K h a l e e s i   J o n e s 

××××××

Talán fél órája zakatolhattunk előre Texas felé. Meglehetősen unottan ücsörögtem a másodosztályú kocsiban, körülöttem meglehetősen fura emberekkel. Vagyis nem mindegyikük volt az, csak úgy a nyolcvanöt-kilencven százalékuk érdekes alaknak tűnt. Éreztem magamon a pillantásukat, mikor egy fáradt sóhajjal felütöttem a kezemben tartott mappát, amiben mindenféle cukiságok fogadtak. Gyerekkori fotók egy gyerekgyilkosról és véres helyszíni fotók. Csak imádkozni tudtam, hogy ne nézzenek a vállam fölött bele. Miféle beteg állatnak gondolnának tőle! Mikor az áldozat fotóihoz értem, ismét mélyen beszívtam a levegőt és azonnal tárcsáztam az eddig is markomban tartott mobilon. 

- Gideon - szólt bele azonnal a felettesem.

- Én vagyok - tudtam le ennyivel a köszönést. 

- De Vries segítőkész? - tért azonnal a lényegre. 

- Csak egy óra múlva érek oda - ráztam a fejemet, hiába nem láthatta. - El Pasóban vonatra szálltam nem béreltem autót - tudattam vele, miután módosultak a teljesen vonatos terveim és repülővel jöttem az említett városig. - Még át akartam nézni az aktákat is. 

- Nem hazudhat neked - kezdett volna bele.

- Ha én jobban ismerem az ügyet, mint ő. Nem felejtettem el - forgattam meg a szemeimet. 

- Oké, hívj ha végeztél. 

- Várj! - kiáltottam fel elfojtottan, hogy felhívjam a figyelmét. 

- Két konzultációm is lesz, a nemzetbiztonságiak - ekkor kezdett el először recsegni a vonal. 

De közel nem utoljára. Nagy nehezen megértettük egymást, ő biztosított róla még minimum háromszor, hogy nem engedhetem a gyermekgyilkosnak, hogy átverjen. Én pedig arról, hogy semmiképpen nem fog. Eltüntetve a mobilomat a mellettem heverő kézitáskámban és fentebb emelve az aktát vetettem magamat újból bele a jelentések mögöttes tartalmába. Éppen a gyilkosság módját taglaló boncmesteri feljegyzéseket bújtam, mikor egy iszonyatosan éles és hangos csikorgással a vonat hirtelen lefékezett. A koponyám előre csuklott és csúnyán ráharaptam a nyelvemre. Már a hegyén is volt egy zaftos káromkodás, mikor megjelent egy idegen férfi. 

- Semmi baj emberek. Nyugodjanak meg, minden a legnagyobb rendben - kék inget viselt és fegyvert az oldalán. Rendőr lehetett vagy csak szimpla biztonságis. - Minden rendben.

- Mi történt? - érdeklődtem, mikor mellém ért. 

- Semmi hölgyem - rázta a fejét, de mikor meglátta az összecsukott akta fedőlapját, megköszörülte a torkát és leguggolt mellém. - Hivatalos ügyben?

- FBI - biccentettem azonnal. 

- Az a helyzet, hogy valaki a vonat elé ugrott - sóhajtott fel szomorkásan. Mikor megkérdezhetem, hogy segíthetek-e valamiben, azonnal nemet intett. - Sajnos jól ismerjük mi a teendő ilyenkor. 

Felemelkedett és tovább folytatta a nyugtatónak szánt szövegét. Éppen egy nagydarab embernek fordított hátat, hogy végignézzen mindannyiunkon és még egy párszor elmondja, hogy nem történt semmi. Minden gyorsan történt. Csak azt észleltem, hogy a férfi már a földön volt és az utas a saját a fegyverét szegezi rá. Azonnal felpattantam és az oldalam felé kaptam, de a megtermett pasas nem volt olyan lomha, mint elsőnek gondoltam. Az ökle erősen csapódott az arcomnak, éreztem ahogy azonnal el is ered az orrom vére. Hallottam, ahogy a pisztolyom kakasa kattan és a támadó elordítja magát. Zúgott a fülem, nem értettem pontosan, hogy mit csak sejteni tudtam. 

- Ne mozduljon - fogta rám, majd körbepillantgatott. 

- Jól van, jól van - emeltem fel a kezeimet és éreztem, hogy a homlokomból is szivárog a vér. Csak azt tudtam elképzelni, hogy az esésem során mégis elég erősen fejeltem meg ahhoz a kis fémkukát, hogy a szemöldököm szétcsattanjon. - A többieket ne bántsa - csóváltam meg a kobakomat tárgyalóképesen, de azonnal forogni kezdett velem a világ. 

A füleim is csengtek attól, hogy milyen veszetten próbálta elhallgattatni a rémült közembereket. Őszintén nem tudtam mit kellene tennem, két fegyvere volt és még abban sem voltam biztos, hogy képes lennék úgy felállni, hogy nem szédülök el és vágom be a fejemet még jobban. Egy minimális agyrázkódást tippeltem magamnak. 

×××

Robert Oxton Bolt: "A hit nem az emberi agy szülöttje. A hit az, ami az emberi agyat uralja."

Mikor egy fél órája feltűntek a férfi arcrángásai, azonnal gyanút fogtam. Akkor már biztos voltam benne, pontosabban: riasztani fogják az egységet. A kérdés csak az késő lesz-e mire ideérnek. És az is, hogy Morgan mennyire tud majd hidegvérrel dolgozni, hiszen amikor kiderült, hogy hamarabb el kell jönnöm repülővel, akkor megbeszéltük, hogy az autóbérlés mellett fogok inkább voksolni. Erre tessék egy vonaton ültem, amit pechemre irányítása alá vett egy pszichotikus, fegyvert birtokló túszejtő. 

Ez a fránya bilincs rohadtul szorít!

Akármennyire is hangozhat idiótán, a következő gondolatom a fenti lett percekig. Nem tudtam, hogy forgassam a csuklómat, hogy ne zsibbadjon vagy éppen ne vágjon bele a fém élesen. De mindig, minden pozícióban mindkettőt kaptam, majdnem öt órája már. A terjengő vérszag sem segített a helyzetemen, csak fokozta a fejfájásomat és a koncentrálóképességem hanyatlását. Viszont nem tudtam megállni, hogy ne kapjam fel a fejemet, mikor meghallottam az ismerős szirénát. A zúgás ellenére az agyamban, fentebb tornáztam magamat, így tökéletesen elkaptam a fekete terepjáró kék és piros villogóját. 

Tudtam, hogy itt leszel. 

Remegő térdekkel, de feltoltam magam a bőrhuzatos ülésre, az orrom már csak tompán sajgott így arra következtettem, hogy remélhetőleg nem tört el - vagy ez éppen ezt jelentette. Viszont a homlokomon felrepedt bőrből még mindig szivárgott a vér. Az lehetett a valamivel talán súlyosabb sérülésem. 

- Teddy, figyeljen rám kérem! - szólalt meg a mögöttem lévő ülésről egy kosztümös nő. 

- Nem! - bődült fel és azonnal az ártatlan asszonyra szegezte a fegyvert. - Most maga figyel énrám! 

- Hölgyem a barátja bekattant - nevetett egy alkoholtól bűzlő afroamerikai fiú. 

- Nem a barátom!

- Pszichiátriai beteg? - mikor helyeslő választ adott, hátradöntve a fejemet felsóhajtottam. - Ön az orvosa?

- Úton vagyunk Dallas-ba egy konferenciára - magyarázta suttogva. - Arról beszélt volna, hogy sikerült kigyógyulnia a pszichózisából. 

- Hogyan segíthetnénk? - ignoráltam a srác újbóli részeges megszólalását. 

- Minden rendben lesz - csitított minket azonnal a doktornő. - Még sosem omlott így össze, még sosem volt ilyen erőszakos! 

- Mit tehetnénk?

- Megnyugtatjuk, hogy nem bántjuk - ismertette velünk a férfinél használatos taktikát. 

- Még hogy mi bántjuk? Két fegyvere van! - fordult megint felénk a fiatal pasas. 

Nem mertem megfordulni, mikor meghallottam az öklendezést. Éljen a hányásfóbia, igaz? Pszichopata és szadista gyilkosokkal dolgozom, de rosszul leszek ha valaki rókázik. A következő pillanatban megütötte a fülemet a terhes szó. Így már minden érthető volt. Ám ennek ellenére megrémülten. Ha ez a bizonyos kigyógyult páciens őrült lövöldözésbe vagy kivégzésekbe kezd... Nem, inkább jobb bele sem gondolni. 

- Ted - emelkedett fel az orvosa. - Kérem, a lány rosszul van - kezdte megnyugtató hangon, de úgy látszott, nem tudta túlkiabálni a belső hangokat és a férfi ismét magából kikelve ordított az ismerős arcra. 

- Mit csinál? - ütötte meg a fülemet az a piás hang. 

Azonnal odafordultam, nem tudtam mi jöhet még. Talán ha az egyik túsz is bekattanna - az hab lenne a tortán. Csak annyit láttam, hogy egy szemüveges, öltönyös és meglehetősen izzadó férfi az üzleti táskájában kotorász. 

- Legyen esze - rivalltam rá elfojtva. 

De szerencsére, csupán egy Biblia került elő. Amit persze, mindenki kedvenc alkoholista útitársa nem tudott megállni szó nélkül. Esküszöm, ha nem lenne rajtam bilincs és nem egy ilyen szituációba lennénk, már rég rajta lenne ez a kedves kis szerkezet vagy a b-verzióba már kapott volna egy-két tockost. Persze, ebben a helyzetben is ilyenekre kell gondolni. 

Elszántan bámultam kifelé a vonatablakon. Kérlek, szállj ki a kocsiból, kérlek. Komolyan, egyszer nem imádkoztam még így semmihez sem. Jó, talán egyszer igen. De ez csak a második alkalom. Mikor megláttam a sötét öltönybe bújtatott felsőtestét, felsóhajtottam. Olyan igazi, megkönnyebbült sóhaj bukott ki a számon. Annyira jó volt látni, hogy itt van. De egyben fel is ment bennem a pumpa. Miért sodorja ő is veszélybe magát? Ismertem nagyon jól. Ha kell, elsőként és lelkesen jelentkezik, hogy bejöhessen tárgyalni. Ezt viszont nem akartam. 

- Gyerünk, rajta, rajta! - járkált fel s alá. - Még ma be kell fejeznünk! - idegesen bámult kifelé az ablakon. Majd megindult felénk. - Elég legyen!

- Engem vigyen! - kiáltottam fel, mikor belemarkolt a fiatal lány hajába. - Engem! Engem vigyen! - nem kellett várnom két percet sem, hogy farkasszemet nézzek a saját kibiztosított Glockom csövével. 

- Azt hiszed hagyom, hogy üzenetet küldj nekik? - sziszegte felém. 

- Velem hajlandóak lesznek beszélni - a csuklómat igyekeztem ellenfeszíteni a fémnek, hátha sikerül valamilyen módon meglazítani vagy éppenséggel elszakítani a szemeket. - Bármit akar meg tudom szerezni, engem vigyen! Kérem ne! 

A szívem majd' megszakadt a kismamáért, ahogy segítségkérő sikításokkal és heves ellenkezéssel próbált küzdeni a gigász támadója ellen. De nem tehetett semmit, az könnyű szerrel ráncigálta maga után a hajánál fogva. 

- Csak azt mondhatod nekik, amit én súgok! Ha egy szót is megváltoztatsz megöllek! - lökte a telefon mellé. - Ne is próbálj üzenetet küldeni nekik! Kódokat! Megértetted?

- Kódokat? - meredt rá döbbenten, de mikor az ráüvöltött ijedten elkapta a fejét. - Igen, igen megértettem! Igen - kapott a kagyló után és remegő kézzel tartotta a füléhez. Te jó ég. - Azt akarja tudni, hogy ki maga. Hogy kiket küldtek ide. Azt mondja, ő segíthet megoldani a problémát. Azt kérdezi, hogy melyik kormányhivatalnak dolgozik - remegő hangon diktált nagy valószínűséggel Gideonnak a férfi interpellációit. - Melyik kormányhivatalnak dolgozik? - ismételte el, de egy sikítás elnyelte a végét, mikor az idegbeteg alak a hasához nyomta a fegyvert. Kétségbeesetten próbáltam kiráncigálni a karomat, valahogy lefeszíteni azt a vasdarabot, amihez hozzákötöttek. Az őrült a találgatásai közepette rám nézett, majd valamit a nő fülébe súgott. - FBI-osok? Azt mondta kérdezze meg maga - nyújtotta felé zokogva a készüléket. 

- Mondja meg ki maga vagy az ügynöke meghal! - dobta be az aduászát. - Ha maga a legfelső hatalom, akkor távolítsa el. Azonnal vegyék ki most. Ne várjon! Rendben! Egy óra! Egy órát kapnak, hogy kivegyék. Vagy esküszöm az összes vonaton lévő ügynököt megölöm. 

×××

Az órámra pillantva tudatosult bennem, hogy húsz percük odaveszett abból, hogy kitalálják mi a pasas tévhite. A szemem sarkából láttam, ahogy a doktornő igyekszik rendbe rakni az afroamerikai fiú fején tátongó sebet. 

- Van valakinek a mobilján térerő? - suttogtam feléjük. 

- A semmi közepén vagyunk. Isten hozta Texas-ban! - pillantott rám unottan a sebesült. - Híg a vérem - mormolta a felé hajoló asszony kérdésére. 

- Az ügynökeinknek tudnia kell, hogy mi az, amit ki akar vetetni - néztem jelentőségteljesen a pszichiáterre. 

- Azt hiszi a kormány figyelteti, hogy megfigyelik - magyarázta. 

- Mindenkit megfigyelnek, minden lépésünket nyomon tudják követni. Egy FBI-os van a vonaton. Maga szerint ez véletlen? - mutatott rám, én pedig csak sóhajtani tudtam kínomban. Mikor a tettes elordította magát, szidva a hőmérsékletet a sötét bőrű srác felemelkedett. - Texas közepén szedett túszokat. Mire számított? 

- Ne! - rántotta maga mögé az orvos a fiatalt, mikor a fegyveres megindult afelé. - Pontosan ezt akarják, Ted. Elterelni a figyelmét. Tudja, arról a dologról. Nagyon közel jár hozzá, hogy kivegyék - fordította ki a karját óvatosan.

 Az alak karján megannyi régi heg játszott. Ahonnan megpróbálta kivágni azt a valamit. Egy mikrochipet? 

- Hé - szólított meg a szemüveges pacák, ha jól tudtam a neve Mr. Anderson. - Miért nem segítenek rajtunk?

- Épségben ki fogunk jutni. 

- Mi? - horkant fel az egyetemista korú srác. - Nem ránk zabos, maga a kormányügynöke. 

- Azt hiszi mind ügynökök vagyunk - szólt közbe a férfi kezelője. - Mindenkiről azt hiszi. 

- Nem tartozom az ügynökök közé - állt fel a siheder. Komolyan? Miért kellett ide egy részeg is? - Önnel vagyok. A nagy testvér, mi?  Dupla gondol, úgy beszél, a gyűlölet-szeretet, a háború-béke. 

- Elég!

- Ne, semmi baj! - pattant azonnal pszichésgyógyító. - Nem akart semmi rosszat!

- Ne parázz, melletted állok! A kormány kapja be - emelte fel a karját lázadóan. 

Mindenki feszülten figyelte, hogy mit fog tenni a pasas. Keze iszonyatosan remegett, ahogy a gyerekre szegezte a fegyvert. Kiszámíthatatlan volt, de nagyon, de nagyon. 

- Ültesd már le!

××× 

Minden túl gyorsan történt. Túlságosan is pörögtek az események ahhoz, hogy az agyrázkódásommal tökéletesen is fogjam fel. A lényeg megvolt - dr. Deaton megpróbált alkudozni vele, amiből csak az lett, hogy a nő kis híján holtan végezte. Ha én nem avatkoztam volna bele. Micsoda hős, mindig nekem kell mindenkit megvédeni, úristen - szarkazmus. Csupán elég volt annyit mondanom neki, hogy elintézem, hogy örökké benne maradjon. Ezek után, a dühöngő őrültből majdhogynem egy kezes bárány lett. Aztán jött a következő "csavar" az egészben. A "legfelső hatalom" beküld két technikust. Helyett egyet, hisz' a férfi a páros prímszámról hallani sem akart. 

Úgy éreztem a szívem menten kiszakad a helyéből. Ha Morgan fog besétálni azon a rohadt ajtón, esküszöm, hogy akár ha a karom leszakításába is kerül, lerugdosom erről a nyavalyás pokol szekeréről. De közel sem az érkezett, akire számítottam. 

Spencer. Jó talán tévedtem. Nem csak akkor, ha Derek érkezik. Az öcsikémet nem bánthatja senki sem. 

- Jó napot - köszörülte meg zavartan a torkát. - Azért jöttem, hogy kivegyem a chipet dr. Bryarből - kérlek, ne vedd le a mellényt. Nagyon szépen kérlek, öcskös, ne tedd. - Nincs nálam fegyver. A legfelső hatalom technikusoknak nem engedélyezi. 

- Vedd már le! - ekkor fordultam meg először. Próbáltam elkapni a pillantását, jelezni, hogy nézzen rám. Anélkül, hogy az idegbetegünk észrevenné. De rám sem hederített, rázhattam én a fejemet akármilyen hevesen. Egészen biztos voltam benne, hogy a többiek utasították rá, hogy kerülje a tekintetemet - és ő tökéletesen végrehajtotta. - Közelebb! Végig látni akarom mindkét kezét! - a karjai közt vergődő lány csak hangosabban zihált és sikított, mikor a pisztoly csöve elmélyedt a bordái között. - Velem szemben üljön le. Miért olyan ideges? - érdeklődött kulturálatlanul, mikor Reid elkezdte kibontani a szikét. 

- Nem szoktam hozzá a fegyverekhez - magyarázta higgadtan. - Ez most biztos fájni fog egy kicsit - kissé meghökkenve figyeltem, ahogy a zseni enyhén sem remegő kézzel vágott bele a férfi karjába. És bármilyen groteszkül is hangzik, szinte már turkálni kezdett benne. Mikor megláttam a véres telefonmikrochipet kénytelen voltam cinikus grimaszt vágni. - Meg is van. 

- Én tudtam - bólogatott boldogan. 

- Vissza kell mennem a legfelső hatalomhoz - emelkedett fel és indult volna ki. 

- Még nem! - ijedten fordult vissza és ült le előző helyére. A Glockom farkasszemet nézett a mellkasával. - Kapcsolja be! - a döbbenet, ami kollégám arcára kiült hihetetlen volt. - Kapcsolja be a chipet. Kapcsolja be vagy meghúzom a ravaszt - inkább nem is mertem odanézni. A kinti terepet szemléltem, mikor megláttam a mesterlövészt. Két lövés kell: az első kiviszi az ablakot, a második leszedi a fizikust. De ha betörik az üveg, az azonnal lőni kezd. Vesztes helyzet. - Miért nem? - bődült fel, mikor a férfi nemleges választ adott.

- Mert ahhoz be kell ültetni! - dobtam be gyorsan, hogy kimenekítsem a helyzetből. 

- Pontosan - helyeselt. - A chip a neuronok közötti apró elektromos impulzusokból nyeri az energiáját, csak a testben működik. Most már tényleg...

- Üljön le! Nem megy innen sehová!

Némán ücsörögtünk a vagonban. Senki nem szólt semmit, én feszülten tanulmányoztam Reidet, akinek nagy valószínűséggel a chip "kivétele" után azonnal el kellett volna tűnnie, de ő nem volt hajlandó felém pislogni sem. Csak a kézfejeit bámulta és tördelte őket. A telefon búgása zavart meg minket. 

- Ez a legfelső hatalom lesz - vágta rá kapásból. - Követnem kell az utasításokat, amiket kaptam. Vissza kellett volna mennem. Ez a szabály. Ha azt akarja, hogy maradjak, akkor persze maradok, de magának kell majd elszámolnia a főnökkel. 

- Hagyjon békén? De a kormány tényleg figyel minket. Az a sok mikrohullám meg műhold. Én támogatom - ó én régi barátom. - Kapd be! - mutatott a doktorra, mikor az megszólta. - A fateromnak nyomkövető volt a verdájában.  Azt mondta azért, el ne lopják, de csak azt akarta tudni, hogy hol vagyok. És azok a TV-k, amiket be lehet programozni. Minden lépésünket tuti figyeli valaki! Tudja mennyi mindent találtak fel azért, hogy megfigyelhessék az embereket? Nézzen csak utána! 

A következő percekben beálló veszekedés tehetett az i-re pontot nála. Linda megpróbálta leültetni a fiút, én is igyekeztem a fejére beszélni és Spencer is. De hajthatatlan volt. Az ügynök felállt és úgy beszélt tovább a tudósnak. Ekkor pattant el a cérna. 

Reid elég közel állt hozzám ahhoz, hogy elé tudjak ugorni. Háttal álltam meg a lövöldözőnek, a testemmel védve a testvéremnek tekintett srácot attól, hogy akármiféle probléma is legyen vele. Szúró fájdalom hatolt a vállamba és már éreztem, a vérem miképp önti el ott is a bőrömet. A géniuszunk épphogy elkapott és segített leülni, de biztosítottam róla, hogy semmi baj nincsen. Égetett és szúrt, de azon kívül nagy baj nem lehetett. Legalábbis reméltem. Mellém guggolt és már le is csatolta az övét, hogy azt hónaljamnál átvezetve meghúzza a nyakam mellett. 

- Ted - szólítottam meg a férfit. Tudtam, hogy nem kevés vért veszítettem, de még teljesen jól éreztem magamat a szituációhoz képest. - Ezen a vonaton csak én vagyok ügynök - a készülék csörgése kezdett az agyamra menni, de a skizofrén nem volt hajlandó felvenni. - Senki más. Én vagyok az egyetlen, őket engedje el. 

A kollégám nem hagyta tovább, hogy én beszéljek inkább elkezdett újra a legfelső hatalomról beszélni. Tudtuk, hogy a végjáték mellett döntött, hallottuk a telefon beszélgetést és akármennyire is hülyén hangzott - ez megrémített. A zsenge zseni beszéde is sok lehetett már számára, hiszen reakciója abban merült ki, hogy a fegyvert felemelve egy újabb golyót pazarolt el. Kilőtte vele a telefont, ami az összeköttetést jelentette a csapatunkkal. Deaton ült mellettem egy ruhadarabot szorított a sebemhez, de mikor ismét az egyik legjobb barátomra fogta a fegyvert, kétségbeesetten lendültem előre. Ami annyit ért, hogy a fehér pólót immáron teljesen átáztatta bíborvérem. 

×××

Doktor Theodore Bryart már elvitte egy mentő, ugyanis a rendes hívő Mr. Anderson meglőtte. Akármennyire is nem tisztességesen fog ez hangzani, megérdemelte az a lövést a hasfalába. De mégsem tudtam teljesen örülni annak, hogy leszedték a férfit. 

Gideon és Reid segített letántorognom a vonatról. Az öv már iszonyatosan szorított, az arcomra is rászáradt a vérem, valamint a vállamat is beterítette a ragacsos folyadék. A vasas szag úgy lengett körbe, mintha természetes lenne. Fojtón tapadt rám. 

- Khal! - hallottam meg a kiáltást, mikor leültettek a mentő autó hátuljában. Felkaptam a fejemet, amibe szinte azonnal belenyilallt a fájdalom, de nem érdekelt. Az afroamerikai férfi már ott térdelt előttem. - Istenem, jól vagy?

- Persze - nem voltam képes többet mondani. Csak hagytam, hogy a homlokát az enyémhez szorítsa, a tenyereit pedig a derekamon nyugtassa. Akkor ott éppen nem érdekelt, hogy Gideon, Hotchner és Reid hogyan bámulnak ránk. Képtelen voltam arra gondolni. - Remekül.

- Nagyon vicces - sóhajtott aggodalmasan. - Szeretlek, ugye tudod?

- Én is - suttogtam vissza, mire kedvetlenül felkuncogott.

- Uram - szólította meg az egészségügy dolgozója. - Bevinnénk a hölgyet a kórházba, hogy szakszerűbb ellátást kaphasson. Ön a hozzátartozója?

- A párja vagyok - vágta rá azonnal habozás nélkül.

 Az egészségügyi dolgozó bólintott, segített felállni, hogy beljebb mászhassak a jármű hátuljában. Morgan egy pillanatra sem kapta el rólam a pillantását. Ott guggolt mellettem, míg ültem a hordágyon és a vállamat vizsgálták. Piszkosan égetett, de nem szólaltam meg csak szorosan összezártam sajgó állkapcsomat. A társam megnyugtatólag simogatta a kézfejemet. A mentős nem csinált velem sok mindent, tíz perc alatt nem is tudott volna nagyon mit. A kórházba beérve, engem eltoltak az orvoshoz - ezzel elszakítva az ijedt és aggódó afroamerikai férfitől. 

Talán egy óra telhetett el, mikor megláttam a doktor mögött az ajtóban. Lassan fogtam fel csak, de akkor már mellettem állt és a kezem után nyúlt. Kába voltam a fájdalomcsillapítóktól, így csak bágyadtan mosolyogtam, mikor lehajolt, hogy egy puszit nyomjon a homlokomra.  Tompán hallottam, hogy megtárgyalja a fehér köpenyessel a sérüléseimet és hogy mikor is hagyhatom el a texas-i intézményt. A szemhéjaim egyre nehezebbek lettek, majd meglepően gyorsan léptem át az álmok kapuját. 

Albert Einstein mondta: "A kérdés, ami gyakran gondot okoz: én vagy az összes többi tébolyodott?"