K h a l e e s i   J o n e s 

××××××

- Khal, ébredj fel! - éreztem meg a finom rázást a vállamon. Ekkor szállt el az álmom, hiába tudtam, hogy nem most szólt elsőnek. Csak a szemeim pattantak fel, nem csaptam ki drámaian két oldalra a kezemet és kezdtem észveszejtő sikongatásba. Vagyis: a kettőből annyi nem volt igaz, hogy nem ültem fel úgy, mint horrorfilmbe illő holttest, ami feltámad. A sikoly akarva-akaratlanul kibukott az ajkaim között, ahogy szinte még nyitott szemmel is láttam magam előtt a rémeimet. Szinte kivetítettem az álomban látottakat. - Khal, nyugalom! Hé, hé nyugodj meg! Csak álom volt, csak álom! - húzott szorosan a mellkasára. Éreztem ő mennyire nyugodt ezért igyekeztem a zihálásomon is csitítani. Kapkodtam a levegőt, légszomjam volt és nem sokon múlt már szerintem az sem, hogy rohamot kapjak. - Nyugi. 

Eltoltam őt magamtól, de nem azért mert nem vágytam volna a társaságára. Megfordultam és belebújtattam a lábaimat a mamuszomba - hideg volt tegnap este, na -, míg a szabad kezemmel felkaptam a gyógyszeres tégelyemet az éjjeli szekrényről. Félig vaksin és a szégyentől csupán magam elé bámulva csoszogtam ki a konyhába. Biztos voltam benne, hogy felriasztottam Kyle-t is, csak nem akar kellemetlenkedni. Beletúrtam kócos és szerteszét álló tincseimbe, míg megtöltöttem egy üvegpoharat csapvízzel. Éreztem a barátom jelenlétét magam mögött. Nem halottam, hogy utánam jött, de éreztem, hogy ott van. Kiszórtam a markomba két pirulát és igyekezve elkerülni az olvadni éppen elkezdő, keserű gyógyszerízt sok vízzel leküldtem mindkettőt, oda ahova kellett. Nem voltam hajlandó felé fordulni, csak lehunytam a szemeimet és megtámaszkodtam a mosogató mellett. 

- Az enyém fél évvel azután kezdődött, hogy idekerültem - kezdte. Percek óta álltunk ott és végül ő szólalt meg először. Nem tett fel hamiskás kérdéseket, nem húzta az időt. Pontosan tudta, hogy mi bajom van, hisz' egy hete nem hagyott egyedül, szinte velem lakott és minden este felriadtam. Eddig azt hittem nem vette észre, ezek szerint viszont, mikor reggelente a kérdésére azt válaszoltam, jól aludtam, ő pontosan tudta, hogy éjszaka öklendezve botladoztam ki a fürdőbe. Mégsem nyaggatott vele, nem emésztette vele a nappalaimat. - Igen, én is. Épp egy fojtogató ügyén dolgoztunk - nem kértem rá, hogy meséljen. Magától megtette, vagy azért mert tudta, hogy erre van szükségem, vagy azért mert bízott bennem. Esetleg mindkettő. - Négy áldozat. Elég fiatal voltam még, a határaimat próbálgattam. Nagyképű voltam és arrogáns. A helyiek nem jutottak semmire, mire én: "Meglesz a profil, ha megkapom, amire szükségem van!". Másnap találtak egy lányt. Kimentem a helyszínre dolgozni. Mikor megvizsgáltam a holttestet, akkor láttam meg: a szemét, Khal. Tágra volt nyitva. Volt benne valami különös, mintha engem nézett volna. Mintha tudná; új áldozat kellett, hát megkaptam. Akkor kezdődtek a rémálmok. Azokat a szemeket láttam álmomban minden éjjel. Halottak voltak. Engem vádoltak. Odajutottam, hogy már ébren is ezt láttam. Bárhová mentem azokat a szemeket láttam. És tudom, hogy nem akarod elmondani nekik, mert úgy gondolod nem találnálak alkalmasra a munkára. De Gideon az enyémre rájött. Pedig nem mondtam neki egy szóval se, úgy mint te, én se akartam, hogy tudják - nem bírtam megfordulni, de már tudtam, hogy ott áll közvetlen mögöttem. - Leültetett és nyugiban megbeszéltük a dolgot - a csípőmre tette a kezét és finoman maga felé fordított. Nem ellenkeztem, csak felnéztem rá. Őszintén csillogó tekintettel, lesütött pillák mögül figyelt. - Még mindig vannak rémálmaim. De már nem olyan gyakran. Mikor pedig visszatérnek, már tudom, hogy kezeljem a dolgot. 

- És hogyan? - suttogtam vissza.

Óvatosan felkuncogott és átölelt. Úgy gondoltam, hogy azért segített, hogy ne kelljen azt mondania, hogy a társa megőrült a tulajdon álmaitól. Ettől függetlenül jól esett, hogy ott volt mellettem. 

- Mindenkinek más módszer jön be - támasztotta meg az állát a fejemen. - Gyere, bújjunk vissza. 

- De...

- Egyet sose felejts el, Khal, akármikor is lesz még rémálmod - sóhajtott, ahogy elkezdett a szoba felé húzni. - Te a jófiú vagy, nem szabad magadat okolnod, mellesleg ezek csak bugyuta álmok. A másik: ha felébredsz, én ott fogok feküdni melletted és segítek. Együtt megoldjuk. Mindig. 

Csak bólintottam és hagytam, hogy rám húzza a takarót a nyakamig. Szélesen elmosolyodtam, mikor ő is befészkelte magát és a plédhalmaz alatt átkarolta a derekamat. Nem volt szívem felhánytorgatni neki a matematikai képességeit. 

Aznap este pihenésemben már nem kergettek rémek. 

×××

Doktor Thomas Fuller szerint: "Rókákkal szemben, nekünk is rókákká kell válnunk."

Már-már elérzékenyültem, ahogy figyeltem hogyan tartja a karján Aaron a kisfiát. A baba nyakig bebugyolálva alukált, a kollégám pedig büszkén mutatta meg őt nekünk. 

- Jaj, de édes! - bökte ki végül JJ.

- Már ha a kopasz és ráncos fej édes - a könyökömet azonnal Reid oldalába fúrtam, mire csak értetlenül nézett rám.

- Nézd azt az icipici orrocskát! - gügyögött a mellettem álló technikusunk. - Nem akarsz egyet? - hallottam meg Penelope pajkosan kérdező hangját. 

Azonnal tudtam, kinek címezte a kérdést. Érdeklődve vártam a válaszát, de ő csak átdugta a fejét Garcia és az én vállam felett, hogy megnézhesse magának a csöppséget. Futólag zavartalanul a derekamra csúsztatta a kezét, majd elhúzódott és halkan felnevetett. 

- A készítését gyakorlom - megforgattam a szememet, mire csak rám kacsintott és már ott is hagyott minket. 

- Még egyszer hadd gratuláljak - mosolyogtam szélesen az öltönyösre, majd a feleségére. 

- Köszönjük - válaszolták egyszerre. - Haley a nagymester, én inkább csak rémült vagyok. 

- Hát, öhm, mennünk kell - köszörülte meg a torkát zavartan a szőke nő.

- Örülök, hogy találkoztunk Mrs. Hotchner! - intett neki Spencer, őt követve pedig mi is elköszöntünk tőle.

Amikor becsukódtak előtte a lift fémajtajai, Aaron mélyen felsóhajtott és felém fordult. Vetett egy rövid sanda pillantást a mellkasomra szorított aktákra, amiből a felsőt gyorsan átnyújtottam neki. Kellemetlenül éreztem magamat, hogy a hitvese előtt én már ezzel díszelegtem, mintha azt akartam volna mondani a fiatal anyukának, hogy: "Hehe, most elveszem tőled a férjedet munkaügyben minimum egy hétre, hehe!". 

- Milyen? - kérdezett rá szinte már félve. 

- Rémes.

×××

- Crawfordék, három napja ölték meg őket - megköszöntem a Derek által elém tett bögre kávét és igyekeztem kerülni a képekre vethető tekintés lehetőségét is. 

Szörnyű volt. Egyszerűen felfordult tőle a gyomrom, legfőképpen ha arra gondoltam, hogy egy egész család. Férj, feleség, két gyerek. Apa, anya, lány, fiú. Ahogy a kislány szőke tincsei beleordítottak az arcomba. Akár a kis Valerie-éi is lehetnének, akár a kis keresztlányom is feküdhetne ott lemészárolva. 

- Láttuk a híradóban - bólintott komoran az afroamerikai ügynök.

Nos, igen, tudtam a gyilkosságról. Akkor is ugyanezt éreztem. Gyászt az elhunytak miatt. De más hallani valamiről és más látni az üveges oldalra meredő gyermekies szempárt. A kis kezecskéket, ahogy egy plüssmacit markolgatnak. Az arcukra fagyott döbbenetet és félelmet. Talán még a hangszálukat ha visszajátszhatnánk azt sikítanák, hogy papi és mami. 

- A házuk pincéjében találtak rájuk - közölte velünk Jason. 

- Másnap mentek volna nyaralni - vett nagy levegőt JJ is. 

- A riporter szerint gyilkos öngyilkosság. Az apa megölte őket, aztán magát - kortyolt bele a fekete löttybe a mellettem terpeszkedő társam. 

- A rendőrség legalábbis erre a következtetésre jutott. A fegyvert az apa mellett találták meg, lőpormaradványokkal a kezén - magyarázta Jennifer azt, amit megtudott az ügy áttanulmányozása közben. 

- De neked jó okod van azt feltételezned, hogy nem Chris Crawford volt a tettes - dőlt előre az asztalon, ahogy már az én koffeinemet is próbálta lenyúlni. 

- Igen - köszörülte meg a torkát és felénk mutatott egy A4-es kinyomtatott fotót. - Egy másik meggyilkolt család; Millerék. Egy hónapja történt. Megölték az anyát Reese Millert, a két gyerekét és az új férjét. Őket is a pincéjükben találták meg és akár Crawfordék ők is éppen vakációzni készültek. 

- A holttesteket mindkét esetbe a szabadságuk ötödik napján találták meg - lesett fel az adatokból Gideon. - A halottkém szerint viszont csak huszonnégy órája voltak halottak. 

- Tehát négy napig otthon tartózkodott, mindkét család - bólintott Spencer. - A holttestek elhelyezkedése a pincében megtervezett cselekményre utal. 

- Az elkövetés módja gyors és erős indulatot feltételez - mutatott fel egy helyszíni fotót. 

- Ha ezek nem gyilkos öngyilkosságok, valaki mindent megtesz, hogy annak látszódjanak - csórtam vissza a bögrét Derektől és nagyot kortyoltam az italból. 

- A lehetséges tettes - emelte ki egyet a képek közül a sajtófelelősünk - , a Miller gyerekek vérszerinti apja. A holttestek megtalálása után a rendőrség megfigyelés alá helyezte. 

- A volt neje családon belüli erőszak miatt távolságtartási végzést kért ellene - olvastam fel. 

- Mikor ment újra férjhez?

- Egy héttel a gyilkosság előtt - emelte meg a szemöldökeit a szőkeség. 

- Az ilyenek azt hiszik a családjuk az ő tulajdonuk. A nő második házasságától bekattant a pali - vonta meg a vállait Morgan. 

- A virginiaikat tegnap kihívták egy motelbe, egy randalírozó részeghez. Eric Millert találták a helyszínen, ott bujkált - a nő hangja nyugalomra árulkodott, de ahogy rá-ránéztem az arcára, láttam rajta, hogy az indulataival küzd. Kényszeredetten ráncolta össze a homlokát, mintha kötelező lenne. - A letartóztatásakor vették észre, hogy a bőrkabátja csupa vér. A gyerekei vére volt. 

- A DNS-ét megtalálták a Crawford házban? 

- Nem.

- Ismerte Crawfordékat? - húzta össze a szemöldökét Reid is. 

- Eddig nem ismerte be - rázta a fejét Jen. - Egy szót sem szólt a letartóztatása óta. Az arlingtoniak azt akarják hallgassuk ki. 

- Huh, ha erős elkövető kellett, ez a pasi simán megtehette! - szinte már elrikkantotta magát a fiatal doktor, mire kivétel nélkül mindenki csodálkozva nézett rá. 

- Te fogod kideríteni. Beszélj vele - adta ki az utasítást Gideon.

- Azt akarod, hogy én hallgassam ki? - nem sok kellett hozzá, hogy dadogjon. 

- Igen - helyeselt  a profilozók ásza. Már nyitottam volna a számat, hogy kisegítsem és felajánljam magamat, hogy vele megyek, de a főnököm ellentmondást ne igazán hagyva egy pillantásával elnémított. - Rengeteg kihallgatáson vettél már részt, egyedül is menni fog! - kelletlenül megvakarta a nyakát, de azért kaptam tőle egy hálás nézést, amiért megpróbáltam volna. - Khal és Morgan, ti velem jöttök! A Crawford ház friss bűnügyi helyszín. 

×××

Jason mögött kaptattam le a sötét kék szőnyeggel borított lépcsőfokokon. Gyomorgörcsöm lett, ahogy arra gondoltam,hogy itt lemészároltak egy egész családot. És biztos voltam abban, hogy mostantól álmaimban ez is kísérteni fog, nem csak az arcomra fröccsenő vér, ami néha Dereké vagy más kollégámé esetleg Kyle-é és nem csak az ártatlan kérésnek nem nevezhető valamijeim, amik azt szeretnék, hogy legyen több áldozat és akkor meglesz a profil is. 

- Mikor levitték őket a pincében, tudták mi vár rájuk - a rangidős ügynök beszélt, de sokszor vetett rám sanda tekintéseket, hogy mondjak valamit én is, hiszen a gyermekbántalmazás az egyik szakterületem. - A helyszínelők szerint itt ölték meg őket. Samet itt találták meg, Emily-t pedig ott - intett az állával két sötétlő vérfolt felé. - Szóval te vagy a tettes. Hogy csinálod? - az afroamerikai viselkedéselemző már nyitotta a száját, mikor a kopaszodó férfi megrázta a fejét. - Khal?

- Ide kell hoznom őket - köszörültem meg a torkomat. 

- Hogyan?

- Fegyverem van - vágtam rá azonnal. 

- Értem, fegyverrel kényszeríted őket. Aztán?

- Ölök - megrémisztett, mekkora közönnyel voltam képes kiejteni a borzadalmas szót.

- Az első?

- A legerősebb - kerestem ki a megfelelő képet. - Az apa. Őt itt találták meg - siettem a sorban álló háztartási gépek elé. - Aztán pedig az anya. Ő itt feküdt...

- Hogy éred el, hogy a gyerekek ne szaladjanak el?

- Kötéllel. Nem tudom fogni a fegyvert, miközben leszúrom őket - ráztam meg a fejemet. 

- Az áldozatokon nem voltak kötélnyomok - előzte meg a további mentegetőzéseimet is az elvem mentéséért. Erősen a nyelvemre haraptam, éreztem, hogy kiserken a vérem, de semmi jelét nem adtam az apró fájdalomnak, csak szégyenkezve leszegtem a fejemet. A főnököm pillantása lyukat égetett a halántékomba, ezért sejtettem, hogy amint a társam is mondta: rájött. - Gyerünk, menjünk fel és nézzük meg, hogy éltek - Derek a hátamra simította a tenyerét, míg ismét megtettük a fokokat. Égett a fejem zavaromba, próbáltam a hajam mögé bújni. Legszívesebben elsüllyedtem volna. Buta, buta, Khal!  - A fű nincs lenyírva - nézett ki az ablakon egy pillanatra Gideon. - A tető, akár Chris Crawford kocsija, felújításra szorul. De Allison Crawford autója: kitűnő állapotban van. 

- Itt az áll, ő vitte a gyerekeket iskolába - szúrta közbe gyorsan a sötét bőrű profilozó. - Magániskolába. Az autó arra kellett, hogy tehetősnek higgyék őket. 

- Akár a ház - nyögtem közbe. Össze akartam szedni magamat, hogy ne tűnjek egy totális idiótának. - Gondosan elrendezett lakberendezési magazinok, drága, modern bútor. Plazma TV. A függöny mögött viszont beázás nyoma - biccentett a fal irányába. - Amit mások is láttak arra költöttek, a többit elhanyagolták. Crawfordék bizony nagyzoltak. 

- Honnan szereztek rá pénzt?

- Szólj Garciának ellenőrizze a pénzügyeiket! - utasította azonnal Jason. - Emily - hallottam meg az idősödő alak dörmögését. - Lefestette a házukat - láttam, ahogy a munkatársam szája sarka enyhén és szomorúan felfelé görbül. - Furcsa módon a színek hiányoznak. A vonalak megrajzoltak, de semmi szín. 

- Kutyanyakörvet nem találtak - szakította félbe partnerem éles hangja a másik morfondírozását. - Nem-nem, biztos, hogy volt - válaszolta meg gyorsan a fojtott kérdést, amit már nem igazán hallottam. - Gyere csak - intett nekem. - Látod - rugdosta meg a fekete műanyag borítású dobozocskát. - A kutyaajtót, a kutya nyakörvében található chip nyitja. Ha anélkül próbált volna bárki vagy bármi bejutni, a riasztó megszólalt volna - guggolt le előttem, hogy alaposabban szemügyre vegye a berendezést. - A zsaruk szerint a ház zárva volt, a riasztó pedig bekapcsolva. 

- Tehát a gyilkosság éjjelén csakis a nyakörvvel mehetett be és ki bárki - bólintottam. 

- Akárki ölte is meg a családot, nagydarab lehetett - gondolkodott hangosan. - Chris Crawford fekete öves dzsúdós volt. 

- Ahogy te is - szóltam meg mögötte. Láttam rajta, hogy megfeszül, mikor az ujjaimat a fejéhez érintettem. - De fegyvert szorítok a tarkódhoz, talán el tudod venni tőlem, de a srácaid is itt vannak velünk. Ha nem sikerül: meghalnak. Így mennyit számít, hogy mekkora vagyok? - a főnökünk elismerően megdicsérte az ötletemet, majd ott hagyott kettőnket. - Bocsi - hajoltam a füléhez, hogy belesúgjak és egy lopott puszit nyomtam az arcára, majd követtem a frátert vissza a nappaliba. 

- Kötél ide vagy oda, Allison Crawford mindenféleképpen küzdött volna - kezdett beszédébe háttal nekem. - Emily meg Sam sírtak volna. 

- Nem Crawford ölte meg őket,  nincs rá bizonyíték, hogy Miller itt járt vagy ismerte őket - ellenkezett kissé hevesen a barátom. 

- Segítség! - ordította el magát a főnökünk. Ijedten ugrottam hátrébb, egyenesen neki a mögöttem szobrozó Dereknek. - Segítség, segítség, segítség! Segítsenek! Segítsenek! Ne, ne, ne, ne!

- Mit műveltél? - hökkentünk meg mindketten majdnem egyszerre. 

- Miért nem hallották meg az üvöltésüket? 

×××

- A tettes irányítás alatt tartotta a családot - kezdte Gideon, ahogy meredten bámulta szedett-vedett gyilkosságtáblánkat. - Valószínűleg elszeparálta egymástól őket. Azt mondta az anyának: ha üvölt, megöli a gyerekeit. A gyerekek: ha kiabálnak megöli a mamájukat. A tettes kötelek nélkül is megkötözve tartotta őket. A tetemek színe alapján, az orvos szakértő úgy véli az apa halt meg utoljára. 

- Tehát végignézte az egészet - kortyolt bele a kávéjába Morgan, ahogy a kezét lazán a székem háttámláján tartotta. - Ha ennyi időt töltött mindkét családdal, tudnia kellett, hogy van ideje. 

- Tudta, hogy vakációzni készülnek.

- Utazási irodák, rokonok, munkatársak, alkalmi munkások, a gyerekek oktatói - sorolta, de megszakadt Aaron felcsendülő hangjától.

- Gideon! Ellenőriztük Crawfordék pénzügyét - jelentett be és át is adta a szót alkalmi társának.

- Allison többet költött, mint amennyit Chris keresett - ezúttal, mikor megszólalt Garcia teljesen komoly volt. Mintha kicserélték volna. - Adósságaik voltak. Chris Crawford több csekket is kiállított egy pszichoterapeutának. A nőnek két mobilja volt: az egyik egy idegen washingtoni címre volt bejegyezve. 

- Na mit gondolsz?

×××

Éreztem, hogy Derek nem szívesen hagy hátul, de kénytelen volt. Megfeszült a válla, mikor a szövetségi terepjáró hátuljában magamra csatoltam a mellényt, mikor ki-és beraktam a töltényeket. A szeme sarkából végig figyelt, de nem szólt semmit. Ideges volt. És nem azért, mert annyira kételkedett benne, hogy képtelen lennék meghúzni a ravaszt. Aggódott az álmaim és félelmeim miatt. Ez mind szerintem - hogy igazából mit gondolt, nagy valószínűséggel örök rejtély marad. Mikor kiszálltam az autóból és elhúztam a fegyverem kakasát egyedül akkor szólított meg. Egy rövid vigyázz magadra után, besorolt Hotch mögé, körzött párat a vállaival és felettük hátra pillantott rám. Biccentettem neki, hogy minden rendben lesz. A kivételesen nem öltönyt viselő kollégánk végig figyelt minket, egy árva szó nélkül. Tudta. Láttam a szeme villanásán, mennyire is tisztában vele. És ha ő akkor a többiek is. Megemelte a szemöldökeit, mi csak egyszerre bólintottunk. 

FBI! Szövetségi ügynökök! Itt az FBI!

A fejem a saját kiáltó hangomba is belesajdult, nemhogy még az erőteljes férfi szimfóniába. De köteles vagyok eltűrni, oldalra fordulok, de semmi nem fogad. Csak bekapcsolt televízió és a világ legnagyobb kuplerája. Szemét mindenhol, szétdobált ruhák - és ki tudja mi mozgott a félhomályban a sarokban. A szemem megakadt egy kék műanyagon, mire cinikusan félrerúgtam.

- A kutyatál a legtisztább - leeresztettem a fegyveremet és kisöpörve egy kósza tincset a szememből Jason felé fordultam. Éppen egy bekeretezett képet emelt le a falról, mire összeráncoltam a homlokomat. - Mi az?

- Egy gyerek rajz. Egy nagy régi ház, mama, papa, két gyerek egymás kezét fogják. 

- És egy kutya - toldottam hozzá.

- Szerintem Crawfordék háza. Emily írta alá - pillantott fel és ő is körbetekintett a helyiségben, ahol álltunk. 

- Fura - bukkant fel mögöttem Spencer a semmiből. - Eric Miller szerint a fia egy képet szorongatott. Tudni szeretné mi volt rajta - a főnökünk csak meredt ránk, mire megemelt a fejemet. 

- Mi volt rajta?

- A fia vére - ejtette ki teljesen ridegen. 

Végigfutott a hátamon a hidegen a látszólagos érzelemmentességétől. Szabályosan megrémisztett az empátiahiánya a szavaiban. A hirtelen felütő csörömpöléstől, pedig görcsbe rándult a gyomrom. Azonnal arra kaptam a fejemet. Hotchner ott állt mellettünk, Derek pedig sehol sem volt. Láttam, hogy a rangidős profilozó szeme felém villan, de nem érdekelt. Nem tudtam mi volt az, csak annyit, hogy a társam ott volt. Egyedül. Hallottam az ajtó reccsenését, mikor feltűntem a sarkon, mire pedig lefékeztem az ajtóban, a barátom ott volt elterülve a földön. Mikor megláttam a vérben forgó szemekkel vicsorgó Rottweilert megdöbbentem. Észre se vettem, hogy már kibiztosítva tartom a tenyerembe a pisztolyomat és az állat homlokára célzok vele. 

A jószág a hirtelen, már-már semmiből jött füttyszót hallva elvágtázott mellettem. Épphogy a sarkamon meg tudtam fordulni, hogy belenézzek az előttem tátongó sötétségbe, amerre eltűnt a kutya. 

- Állj! 

Oldalra pillantottam, már Derek is feltápászkodott és a többiek is megjelentek mögöttünk. Az idegen férfi kiengedte az ebet, majd némán bámult ránk a köztünk elterülő homályon keresztül.

×××

Az üveg túloldaláról figyeltem a teljesen komor kollégáimat. Az afroamerikai partnerem zsebre tett kézzel állt, magabiztosan kihúzva magát és pontosan tudtam, milyen arcot vágott közben. Gideon az asztalon támaszkodott, szintén sejtettem, hogy milyen maszkot varázsolt mostanra magára. Beleszürcsöltem a fekete löttybe és lehuppantam az egyedüli székbe, ami ott ácsingózott az üres és félhomályban úszó előtérben. Kiterítettem magam előtt a jegyzeteimet és néha-néha pillantottam fel a kihallgatás menetére. Sokkal inkább csak hallgattam, ahogy fokozatosan elkezd megtörni Frank. 

Az ordibálásra kaptam fel a fejemet. A nagydarab, mániás depressziós férfi ököllel ütött a bútorra zaklatottságában. Sötét bőrű ügynökünk, pedig a lehető legnagyobb nyugodtsággal tette annak vállára a kezét. Hallottam magam mögött a nyitódó ajtót és tudtam, ki érkezett.

- Kizárt, hogy ez a fickó kulcs nélkül bejutott volna - emeltem le a lábaimat az asztalról és a vállam felett hátrapillantottam Reidre. - Tudván, hogy érzett Chris Crawford a sógora iránt: gondolod, hogy volt kulcsa?

- Nem - rázta meg a fejét egyszerűen. 

- Amikor Frank látta őket - szólaltam meg percekkel később, hallgatva a fejleményeket -, nem Chris Crawford ült az asztalnál. Talán a gyilkos volt az. És talán Allison nem elküldte, hanem segítséget kért tőle. 

Ezek után az események pörögtek. A férfi rádöbbent mit is látott valójában. Teljes erőből kezdte püfölni a tulajdon koponyát. Felpattant az asztaltól és ordítozott, miközben Derek és Jason is a falhoz szorították. Berontottam én is, nyomomban a doktorral, de mi nem tehettünk mit. Sőt, a társam pillantásából kiolvastam, hogyha közelebb merészkedek egy negyed lépéssel is, szörnyű lecseszésben lesz részem. 

A szívem viszont majd megszakadt a melák férfiéért, aki rájött, hogy segíthetett volna a nővérének. 

×××

- Mindkét családnak volt kutyája - mutatott a kiterült állat fotójára a táblán. - És mindkét házban volt kutyaajtó. 

- Frank azt mondta, egy alacsony személyt látott - folytattam a partnerem félbehagyott mondandóját. 

- Hátha a kutyaajtón befér, max. százhatvan lehet - emelte meg a vállait, ahogy lepillantott rám. - És nagyon sovány. 

- Ha kizártál minden lehetségest, bármennyire valószínűtlen ami marad az az igazság - dünnyögte Gideon, ahogy bambán támasztotta a halántékát az öklén. 

- Sherlock Holmes egy kitalált figura - nézett a plafonra Morgan. - Aki ezt tette, az nem. Szinte biztos, hogy mostanra egy újabb családot talált magának. 

×××

- Egész nap, azokat a képeket bámulja - motyogtam, ahogy másnap is dögfáradtan ültem az asztalomnál. 

- Remélem talál valami kapcsolatot köztük - dünnyögte a kisebbségi FBI-os. - Mindenkit ellenőriztem. Az orvosaikat, a tanárokat, még a kertészt is. De semmi. 

- Miért pont ezek a családok? - meredtem a még boldog fotókra, amin összeálltak és szigorúan kerültem a halott gyerekek képeit.

- A 'miért?'-hez előbb a 'hogyan'-t kell tudnunk - oktatott ki Hotchner. 

- Rendben - dőlt hátra a saját székében Derek. - Az ilyen mindent megtervező gyilkos képzett, átlagon felüli intelligenciájú. Jó családból való és általában férfi. A munkában könnyen teremt kapcsolatokat. A nőkkel, szexuálisan potens. Minden bűntettét megtervezi. Az áldozat kiválasztása majdnem akkora élvezet számára, mint az ölés. Az ilyen fickók nagyon alaposak. Kényszeresen azok. Mindennek a helyén kell lennie. Az áldozatokat alaposan feltérképezik, minden lépésüket figyelik, minden részletet megfigyelnek - és minden apró részletet lejegyeznek egy füzetbe vagy naplóba. Például, hogy mikor jönnek haza a gyerekek az iskolából, mikor ér haza az apjuk, mikor van vacsora, fürdés, fektetés. Munkaterv; tervezett munka. Így ragadja magához az irányítást. Így kerül személyes kapcsolatba az áldozattal. Semmit se bíz a véletlenre. És mindig mindennek klappolnia kell. Mindig klappolnia - ismételte el. - Mindent megtervez. Ha kész a terv, pontosan hajtja végre. Büszke a munkájára. Ühm - emelte a vállait, mikor újra leült és kezébe vette a félig teli papírpoharat -, szerintem a munkahelye a kapcsolat. 

Rábólintottam az ötletére. Éreztem, hogy igaza van és hogy egyre közelebb járunk a megfejtéshez. A kusza jegyzeteléseimet figyeltem, a megannyi át-és aláhúzást, karikázást, keretezést. Mindenféle jeleket, amikkel felhívtam saját magam figyelmét az adott részletre. 

- Mindkettő Emily rajza - köszörülte meg a torkát Jason. - De nem egyszerre festette. Ez itt színes, élénk, élettel teli. Azon, amit Emily-éknél találtam megvannak a vonalak, de színtelen. Emily-t kényszerítették, hogy megfesse. Az ő nézőpontja, a tettesünk nézőpontja. A gyilkos itt ácsorgott, ameddig a családot figyelte. 

- Mindkét férjnek hiányzott a jegygyűrűje - Hotch megpörgette a sajátját az asztalon, majd az ujjai között forgatva visszahúzta. - Az a tettes trófeája. Családokat választ mert a sajátját elvesztette, így pár napig ő játszhatja az apát. 

- Azt csinálhat, amit akar, mert úgy tudják a család elutazott - biccentettem, miközben hátradőlve lefirkáltam az összerakottakat. - A helyszínelőknek ellenőrizniük kellene Chris Crawford ruházatát. Lehetséges, hogy a tettes felvette az apa ruháit, így lett teljes a játék. De miért ölte meg őket?

- Mert nem tart a játék örökké - jött az egyszerű válasz a főnökömtől.

- Tudunk bármit is, ami segíthet azonosítani ezt a rohadékot? - doboltam a bútoron a tollammal. 

- Várjunk csak - szólalt meg percek elteltével Derek. - Chris Crawford az adóhivatalnál dolgozott, és Reese Miller a számvevőszéknél volt titkárnő.

- Mindkettő a közigazgatásban dolgozott. 

×××

- Még mindig nem tértem magamhoz - szipogott a sötét bőrű nő. - Reese magának való nő volt. Otthonról hozta az ebédjét, két gyereke volt, mire ez történik...

- Mrs. Raleigh! - vágtam közbe gyorsan. 

- Borzasztó, fel sem tudom fogni. Az egyik tanárunk gyesen van, ő helyettesítette, mindig fáradt volt - folytatta a megszólításom ellenére. - Bárki ilyen lett volna Eric Miller mellett. Az a részeges disznó!

- Mrs. Raleigh! - ezúttal Aaron próbálkozott, de hiába.

- Verte Reese-t, tudják? Próbálta titkolni, de az alapozó sem képes csodákra - mutatott a saját arcára. - Rájöttem.

- Mrs. Raleigh.

- Elnézést, túl sokat beszélek - szabadkozott azonnal.

- Mrs. Miller járt házassági tanácsadásra? - emelte meg a szemöldökeimet. Mikor összeszorította az ajkait és inkább kerülte a választ felsóhajtottam. - Ezzel nem adja ki nekünk Reese-t. Mindent tudnunk kell az életéről. 

- Minden csütörtökön én helyettesítettem, hogy elmehessen a terápiára - megtörölte a szemeit, de a gyarapodó könnyeket nem tudta visszatartani. - Hitt benne. Kirúgta azt a barmot, újra férjhez ment. És mire ment vele?

×××

A hideg szellő megdobta egy kissé a copfomat. Gideon mögött haladtam, mikor elindultunk betörni a házba. Mikor berontottunk, a nő ijedten szorította magához a kislányát. A villany egy hamar lecsapódott, én pedig azonnal arra indultam, amerre a pince lejárót mondták. Nála volt egy kisbaba. Mögöttem Derek sietett, egy pillanatra sem volt hajlandó egyedül hagyni. Kinyitottam a fehére mázolt ajtót és kettesével szedtem lefelé a lépcsőfokokat. A pincében a tüdőmbe szorult minden levegő. Itt-ott világítottam a lámpámmal valamit és a rengeteg felhalmozott tárgy között. Hallottam a mozgást, de nem láttam vetülő árnyat. Csak poroszkálást, lépések csattanását, enyhe zihálást. 

- Karl! Karl, itt az FBI!

Intettem a társamnak, hogy kövessen. Pár pillanat múlva már ott magasodtam a tettes felett. 

- Karl? - szólítottam meg, mire ő csak felemelte a kezét és mutatóujját az ajkai elé szorította. - Adja ide a babát! Karl - szinte már felsóhajtottam, mikor elemelte a gyermek szája elől a tenyerét, a kisfiú pedig nyöszörögve felsírt. - Karl, kérem nézzen rám. Leteszem a fegyverem - már csak Morgan lámpája égett, ahogy visszatűztem az oldalamra a Glockot. A gyilkos lassan felemelkedett. Tényleg nem lehetett több, mint százhatvan, szinte egy magasságban voltunk. Kinyújtottam felé a karomat és közelebb sétáltam. - Azt akarom, adja ide - kijjebb lépett.

A következő pillanatban már nekiestem a mögöttem álló polcnak és égő karral szorítottam magamhoz a csecsemőt. Ijedten kaptam fel a fejemet a dulakodás a hangjaira és a csörömpölésre. Derek hozzávágta a férfit a falhoz és az arcába hajolva sziszegett neki valamit. Óvatosan megsimította a baba fejét és felsóhajtva kerestem a barátom pillantását, aki csak aggodalmasan bámult vissza rám.