K h a l e e s i   J o n e s 

××××××

Igyekeztem normálisan összeszedni a gondolataimat, ahogy a társam elhúzott a még mindig dühöngő asszony közeléből. Nem szóltam semmit, csak tényleg próbáltam rendezni a fejemben kialakuló őskáoszt. Folyamatosan a kisfiú kúszott előre és az sem segített az emléke elküldésében, hogy a másik helyiségből, ahova elvonultak, folyamatosan az ő nevét hallottam könnyes szipogások közepette.

Ez egy ígéret volt az édesanyja felé - és nem szokásom nem megtartani azt, amit megígérek.

- A fiú mindkét helyszínen ott volt - kezdte Aaron, mikor látta, hogy többé-kevésbé visszatértem közéjük.

- A tettes talán végig őt akarta - vetette fel Derek az eshetőséget, ahogy szégyentelenül húzott közel magához és simogatta a hátamat megnyugtatásképpen.

- Mrs. Brisbane biztosan ezt gondolja - morogtam az orrom alatt, mire a férfi csak felsóhajtott.

- Ha megnyugodott beszélj vele, hátha megtudunk tőle valami hasznosat - bólintott felém.

- Velem nem lesz hajlandó beszélni - csóváltam meg a fejemet, és mintha erősebben kezdett volna sajogni az orcám.

- Győzd meg!

Morgan rosszallóan megrázta a kobakját, de ki sem nyitotta a száját. Megforgattam a szemeimet, nem akartam, de muszáj volt. Valamit ki kellett találnom, hogy szóba álljon velem. Komolyan, szerintem még azért is vért kellett volna izzadnom nála, hogy ezután egyáltalán rám köpjön.

S nem, még mindig nem hibáztattam.

A párom ezúttal nem makacskodott, mikor szolidan lefejtettem magamról a kezét. Engedett, de még mielőtt elindultam volna kérdőn végigpásztázta az arcomat. Csupán hangtalanul jeleztem neki, hogy hagyja az egészet. Lehullott a karja végleg, én pedig azt láttam rajta, hogy úgy érzi, most már akármelyik pillanatban meghalhatok. Küldtem felé egy biztató félmosolyt, majd felmutattam a kinyújtott a hüvelykujjamat és egy erőltetett nevetéssel közöltem vele, hogy kívánjon sok sikert.

×××

Sejtettem, hogy el sem fogok jutni Mrs. Brisbane-ig. De most nem az asszony miatt: egy helyi rendőr még azelőtt elkapott, mielőtt még egy tisztességes távolságba kerültem volna az őrstől. Derek már ott várt, kezeiben forgatva a slusszkulcsot és már szinte izgatottan kezdte magyarázni, hogy hova is kell elkocsikáznunk kettesben. Nem tudtam mást tenni, csak röhögni a hülyeségén, amit még akkor is hajtott, amikor lefékeztünk a nekünk szánt templom előtt.

Mint egy nagy gyerek, istenem.

- Négy templom egy utcában - ráztam meg a fejemet, ahogy kipillantva az ablakon tökéletesen láttam még kettő égbe törő csúcsot. - A hívő kisváros iskolapéldája.

- Egy szabadon kószáló elmebeteg gyilkossal - kuncogott fel az abszurdumon.

- Ez igaz - bólintottam rá és tovább bambultam ki a fejemből. - Hé, Derek - hunyorítottam, ahogy próbáltam kivenni az autó körvonalait -, szerinted az nem egy hetvenkettes Buick?

- De - helyeselt, mikor a vezető leállította a jármű motorját.

Egy magas férfi szállt ki belőle. Ilyen távolról is láttam, hogy tart valamit a tenyerei között - és hogy mennyire is remegnek a kezei. Pár pillanatig még figyeltem, majd hamarabb kapcsoltam, mint Morgan. Gyorsan felpöccintettem a reflektorokat.

- Maradjon ott! - kiáltottam, ahogy kipattantam az anyós ülésről és már rá is szegeztem a fegyveremet. Értetlenül forgott körbe, mikor meglátott minket úgy nézett ránk, mintha valamiféle jelenések lennénk. - FBI, nem mozduljon! Ne mozduljon!

- A földre! Térdeljen le! Térdre azonnal! - már szinte belenyomta a tarkójába a pisztolycsövet, ahogy ordított az értetlen férfira. - Kezeket a tarkóra! Kezeket a tarkóra! - durván összefogta a csuklóit. - Gyerünk, ne mozduljon!

- Derek - ismételtem meg a nevét, ahogy elborzadva kivettem a papírtasakból a műanyag edényt. - Elkaptuk a pasast.

×××

Nem bírtam ránézni sem a cellába zárt tettesre. Legszívesebben a füleimet is bedugtam volna, hogy ne halljam, hogyan ordítozik. Csúnya, nem csúnya: lerítt róla, hogy beteg. Már ott tartottam, hogy fogom magam és elsétálok onnan - de nem tehettem. Éppen kitárgyaltuk a fiút. Fiú - alig lehetett fiatalabb, mint én.

- A neve, Eddie Mays - közölte velünk a békebíró. - Huszonegy éves. Igen - válaszolt gyorsan Hotch kérdésére -, de nem hittem volna, hogy ez a fiú ilyesmire képes. Mindig annyira rendes gyerek volt.

- A fiú elmebeteg, seriff - nyelt nagyot Spencer, ahogy ő sem bírta túl jól a fiatal férfi kiborulásait a rácsok mögött. - Ha elmezavarra hivatkozik a bíróságon, biztos felmentik.

- Az ilyen elmezavarnál az a különös, hogy amikor tiszták sokkal szelídebbek, mint egy átlagember - magyaráztam a lábaimra bambulva. - De a betegségükből adódóan, ha rájuk tör a roham, akkor... - jelentőségteljesen pillantottam az irányába.

- Semmire se megyünk a fiúval - rázta meg a fejét a társam. - Így biztos nem. Nézzétek meg: azt se tudja hol van, nem lehet kihallgatni.

- Fel kell hívnom az anyját - köszörülte meg a torkát az idősödő úr, ahogy megvakarta deresedő halántékát. - Szomorú történet: az apja pár évvel ezelőtt halt meg. Az anyját nagyon meg fogja viselni.

- Milyen a családja?

- Az apja orvos volt, az anyja Mary Mays. Tennessee egyik előkelő családjából származik.

- Találkoznék vele - kérte a főnökünk.

- Már találkoztál.

×××

Szégyentelenül túrt

am a fogasra akasztott kabátok közé. Nem tudtam pontosan mit kereshetnék, csak próbáltam találni valami gyanúsat. Ami jobban bizonyítja azt, hogy az anyja teljesen ráült a srácra, mint egy kollégiumi szobatárs szava. Ruhadarabot, egy darab papírt, esernyőt - akármit ha találtam volna, kapásból könnyebb dolgunk lett volna. De ez a munka nem éppen az egyszerűségéről hírhedt.

- Helló!

- Marha! - sikkantottam fel, ahogy teljesen a kis folyosó másik faláig ugrottam ijedtemben.

- Marha? - nevetett fel jóízűen, ahogy nekidőlt az ajtófélfának. - Nemrég még babsz voltam. Nagyon ideges lehetsz.

- Nem vagyok az - válaszoltam durcásan és sértetten egyszerre, míg ő csak jót röhögött az egészen.

- De az vagy, ismerlek - lépett beljebb, ahogy én arrébb sétáltam. - Van valami?

- Mrs. Mays-nek kényszeres rendrakási mániája lehet. A ház akár egy lakberendezési címlap - szavaimat újabb kacaj követte. - Nálad?

- Minden szobába benéztem - kezdte. - A hálószobákba, a kandallóba: de semmi. Bizonyíték egy szál se, a fiúnak nincs nyoma. Ha Eddie Mays itt járt, nagyon vigyázott, hogy ne hagyjon nyomot maga után.

Már a parányi előtérben megcsapott a csípős szag. A konyhában sétálgatva, viszont egyre erőteljesebben kúszott az arcomba és bár az otthonra emlékeztetett, de annyira erős volt, hogy már csaknem elhánytam magamat tőle.

- Érzed ezt?

- Mintha hipó lenne - bólintott, ahogy beleszimatolt a levegőbe.

- Rengeteg hipó - a végén olyan fintor ülhetett az arcomra, amin szintén csak szélesen vigyorogni tudott. A hűtő környékén érződött leginkább, de kinyitva azt semmi sem volt benne. - Derek!

- Áh, ez itt túl tiszta.

- Ühüm - helyeseltem dünnyögve. - Nem akarok gyanakvó lenni, de - guggoltam le. - A nagyszüleim egy kisvárosban élnek Alaszkában, a nagyapám vadász. Régóta nem voltam ott, de gyerekkoromból emlékszek, mindig hazahordta a lőtt vadakat. Külön hűtőszekrényt tartott fent nekik, de a konyhában. Amúgy is, nagymamám sosem bírta a vért. Az öreg mindig nagy koszt csinált, ő pedig bár utálta a hipót a vérfoltokat a konyhakövön annál inkább - meséltem nekik. - Add csak ide a zseblámpádat! - nyújtottam felé a kezemet, ő pedig készségesen átadta a tárgyat. A lehető legnyakatekertebb pózban világítottam be a frizsider alá. - Aha, meg is van.

Morgan azonnal nekifeszült és a sarokba száműzte a jégszekrényt. Lebámultunk a lábaink elé. Egy félig megmaradt kis kör virított a csempén.

- Nem voltak elég alaposak.

×××

Türelmesen vártuk a főnökünket, aki meglehetősen dühösen jött ki az asszonytól. Megállt előttünk, idegesen dobolt a lábával, ahogy előbb a karórájára pillantott, mielőtt akármit is szólt volna hozzánk.

- Nyilvánvalóan hazudik. Nem tudom mi az, amiről hazudik, de hazudik - ült le az egyetlen szabad székre.

Én a partnerem ülőalkalmatosságának a hátán doboltam az ujjaimmal. Folyamatosan az angyaltorkú kisfiú járt az agyamban és magam is egyre idegesebb lettem, ahogy múlt az idő, a mínuszok pedig felbukkantak a horizonton. Ha kint van valahol, nem éri meg a reggelt.

- Hagyná, hogy Wally meghaljon, csakhogy a fiát mentse? - ráncolta a szemöldökét JJ.

- Nem tudom.

- Cadillac-je van, igaz? - szólalt meg hosszú percek után az afroamerikai férfi. Csendesen helyeseltem, mire ő győzedelmesen egy futó félmosolyra húzta az ajkait. - Azokban van GPS, megnézhetjük merre járt.

Senkit sem érdekelt igazán, hogy még egyszer megkérdezze a hölgyet. Már korábban beleegyezését adta, hogy akármivel segíti az ügyet, felhasználhatjuk a dolgait - ez erre is vonatkozott most. A sötét klasszikus modell kint parkolt a rendőrőrs előtt, mikor pedig lenyomtam a helyes gombot segítőkészen nyílt ki előttem. Behuppantam a vezetőülésbe és már be is kapcsoltam az apró tárgyat, az ujjaim ide-odacikáztak az érintőképernyőn, amikor Morgan is csatlakozott hozzám az autó belsejében.

- A helyek, ahol megállt, és hogy meddig tartózkodott ott.

- Ez a kütyü rengeteg válás oka lehet, mi? - tekintett rám a szeme sarkából. - Hé, ezt nézd meg! Ez érdekes: vagy hatszor megállt ugyanott a hármas úton.

- Jól van, vigyük el Mrs. Mays-t a kedvenc helyére. Majd azt mondjuk Eddie-hez visszük a kórházba.

×××

A zseblámpámat magasan tartottam, ahogy gázoltam a magas fűben. Gallyak ropogtak a lábam alatt, a nagyobbak nadrágon keresztül is beletéptek a húsomba, de nem érdekelt. Szinte már a fülembe hallottam a kétségbeesett anyuka szavai.

Tudatlan fruska.

Átbújtam a drótkerítésen tátongó hatalmas lyukon. A bokám egy gödörbe érkezett, de nem törődtem vele két pillanatig sem, hogy megbicsaklott mentem tovább. A rozoga épületben kellett lennie a gyereknek, de nem akartam túlságosan beleélni magamat. Abból sosem sül ki semmi jó. Folyamatosan szólongattam, de válasz nem jött. Nekifeszültem az ajtónak és minden erőmet bevetve kezdtem rángatni. Az izmai megfeszültek, mikor pattant a fa és engedett. A lámpával a sarokba világítottam - és hála az égnek ott ült takaróba bugyolálva.

- Gyere ide. Gyere ide, semmi baj - fel se eszméltem normálisan, vékony karjait már körém is fonta. Felpislogott rám őzikeszemeivel, majd a hasamba fúrta a fejét. - Jól van, semmi baj.

Óvatosan kivezettem, majd a szülei felé irányítottam. Az édesanyja térdei megcsuklottak, ahogy a karjai közé kaparintotta a fiát. Nem szólt semmit, csak egy futó pillantást küldött az irányomba és már terelték is az autó felé a gyereket.

Az autó ablakából még egyszer rám nézett a fiatal. Nagy szemei csillogtak a könnyektől, arcát az üvegnek nyomta a tenyerével egyetemben. Nem mozgott a szája, nem mondott nekem semmit - csak biccentett egyet és az elég is volt nekem.

Harriet Beecher Stowe azt mondta: "Egy sír felett a legkeserűbb könnyeket azokért a szavakért ejtjük, amiket nem mondtunk ki és azokért a tettekért, amiket nem tettünk meg."