A falak fehéren virítottak, ahogy az ágyak is, amelyek szélén színtén fehér rács szerűségek voltak találhatók. A zöld szekrény tökéletesen mutatta, hogy ide semmi sem illik össze. Az üres fekvőhelyeken mintha most is feküdne valaki, azon agyalva, hogyan, s miképp juthatna ki innen. Sehogy.

A szoba csöndje most nem volt nyugtató. Az éjszaka miatt bogarak, s baglyok éneke hangzott fel, kommunikálva társaikkal, vagy csupán unva rövid életüket, utolsó hangjukat kiadva magukból, tovább figyelték az égbolt sötétbe burkolódzott változatát.

A helyiségben csend honolt, mely egyre inkább csak a félelmet keltette fel a lelkileg szét esett fiúban. A sötétség és az emeletről jövő ágyrecsegések, ropogások, széktolások hangja rémisztővé vált ebben az időzónában.

Ahogy az ágyakat nézte, melyek üresen punnyadtak az alig takarított padlón, egyre inkább ember formákat látott, s ez még jobban megijesztette. Tudatában volt annak, hogy ilyenek nem léteznek, és nincs ott semmi, mégis benne volt a feltételezés.

Mivan, ha az itt elhunytak alszanak, nyugodt lélekkel, miszerint semmit érő kis életük véget ért. Mivan, ha gonosz lelkek, az itteninél is galádabbak ülnek, s néznek farkasszemet a reszkető fiúval, kinek testét csupán csont és vékony bőrréteg fedte. Mivan, ha az egyik, ki régi ágyán fekszik, azon gondolkozik, hogyan, s miképp támadja meg következő áldozatát, azaz pontos nevén Jungkookot.

Ezekkel a kérdésekkel a fejében nézett ki a vasrácsokkal borított ablakon, mely most kinyitva tárult fáradt szemei elé.

Az ablakokon lévő rácson látszott, hogy nem egyszet próbálták kitörni, lereszelni, illetve valahogy elhajlítani. Ám mint a látvány is mutatta, ez lehetetlen volt még az ehhez értők számára is.

A vajszínű, sötétben fehérnek tűnő erős vasrács oda volt csavarozva a falhoz, mely színtén vastagon állt egy nagy téren, melyet magas, drótos, s aszfaltal vettek körül, hogy az itt lévőknek esélye se legyen kiszökni.

Vékony, csontos karjával körbefogta színtén csontos lábát, úgy figyelte a kinti utat, ahogy a szabad emberek járkálva, nevetve, vagy éppen kézen fogva sétáltak a sötét, hideg éjszakában, nem érdekelve, hogy már elmúlt éjfél is. Csak úgy hemzsegtek az emberek az általában kihalt utcán. Úgy, mint ebben a sötét, komor és rémisztően nagy épületben, melynek pontosabb megnevezése az intézet. Elmegyógyintézet.

Soha nem gondolta volna, hogy ide fog kerülni, csupán mert fogyni szeretne. Mi abban olyan rossz? Csak szeretne a halálba fogyni, hisz' senki sem szereti, senki sem foglalkozik vele, olyan akár a levegő. Csak úgy van. Senki nem figyel fel rá. Lenéző pillantásokkal illetik őt, csupán ennyit tesznek a figyelemért. Csupán ennyit foglalkoznak az emberek vele. Azonban máskor ignorálják.

Nem beszélgetnek vele, nem nevetnek vele, nem sírnak vele, nem védik meg, nem állítják le, s nem foglalkoznak vele. Csak bántják, ahogy csak tudják.

Ezernyi gondolat szállingózott Jungkook fejében, s úgy tűnt, nem akarja abba hagyni egyhamar. A fiúnak tele voltak a saját gondolataival buksija, s ez fájdalmat is okozott az említett testrészre. Grimasszal az arcán tűrte a fájdalmat. Hiszen eddig is ezt csinálta. Tűrte azt a sok fájdalmat, melyet sok ember, tárgy, s más egyéb, ami csak lehetővé teszi lelke rombolását, bántotta.

Felült recsegő ágyában, majd mikor lépteket hallott szobája felől, rögtön vissza is feküdt, mert félt, hogy megint innyekciót adnak neki. Altatót.

Jungkook félt az orvosoktól, attól, hogy bántani fogját őt, újra.
Nem egyszer verték vissza az ágyába, mikor is ki akart menni szobájából, hadd sétálhasson akár csak pár lépést. Innyekciókat adnak neki, melyek altatót, nyugtatót tartalmaznak, ezzel is odaragasztva a rozoga ágyra az ártatlan fiút, aki csupán egy betegséggel rendelkezik.

Anorexia Nervosa.

Ez az a betegség, mely itt, ezen helyen bűnnek számít, mint minden más, mely itt létezik.
Csupán ennyi vétke van az ártatlan fiúnak, semmi más. Ő maga sosem értette, ezért miért is kéne bántani mást, ám már nem is fogja megérteni.
Senki sem beszél vele, kívülállónak tekintik.

Sóhajtott egyet, ahogy egy gondolat végigfutott agyán, ahogy éppen kisétál a nagy vaskapun, s a szabadság illatát érezheti. Fájdalmas mosoly kúszott ajkaira, miképp elképzelte kimenetét erről a szörnyűséges helyről.
Egy kósza könnycsepp gurult le arcán, majd még egy, s még egy.

Csendben sírt, miközben a szabadságot képzelgette. Ült ágyában, lábát eltakarva paplanával a hideg okozta levegő miatt, s felnézve csendben zokogott.

Szipogva fordította oldalra fejét, hogy kileshessen az ablakon, melyet kívülről rács védett, hogy az itt lakók ne tudjanak kiszabadulni.
Az ablak egy csodás tájat engedett látni. A Nap felkelőben volt, az ég sokszínében pompázott, Jungkook szemei pedig csak úgy csillogtak a látvány csodálatától. Gyönyörűnek találta, mely a négy falon kívül volt.
Nem bírt betelni a látvánnyal.

Ám egyszer minden jónak vége lesz.
A napfelkeltének is végeszakadt, s a sápadt és fáradt fiú szomorúan lehajtva fejét, várta, hogy az egyik ápolónő bejöhessen, reggeli gyógyszereit beadni.

Jungkooknak sosem kellett gyógyszer, hiszen nem volt pszichés beteg, csupán étvágytalanság és testképzavarral rendelkezett, annak pedig nem volt gyógyszeres ellenszere.

A nővérek azonban másként gondolták, csak úgy, mint az orvosok.

Nyílt is az ajtó, s kopogó léptek közeledtek, melyből érezni lehetett, hogy egy nővér érkezett.
Jungkook félve az ajtó felé pillantott, amikor is meglátta a nőt, ki minden reggel, illetve este bejön, egy tálcával a kezében, melyben gyógyszerek és egy pohár víz van, hogy valamelyest könnyebben lemehessen Jungkook torkán az aprócska tabletta.

A nő becsukta az ajtót, majd a fiú ágyára tette a tálcát, s megállt, karbatett kezekkel. Komor tekintete arról árulkodott, hogy Jungkooknak sietnie kell, különben a nő fogja lenyomni torkán a sok mellékhatással járó tablettát.

Remegő kezeit kibújtatta takarója melege alól, majd óvatosan megfogva a poharat kezei közé vett egy darabot, aztán szájába téve lenyelte egy korty vízzel.

Már csak három - gondolta magában, így nyugtatva önmagát, nem soká' vége. Elvette a tálcáról a következőt, majd azt is egy korty víz segítségével lenyelte, azután pedig az utolsó két darabkát is a gyomrába juttatta, hogy minél hamarabb elmehessen az ápoló, s hogy tovább nézhesse a szabad tájat.

A nő elvette a tárgyat az ágyról, majd Jungkook felé fordult.

- Nem lehetsz egész nap itt, ki kell jönnöd megenned a reggelid. Gyere! - invitálta a reggelire, azonban a fiú megsem mozdult. - Ahj, reménytelen vagy, Jeon. - azzal hátat fordított a törékeny fiúnak, majd kiment a szobából.

Jungkook lassan felállt eddigi helyzetéből, majd papucsába bújva óvatosan elment az ajtóig, majd azt félve kinyitva, kikukucskált a kis résen át, hogy kimenjen-e vagy ne.
Mikor meglátta, hogy a szobákból a gyerekek, illetve idősebbek kisétáltak, már magabiztosabban lépett ki ő is, ezzel még nagyobb félelmet keltve önmagában.

Vajon melyik nővér szól rá, hogy feküdjön vissza? Melyik fogja bántani?

Kérdések ezrei félemlítették a fiút, ám így is eljutott céljához, az étkezőhöz. Körülnézett, s látván a sok szabad helyet, az ablak melletti egyszemélyes asztalt választotta tökéletesnek.
Elcsoszogott odáig, majd kihúzta a széket és leült. Fejét megtámasztotta az asztal tetején, majd az ablak irányába fordította fejét és nézelődött. A rácsok most is kopottan romolták szét a gyönyörű tájat, fákat, s növényeket egyaránt, melyek láthatóak voltak az üveglapon keresztül.

Jungkook elfordította a fejét, hogy meglesse, mennyi ember jött be az étkezőbe. Ahogy körülpillantott, eszébe jutott, miért is jött ide. Hiszen a gyerekek többsége a reggeli ételt fogyasztotta, mint ahogy azt neki is kéne, de ő csak üldögél és az ablakon túli világot pásztázza. Csalódottan sóhajtott, amint meglátott egy itt dolgozót, miképp őt figyeli szúrós tekintettel.

Felállt eddigi helyzetéből, majd a konyha részlegéhez ment, ahol csupán egy kis tasak vajat, kést és kenyeret látott. Nyugodt szívvel vett elő egy tányért, majd lerakott rá egy fél szelet kenyeret, majd mellétett egy kis doboz vajat és a másik kezében pedig a kést cipelve ment vissza helyére. Azonban a hely már foglalt volt.

Egy 16 év körüli, sápadt arcbőrű fiú ült ott, s az ablakon át nézelődött, akárcsak Jungkook. A megszeppent fiú csak állt, mint akinek lábai a földbe gyökereztek volna. Feleszmélve, gyorsan keresett egy széket, majd az idegennel szembe leült, s tálját és evőeszközét letette a falapra, ami egy apró koppanással jelezte földretérését.
E hangra a fiú, ki eddig az ablakot bámúlta, lassacskán Jungkook irányába fordult, majd állát megtámasztva értetlen kifejezéssel nézte az újonnan érkezettet.
Jungkook csak egy pillantásra ugyan, de felnézett a másik fiúra, majd ezek után folytatta tevékenységét, mi a vaj elkenéséből állt.

Az idegen fiú csak nézte, hogy Jeon mit is csinál, ám ezt hamar megunva visszafordította fejét az üvegablak irányába, majd tovább figyelte a kinti világot.

Jeon eközben azon elmélkedett, miképp, s hogyan is kéne negszólítania a fiút, ki előtte ül és nézi a szabadságot. Végül, egy könnyű megoldást találva, letette kezéből a félig elfogyasztott kenyeret, majd ránézett az előtte ülőre.

– Szia...Én Jeon Jungkook va-vagyok. Téged ho-hogy hívnak? – kérdezte félve, s izgulva, hogyan fog reagálni a másik. Az említett fiú Jungkook felé fordult, majd egy pillanatig a másik szemébe nézett, s így szólt:

– Kim Taehyungnak hívnak.