K h a l e e s i   J o n e s 

××××××

Meglehetősen jót aludtam a repülőn a hazafele tartó úton Beachwoodról. Hiába lett öngyilkos a tettes és nem kapta meg jogos büntetését a tettéért, én nyugodtan szuszogtam aznap este. Talán túlságosan is jót pihentem, hisz' a terjedelmes nyálfolt Derek ingén a vállrésznél és az állított horkolásom is ezt támasztotta alá. De nem igazán érdekelt - napok óta először tudtam pár órát pihentetően aludni - és ezt még az sem tudta elrontani, hogy másnap reggel indultunk is a következő munkánk felé. Ami valljuk be, nem éppen a hagyományos volt. 

A szolgálati terepjáró anyósülésen ültem, az afroamerikai férfi az ujjaimat szorította, ahogy szabad kezével a kormányt tartotta. A szikrázó napsugarak előszeretettel vágtak a retinámba, így a napszemüvegemet máris az orrhátamra csúsztattam a fejemről. Aludhattam volna most is, de valamilyen úton-módon az a pár óra nyugodalom elégnek bizonyult. 

- Sarah Jane és Jacob Dawes, mennyi, tizenkét lányt ölt meg? - szólalt meg a hátam mögül Jennifer.  

- Azzal, akit most találtak tizenhármat - lapozgatta nyugodtan az aktát Jason. - Hilary Dixon, tizenöt évvel ezelőtt tűnt el. Sarah anyjának nappalija alá temették. 

- Ő volt az utolsó áldozatuk?

- Ezt nekünk kell kideríteni - köszörülte meg a torkát. Egy képet emelt ki a sokaságból. - Sarah Jane Dawes.

- A sajtó jégkirálynőnek hívta - bökte be JJ.

- Mert jégkirálynőként viselkedett a tárgyaláson - magyarázta. 

- Te másképp látod? - pillantott egy pillanatra hátra a másik férfira.

 - Én ezt nem mondtam.

- Megölte a két éves fiát és tizenkét kamaszlányt! - vetettem közbe én is. 

- Csak a fia, Riley megölését vallotta be - szavazott le azzal a lendülettel Gideon. 

- Eddig senkinek sem engedte meg, hogy interjút csináljon vele - ráztam meg a fejemet.

- Ha most se beszél magával viszi a sztorit a jó öreg rezgetőbe - jegyezte meg kicsit sem jóindulatúan a társam. 

A floridai fegyház talán még ridegebbnek is tűnt, mint akármelyik másik. A magasba törő betonkerítés szögesdróttal, a belül álló őrtoronnyal. Az egész olyan volt, mint egy monstrum. Egyáltalán nem volt barátságos - bár miért is lett volna? Ettől függetlenül, hogy nem volt vele szemben elvárás, a gyomrom apróvá zsugorodott a hideg látványára. 

Derek elengedte a kezemet és megpaskolta a combomat, ahogy bekanyarodott a tüntető tömeg elé. Kezdődhetett a műsor, a terelés és a hasonló finomságok. Nem mellékesen egy sorozatgyilkos házaspárral bájos csevej. A siralomházban. Ugye mennyire idillikus?

Igyekeztem a legfbiosabb - ugye jól gondolom, hogy nincs ilyen szó? Na most akkor lesz - arcomat, a tipikus fapofát felvenni. Már a jármű belsejében is tisztán hallottam a szitokszavak érdekes összekapcsolását a pár felé. Egyszerre gondoltam arra, hogy teljesen jogos és másodjára arra, hogy azért nem épp a legjobb, hogy valakik így örülnek a végemnek - bár ezen senki nem csodálkozott. 

- Na itt vagyunk - bökte be kissé későn, mikor a börtönőrök kinyitották a fekete terepjárók előtt a kapukat. 

- Jacob Asszonyainak nevezik magukat - dörmögte a hátsó ülésről a férfi. - Úgy néznek ki, mint az áldozataik - bámult kifelé hátra a fanklubra. 

- Undorító - vágtam egy grimaszt.

- Rémes - zengte velem egyszerre JJ is. 

- Csak tizenketten vannak - lesett ki a napszemüvege mögül a társam is. - Eggyel kevesebben. 

- Legalább - éreztem, hogy a hátamra szegezte a tekintetét. - Szerintem nem Hilary Dixon volt Jacob Dawes utolsó áldozata. 

×××

"Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki."

- Mózes első könyve

Nyolc óra volt, mikorra Penelope működésre bírta a gépeit és mindenki össze is gyülekezett a számunkra kijelölt kis helyiségben. Még mindig feszélyezetten éreztem magamat ebben a többé-kevésbé koedukált börtönben - de már nem annyira, mint az elején. Harmincöt óra volt még a kivégzésig - csupán ennyi időnk volt, hogy elővegyük az ügyet idejárkáljunk meg oda és jóformán semmi értelme nem volt. 

- 1985-ben, Észak-Floridában egymás után több fiatal lány tűnt el - kezdte Morgan, ahogy a kis körünk közepén fel s alá sétálgatott. - A rendőrségre befutott egy névtelen bejelentés: egy nő telefonált, hogy látta Jacobot a lányokkal. 

- Kiderült valaha ki volt a névtelen telefonáló? - ráncolta a homlokát Jennifer. 

- Nem - dünnyögte fáradtan a doktor. 

- A rendőrök kikérdezték Jacob Dawes-t. A felesége, Sarah Jean Dawes és a fia, Riley is ott volt - magyarázta Hotchner. - A rendőrök gyanakodni kezdtek. Mikor három óra múlva visszatértek, Riley eltűnt, a rendőrök Dawes műhelye alatt eltemetve találták meg a tizenkét eltűnt lány holttestét. 

- Dawes attól tartott, ha a rendőrség rájuk száll Riley a terhükre lesz, ezért azt parancsolta Sarah-nak, ölje meg a kisfiút és ássa el a testét - nyelt nagyot a részletezés közben Spencer. 

- Sarah bevallotta, hogy megölte Riley-t, de azt nem, hogy a lányok meggyilkolásában részt vett - rázta hevesen a fejét Jason. 

- Ez igaz - biccentettem. - De nem is tagadta.

- Dawes szerint Sarah is részt vett a tizenkét, - hangsúlyozta ki alaposan - most már tizenhárom lány kiválasztásában, elrablásában és megölésében. 

- A fegyházi vizsgálat szerint, Dawes szexuális pszichopata - tördeltem az ujjaimat. - Sarah Jean jellemzése zavarosabb: szerintük úgy viselkedik, mint a háborús áldozatok. Ahogy a szexuális pszichopaták, Jacob Dawes is teljesen birtokolni akarta az áldozatait - kanyarodtam vissza a férjhez. - Nem mutatott bűnbánást.

- Dawes számára Sarah Jean is a tulajdona volt - szakított meg Gideon. - Olyan személy, akit irányíthat. 

- Tisztázzuk - szólalt meg mellőlem az idegen alak. Felvont szemöldökkel fordultam felé és szinte biztos voltam benne, hogy a tekintetem ölni tudott volna. Kevés időnk volt az értelmetlen munkánkra, ráadásul egy idegen valószínűleg tudatlan faszkalap még bele is pofázik. Jó talán mégsem volt elég az a pár óra alvás. - Beleegyeztek a kihallgatásban?

- Igen, uram - biccentett tiszteletteljesen a szemüveges felé.

- Várjunk - fordultam az irányába. - Elnézést, de maga kicsoda?

- Sam Shapiro, Dawes-ék ügyvédje - nyújtotta a kezét felém, amit elfogadtam és gyorsan elhadartam a nevemet. 

- Nem csak beleegyeztek, ők kezdeményezték a kihallgatásukat - nyújtott Hotchner egy papírt felé azon nyomban. 

- Talán el tudom halasztani a kivégzést - olvasgatta figyelmesen a hosszú és túlságosan is hivatalos rizsát, majd egy félvigyort lőtt az irányomba. 

Undorító. 

- Garcia, ne feledd a kommunikáció 75%-a - darálta volna neki a rangidős profilozó, de a még itt is életvidám technikus közbevágott.

- Nem verbális - intett egyet bojtos tollával. 

- Hotch, kérdezd ki Dawes-t! Morgan és - Jason ismét nem tudta végigmondani épkézláb mondatát. 

- Nem hiszem, hogy bármi újat hallok majd - fonta keresztbe a mellkasa előtt karjait unottan. 

- Találj ki új kérdéseket! - válaszolta egy enyhe dallammal a hangjában. - Tennessee Street 696. Dawse-ék otthona. Nézzetek körül!

×××

Az egykori családi fészek mára nem volt más, csak egy elhanyagolt, bizalmatlan külsejű és omladozó romhalmaz. Málló falak, az emeleti ablakok többsége törött volt és az udvar sem éppen nevezhetett valami 'Legszebb gyep' pályázatra - vagy tudjam is mik voltak azok pontosan. Valami ilyesmi elcsépelt címet kaptak és az idióta, látszólagos kis fasza családok versenyeztek egymással a frissen vágott füvükkel pár ezer amerikai dollárért. Micsoda fantasztikus szórakozási forma, ugye?

Kivételesen én vezettem, ami akarva-akaratlanul is vigyorgásra késztetett. Ezt neked Derek! Óvatosan léptem ki a terepjáróból, hiszen nem éppen aludtam sokat kiskoromban, ami a magasságomon mutatkozott meg - legalábbis egy hülye mondás szerint, ez volt. Lényeg a lényeg: a fekete Chevroletből való kikászálódás nekem majdhogynem felért egy ejtőernyősugrással - picike túlzással. 

- Dawes műhelye hátul volt - vezetett be az udvarra a társam. 

- Azt állította, Sarah csalogatta el áruházi parkolókból az áldozatokat - hadartam gyorsan, ahogy kitértem egy rakoncátlan ág elől. - Meghívta őket füvezzenek vele a furgonjában, ahol Jacobot találták fű helyett. 

- Aztán idehozták őket - állt meg az egykori melléképület helyén.  

- Tanulmányoztam az ügyet - toltam fel a napszemüvegemet a platánok takarásában. - Sose felejtem el.  

- A műhely pontosan itt volt - fordult körbe. - 

- Itt egy nagy boltív volt - mutattam a félkört az ujjammal a levegőbe. - A helyiséget használta kínzókamrának. A holttesteken ott voltak a szerszámainak nyomai. 

- Körfűrésszel darabolta fel a tetemeket - ekkor örültem annak, hogy kávén kívül mást nem vittem be a szervezetembe, mert biztos rókáztam volna egyet a kerítés tövében. Más volt olvasni az ügyet és más volt ott állni, ahol a beteg állat végzett a lányokkal, aztán visszamenni a börtönbe és csevegni vele egy kedélyest. - És a padló alá rejtette őket. Aztán már nem maradt hely. Tudjuk, hogy Dawes-t gyerekkorában bántalmazták. Vajon Sarah Jeant is?

- Az anyja nem volt hajlandó a lánya mellett tanúskodni - ráztam meg a fejemet, ahogy lenéztem a földet pásztázó ügynökre. - Senkivel sem akart beszélni. 

- Talán most már hajlandó - vette le ő is ellenzőjét. - Látogassuk meg Sarah Jean anyját!

×××

Csak a cipőim orrát bámultam, ameddig az afroamerikai férfi az ajtón dörömbölt. Szólongatta az idős hölgyet, de egyelőre semmiféle felelet nem érkezett. Egy pillanatra emeltem fel a kobakomat, hogy végigfuttassam a tekintetemet a friss graffitin. 

A pokolban rohadsz meg Sarah Jean - ordítottak a vérvörössel felmázolt betűk. 

Nem volt időm megjegyzést tenni rájuk, így már másodszorra, a bejárat nyílt is és felfedett egy összement és meglehetősen vékony asszonyt. Szőke haja szalmakazalként kócolódott és simult egyszerre fejére. 

- Mrs. Mason?

- Tessék? - húzta fel az orrát flegmasággal átitatva. 

- Maga Sarah Jean Dawes édesanyja? - döntötte oldalra a fejét, ahogy a lehető legérzelemmentesebb hangtónusával beszélt. 

Még mindig csak csodálkoztam rajta, hogy is képes ilyesmire. Hogy tudja teljesen kézben tartani az irányítást. Bár az akaratossága és kitartása vitathatatlan volt. Megtaníthatná nekem, hogyan is kell. Egyes dolgokban, már rég kicsúszott a markomból az a bizonyos gyeplő. 

- Maguk meg kicsodák?

- Az FBI Viselkedéselemző Egységétől jöttünk - szavaimat követően tartottam tőle, hogy infarktust kap. 

- Ő és a szemét mocsok férje eltemetett egy tizenhárom éves gyereket a házam alá - dőlt az ajtófélfának. - Mit akarnak még tudni?

- Sarah Jean beleegyezett, hogy beszél a kollégáinkkal és elmondja miért ölték meg a lányokat - taglalta neki higgadtan. - Háttér-információkat szeretnénk, ha nem baj - az éppen akkor hörpintett korty tea megakadhatott az asszonyság torkán. 

Ledermedt, elemelte a szájától a csészét. Gondolkodott egy csöppet maga elé bambulva, majd köhintett. Mind szörnyű lassúságúnak tűnt, hiába tudtam, hogy csak maximum tizenöt másodperc volt az egész. Igazán nem mondott semmit. Csak dünnyögött és rövidke hangokat adott ki, érdekes volt, de végül elindult a ház belseje felé. Morgan intett és én követtem a megviselt hölgyeményt otthonába. 

- Teljesen átépítették! - jegyezte meg, ahogy aprólékosan végigfuttatta pillantását a helyiségen, ahova vezetett minket a nő. - A régi toldert Jacob építette? Kedvelte a boltíveket. 

- A kamaszlányokat sokkal jobban - jegyezte meg rosszmájúan. 

- Sarah Jean milyen lány volt? - érdeklődtem kedvesen.

Úgy gondoltam, hogy talán Derektől tartott is egy csöppet - vagy csak ennyire nem érdekelte az egész. De azért megpróbáltam kompenzálni a partneremet az én derűsebb énemmel. 

- Rendes, ameddig nem találkozott Jacobbal - tördelte mereven az ujjait. - Félénk volt, csendes és nagyon okos. 

- Milyen kapcsolatban volt az apjával? - folytattam a kérdezősködést. A matróna ledermedt, az alkoholos üveg hangosan koccant a pulthoz. - Nem bántalmazta őt?

- Szigorú volt - hajtotta le a fejét elcsendesedve. - Katona ember volt és gyakran összeszólalkoztak. Ez már a múlté, a férjem meghalt. És most Sarah is meghal. 

- Mrs. Mason - lépett közelebb a dámához. - Ha többet tudnánk arról, mi mozgatta Sarah kapcsolatait, jobban értenénk mi történt valójában és miért. 

- Ezt hogy érte? - förmedt rá.

- Például, hogy a férje őt miért nem ölte meg - dobálóztam a példával. - Volt bennük valami közös. A fájdalom? Milyen szigorú volt a férje? Hogyan fegyelmezte a gyermeküket? Tettlegesen?

A minimum kétszer idősebb nőszemély meredten nézett a kezeiben tartott porcelánutánzatra. Nem tudtam, hogy a keze fog az arcomon csattanni, mint pár héttel ezelőtt Wally Brisbane édesanyjának, leüvölt vagy csak szimplán elküld a fenébe. Esetleg megvallja az eddig rejtegetett titkokat, mint jó keresztény a papnak. 

- Egy rohadék disznó volt - szűrte a fogai között. - De csak engem bántott. 

- Miért nem hagyta el? - ráncolta a homlokát a lehető legértetlenebbül pillantva rá. 

Szinte üvöltötte, hogy 'ha én ilyen lennék azzal a lendülettel tudd, hol az ajtó'. Már-már viccesnek is hatott, hiába tudtam, hogy egyáltalán nem az. Messze állt attól. 

- Mert nem volt hová mennünk - kortyolt hosszan a kitöltött vodkájába. 

- Egy névtelen telefonáló hívta fel Jacobra a figyelmet - húzta tovább Derek, én pedig már kezdtem túlzásnak érezni. - Maga volt?

- Nem - csóválta a fejét és éreztem, hogy őszinte. - De tudom ki volt - a táskájába túrt és kihúzott belőle egy papírlapot. Jobban megfigyelve boríték volt. - Ez ma reggel jött - nyújtottam nekem, ignorálva a fekete férfit. 

Egy biccentéssel megköszöntem és széthajtogatva a kézzel, precízen írt levélbe mélyedtem. Hol megemeltem kérdőn a szemöldökömet, hol értetlenkedve húzódott végig a mély barázda a homlokom közepén. Az arcmimikám mindent elárult, mégis jött a kérdés:

- Mi áll benne? - lesett bele a vállam felett, de az ujjam mentén gyorsan meghajlítottam. 

- Ártatlannak vallja magát. 

××× 

Folyamatosan doboltam a lábammal, ahogy kint álltam a ház előtt és vártam, hogy kapcsolják Jasont. A kezem remegett, jobban mint általában szokott. Ideges voltam. De nem teljesen az ügy miatt, igazából, azt sem tudtam mi miatt. Csak éreztem, hogy valami nem oké velem. Túlzottan feszült voltam. Morgan végigfuttatta a tenyerét a gerincem ívén, mire gyorsan felpillantottam rá és egy futó mosolyt hajtottam az arcomra. 

- Az anyja házánál vagyunk - kezdtem, amikor hallottam Penelope vezényszavát. - Ideadott egy levelet felolvasnám neked, rendben? 

- Olvasd fel a levelet! - utasított. 

- Anya, - kezdtem idézni - tudom mennyire nehéz lehet. A kapcsolatunk sosem volt olyan, mint egy normális anya-lánya kapcsolat - egyes szavakat hangosan ismételte utánam. Csak sejtettem, hogy éppen a rezgetőre váró nővel van. - Azt akarom, hogy tudd a jobbik fel, a fontosabbik felem, sokkal jobb helyen van, mint ahol mi valaha is leszünk. Felelős vagyok a lányok haláláért. Elhanyagoltam asszonyi és anyai kötelességeimet. 

A vonal ekkor megszakadt. Csak hallgattam a búgócsigát és reméltem, hogy Gideon és Spencer elérték a célt. A társam kérdőn nézett rám, én csak gyorsan bólintottam párat.

×××

Egészen biztos kezdtem lenni abban, hogy idősebb koromra ízületesek lesznek az ujjaim. Görcsösen tördeltem őket, ahogy az építmény előtt álltunk. Ezt kaptuk parancsba, hiába jóformán nem is tudtuk a börtönben mi zajlik a két halálra ítélttel. Beszélnek vagy nem, szórakoznak-e vagy sem - fogalmunk nem volt, csak kaptuk az ide-odarohangászó feladatok. Amikből mindkettőnknek kezdett elege lennie. 

- Itt kell lennie - mormogta Morgan. - Ezt a pavilont Dawes építette. 

A segítségünkre lévő férfi bőszen hajlongott és kutatott, tudván tudja mit keres. Mégis nyugalom ült az arcán. Talán azért, mert megszokta, talán azért mert tudta, hogy aki(k) ezt tették a halálsoron ülnek éppen. 

- Minden máshol megnéztük - ráztam a fejemet. 

Beletúrtam a hajamba, ahogy arrébb sétáltam. Majd szétrobbant a fejem, túlságosan is fáradt voltam, jóformán nem is tudtam hova rakni. Sok mindent kivett belőlem a terepmunka, hiába nem futni, kúszni, mászni kellett. 

- A műhelyben és Deb Mason házában boltívek voltak - magyarázta, ahogy szövetkabátja zsebébe rakta kezeit. - Szerintem ezt Riley-nak építette. 

- Uram! - szólított meg fennhangon minket a szinte sötét bőrű alak. - Itt van valami. 

Odasietett és kitette elém a karját. Várjak. Maradjak ott. Pontosan tudta, milyen állapotban vagyok, túl jól ismert - nem kellett mondanom sem. Azt is bírta, hogy mennyire megviselnek a gyerekekkel kapcsolatos ügyek, hiába ez volt az egyik szakterületem. Türelmetlenül topogtam és a gyomrom görcsbe állt. Ha Sarah Jean tényleg képes volt... Jobbnak találtam bele sem gondolni. 

- Derek - motyogtam felé félhangosan.

Hátrapillantott, lassan felegyenesedett. Láthatta az arcomra kiülő küzdelmet, az enyhe félelmet, de nem tudott mit tenni. Kihúzta magát, elém lépett és óvatosan a derekamra csúsztatta a balját. Pár pillanatig csak nézett a szemeimbe, aztán megköszörülte a torkát.

- Menjünk, jó?

×××

Bármennyire is volt megnyugtató, hogy nem egy két éves ártatlan kis csöppség koponyáját tárták fel, egyben mindennek ellentettje volt. Egy tizennégy éves lány. Tizennégy. Annyi, mint a húgom volt, mikor elvesztettük édesanyánkat. Hogy lehet valaki ennyire... embertelen? Beteg? Pokolbéli? Nem volt helyes szó Jacob Dawes-ra. Kimerítette a borzalom legsúlyosabb mellékneveit is. 

Csupán ültünk a terepjáróban. Én a volán mögött, Derek mellettem az anyósülésen. Csak bambultam ki az ablakon, míg ő közölte velem: a rohadék halott. Kivégezték - utolérte az ítélete. Enyhén fellélegeztem, de ahogy kivettem a telefonbeszélgetésből: még hátra van egy nehéz feladat. Sarah Jean Dawes, született Mason, felmentése a halálsorról - főnökünk teljesen elhatározta magát: megmenti a nőt. Fiú, Keaston Heets, Riley.

- Milyen messze van Keaston Heets? - eszméltem fel a bambulásomból és el is fordítottam a slusszkulcsot.

- Túl messze - csóválta meg a kobakját. 

- Ki fogunk futni az időből - tekertem még egyet az apró tárgyon, mikor a motor nem akart még indulni. 

- Ha csak a szád jár, akkor biztos.

- Jobb, ha bekötöd magad - tapostam a gázba a jótékony motorbőgés meghallása után. 

A gumik csikorogtak az aszfalton, ahogy nem épp kevéssel megindultam. Toltam kettőt a váltón, ahogy fokozatosan gyorsítottam és a szirénát is bekapcsoltam. Kék és piros fények színezték meg mellettünk az épületeket. Egy kanyar jobbra, majd kétszáz méter után balra és hosszan egyenesen. Száznyolcvan felé billent a mutató, de még ez sem bizonyult elégnek. 

Gyerünk, gyerünk, gyerünk! 

- Itt, itt! - csapott a combomra, ahogy az ablakon át a hatalmas épületre mutatott. Éles kanyart vettem, majd satufék. A biztonsági övet szinte letéptem magamról és szabályosan kirobbantam az autóból. - Garcia sikerült! - informálta a nőt és már az öklét bőszen verte az ajtóhoz. - Hahó! FBI, nyissák ki! Valaki! Garcia, mondd el, hogy itt vagyunk!

- De rajtunk kívül senki más nincs itt - pihegtem és a fülemhez kaptam a kezemet. - Kapcsolj minket Gideonhoz!

- Khal, - kúszott a fülembe Jason hangja - mondd meg Morgannek, rúgja be az ajtót ha kell! 

- FBI! - ordítozott tovább.

- Derek - szólítottam meg nyugodtabban, mikor megláttam a feljáróra gördülő Camarót. 

Kicsit sem barátságosan indult meg az autóban ülő család felé, de megigazította öltönyét és fülesét. Készen volt arra, hogy beszéljen, de a családfő megelőzte. 

- Mit akarnak?

- Frank Sheffield? - zengte.

- Miről van szó? - ráncolta a homlokát az ősz. 

- A fia miatt jöttünk - igyekezett minél finomabban beszélni, de már a lényegre tért volna.

- Ezt hogy érti?

- Ő a maga fia? - az értetlenkedést és a beszéd többi felét már nem értettem, arrébb vonulva duruzsoltam a mikrofonomba.

- Hé Hotch! Megvan a fiú, itt van, mit csináljunk?

Türelmesen vártam, mi lesz a nagyfőnöki utasítás. Vigyük, ne vigyük, ő az, nem ő az - minden azon függött Gideon mennyire akarja teljesíteni Sarah Jean kívánságát. Mennyire tesz eleget a nőnek, úgy táncol-e ahogy ő fütyül. Néma csend volt percekig a válasz.

- Hagyjátok, nem ő az. 

Albert Pine mondta: "Amit magunkért teszünk, az velünk együtt meghal. De amit másokért és a világért, az örökké megmarad."