarom, hogy lásd a fehérneműimet - bökte meg a mellkasát a mutatóujjammal.

- Na és mi a helyzet az én alsónadrágjaimmal?

Csak kajánul vigyorgott, míg nekem már lassan a nyakam is elpirult. De nem csaptam el a fejemet, ugyanúgy néztem a szemeibe és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a kellemetlenséget. Ami sikerült is, ellentétben a gerincemen végigkúszó borzongással. Merészen megemeltem a szemöldökömet, az ő íriszeiben is az csillogott színtisztán: a kihívás. Finoman célozgatott, néha perverz megjegyzéseket tett - csak adta a szokásos önmagát. Viszont nem erőltetett semmit. Tiszteletben tartotta a döntésemet ezzel kapcsolatban, sőt egyes túlfűtött szituációknál ő volt az, aki nemet intett. 

- Akkor is megcsinálom - álltam lábujjhegyre és gyorsan nyomtam egy rövid csókot a szájára. 

Sóhajtott, de átadta nekem a csomagokat. Még dobtam neki egy puszit a levegőben, amire szimplán csak a fejét rázta. Tudtam, hogy még mindig nem tartja jó ötletnek, hogy "megerőltessem" magamat, de az is a fejében volt: addig úgy sem hagytam volna békét neki. 

Hogy mennyire igaza volt - ismert már. 

Teljes csendben válogattam a mosásra várakozó darabokat, majd szépen sorjában színfogó kíséretében dobtam a mosógépbe. Nem, nem felejtettem el a mosószert, annyira béna nem vagyok. Gyorsan körbenéztem még magam körül, hogy kihagytam-e valamit, amikor hangos dörömbölés ütötte meg a fülemet. 

- Derek! - kiabáltam ki a férfinak. - Megnézed? 

- Boldogulok! - ennyi volt a társam válasza. 

Fogalmam sem volt ki lehetett, de nem is igazán érdekelt. Lehet, hogy Gloria vagy valamelyik kollégánk. Csak annyit tudtam, hogy a barátom tökéletes megbirkózik a váratlan vendégünkkel. 

Avagy vendégeinkkel - mert hát ugye, mostanában szokásom tévedni. 

Épp a kukába dobtam az enyhén véres kötszereket és végigfuttattam az ujjhegyeimet a seben. Egyedül a varratok dudorodtak ki enyhén bizarran, de még a szélek is egyenesek voltak a vágás mentén. Ennyiben szép volt, akármennyire is morbidul hangzik. Igaz, csúnya heg fog utána maradni a mélysége és hosszúsága végett főleg, de ha rendesen odafigyeltem rá, akkor nem úgy fog kinézni, mintha egy recézett vadásztőrrel tépték volna fel a combomat. A pólómat magamon hagytam és éppen léptem volna bele a tiszta pizsamának használt bő rövidnadrágomba, mikor az afroamerikai hangja ismét betöltötte a lakást. 

- Babám, tudnál jönni? - meg se tudtam szólalni, már folytatta is. - Úgy azonnal!

- Azt hittem boldogulsz - siettem ki rövidnadrágban és pólóban. Ami viszont kint fogadott az ajtóban, nahát arra nem nagyon számítottam. - Kilian! Hát te?

- Szia Leesi - intett mosolyogva. - Legutóbb nem volt időnk beszélni. 

- Nem igazán - vigyorogtam vissza. Nem érdekelt, hogy miért volt itt csakhogy láthattam. Több mint nyolc hosszú hónap után először. - Megismerkedtetek már? 

- Még nem - mérte fel keresztbe font karokkal a partnerem a számára idegent. 

- Akkor itt az ideje - csaptam össze a tenyereimet. - De gyere beljebb, nem állhatsz itt órákig! 

- Nem egyedül jöttem - vakarta meg a tarkóját, bennem pedig megállt az ütő. 

- Akkor...

- Khal néni! - az édes gyereksikkantást berobbant a folyosóba, mikor a kislány kiugrott a takarásból és nevetve szaladt felém. - Khal néni, Khal néni! - a következő pillanatban már a karjaimba is vetett magát. - Szia - csapta az arcomhoz pöttöm kezecskéjét, ahogy pöszén ejtve a szót köszöntött.

- Szia aranyom! - kuncogtam rá, ahogy egy cuppanós puszit nyomtam az arcára. Egy örömkönny végigszaladt az arcomon, míg a kislány szorosan csimpaszkodott a nyakamba. A babaillat azonnal az orromba kúszott, teljes megnyugvás volt a munkával teli hétköznapok között. - És anyut merre hagytátok? 

- Leesi - szólított meg az immáron velem szemben álló nővérem. Teljesen le voltam döbbenve, egyik sokk követte a másikat. - Szia húgi. 

Csak hápogni tudtam és félre állni az útjukból, hogy hadd kerüljenek be ők is. Ha én így meghökkentem, akkor még a mellette álló fekete pasas, aki teljesen néma volt az egész szituáció alatt. Intettem neki a fejemmel, hogy jöjjön velem. A szemeiben pánikot láttam, de csak megráztam a fejemet és biztatólag rámosolyogtam. 

Be volt szarva - pedig még nem is apával állt szemben, csak az én csupa szív és kelekótya nővérkémmel. 

- Szóval - kezdtem, ahogy visszaadtam az édesanyjának a csöppséget és csípőre tettem a kezeimet. - Kértek valamit?

- Ha még mindig nem fejlődött a főzőtudományod, akkor passzolnánk - röhögött fel Kilian, ahogy komfortosan elhelyezkedett a kislányával az ölében. 

- Vizet csak - sóhajtott Zoey, ahogy megcsóválta a fejét a férfi felé. 

- Menteset, igaz? - pördültem már is a kis konyharész felé és próbálta lehalászni két poharat a polcokról.

- Majd én - nyúlt el a fejem fölött a partnerem, aki inkább hozzám menekült, minthogy megmaradjon a családom egy részével egy légtérben. 

Pedig már Kyle-t túlélte. Apámon kívül másfelől tartania valója nincsen. Főleg nem a szőke nőtől és férjétől - na meg egy hároméves kisgyerektől. De ahogy mindhárman, főleg a keresztlányom és az édesanyja méregették, lehet, hogy ő ezt egyáltalán nem így gondolta. Sőt, biztos. 

- Akkor - huppantam le velük szemben a fotel karfájára és intettem a barátomnak, hogy ő benne foglaljon helyet. - Ismerkedjetek! - csaptam össze a tenyereimet. Vártam egy kicsit, de mikor mindannyian csak engem néztek, az FBI-os pedig kínosan bámult a szőnyegre, erőt vettem magamon. - Derek, hadd mutassam be a nővéremet Zoey-t, a férjét Kiliant és a tündéri kislányukat, aki nem mellesleg a keresztlányom, Valerie-t - intettem a három fős família felé. - Ő pedig Derek Morgan - itt mindenki várta, miképpen fogom bemutatni -, a párom. 

Azt hittem mindenki sokkoltan fog reagálni, de amint a szavak elhagyták az ajkaimat a nővérem szélesen és a lehető legőszintébben vigyorgott az ügynökre. 

- Örvendek - állt fel, mire a társam is felpattant. - Zoey Parker vagyok - ismételte meg maga is, mire a pasi nyújtotta is a kezét felé. - Ha nem bánod, én inkább ölelkezős típus vagyok - kuncogott és már a karjait az afroamerikai köré is fonta, aki csak meglepődött, de egy őszinte és nyugodt mosollyal visszaölelt.

- Nutella - bökte be a kicsi Valerie, a lehető legédesebb pöszeséggel. De ahelyett, hogy hozzám fordult volna a páromat szúrta ki magának. - Nutella - ismételte meg és már nyújtotta is a kezét, hogy vegye fel. 

Csak megcsóváltam a fejemet, de ahelyett, hogy leblokkolt volna Derek felkapta a lánykát és a pöttömnyi konyha felé vette az irányt. Nem tartott két pillanatig, míg egy kanállal egy üveg mogyorókrémmel visszatértek. A csöppség azonnal be is vackolta magát a mellkasába és belevágta az evőeszközt az édességbe. Ismét megráztam a kobakomat.

- Hogy engedhetitek neki?

- Úgyse sokat eszik belőle - vélekedett a testvérem. - Ha meg igen...

- Ti vagytok a szülei, nem kellene engednetek - kötekedtem velük, ahogy minden egyes apró mozdulatukat figyeltem a mellettem ülőknek. 

- Nem kötözködsz az idősebbel - kezdte teljesen komolyan.

- Mert tarkón vág - fejeztem be unottan, de egy önkénytelen felfelé ívelő görbével az arcomon. 

Túlságosan bevett mondat volt ahhoz, hogy ne süsse el. Kilian a plafon felé emelte a tekintetét, majd hátradőlt a kanapén, egyik karját átvetette felesége vállain, a másik maga mellett nyugtatta kényelmesen. Percekig némák voltunk, mire ő megszólalt kihívóan somolyogva.

- Sok sikert a család kibírásához, Derek - a párom homlokán megjelent egy ránc, nem értette. Ó, pedig ez csak az egyik fele, akik ilyen cukik és elfogadóak. A sógorom mindentudóan felröhögött. - Mert nehéz lesz.