~6 hónappal később

~Taehyung~

A lelkem maradéka nyüszítve húzódik vissza egy bennem lévő sötét, elzárt sarokba. Nagy gyakorlata van már ebben. Úgy teszek, mintha nem tudnék róla, és megmarkolom az előttem lévő nő pucér hátsóját. Nem nézek rá, nem is fontos, hogy néz ki.

Egy gyors mozdulattal belehatolok, aztán lehunyom a szememet és elképzelem, hogy teljesen máshol, valaki mással vagyok együtt. Valakivel, akivel biztosan nem itt, egy lepukkant csehó mosdójában kefélnék.

Még magamban sem mondom ki a nevét, mert akkor életre kelne. Hiábavalóvá válna az összes eddigi nő, az összes próbálkozásom egy értelmes kapcsolatra. Persze nem olyanra, mint ez, de néha szükségem van arra, hogy a semmibe hajszoljam a testemet, hogy a lelkemet száműzve, a szívemet kikapcsolva csak az ösztöneimre hagyatkozzam. Azt a pár perc lebegős semmit üldözöm így, ami a kielégülés után jön. Amikor egy pillanatra kiszakadhatok a valóságból és megszűnhetek létezni. Szánalmas, de szükséges a túléléshez. Már elfogadtam. Nem tetszik, sőt undorodom tőle, de elfogadtam.

Ő úgy tűnt el előlem, mint ha soha nem is létezett volna. Mint ha én találtam volna ki saját magamnak. Néha még most is azt hiszem, hogy csak a képzeletem szüleménye volt. Éppen ezért csak a semmiben találkozhatom vele újra. Ott, ahol a mámor és az őrület összemosódik. Az élvezet mindig lassan jön és túlságosan rövid ideig tart. Hat hónapnyi szenvedést próbálok hat másodpercnyi mámorba hamvasztani. Csoda, hogy van még lelkem.

Lehúzom a budin a kotont, felhúzom a sliccem és már itt se vagyok. Soha nem is jártam itt. Én biztosan nem, csak a bennem tomboló lelketlen vadállat. Itt, még saját magam számára is idegen vagyok.

Reggel egy jó nagy adag kávéval lépek be az előadóterembe. Az antropológiai tanszék vezetőjeként saját időbeosztásom, termem és irodám van. Az irodát nem használom. Fél éve képtelen vagyok betenni oda a lábamat. Inkább hazaviszem a munkát, rosszabb napokon bárokban, kocsmákban javítok. Ma viszont már be kell oda mennem, mert ott vannak a szakdolgozati témakörökhöz tartozó olvasmányok és az összes diákom jegyzete, akinek a konzulense vagyok. Egy hónap múlva vizsgaidőszak, így muszáj végre értékelnem őket. Ebben az évben nincsenek sokan, aminek kivételesen örülök. Így nem kell senkit fogadnom ott, ahol utoljára voltam vele. Leteszem a poharamat a pulpitusra, aztán amilyen gyorsan csak tudom, összepakolom bentről az összes holmit. Még pont végzek az óra előtt.

A tegnapi este után ma könnyebb témával kezdek. Inkább a táblának, mint sem a diákoknak beszélek, de mentségemre szóljon, kell is a magyarázat, és még ha egyszerűbb is az anyag, szeretem, ha a hallgatók átfogó ismeretekkel gazdagodnak az óráimon. Az antropológia nem a legnépszerűbb szak, valamivel fenn kell tartani az érdeklődést. Az érdeklődést kizárólag a tantárgy iránt. Még csak az esélyt sem akarom megadni, hogy ránézzek egy újabb fiatal lányra. Ennyire félek magamtól.

Miközben mindenki szedelődzködik, én letörlöm a táblát, majd a papírjaim után nyúlok. Jin, a bátyám a hétvégén megházasodik, és ma már a legénybúcsúra készülnek, természetesen az én lakásomon. Én lakom egyedül a belvároshoz közel, így nem kell majd taxira költeni. Sajnos ezért nem mehetek haza, nem tudnék dolgozni, és még találkozom is kell valami nővel, akit volt szíves kísérőpartneremként beszervezni. Csak remélni tudom, hogy nem valami hivatásost szedett össze.

Az egyetemtől és a lakásomtól is a lehető legtávolabbi kis éttermet választottam. Hangulatos, egészen sötét, alig van rajta pár kicsi ablak. Egy hátsó, arany szegélyes zöld kárpitos boxba ülök, előveszem a laptopomat, a jegyzeteket és dolgozatokat. Talán tíz perc is eltelik, mire észrevesz a pincérnő.

- Egy kávét kérnék – fel se nézek a papírokból, de érzékelem, hogy valaki leül velem szembe.

- Már ne is haragudj, de attól még, hogy jóképű vagy, nem kellene minden nőt így lekezelned – épp csak felpillantok, amikor meglátom, kivel is van dolgom.

- Sora? – talán egy kicsit lelkesebb a hangom a kelleténél, de meglep, hogy itt látom.

- Hát, Jin mondta, hogy nem vagy valami jó bőrben mostanában, de azért erre nem számítottam.

- Hát te hogy kerülsz ide? Évek óta nem láttalak.

- Csak azért mert férjhez mentem, még nem hanyagolom el a barátaimat. Nem úgy, mint egyesek – lecsapja a laptopom tetejét és mosolyogva folytatja. – Mi a franc történt veled? Olyan a hajad, mint egy kóbor kutyáé. És mondd csak, mikor borotválkoztál utoljára?

- Erről nem igazán szeretnék beszélni.

- Jól van, de vasárnapra leszel szíves emberi formát ölteni, mert így biztosan nem kísérlek el sehova. Jin azt nem említette, hogy egy yetivel kell megjelennem.

- Olyan jó, hogy látlak Sora. El sem hiszem, hogy ezt mondom, de hiányoztál. Hiányoznak a régi gimis gondatlan évek – sóhajtom és felkönyökölök az asztalra. Sora a gimis legjobb barátom volt, és bár én évekig udvaroltam neki, ő mégis...

- Ne nevettess már, minden volt, csak nem gondatlan az az időszak. Nekem biztosan nem. Amennyit szenvedtem Mr. Park miatt. Még téged is meg kellett csókolnom egyszer – furcsa fintort vágva mondja ezt, aztán elneveti magát. – Soha nem fogom elfelejteni az arcot, amit akkor vágtál.

- Mr. Park hogy van? Még mindig a suliban tanít?

- Igen, és el sem hiszem, hogy ezt mondom, de nála jobb férjet el sem képzelhetnék. Azt hiszem megérte minden, még az a borzalmas csók is.

- Annyira azért nem lehettem szörnyű.

- Nem te voltál, hanem az indok, ami miatt megtettem. Na de most már aztán elég legyen a fecsegésből. Pakolj, meglátogatunk egy borbélyt. Talán elővarázsolhatjuk az embert a szőrös plüssállat alól, ami a fejedre ragadt – szó nélkül összecsukja az előtte lévő mappáimat és már áll is fel. – Ne csak nézz, kapkodd magad! – minden további szó nélkül szedem a sátorfámat és követem őt. Sora olyan számomra, mint a friss levegő. Eddig fel sem tűnt, hogy fuldoklom.

***

- Ez igen Taehyung! Azt hiszem, ha nem lettem volna fülig szerelmes a gimis tanáromba, simán bevállaltalak volna ilyen fizimiskával – Sora lesimítja a szmokingom gallérját és megigazítja a nyakkendőmet. – Minden facér nőről le fog hullani a bugyi, akit felkérsz majd táncolni.

- Én nem táncolok, Sora.

- Már hogyne táncolnál! Ez egy esküvő és itt az ideje, hogy kihúzódj a csigaházadból. Arról nem is beszélve, hogy kifejezetten jót tenne neked egy nő. Már ha érted mire gondolok – kacsint rám pajkosan, mire én csak a szememet forgatom.

- Nem hiszem, hogy innen bárki is segíteni tudna rajtam – húzom el a számat. Nem akarom, hogy Jin bárkije is találkozzon a bennem lévő vadállattal. Én sem szeretnék most találkozni vele, márpedig ha nőkről van szó, nincs más választásom.

- Áhhá – Kiált fel Sora, és közben megüti a mellkasomat. – Szóval van valakid! Ki vele! Ki a csaj?

- Nincs senkim Sora – elveszem a kezét magamról, majd belenézek a hatalmas álló tükörbe. Nagyot sóhajtok, aztán visszafordulok felé.

- Akkor szeretnéd, hogy legyen, igaz? Hát persze! Hogy nem vettem eddig észre! Hiszen neked szerelmi bánatod van.

- Inkább menjünk, mindjárt elkezdődik a szertartás.

- Nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúszod barátocskám. Na gyere te nagy gyerek, legyünk túl ezen a szertartáson.

*Byul*

Utálom a magas sarkú cipőket. A könnyű, lenge ruhákkal nincsen problémám, de ezek a kényelmetlen szandálnak csúfolt kínzóeszközök más lapra tartoznak.

- Úgy örülök, hogy te is el tudtál jönni, Byul.

- Ugyan anyu. Hiszen a nővérem esküvőjéről van szó – mondom és azzal a lendülettel bekukucskálok a fürdőbe. – Szerinted kijön onnan még ma? – kérdezem, és aggódó pillantást vetek anyura.

- Eléggé kikészült, de tudod, hogy mennyire izgulós fajta. Ha meglátod a vőlegényt, hidd el megérted majd az aggodalmát.

- Nem kéne neki szólni? Negyed óra múlva kezdődik a szertartás – kérdezem, mire anyu nagyot sóhajt, aztán bekopog Seo-hoz. – Drágám. Itt az idő – óvatosan betolja az ajtót, aztán ő is eltűnik a mosdóban.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire hamar visszajövök Söulba, de mit tehettem volna? Még is csak a nővéremről van szó. Még ha nem is ápolunk szoros kapcsolatot, akkor is itt a helyem. Fullaszt a légkör, és bár még el sem kezdődött az egész hajcihő, én már azt várom, hogy végre hazamehessek. Nehéz szembenézni más boldogságával, amikor az én szívem éppen darabokban van.

- Mehetünk – jelenik meg anyu oldalán Seo, aztán egy széles mosolyt követően kilép a folyosóra. Még vagy három másik esküvő van a miénkkel egy időben így hatalmas a tömeg. Azt sem lehet tudni, ki kihez tartozik. Seo óvatosan lépked, én pedig a szoknyáját fogom, hogy még véletlenül se lépjen rá.

- Várjunk egy kicsit. Ez így nem fog menni – mondja végül és a falhoz húzódik. – Pár perc és eltűnik a tömeg.

És valóban. Nem telik el öt perc sem, már szinte egy lélek sincs a folyosón. Seo nagy levegőt vesz, aztán újra útnak indul. Ezzel egy időben kinyílik mellettünk egy ajtó és két alak lép ki rajta. A lány majdnem nekimegy a nővéremnek, még éppen időben állnak meg egymás előtt.

- Elnézést - bólint az ismeretlen lány. Felnézek, és amikor megpillantom mellette Taehyungot, kiesik a fehér tüllszoknya a kezemből. Seo már lépked tovább, de én meg sem bírok mozdulni. Tekintetem az övéről a lánnyal összekulcsolt kezére siklik, aztán képtelen vagyok tovább nézni. Összeszorítom a szememet és nagy levegőt veszek. Hiszen nem ígértünk egymásnak semmit! Az égvilágon semmit, még is az, hogy egy másik nővel látom, szilánkosra töri bennem azt a maroknyi reményt is, ami eddig megmaradt nekem.

Vakon indulok újra útnak, de a fránya cipőben megbicsaklik a bokám. Elkap egy kar, amibe kétségbeesetten megkapaszkodom.

- Byul – suttog a fülembe a hang, ami már egy jó ideje csak az álmaimban létezik. – Jól vagy? – kérdezi, és ekkor már muszáj ránéznem. Próbálom a tekintetembe préselni minden érzésemet. A bánatot, a fájdalmat és a végtelen szenvedélyt is, amit a jelenléte vált ki belőlem. Remélem érti, remélem látja, hogy mennyire összetört. Megrázom a fejemet és a számba harapok. A szeme étcsokoládé-barna, édes keserűséggel tölt el a benne felsejlő megértés. Érti, és érzi is. Ugyan úgy, ahogyan én.

- Gyere – karomnál fogva behúz a helyiségbe ahonnan nemrég kilépett. Becsukja az ajtót és a vállamnál fogva neki taszít. Ugyan úgy tapad össze a testünk, mint fél évvel ezelőtt. Egyik kezét az arcomra teszi, és míg a levegőt kapkodjuk, a hüvelykujja lágyan simogat. Rám néz, aztán a fülemhez hajol.

- Azt látom a szemedben, amit a sajátomban már fél éve. Nem akarok tovább szenvedni Byul, és félek, ha most elengedlek, soha többé nem kaplak vissza.

- Soha el sem veszítettél Taehyung – most először tegezem őt. Magamban mindig is a nevén szólítottam, tetszett, ahogy a kedvemre ízlelgethettem, anélkül, hogy arra kelljen gondolni, hogy ki ő valójában.

- Mondd még egyszer – kérlel, miközben homlokát az enyémhez nyomja.

- Nem vesztettél el – hangunk elhaló suttogás csak, olyan könnyű, mint a titkos szeretők lopott érintési. Beleremeg a lábam.

- Nem ezt. A nevemet mondd ki Byul – az ajkamra leheli a kérését és én már képtelen vagyok a gondolkodásra. Megteszem, amit kér. Bármit megtennék, csak ne eresszen el soha többé.

- Taehyung – mondom és ő nem vár tovább, azonnal megcsókol.

Ajka követel, de mégsem durva. Finoman simul az enyémre, miközben karját erősen a derekam köré fonja. Úgy olvadok belé, mint cukor a forró teába. Édes nyelve tapogatózva ér az enyémhez, aztán egyre hevesebben követel magának. Osztozom a vágyában, így aztán teljesen összegabalyodunk. Nem tudom, hol kezdődök én, és hol végződik ő. Úgy csókol, mint ha magába akarna szívni. Úgy csókolom vissza, mint ha el akarnék benne veszni. A szoba édes, csábító illatokkal telik meg, amitől reszketős melegség járja át a testemet. A nyaka köré kulcsolom a karomat és ha lehetséges, még erősebben magamhoz húzom. Akarom a csókját, akarom őt, azt akarom, hogy ez a mámoros pillanat örökké tartson. Mindent akarok, mert lehet, hogy soha többé nem kaphatom meg. Bele akarok fulladni.

Testünk egymásnak feszül, de csak félve fedezem fel kemény vonalait. Reszketek, hogy képtelen leszek betelni vele. Ajkunk egy percre sem válik el egymástól. Lábam a dereka köré siklik, míg ujjai lassan felhúzzák a szoknyámat a combomon. Amikor megérzem kétségbeesett szorítását a fenekemen, belenyögök a csókba.

Hirtelen enged el, annyira hirtelen, hogy szédelegve az ajtónak támaszkodva a földre csúszom. Kapkodva veszem a levegőt, míg ő a hajába túrva fel-alá járkálni kezd. Az arcát dörzsöli, de mindvégig engem néz.

Megint úgy néz rám, és én végül megadom magamat a könnyeimnek.

- Byul, bocsáss meg nekem. Ennek..ennek egyszerűen nem lett volna szabad megtörténnie – mondja, és szavai éles késként hasítanak a szívembe.

- Ne mondj ilyet – kérlelem, miközben szoknyámat a térdemre húzom. Letörlöm a könnyeimet és miközben beszélek, próbálom lenyelni a hatalmas gombócot, ami a torkomat feszíti. – Mindennél jobban vágytam erre. És még most is...Akarom. Akarlak, hát nem veszed észre? Nem te vagy egyedül, aki szenved – a hangom kétségbeesett, de már nincs erőm harcolni az érzéseimmel.

- A lány. Aki veled volt – lép egyet felém, majd leguggol hozzám. Arcomat a kezébe veszi, kényszerít, hogy nézzek a szemébe.

- A nővérem. Seohyun. Te jó ég, a szertartás! – a kezemet a szám elé teszem, de felállni még mindig nem tudok.

- Összeesküdött ellenünk az egész világ. A bátyám, Jin. Azt hiszem, rokonok leszünk – mondja, aztán fejét a térdemre támasztja, és miközben görcsösen kapaszkodik a szoknyámba az övével együtt, újból elerednek az én könnyeim is.   

***

Sziasztok^^

Már csak egy rész és ígérem, véget vetek ennek a szenvedésnek. XD 

Mindenkitől köszi a kitartást. Nem ez életem műve! XD

Love,
Semy