K h a l e e s i   J o n e s 

××××××

Ha azt találtam volna hinni, hogy ebben a munkában lesznek hosszabb szüneteim, akkor nagyot tévedtem volna. De persze nem hittem ezt. Áh, kicsit sem reménykedtem, hogy végre minimum kerek huszonnégy órát tölthetek a kis lakásban. Picit sem. A két esetünk között jóformán húsz óra, ha eltelt - de már bent is találtam magamat újra a "kerekasztal termében". Ezúttal egy picit sem hozott izgalomba, hogy valakit megmenthetünk és újra rács mögé dughatunk egy beteg állatot. Túlságosan is fáradt voltam, pihenni akartam - és ezzel így volt az egész csapat. 

De túl sürgős volt az eset, hogy passzolni tudjuk.

- Eltűnt gyerek Wilmingtonban, Delaware-ben - tett elém egy seszínű mappát JJ. - A tizenegy éves Billie Copelandet a játszótéren látták utoljára tegnap délután fél ötkor. 

- Az húsz órája volt! - csattant fel az öltönyös férfi. - A gyerekrablási akcióterv szerint azonnal hívnak minket. Mi történt?

- Azt feltételezték, hogy az apjával van - magyarázta. - A mobilja szerint az eltűnése előtt nem sokkal felhívta az apját. 

- Az apát tisztázták?

- Egy órája telefonált az anyának - nyitotta ki a saját aktáját a szőkeség. 

- Ettől még benne lehet - folytatta a szülő gyanúsítását Jason. 

- Már úton van a család otthon felé. Ott beszélhetsz vele. A helyi nyomozók szerint a kislányt egy idegen vihette el. 

- Húsz órája? - Morgan kétkedően vonta fel a szemöldökét. 

- Idegenek nem visznek el hosszabb időre ilyen korú gyerekeket - ráztam meg a fejemet. - Az esetek mindössze egy százalékánál fordul elő, és az ilyen általában halálos kimenetelű. Az elrabolt gyerekek negyvennégy százalékát már az első órában megölik. Az idő múlásával csökken az esély, hogy életben vannak. Hetvenöt százalék három órán belül hal meg, tulajdonképpen mindegyiket megölik egy napon belül. 

- Köszönjük Reid - súgta a fülembe a társam, mire megforgattam a szemeimet. 

- Tehát négy óránk van megtalálni a kislányt - realizálta a helyzetet Aaron. 

- Indulunk?

×××

Auden angol költő azt írta: "A gonoszt nehéz észrevenni és mindig emberi. Megosztja velünk az ágyunk, az asztalunknál eszik."

Biccentettem Dereknek, aki hátrafordulva hozzám magyarázta a főnök utasítását. Persze, mint mindig most is szétszedett minket: ő ment terepre, én pedig maradtam a háznál. Ám ezúttal még egyet is értettem Hotch döntésével - mégiscsak nekem a szakterületem a gyermekbántalmazás- és rablás. Felém nyújtotta a tenyerét, hogy csapjak bele és sok sikert kívánt, amikor kiszálltam a fekete terepjáróból. 

Meglepően szikrázóan sütött a Nap, a napszemüvegem hűen helyet foglalt az orrhátamon. Igaz, nem éreztem elégnek, de mivel csupán már csak pár lépést kellett megtenni a családi házig, felzárkóztam Gideon mellé és nem panaszkodtam.

- Khal, - szólított meg a férfi - te leszel az összekötő a családdal. 

- Összekötő?

- Gyerekrablásnál a szülők könnyen összeomlanak, ha nem vigyázunk - magyarázta, ahogy lőtt felém egy mindentudó pillantást. Bólintottam, hogy értem és még mellé gyorsan felmutattam a kinyújtott hüvelykujjamat. - Ó, és még valami - fordult felém megállva a tornácon. - Aaront bízzátok csak rám.

Nem kellett többet mondania, pontosan láttam mindent. Hálásan rámosolyogtam, ha nem egy ilyen helyzetben lettünk volna és nem Jason Gideonról beszéltünk volna, még hálásan köré is fontam volna a karjaimat és jól megszorongattam volna. Túl sok a feltételes múlt idő.

×××

Csak hallgattam, ahogy a helyi nyomozó nyilatkozik a kislány eltűnéséről. Jason eltűnt valamerre a házban, Derek és Hotchner még nem értek vissza, Reidnek is nyoma veszett Jenniferrel egyetemben. Én pedig itt maradtam egy gyermekéért szipogó és labilis idegzetű édesanyával. Csak remélni tudtam, hogy ő nem fog megpofozni. Paramnézia? 

- Az elmúlt két órában újra meg újra leadták az anyagot - húzta be az kézfejeit a pulóverébe, miután kikapcsolta a televíziót. - Beszélni akarnak velem, de én képtelen lennék nyilatkozni. 

- Mesélje el, hogy mi történt! - kértem, ő pedig pásztázó kék szemeivel cikázott végig az arcomon. Feltűnően bámulta a zúzódásomat, mire megszorítottam a kanapén pihentetett ujjait. - Ezzel most ne törődjön, kérem. 

- Egy olyan ember tette ezt magával, mint aki elvitte a lányomat? 

- Mesélje el, hogy mi történt - kértem újból, ezúttal kissé lágyabban.

- Az edzésre figyeltem és - hosszan gondolkozott, majd megrázta a fejét -, Billie megint nyafogott. Mint általában. Nagyon akaratos volt. Azt mondtam, fusson egyet. Én küldtem el. 

Előrehajoltam és támogatóan szorítottam meg immár mindkét kezét. Nem akartam kényszeríteni, kérdezgetni és vallatni - de muszáj volt ahhoz, hogy megtaláljuk a kislányt. Egy pillanatra felpillantottam az egyik tündéri fotóra, ami a falra erősített polc közepén csücsült. Felsóhajtottam. 

- Mikor vált el a férjétől? 

- Hivatalosan csak fél éve, de már több mint egy éve külön élünk. 

- Jár valakivel? - tudakolóztam tovább finoman, de a zavart nevetés hallatán tudtam, hogy ő kicsit sem érzi enyhének. 

- A munka és Billie mellett, hogy lenne rá időm? 

- Egy randi sem? - mosolyodtam el óvatosan, mikor óvatos pír gyúlt az arcán. - Egy férfi sem járt itt maguknál? 

- Hát, előfordult, hogy munka után randira mentem, de senkit se hoztam haza - csóválta meg a kobakját, ahogy elhúzta a markait is idegen tördelni kezdte ujjait. - Billie azt reméli, hogy az apja meg én újra összejövünk. 

- Billie kutyája hogyan halt meg? 

Lépett be a helyiségbe Gideon, mire mindketten összerezzentünk. Bocsánatkérően felemelte a tenyereit és nekitámaszkodott az ajtófélfának - ugyanúgy várt a válaszra tovább, türelmesen. 

- Öhm, elütötte egy autó két héttel ezelőtt. De honnan tudta?

- A síremlék - mutatott a háta mögé. - Segít a gyászban? 

- Az apja csinálta neki - mosolyodott el fájdalmasan. 

- Jól kijöttek? - kérdezősködött Gideon a tapintatos határokon belül maradva. 

- A legjobban - emelte fentebb az állát. - Billie naponta felhívja. Elmondja az apjának, hogy mi történt vele. A férjem rákból gyógyult fel - nyelt nagyot. - Sokszor szabadságot vesz ki. Elhozza az iskolából, hogy együtt lehessenek. Azt mondja élveznünk kell az életet. Elfelejti, hogy kötelességei vannak, ahogy Billie-nek is. Én vagyok a rossz anya, Billie engem okol a válásért. Mindenről én tehetek. El kellett volna engednem az apjával. Elnézést - hiába törölgette a szemei alatti karikás területet, a kikívánkozó könnyeit nem tudta visszatoloncolni. 

Követtem a tekintetemmel a távolodását, ahogy görnyedt háttal, előreesett vállakkal kiporoszkál a konyhába - vagy akárhova is, csak távol legyen minden árgus szempártól. Összeszorítottam a szemhéjaimat, vártam. 

- Az eltűnése előtt összeveszett a lányával - szólalt meg végül. Felnéztem a közeledő profilozóra és megcsóváltam a fejemet. - Képzelheted, hogy érzi magát. 

Nem válaszolt, csak bámult kifelé az ablakon. Már azon voltam, hogy elé állok és ugrálva kezdek előtte hadonászni, hogy figyeljen - de nem volt rá szükség. Gideon egyáltalán nem elbambult. 

- Megjött Mr. Copeland. 

Mikor az ideges édesapa és volt férj berontott, egy biccentés után elvonultunk. Nem kellettünk még mi is oda, hogy fokozzuk az amúgy is pattogó feszültséget. Csupán kívülről hallgattam miket is vág Marilyn a volt férje fejéhez, néztem, ahogy hisztérikusan csapkod és már-már nem ismer határokat. Lesöpörte magáról a férfi kezét, majd dühösen elviharzott a ház egy másik pontjára. A kétségbeesett pasas megvakarta a tarkóját és felénk vette az irányát. 

- Hogy akarják megtalálni a lányomat? - állt elém és tehetetlenül széttárta karjait.

- Éppen azon dolgozunk - intettem le, majd felé nyújtottam nyitott tenyeremet. - Khaleesi Jones különleges ügynök. 

- De már tegnap délután eltűnt! - csapta el a kézfejemet. - Eddig mégis mi a fenét csináltak?

- Merre járt Mr. Copeland? - emelte meg egy kissé a hangját Jason, hogy a feldühödött édesapa ráfigyeljen. 

- Én?

- Hol volt tegnap és az éjjel? - ücsörgött továbbra is nyugodtan a bőrhuzatos kanapén. 

- Van egy faházam a Brandywine völgyben - ráncolta a homlokát értetlenül. 

- Ott is kerestük - biccentett Gideon, amolyan 'úgysem tud kibújni alóla' tekintettel. 

- Lehet, hogy éppen sétáltam - sóhajtott fel, viszont immár sokkal bizonytalanabbnak tűnt. 

Tudta, hogy szorul a hurok és akármit mond, akármit hazudik, mi arról pontosan tudunk. Képtelen volt elrejtőzni előlünk, túlságosan is messzire elnyúlt a kezünk ahhoz. Lényegében, bármilyen sötét kis sarokból előkerítettük - persze, átvitt értelemben. Néha még gyakorlatban is sikerült. 

- Billie tegnap délután felhívta a mobilján - döntötte oldalra a fejét. 

- Előfordul, hogy kikapcsolom - fordult ezúttal az én irányomba. Hogy azért, mert nekem is bizonyítani akarta, vagy engem kevésbé érzett fenyegetőnek azt nem tudtam. - Szeretem a magányt. 

- Nem kérte a gyerek felügyeleti jogot - húzta tovább a főnökünk, hátha kibukik. Jobbnak láttam, ha ezúttal csöndben maradok és figyelek. Nem ragadhattak el az indulataim, nem szabadott túlságosan az apára koncentrálnom. De mégis ott kellett lennem agyban teljesen, mert mégis nekem volt ez a szakterületem. Ilyen esetekben, hozzám kellett fordulniuk, hiába volt nagyobb tapasztalatuk. - De... Billie életének a része maradt. 

- Azt akartam, hogy itthon maradjon. Itt vannak barátai. Egész életében itt lakott - magyarázott hevesen.

- Tehát szereti a lányát. 

- Igen!

- Akkor miért pazarolja a maradék időnket? - nézett fel rá komolyan, enyhe éllel a hangjában. - Nem volt a faházban. Nem dolgozott, nem szórakozott. A rendőrök csak most szóltak nekünk, mert azt hitték Billie talán magával van, hogy talán maga vitte el a kislányt. Miért nem ad végre elfogadható magyarázatot arra, hogy hol volt azóta, hogy a lánya tegnap eltűnt - állt felé. Megkerülte az egyik fotelt, majd a férfi elé állt és egy pillanatra tenyereibe temette az arcát. - Miért nem segít megértenem, hogy egy olyan apa, aki naponta beszél a lányával, miért kapcsolja ki a mobilját és tűnik el huszonnégy órára?

- Dolgom akadt - sütötte le a fejét, ahogy mérhetetlen lassan és tagoltan ejtette ki a két szót. 

- Fél kettő van. A nejét fél tizenkettőkor hívta, akkor tudta meg, hogy Billie eltűnt - az alak összehúzott szemöldökökkel fordult felé, kérdőn formálva a kis kötőszót az ajkaival. - A Brandywine völgy tizenöt percre van ide. Szóval, hol volt, Mr. Copeland?

- Én - szemeiben felbukkantak az első könnyek, ahogy kihúzva magát ránézett a profilozóra. - A Sloan Kettering Kórházban voltam, New Yorkban. Dr. Baylan Mahalnál az onkológián. Akár fel is hívhatják. 

- Úgy lesz - bólintott a rangidős viselkedéselemző. A nemző fejcsóválva leült az egyik karosszékbe velünk szemben. - Újra beteg?

- Átterjedt a nyirokmirigyekre - bámulta a bakancsai orrát. - Semmit sem tehetnek - csóválta meg a fejét elkeseredetten, én pedig már a saját gyomromba is gombócot éreztem. Egy árva könnycsepp indult el a szeme sarkából, ahogy felnézett ránk. - Kérem, találják meg a lányomat. Hozzák vissza. 

Zokogva bukott a kézfejeibe, és én is már a sírás határán álltam. Túl szomorú történet volt ez, s akárhogy is próbálkozunk olyan véget is fog érni. Nem lesz happy end, akkor sem, ha a kislányt visszahozzuk a családjához - hisz' el fogja veszteni az apját, akivel mérhetetlenül szeretik egymást. Bárcsak nekem is ilyen kapcsolatom lenne az édesapámmal. 

Jason felém fordult és sóhajtva intett az állával.

- Hívd fel a kórházat!

×××

Végigpillantottam az összes összegyűlten. Megint tolongtak, ami alapjáraton zavart volna - de most pont, hogy ez kellett. Muszáj volt a felhajtás, hogy minél több helyre eljusson. Az emelvényen álltam és vártam a kezdést. Sokan az én szavaimra vártak, mint egyfajta specialista, de a főnököm szigorúan kijelentette, hogy csak akkor szólaljak meg ha nagyon muszáj. 

- Billie Copeland huszonkét órája tűnt el - dörzsölte össze a kezeit Gideon. - Nagyon fontos, hogy huszonnégy órán belül megtaláljuk a kislányt. 

- Az ismeretlen elkövető minden bizonnyal valahol a park környékén lakik - lépett elő Hotchner. - Lefújtuk a körözést a kocsijára és minden járőrt azonnal be kell hívni az utcáról. 

- Hülyeség!

- Hallgassanak végig! - vágott vissza azonnal. 

- Az akcióterv nem ezt írja elő, pedig azt maguk írták! - háborgott tovább a közrendőr.

- Az csak egy javaslat, hogy mi a teendő gyerekrablás esetén! - emeltem meg a hangomat immár én is. - Elég régóta folyik már ez a meccs és nem tudunk eleget az elkövetőről! Lehet, ha úgy érzi, hogy sarokba szorították, megöli Billie-t, hogy elkerülje a lebukást! Enyhítenünk kell a tettesre nehezedő nyomást!

Hadarásom után végre levegő után kaptam és kifejezéstelen arccal keresztbe fontam a karjaimat. A pasas leesett állal bámult rám, én pedig legszívesebben ráordítottam volna, hogy mi van. Derek a szeme sarkából rám pillantott és láttam rajta, hogy küszköd a nevetéssel, de egyben elismerően is biccentett. Kihúzta magát mellettem, mintha már büszkeség is sugárzott volna belőle. 

- A tettesünk könnyen elvegyül a tömegben - vette vissza a szót a legtapasztaltabb kollégánk. - Nem tudják kicsoda valójában. Kutyát sétáltat, kertészkedik. A magányos elfoglaltságokat kedveli. Ha alaposan megnéznék azt látnák, hogy túl sok figyelmet szentel a környékbeli gyerekekre. Erre azért nem figyelnek fel, mert nem tartják veszélyesnek. 

- Fehér férfi, a harmincas évei elején járhat. Alkalmi vagy alantas munkát végez. A perifériára szorult, frusztrált, könnyebben barátkozik gyerekekkel, mint felnőttekkel. 

- Nem ez az első bűncselekménye, de ez az első gyerekrablása - vettem át a szót, immár kicsit higgadtabban. 

- Miből gondolják?

- A kezdők otthon vadásznak. A tapasztalt ragadozók nem - ráztam meg a fejemet.

- Nemrég kiborította valami - kezdett bele Hotch a stesszor körülírásába. - Elveszthette a munkáját. Képtelen normálisa szexuális kapcsolatot kialakítani, az otthonában és a számítógépén rengeteg pornó anyag van. Bár nem mindegyik, de számos gyerekekkel kapcsolatos.

- Mivel az elveszett kutya mesét használta, úgy véljük a környék állandó figurája - söpörte a füle mögé a haját Spencer, ahogy magyarázni kezdett. - Előfordulhat, hogy tényleg van vagy volt egy Candy nevű kutyája. Hasonlítsák össze az állatorvosok aktáit a helyi lakosok névsorával. 

- A tettes nem fog belefolyni a nyomozásba. 

- Nem kíváncsi rá, hogy mennyit tudunk?

- Az ilyen tettes nem. Ő rejtőzködik - mutogatott a kezeivel Jason. - Nem akarja, hogy bárki lássa. Fél, hátha eleget tudunk róla, ahhoz hogy felismerjük. Nem fog besétálni a rendőrségre mondván: segíthetek? De az egész biztos, hogy követi a híreket. Nagyon fontos, mit nyilatkozunk róla. 

- Nézzék át a kutatási jelentéseket. A nyomozás során talán már talá...

- Mi lesz a szexuális bűnözőkkel? - Russet nyomozó nekitámaszkodott a falnak, ahogy felvonta a szemöldökét. 

- Egy emberünk már ellenőrzi őket. 

- Ennyi hölgyeim és uraim! Akkor minden világos? - az egységes morajlás után összeütötte tenyereit. - Sok sikert, köszönjük!

×××

Egy papírpoharas kávéval a kezemben bámultam kifelé az ablakon. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a hátamba fúródó izzó szempárt. De nem igazán sikerült. 

- Visszarendelték a járőröket? 

Érdeklődve fordultam oda, majd közelebb sétáltam hozzá. A kezében szorította a kék műanyag tégelyt és éppen a tenyerébe próbálta kiszórni a gyógyszeradagját. 

- Úgy gondoljuk a lányát egy környékbeli személy rabolta el, Billie még itt van a közelben - magyaráztam, ahogy egy pillanatra felnéztem az éppen érkező ex-nejére. 

- Akkor zsarukkal kéne elárasztani a környéket! - rázta meg a fejét, ahogy egy bólintás kíséretében elvette az asszonytól a pohár vizet. - Mindenhová bemenni!

- Nem ilyen egyszerű - intettem le a lehető leghiggadtabban. 

- De az! - forgatta el a szemeit, ahogy bekapta a piruláit.

Erről jutottak eszembe az én kis fehér bogyóim is. A belső kabátzsebembe nyúltam és már meg is találtam a sárga dobozkát. Oldalt fordultam nekik és kihalásztam egy szemet. A nyelvemre helyeztem és gyorsan leküldtem a dupla presszós americanóval. 

- Maga is?

- Epilepszia - javítottam ki a férfit. 

- Megint szeded a gyógyszereket - fogta fel a neje az előbb történteket, de a pasas figyelmen kívül hagyta.

- Nézze - fordult felém. - Mit tesznek maguk azért, hogy visszahozzák a lányomat?

- Megint beteg vagy, igaz? - egy gyilkos pillantást lőtt a vörös hölgy felé, aki elkeseredetten lesütötte a pilláit. 

- Azt akarjuk, hogy nyilatkozzanak a sajtónak - támaszkodtam neki az ajtó félfának. - Mindketten.

- Sajtótájékoztató? Ezt találták ki? Azt mondta, épp most állították le az eddigi anyagokat! - támadt nekem. 

- Tudom, de ez most más lenne - csóváltam meg a fejemet. - Bízzon bennünk, Mr. Copeland! - szavaimat ajtócsengő zavarta meg, mire az anya már indult volna is. Volt férje csak intett és fel is pattant. Előttem állt meg, teljesen felém magasodott és úgy bámult le rám. Láttam a szemeibe a kételyt, de végül sóhajtott. - Csak mondja meg Marilynnek mit tegyünk. 

A nő megvárta míg hallótávolságon kívül ért és szomorúan kapott levegő után. Beletúrt rövid hajába és csak bambult maga elé.

- Már másodjára esik vissza.

- Sajnálom - suttogtam vissza, és valóban így éreztem. 

- Billie szóba sem akar állni velem. Hogy fogom elmondani neki, hogy az apja megint beteg? - tördelte az ujjait elkeseredetten. 

- Egyszerre csak egy feladat. Ha megtaláljuk Billie-t, majd kitalálja - szorítottam meg a vállát biztatóan. A hangok már túl későn csapták meg a fülemet. Az ablak felé fordultam és ott állt egy nő, papírokkal, hevesen magyarázva a férfinak. A következő pillanatban az már szaladt is az autója felé. - Mi történt? - kisiettem a ház elé. - Mr. Copeland! Mr. Copeland! - szaporáztam meg a lépteimet, de az már akkor kifordult a bejáróról. 

Gázt adott és nem is törődve azzal, hogy már-már torkom szakadtából ordítok utána - elhajtott.

- A környékünkön perverzek laknak! - sziszegte az idegen asszony, amikor ránéztem. - Nem árt, ha tud róluk!

Elszörnyedve vettem elő a mobilomat, ahogy lejátszódtak előttem a legrosszabb eshetőségek ezek után. Legszívesebben lekiabáltam volna a hölgyemény fejét, de csak egy grimaszt vágva megráztam a kobakomat. 

- Ostoba! - tárcsázva elvonultam, ahogy fél fülemmel még hallottam az anyámat szidó szavakat. - Derek, van egy kis gondunk. 

×××

- Mr. Jones nem akarja beperelni - léptem oda a házaspárhoz, mögöttem Morgannel, aki húsz perccel ezelőtt szabályszerűen lebirkózta a férjet. 

- Ó, és ezért legyek hálás Jones ügynök? - a nevemet merő gúnnyal ejtette ki, gyűlölettel. Láttam, ahogy a társam állkapcsa megfeszül de nem tesz semmit. - Az egy pedofil! 

- Nem az.

- Ellenőrizték? - állt nekem újra. A nap során már sokadjára és egyre biztosabb voltam abban, hogy nem leszünk legjobb barátok. - Átkutatták a házát?

- Prostitúcióra való felbujtás volt a vád, gyerekekhez semmi köze sem volt! - csattant fel az afroamerikai ügynök, a másik igen nagy meglepetésére. 

- De rajta van a listán! 

- Mr. Copeland! - vonta magára ismét a figyelmét. - Arra a listára számos ember felkerül, ezért jobb, ha az ilyen listákhoz csak a bűnüldöző szervek férnek hozzá. Megértjük, hogy frusztrált és dühös, de így veszélyezteti az akciónkat, hogy megmentsük a lányát. Azt az időt, míg magát keressük Billie-re fordíthatnánk. Vagy összeszedi magát és követi az utasításainkat, vagy tűnjön el. 

- Mit akar, mit tegyünk? - eszmélt fel Marilyn.

- Kérjék a lakosság segítségét egy szemtanúval kapcsolatban - közöltem velük. - Akinek zöld SUV-ja van. 

- De az a gyanúsított nem?

- De igen, viszont a gyanúsított mindig egy szörnyeteg és a szomszéd sosem az - magyaráztam a lehető legfinomabban. - Az emberek nem hiszik el, hogy a szomszédjuk ilyet tehet. Egy szemtanú más. Az egy hős. 

- Mi van, ha a tettes rájön, hogy trükk? - rázta meg a fejét az asszonyság. - Ha pánikba esik, úgy gondolja, hogy ez túl veszélyes és aztán...

- Nem csak hozzá fognak beszélni. Hanem a szomszédjaihoz is. 

- Mindent megtettünk, hogy ne legyen túl nagy nyomás a pasin - nyugtatta őket Morgan is. - Nincsenek járőrök az utcán, nem lesz rendőr maguk mellett a dobogón. Csak egy helyi tisztviselő. Ha meghallja, hogy nem gyanúsítjuk talán megnyugszik. Most nagy stressz alatt van. Azt kell higgye, még ha kis időre is, hogy rossz nyomon vagyunk, távol vagyunk tőle. 

- Na és: tényleg távol vannak?

- A lakosság segíthet.

Fél óra sem telt el, mikor JJ felállt az emelvényre, hogy felvezesse a riportereknek a szülőket és az eseményt. Meg sem rezzent, szilárdan és kifejezéstelen arccal állt a villogó kamerák előtt. A fekete férfi mellettem feszülten figyelte Williamet - tartott tőle, hogy egy rossz kérdés vagy akármi is elveheti a pasas eszét. Mind tartottunk tőle, hogy a túlságosan is aggódó és védelmezni akaró édesapa elszúr mindent. Ha akaratlanul is. Mégis ő volt, aki kilépett és meglepően higgadtan beszélni kezdett, míg neje kezét a helyi pap szorongatta támogatólag. Magam is meglepődtem az alakításán, mikor pedig szótlanul végignézett a tömegen és találkozott a tekintetünk biccentettem. Jól csinálta. Az éva is a mikrofonhoz lépett és könnyek között toldott hozzá pár gondolatot - ekkor tört ki a káosz.  

Akkor éreztem először, hogy úgy istenesen tökön kellene rúgnom egy sajtóst. Tényleg. Nem törődve azzal, hogy kicsoda és micsoda, honnan és milyen befolyásos - csak jól elagyabugyálni a mérhetetlen hülyesége végett. A többiek kivezették a teremből a szülőket, de én megtorpantam az ajtóban. Vacilláltam. Megmondani neki, hogy orbitálisan nagy barom és hogy remélem a szemét hollók fogják kivájni és hogy a neve el fog tűnni egy mexikói fejfáról - már ha lesz neki. De Jennifer intett, hogy menjek és ő lerendezi. 

Ahogy végigvonultunk a rendőrőrsön, az alak erősen belekapott a karomba. Nem tudtam mást tenni csak felszisszentem. 

- Van egy holttest?

- Kérem jöjjenek velem - próbáltam higgadt maradni, de a szorítása csak erősödött; mintha csak satuba tettem volna az alkaromat.

- Tudni akarom! - kiáltotta az arcomba. - Találtak egy holttestet?

- Vegye le róla a kezét, Mr. Copeland - zengte az ismerős hang. - Uram, vegye le a kezét róla, addig ameddig szépen kérem! - engedett a szorításán, de nem emelte le rólam az ujjait. - Mrs. Copeland - szólította meg a kiakadt asszonyt, mert látta, hogy a férfival sok mindenre nem megy. 

- Megtalálták Billie-t? A lányom halott?

- Találtak egy holttestet, igen - húztam el magamat az embertől.

- Nem Billie az! - sietett be Gideon, hevesen kapkodva a levegőt. - A személy akié a holttest idősebb és jó pár napja halott. Valószínűleg valami narkós, túladagolás. Igen, láttam a tetemet, nem a maguk lánya. 

- Istenem, én nem... Én nem - zokogott fel, én pedig átkaroltam a vállát.

- Kérem, most jöjjenek velünk - vezetgettem szépen, míg Morgan csúnyán tekintett az amazon exe felé.

×××

Csendben ücsörögtem az asszonnyal, hagytam, hogy úgy szorítsa a kezemet, hogy majd eltörje. Próbáltam teljes mértékben a támasza lenni, váll amin kisírhatja magát. A férje elvonult az idősödő profilozóval, Morgant kihívta Reid. Én pedig ott maradt Marilynnel, hogy legyek a nő pszichológusa, hacsak pár órára is. 

- Tudja, amikor beteg lett nem akarta, hogy végignézzük, ahogy meghal - célzott a nemrég távozott férjére. - Ő akart elválni. Hagytam, hogy Billie azt higgye én akartam, mert nem is tudom, úgy tűnt ez még mindig jobb, mint az igazság, hogy elmenekül. Ezért hazudtam. 

- Óriási nagy áldozat lehetett - bólintottam és valóban így éreztem. 

- A férjem megint beteg - folytatta. - Nem maradt más csak a lányom, aki utál. 

Hagytam, hogy megszorítsa a kezemet. El sem tudtam képzelni, mennyire nehéz is lehetett neki. Nem lettem volna a helyében, annyi szent. Mindenféleképpen vissza kell neki adnunk a lányát. 

×××

Az afroamerikai férfi végig a derekamon tartotta a kezét, ahogy szigorúan nem engedett máshova ülni, csakis az ölébe. Tegyük hozzá, a világ egyik legkellemetlenebb dolga volt ezt csinálni a kollégáink előtt, de hát a partnerem nem éppen a józanságáról híres esetenként. Ránéztem a lapjaira, ő kérdőn felvonta a szemöldökét, mire megráztam a fejemet. 

- Hát nekünk semmink sincs - rakta le a pár kártya lapot. 

- Nekünk? Drágám, ha egy csapat lennénk lenne valamink. Attól, hogy te nem tudsz kártyázni én nem vagyok reménytelen - szavaimat nevetéshullám követte, az ügynöktől pedig csak egy durcás pillantást kaptam.

- Semmi - dobta be JJ is. 

- Hát - nyújtotta el az 'á' betűjét Spence -, két pár. Ászok. 

- Ajj, tűnj már el! - röhögött fel a társam. - Egyszerűen nem értem hogy tudsz mindig nyerni - lökte meg a vállát. 

- Úgy, hogy csal - mutatott a fiatal zsenire Jennifer. 

- A póker számtan és statisztika - kezdte el magyarázni. Morgan csak felemelte a szabad kezét és szájat utánozva csapkodta össze az ujjait. - Semmi más. 

- Vegas-i a srác - emelte meg a vállait Hotchner. 

- Igaz! - mutatott rá fülig vigyorogva a sötétbőrű pasas, ahogy a vállamba temette az arcát. - Mindig a bank nyer. 

- Keverd meg! - adta neki az utasítást a szőkeség, ahogy belekortyolt zöld teájába. 

- Adj egy lapot - nyújtotta felé a kezét a barátom, mire elcsaptam a tenyerét.

- El a mancsokkal! - néztem hátra rá. - Elegem van, hogy vinnyogsz amiatt, hogy veszítesz. Nekem adj egy lapot, kérlek Spence. 

- Hé, Hotch! - szólította meg a főnökünket Gideon. - Te küldtél virágot annak a technikusnak a nevemben? - az öltönyös helyeslően biccentett. - De miért?

- Jason, néha elfelejted az embereknek milyen fontos az elismerés.

- De, már küldtem neki ajándékot - ráncolta a homlokát. - Egy MP3-s lejátszót. Az tartósabb, hacsak le nem ejti vagy el nem romlik benne az elem. Most két ajándékot kapott. Ha azt hiszi, hogy beleszerettem? 

A lehető legdiszkrétebben felnevettem az idősödő profilozó abszurditásán, majd visszavetettem magamat az ádáz kártyajátékba az ifjú dr. Reid ellen. Még hallottam, ahogy a férfiú felsóhajt és elmormog egy rövid kis mondatot Garciáról. A szemem sarkából vetettem felé egy sanda pillantást, ahogy éppen Billie-ről kapott fényképet nézegeti. 

"Az eredmény csak akkor nézd, ha a napnak vége és a munkád kész." 

- Elizabeth Barrett Browning