K h a l e e s i   J o n e s 

××××××

Norman MacLean azt írta: "Akiket szeretünk, akikkel együtt élünk, akiket ismernünk kéne, azokat értjük legkevésbé."

Nem tudtam mást tenni csak duzzogni. Egészen komolyan, ami azt illeti. Huszonöt évesen, mint egy ebben járatos óvodás keresztbe fontam a mellkasom előtt a karjaimat és bámultam magam elé. Derek az íróasztalom szélén foglalt helyet és az arcomat tanulmányozta. Az összeszorított és megfeszülő állkapcsomat, a vékonyra összepréselt ajkaimat és ezen kívül tükörsima vonásaimat. 

Igazán nem értettem a bátyámat. Nem tudtam őt hova tenni - legszívesebben autóba ülnék, visszavezetnék a szolgálati lakáshoz és felképelni, de istenesen. Mégis mit gondol, merre és hova? A saját jövőjére vagy a felesége, az a hárpia, ilyen könnyen tud játszani vele? Dühös voltam. Nagyon, de nagyon és ezen nem segített az, hogy éppen Gideonra vártunk, hogy nekikezdhessünk az új ügyünknek. 

Mert ugyebár másfél napnyi pihenő elég nekünk. 

- Egész éjjel bent voltak? - címezte a kérdést az éppen érkező kollégáinknak, de egyben nekem is.

- Hol máshol? - dörmögtem vissza. - Magánéletünk úgy sincs ugyebár. 

- Másoknak lehet nincsen, de nekünk van - válaszolta, ahogy lekászálódott a bútorról és felém nyújtotta a kezét. 

Ezúttal nem fogadtam el, csak felálltam és sóhajtottam egy hatalmasat. Nem is fáradt voltam igazán, hanem ideges és haragos. Mellesleg eléggé tartottam attól, hogy Kyle felé irányuló feszültségemet a partnerem vagy a csapattársaimon, ne adj isten a kooperatív rendőrök egyikén vagy a kihallgatásokon vezetem le. Nagyon oda kellett figyelnem a viselkedésemre és ezt Morgan is tudta. 

- Skacok, most megismerhetjük Max Ryant, az embert, aki elkapta a boise-i gyerekgyilkost - magyaráztam túlságosan is nagy lelkesedéssel Spencer, amire tőlem csak lapos pillantásokat kapott. - Te már találkoztál vele?

- A munkára koncentrál, az udvariasság nem az erőssége - világosította fel Hotchner. 

- Nagyon hasonlít valakire - jegyeztem meg nem túl kedvesen, mire társam könyöke az oldalamba fúródott. 

Au. 

- Úgy tudom korábban nyugdíjba küldték - dobta be csak úgy a levegőbe a mondatot az afroamerikai férfi. 

- Ő akart nyugdíjba menni - javította az öltönyös ügynök. 

- Írt egy könyvet a Keystone Gyilkosról - dobta az irodai székére hosszú kabátját a doktor. 

- Philadephiába költözött, mert a bűntények ott történtek - mormogta már-már unottan Aaron. 

- Így pihen? - jegyeztem meg nem épp sziporkázón. 

- Profilozó stílusban!

Két rövidke szava után érdeklődve nézett a szemeimbe. Minden oké? - kérdezte a pillantása, én pedig csak biccentettem. Persze, tudta, hogy nem minden oké. Még ő maga is haragudott a férfira, a testvéremre, aki egyik legjobb barátjává nőtte ki magát a hónapok alatt. 

Persze, hogy haragudtunk rá, épp élete egyik legnagyobb baromságát készül elkövetni! (Bár annál nem biztos, hogy nagyobb baromság, minthogy elvette azt a kurtizánt. Akarom mondani imádott sógornőmet, Joannát. Hányingerem van tőle.)

- Kicsoda ne játszana el a bűn gondolatával? - olvasta fel a kulcsmondatot a zseni.

- John Steinbeck Édentől keletre - vágta rá, ahogy a farzsebeimbe csúsztattam a kezeimet. - Egy regény gyűlöletről és szeretetről, jóról és rosszról. Érdekes.

Megjegyzéseimmel hamar magamra vontam az idegen idősödő férfi figyelmét. Vagyis csak annyira volt idegen, hogy személyesen nem ismertem és neki fogalma nem volt kilétemről. Én pontosan bírtam, kicsoda is állt előttem. 

- Új fejlemények vannak a Keystone Gyilkos ügyben - ismertette velünk ittlétének kulcsfontosságú okát, hiába sejtettük már mi is.

- Új? - emeltem meg a szemöldökömet. - Mennyire új?

- Tegnap este ott volt Max előadásán - nézett rám lecsúsztatott szemüveget fölött Jason. 

- Hogy? - hökkent meg Derek. - És meglépett?

- Behívatnánk mindenkit ha nem? - kérdezett vissza a neves profilozó, öltönynadrágjába dugott kezekkel vetett lekicsinylő pillantást a társam irányába. 

Sokáig bámultak egymás pupillájába és éreztem a sötét bőrű ügynökön a sértettséget. Az enyhe megalázottság sugárzott az arcáról, csak enyhén elnyílt ajkai miatt lehetett észrevenni, vállai egy percre meg is rogytak. 

Ősbunkó. 

- Ezt a levelet adta a biztonsági őrnek - mutatott a kivetített képre főnökünk. 

- És két jogosítványt is mellékelt hozzá - ragadta magához megint egy-két pillanatra a szót az ex-viselkedéselemző. 

- Az első az utolsó áldozaté...

- Akiről tudunk - vágott közbe, nem igazán törődve azzal, hogy Jason szeretné szépen vinni az ügy megismertetését. 

- Amy Jenings - meredt fapofával egykori kollégájára, aki valószínűleg nem nagyon vette a lapot; sőt. - 1987-ben fojtották meg. Találtál valamit? - fordult a félhangosan motyogó Reid fel, aki a kinyomtatott levél felé görnyedt. 

- Jelent valamit a fekete melltartó és a szürke gyapjúzokni? - ráncolta  a homlokát. 

- Ezeket viselte Jenings, amikor megtaláltuk - járkált fel-alá a helyiségben az őszülő alak. 

- Húsz év után is emlékszik az apró részletekre - dőlt előre a székén Derek. - A Green River Gyilkos arra sem emlékezett, hová rejtette a tetemeket. 

- Néhány elkövető fotókat készít, aztán előhívja. Így később is életre keltheti a helyszínt - magyarázta Hotch. - Ezért emlékezhet a részletekre. 

- A harc nélkül és a hátsóablak kapcsolatba hozhatók a Jenings-üggyel? - huppant le mellém a zseni, ahogy egy ceruzával gyorsan lekörmölte az éppen megtalált szavakat. 

- Nem - vágta rá azonnal, heves mutogatással fűszerezve. Összenéztünk Morgannel, ő megemelte a szemöldökét és belekortyolt a kávéjába. Egyáltalán nem volt neki szimpatikus Max Ryan. - A bejárati ajtón hatolt be és bizonyítékaink vannak, hogy Amy nem hagyta magát. Nem, ez az új áldozatra vonatkozik.

- A másik jogosítvány? - fontam össze az ujjaimat, ahogy megtámasztottam az államat. 

- Carla Bronwell.

- Aha, megtaláltam a C. Bronwellt - bökött a betűrengeteg közepébe. - Itt a rejtvényben. 

- A rendőrök kimentek a jogosítványon található címre - folytatta Gideon. - A nő megfulladt, a fején egy nejlonzacskó volt. 

- Megfulladt? A többieket megfojtotta. Más a módszere - csóválta meg a fejét a partnerem.

- Egy jó ideig nem gyilkolt, igaz? - vettem el előle a papírpoharat és beleittam. Fekete kávé, nagyon nagyon kevés cukorral. - Annyi ideig nem gyilkolt és annyira megváltoztatta a módszerét, hogy a levél nélkül talán nem is kötnénk a Keystone Gyilkoshoz. 

- Ha közben gyilkolt volna, én tudnám - tekintett le rám. 

- Előfordul, hogy az elkövető megváltoztatja a módszerét. A Zodiákus előbb leszúrta, aztán lelőtte az áldozatait - tördeltem az ujjaimat.

- Azt akarja tudják, hogy ő volt - intett le ismételten a nyugalmazott FBI-os. - A mocsok nem képes csendben lapítani. 

- Jó reggelt kívánnék, de odakint még sötét van - lépett meg az ajtón JJ, kezében egy papírpohárnyi kávéval. Látszott rajta, mennyire fáradt volt és neki sincs kedve itt lenni, de muszáj volt. Felém nyújtott egy képet, amit egy futó mosollyal elfogadtam tőle. - Gideon, bekapcsolnád a híradót?

- Uh, ez ki? - nézett a nyomtatott fotóra a vállam felett az afroamerikai férfi. - Carla Bronwell?

Érdeklődve fordultam a monitor irányába. A hírek általam legutáltabb bemondója köszönt vissza róla, ahogy a lehető legfelfújtabban adta elő a kamerának az esetet. Túldramatizálva az egészet, így meg úgy Keystone Gyilkos ésatöbbi. Nem éppen könnyítette meg a munkákat az, hogy a sajtó így belepofázik és közzétesz mindent. Iszonyatosan boldoggá tett - szarkazmus helló, helló. Komolyan azt hittem, az előzőnél szarabb kedvem már nem lehet - de úgy látszik, csak összejött. 

- Fél óra múlva a repülőn - adta az utasítást Hotchner és már ki is robogott az ajtón. 

Morgan felém nyújtotta a kezét, amit elfogadtam és hagytam, hogy felhúzzon. Megszorította az ujjaimat és kérdőn nézett a szemeimbe. Készen állsz, hogy megint beszélj vele anélkül, hogy letépd a fejét? - üzente a pillantása. De én csak megcsóváltam a fejemet.

Nem ígérhetek semmit, Derek. 

×××

Kinyitottam a szekrényem ajtaját, csupán annyit kellett volna tennem, hogy kihúzom alulról az előre bekészített utazót. Helyette elkezdtem a felsőim között turkálni. Addig kerestem ameddig meg nem találtam azt a bizonyos darabot. Tudtam, hogy a barátom az ajtóban áll és engem figyel, mégis mélyen beleszagoltam az anyagba. Ez volt az egyik olyan dolog, amit iszonyatosan nagy becsben tartottam azóta, hogy eljöttem otthonról. Széthúztam a sporttáskát és belenyomtam az oldalába, mint egy felesleges mégis nélkülözhetetlen valamit - mert az is volt. 

- Mehetünk? - vette el tőlem a poggyászt és oldalra döntött fejjel figyelt. Bólintottam és el akartam slisszanni mellette, de kirakta elém a karját. - Nem haragudhatsz rá emiatt, drága. Ő is elfogadná, ha hozzám akarnál költözni. 

- Ja, de te nem csinálsz belőlem hülyét - tekintettem fel rá. - Derek, az a nő csak megvezeti. Képtelen vagyok elfogadni azt, hogy a bátyám hülyét csinál magából! Egyszerűen...

- Ki nem menne vissza a terhes feleségéhez?

Csak elhajtottam tőle az arcomat, megráztam a fejemet és kikerültem. Tudtam, hogy igaza van, tudtam. De képtelen voltam nem haragudni - nem félteni és sajnálni a férfit. Morgan pedig akármennyire is szeretett, az egyik legjobb barátjáról volt szó, aki ebben látta a boldogságot. Hiába nem volt vér szerint vagy régóta a családunkban, talán ő jobban szenvedett mindkettőnknél. Majd szétszakadt, hogy melyikünk pártját fogja. Hát persze, hogy az enyémet. 

- Lépek! - kiáltott a bátyám és hallottam a kulcsai csörgését. 

Láttam az afroamerikai arcán az ellenzést, de nem bírtam megállni. Hosszú léptekkel siettem a nappaliba és megállva keresztbe fontam a melleim előtt a karjaimat. A testvérem hátrapillantott a válla felett és ledermedt. Sejtette mi következik.

- Ha kilépsz azon az ajtón és beülsz a kocsidba - kezdtem szemrebbenés nélkül, de közbevágott.

- Akkor mi lesz, Leesi? - húzta össze a szemöldökeit röviden felnevetve kínjába. Kóstolgatott, mint gyerekkorunkban és félig viccnek is vette talán. Nem érezte milyen fontos. Megemeltem a szemöldökömet, amolyan 'szerinted?' stílusban, mire elröhögte magát. - Ugyan, semmi. 

A kilincsre tette a jobbját, mikor kinyögtem:

- Ha most elmész, soha többé nem akarlak itt látni!

Ledermedt, gondolkodott a szavaimon. Lehajtotta a fejét és várt. Ezúttal már tudta, hogy nem poénkodok vele. Érezte a betűimből áradó elkeseredettséget és indulatot, a merev őzikepillantásomat a hátán. Komoly voltam és rendíthetetlen, ismert nagyon jól, hogy mindezt tudja. Nem telt bele két teljes perc, hogy kihúzva magát lenyomja a rézfogantyút és becsapja maga után a szolgálati lakás bejárati ajtaját. Pislogás nélkül meredtem a többé-kevésbé minőségi bútorlapra.

Egy világ dőlt össze bennem akkor a bátyámmal kapcsolatban.