K h a l e e s i   J o n e s

×××××× 

Mikor a szerelvény befutott a Quanticói Vasútállomásra, izgatottan emelkedtem fel az induláskor elfoglalt helyemről. A vállamra kaptam a kézitáskámat, majd nehezen, de sikeresen leküzdöttem a poggyászaimat. Egy gyors intéssel búcsúztam a zenét hallgató Maiatól, aki gyorsan eltátogott egy sziát. Kedves lány.

Végigsiettem a vagon szűk folyosóján. Pár utas megbámult, ahogy szótlanul, egyedül és két hatalmas bőrönddel siklok el mellettük. Amint a nyitott ajtóhoz értem, ugyanaz a kalauz, ugyanolyan mosollyal az arcán fogadott.

- Célállomás? - érdeklődött, ahogy a kezét az egyik csomagom fogantyúja felé nyújtotta.

- Igen - biccentettem. - Köszönöm szépen - hálálkodtam, ahogy maga elé engedett, hogy lekecmeregjek a két fém lépcsőfokon. - A segítséget  is - tettem hozzá, amint lerakta mellém a súlyos poggyászt.

- Ugyan nincs mit - hárított. - További szép napot.

- Magának is, viszlát.

Gyorsan kapkodtam a lábamat, ahogy igyekeztem utat vágni magamnak az emberek között. Egy-egy váll nekiütközött az enyémnek, pár teniszcipő a bakancsomat a kikövezett talajnak nézte, de ezenkívül sikerült.

A pályaudvar épülete előtt, lehúzódtam a járda szélére, hogy előbányászhassam a mobilomat, és hívhassak egy taxit. Szerencsére az akadémiai idő alatt megszereztem a szolgáltatók telefonszámát, így nem kellett leszólítanom valakit és kínosan feszengve megkérdezni, hogy hogyan tudok magamnak szerezni egy sárga járművet. Ugyanis ez nem New York, itt nem minden második négykerekű viseli a tipikus rikító színt.

Egy gyorsan és meglehetősen lehadart beszélgetés után, a hívást fogadó nő, megígérte, hogy tíz percen belül megérkezik a jármű.

Sosem szerettem taxival utazni. Ha tehettem sokkal inkább mást választottam. Inkább busz, mint a sárga bérkocsi. Pontos fogalmam nincs arról, hogy miért irtózok annyira ezektől a típusú "tömegközlekedési" eszközöktől. Talán az, hogy egy autóbuszt - amit jelentősen többen vesznek igénybe -, sokkal inkább tartom természetesnek. Valahogy túlságosan személyes az, hogy ha kell a sofőr elvisz a házadig, vagy onnan visz valahova. Lehet, hogy a gyanakvásomhoz és az irtózásomhoz hozzátartozik a profilozó énem, miszerint nem a legjobb idegeneknek felfedni a lakhelyedet. Éljen, a szolgálati panellakás. 

Körülbelül a beígért idő elteltével, a sárga kockás lefékezett a járda mellett. A sofőr járó motorral hagyva az autót pattant ki, mikor meglátta nálam a két hatalmas bőröndöt. 

- Jó napot - köszöntött. - Khaleesi Jones, igaz?

- Igen - biccentettem. - És magának is. - Tettem hozzá a lemaradt köszönést. 

- Kell segítség? - célzott a hatalmas poggyászokra. 

- Elfogadom.

Nem várt további magyarázkodásokra, megragadta az egyik csomagomat, és már a csomagtartónál is volt. Az eddig bent tartott összes levegőt egyszerre kifújva, húztam oda a másikat is, mire a pasas egy gyors legyintés kíséretében azt is elvette, és a másik tetejére fektette. Gyors hálálkodás közepette tártam ki a hátsóajtót, hogy ugyanolyan fénysebességgel csusszanjak a sofőrtől távolabb eső ülésen foglaljak helyett. 

- A cím? - nézett rám a középen lévő tükörből. 

Felolvastam a telefonomból a címet, amit még SMS-ben kaptam meg az újdonsült főnökömtől. Az ablakon kibámulva figyeltem az otthonos, karbantartott kisvárost, amit alig pár százan laktak. Még egy pont, amiben hasonlít Alaszkára. Igaz, az ötvenedik állam, második legnagyobb városában születtem és nőttem fel, de az anyaországhoz tartozó gigantikus metropoliszokhoz képest, a harmincezer fő körüli lakossággal rendelkező Fairbanks kismiska. 

Tompán hallatszott egy baráti társaság nevetése, akik épp kiléptek a Domino's Pizza nevet viselő étkezdéből. Úgy érzem lesz honnan kaját rendelnem, ha még egy szendvics se jönne össze. Igazi konyhatündér génekkel születtem, meg kell hagyni. A nutellás kenyerem mindenki szerint isteni. Legjobban a két éves keresztlányom értékeli. Hiába, ő tudja mi a jó. 

- Megérkeztünk - szólalt meg a férfi az érces hangján, amitől összerezzentem.

 Nem tudom mennyi idő telhetett el az indulásunk óta, teljesen elbambultam, nem néztem minden második pillanatban az órát, nem számolgattam feszengve magamban a másodperceket. 

- Mennyivel tartozom? - halásztam elő a pénztárcámat, és már vártam, hogy végigcsikarja a dobhártyámat az eget verően magas ár, amit általában a taxisok elkérnek. 

- Tizenöt dollár lesz - morogta, ahogy féloldalasan hátrafordult, hogy biztosan kifizessem. 

- Vissza tud adni? - emeltem ki a zöld papír darabot Andrew Jacksonnal és a Fehér Házzal mintázva. 

- Hogyne - ha artikulálna, azt nagyon szépen megköszönném. - Parancsoljon - nyújtotta vissza az ibolyaszín, gyűrött fecnit és kikapta a kezemből a húszast. 

Szem forgatva nyitottam ki az ajtót, ahogy a kabát zsebembe tömtem a pénzt. Sejtéseim szerint, a nem adott borravaló miatt váltott át kedvesből egy zárkózott, tipikus bérautó sofőrré. Hurrá. 

Felnyitva a csomagtartót, egyedül küzdöttem ki a bőröndöket, ugyanis a negyvenes évei végén-ötvenes elején járó pacák, dohány és az olcsó férfi dezodor félreismerhetetlen szagától bűzölögve, nyugodtan üldögélt a volán mögött. Seggfej. 

Köszönés nélkül - amiért nagy valószínűséggel engem könyvelt el bunkó utcaszélinek, aki jobban szereti nem beszédre használni a száját -, szigorúan magam elé figyelve indultam el a háromemeletes épület felé. 

Az egyszerű, kisvárosi, kocka alakú panelépülete teljesen barátságosan hatott a maga kopottas, téglavörösre mázolt falaival. A sok-sok ablak, mint több tucatnyi szem nézett az utcára, mintha néma őrzők lennének, akik éjjel-nappal figyelik a környéket, hogy minden teljesen rendben és biztonságosan menjen, megőrizve a békét, ami láthatatlanul körülölelte az objektumot. 

Így ránézésre is - szinte - biztos voltam benne, hogy szeretek majd itt lakni. Sugárzott a nyugalom és az otthonosság kényelme belőle, ahogy ott magasodott előttem. Szerelem első látásra. 

A bejárati ajtóról itt-ott, hol kisebb, hol nagyobb foltokban már lepattogott a méregzöld színű festék, így láthatóvá vált az öreg fa amiből talán már két évtizede is, hogy elkészült. A gombalakú, sötét aranyra festett kilincs is teljesen illett az összképbe, amit a szolgálati lakásokat rejtő épület okozott. 

A kellő önbizalom összeszedése után, nagyot sóhajtva taszítottam egyet az ajtón, a kis gombnál. Odabent a félhomály uralkodott, csak a kis pult mögött égett az olvasólámpa, ami nem rendelkezett túl sok fénnyel. A bőröndöket magam után félig húzva, félig cibálva léptem be. 

- Jó napot - köszöntöttem a sötét alakot, akinek az arcát semennyire nem világította meg a villanykörte. Becsuktam magam mögött a bejáratot, és a portáshoz léptem. Vagyis remélem, hogy az volt. Ha nem... kínos helyzet. - Khaleesi Jones, egy szolgálati lakást bérlek. 

- Khaleesi? - kérdezett vissza a női hang, akiről azonnal a kollégiumi házmesternő, Trudy jutott eszembe. - Furcsa név - motyogta az orra alatt. Fiókcsikorgás, és lapok zizegése, ahogy igyekezett kikeresni, hogy hova is kell mennem. - Áh, meg is van! - jelentette ki diadalittasan, ahogy a pultról felverve a port, egy köteg papírt rakott elém, egy tollal a kupac tetején. - Először itt kérem aláírni - bökött a mutatóujjával egy vékony vonalra. 

A ráncos keze alapján, körülbelül hatvan év körül lehetett. Vonakodva, de odakanyarítottam a nevemet. 

- Rendben - morogta, ahogy előrehajolva lapozott egyet. - Ide is kérnék egyet - nem figyeltem egy pillantást vetettem a papírra, oda sem nézve lekapartam a nevemet, ahogy a nő arcát figyeltem. Szőkére festetett haj, szem körül összefutó ráncok. Rám kapta a kék tekintetét, és felvonta kísértetiesen halvány szemöldökét. - Mi a probléma, kisasszony? 

- Semmi - ráztam meg a fejemet. - Valahol még...

- Nem, ennyi az egész - vágott a szavamba. Egy pillanatra hátat fordított, hogy a sok közül leemelhessen egy kulcsot. - Második emelet, ötvennyolcas lakás - nyújtotta felém. A kis narancssárga bilétán is fel voltak tüntetve, az előbb elhadart adatok. - További kellemes napot! - huppant vissza az irodai székére, ahol az érkezésemig ücsörgött, és valószínűleg a rongyosra olvasott Sir Arthur Conan Doyle kötetet lapozgatta. 

- Öhm, elnézést - szólítottam meg újból, miután rájöttem, hogy jó lenne tudni ki is ő. - Megkérdezhetem a nevét, asszonyom? 

- Gloria Glare - mosolygott rám. - És hívj nyugodtan csak Gloriának. Nem vagyok annyira öreg. 

- Rendben, köszönöm - egy halovány vigyor feltűnik az én arcomon is, ahogy a lépcső felé siettem. 

Ez érdekes lesz. 

×××

Miután sikeresen felküzdöttem a fokokon, a két iszonyatosan nehéz csomagomat, hatalmas levegővételek közepette szeltem a folyosót, minden ajtón kidudorodó számot szemügyre véve, hogy megtaláljam a saját lakásomat. Az átjáró közepe fele meg is találtam a bűvös ötvennyolcas domborművel ellátott bútorlapot. Hasonló bejáratok sorakoztak egymás mellett tisztes távolságra, némelyik mellett kis műanyagtokokban, a tulajdonosok neve is fel volt tüntetve. Szerencsére senki nem kanyarította egy papírra a nevemet, hogy minden létező emberke aki itt jár tudja, hogy az ötvennyolcas lakásban, Khaleesi Jones lakik. 

Az idióta gondolatmenetemet megszakítva, nyomom a zárba a kulcsot, hogy végre bejuthassak és kipakolhassak. Ezek után, pedig várjam, hogy Aaron Hotchner neve felvillanjon a mobilomon, ő pedig közölje velem, hogy öt tömb gyaloglás után beérek a Központba. 

A közelgő munkába állás gondolatával nyitottam ki az ajtót. Nem néztem szét a kis zugba, ami először fogadott. Csak izgatottan csuktam be magam után a bejáratot, és belülről bezárva az ajtót, a kulcslyukban hagytam a hideg kis fémdarabot. Itt szintén félhomály uralkodott, így mikor a szemem hozzászokott, nekem jobboldalról egy cipőtartó és egy ruhafogas fogadott. Lerúgtam a bakancsomat, és a két lap közé raktam, de a kabátomat inkább magamon hagytam, tekintettel a kora őszi időjárásra és arra, hogy a lakásban jelenleg nincs fűtés. A sötétkék zoknimon át is érződött a burkolóból áradó hideg. Libabőr futott végig az egész testemen, amitől automatikusan forgattam körbe a vállaimat, amit csigolyáim halk és vékony roppanás sorozattal nyugtáznak. 

A parányi előtér-szerűségben hagytam a bőröndjeimet, és izgatottan léptem be a nappalival egybekötött, étkezőbe és konyhába. Elsőre látszott rajta, hogy ez a helyiség foglalja el a minimum 65%-át a lakásnak. Tágas volt, és meglehetősen modern berendezésű, ahhoz képest, hogy egy szolgálati panellakásról beszélünk. 

Lenyűgözött a halovány, mégis erőteljes pasztellszínek összhatása. Néha-néha felötlött egy-két kirívóbb csoportosulás, de olyan tökéletesen olvadtak össze, hogy szinte biztosan átverhettek volna, hogy egy profi lakberendező alakította ki, nem pedig egy FBI ügynök és egy házmester.

 Az elegáns, mégis modern műbőrhuzatos kanapé foglalta el a nappali közepét, és azonnal magára követelte a figyelmet. Bézs színben pompázott, és elég kényelmesnek tűnt ahhoz, hogy akár egy egész napot eltöltsek rajta végignyújtózkodva. Pompás. 

Az előtte álló dohányzóasztal, sötét fából készült és kétszintes volt. A felső lap üvegből állt, míg az alsó ugyanannak a növénynek a törzséből, mint a váz. Az egész asztalka közepén egy cserepes kaktusz állt, ami igazán aranyos hatást keltett, mellette pedig egy rikítóan fehér papírlap hevert. Nem gyönyörködtem tovább újdonsült otthonomban, kíváncsian léptem be a helyiség közepébe és kaptam fel a kis levélkét. 

Kacifántos, már-már olvashatatlanul gömbölyded írt üzenet volt, miszerint, ha nem érkezik túlságosan későn a vonatom, megtisztelném az egységet azzal, hogy megjelenek náluk. Bemutatás, bemutatkozás és papírmunka. Üdvözlettel: Aaron Hotchner. 

Nagyot sóhajtva néztem a hófehér plafonra. 

- Akkor egy fejessel a munkába.