Reggel úgy tűnt, hogy minden rendben. Sade felnyergelte a saját hibridjét, elrendezgette a felszerelést, kivezette az állatot a karámba, és várt türelmesen. De aztán feltűnt neki, hogy Dregen már a karámon kívül várakozott egy felnyergelt fekete, csavaros szarvú hibriddel. Rubinttal. A hegyomlásnyi férfi teljes feketében feszített, csak bíbor szeme irizált, akár a mellette füstölgő lényé. Csodapáros a pokolból.

Hát ez mindenképp érdekes lesz, mert eddig Dregen csakis sárkányalakban követte őt kilovaglásokkor, a király nem ült hibrid hátra. Sade úgy döntött, hogy ez egyszer nem teszi szóvá az észrevételeit, és inkább kivárja a végét.

Dregen várakozva figyelte, minthogyha pont a visszafogott beszólásra és faggatózásra számítana, de Sade csak kedélyesen ráköszönt, majd hozzátette, hogy rohadt meleg lesz aznap.

– Magad miatt aggódj – felelte erre Dregen. Hát jó.

Sade mindent még egyszer ellenőrzött Ég nyergén, majd egy pillanatig áthatóan méregette a hibridet, tervez-e szabotázst ellene, de se fülforgatás, se morgolódás, se szikrák nem utaltak arra, hogy baj lesz. Belépett a kengyelbe, fellendült a hibrid hátára. És ott is maradt. A nyeregben kötötte föl barna haját, megigazgatta vékony ingjét, a sauripikkelyes nadrág pedig védte a kidörzsölődéstől.

Rubint viszont megdolgoztatta Dregent, nem engedte könnyen fel a hátára, folyton elhúzta magát. Míg végül Dregen muszáj volt sarokba szorítani őt, hogy ott felkapaszkodjon a nyeregbe. Sade igyekezett érdektelen arcot vágni, nehogy idő előtt felbosszantsa a hibrideket vagy épp magát Dregent.

Nekiindultak, és amint elérték a városkaput, a hibridek néma megegyezés alapján kilőttek a végtelen mező felé. Sade a szokottnál is jobban kapaszkodott, mert tudta, most nem lesz ott egy sárkány, hogy estében elkapja őt. Hirtelen nem is értette, hova tűnt Dregen féltő ösztöne. Mától valamiért nem akar már vigyázni rá? Halálos fejlemény.

A kilőtt pisztolygolyóként süvítő hibridek miatt nem tudta rendesen élvezni a vágta nyújtotta szabadságot, bár ez mindig így volt velük. Már kiismerte őket. Egyszerűen meg kellett várni, amíg kirohangálják magukat, utána egészen kezelhetők lettek. Sade ezt a szakaszt halálvágtának nevezte, és csak arra tudok figyelni, hogy túlélje.

Ég volt az a hibrid, aki általában leghamarabb ráunt a halálvágtára, és átválthattak élménylovaglásra. Most is így lett, Ég fújtatva, tüzet köpve lefékezett, átváltott ügetésbe, Sade pedig megkönnyebbülten kapkodott levegőért. Ezt is túlélte. Volt végre ideje befogadni a környezetét, körülnézett, hogy hol marad a király.

Rubintnak egyáltalán nem volt elege a halálvágtából, nyílként süvített át a mezőn. Sade elképedve bámulta a hibridet és a lovasát, bár nem sokat látott az arcából, de Dregen testtartása azt sugallta, hogy egyáltalán nem bánja. Ég is füstöt pöfögött, mintha csodálkozna, majd vidáman felnyerített, és újra kilőtt Rubint után. Sade ráébredt, hogy értelmetlen harcolnia, mert Rubint a saját mancsai közé vette a kirándulást.

Rubint egy hegyre felfutó erdőség szélén kezdett átváltani ügetésbe. Addigra Sade és Ég már tajtékos izzadságtól csöpögött, Ég bosszankodva kék lángot köpött Rubint pofája felé, amit a másik nem vett túl jó néven.

Sade szeme előtt lepergett az élete.

Ha Dregen nincs résen, Rubint valószínűleg ráveti magát a hibridre, azzal sem törődve, hogy Sade a hátán van. De a férfi elkapta a szárat, és jól elrántotta Rubint. Rámordult, hogy viselkedjen, a hibrid erre válaszul ágaskodott, aztán mindent megpróbált, hogy levesse magáról a királyt. Dregen nem adta magát, szidta a lovat, majd beleült egy újabb vágtába, ezúttal vissza a mezőre, hogy a felgyülemlett feszültséget levezesse.

Égből áthatóan áradt a lenézés és a fáradtság, nekiállt legelészni. Sade aggódva figyelte a mezőn egymást túráztató sárkányszármazékokat. De egyikük se engedett. Persze.

Időközben egyre melegebb lett, a távolban remegett a levegő, Varenrath hófödte, borotvaéles magaslatai lebegni látszottak. Sade a fák árnyékába húzódott Éggel.

– Napszúrást fogtok kapni! – kiáltott oda. – Befejeznétek végre a farokméregetést?!

A bekiabálás nem tetszett Rubintnak, azonnal megindult felé, csavarodó szarvait leszegve vágtatott feléjük. Még Ég is döbbenten hőkölt hátra, Dregen pedig tehetetlenül tépte a szárat. Sade leugrott a nyeregből, Ég fenyegetően kalimpált a mancsaival, és Rubint az utolsó pillanatban váltott irányt. Egyenesen az erdőbe vágtatott a sűrű fák közé.

Azonnal elnyelte őket a zöld árnyék.

– Ebből baj lesz – nyögte Sade. Megpróbálta elkapni Eget, hogy utánuk menjen, viszont a hibrid annyira magára vette Rubint támadását, hogy még Sade-et se akarta visszaengedni a hátára. Sade egy ideig kitartóan szaladgált utána, ám Ég megunta őt is. Odaböffentett egy kék tűzfelhőt, aztán szárat, kengyelt és farkat lobogtatva elvágtatott... ki tudja hová.

Ez se volt újkeletű dolog, Sade fásultan sóhajtott. A hibridek általában szerették őt faképnél hagyni a semmi közepén.

Sade rosszkedvűen bemutatta neki a mutatóujját, majd gyalog vágott neki az erdőnek.

Patadobogás zavarta meg a bámészkodásban. Gyorsan lehúzódott az ösvényről, mert a hibrid olyan sebesen tűnt fel, hogy simán átgázolt volna rajta, ha tovább ott toporog. Rubint jött, nyargalt és már sehol se volt. Lovas nélkül.

Sade elképedve bámult a hibrid után, utána pedig csak szaladt az erdő mélyére.

***

Dregen utolsó emléke egy nagyon alacsonyra belógó, vastag faág volt. Mire megfogalmazódott benne a gondolat, hogy leveti magát a nyeregből, már késő volt és sötét.

Hidegre, hűsítő cirógatásra ébredt. Egész kellemes volt. Utána érkezett az elmélyítő, hasogató fejfájás, ami szét akarta repeszteni a koponyáját. Ez az első éles fájdalom felébresztette a többit a gerincében, a combjában, a karjában, majd rájött, hogy nemcsak lefejelt egy vaskos faágat, de még le is esett a lóról közben.

Szalámit csinál abból a hibridből.

– Végre. Élsz?

Felismerte Sade hangját, de mintha víz alól érkezett volna. Megpróbált válaszolni, hogy kutya baja, de úgy érezte, szivacsból van a nyelve. Az oldalán feküdt, egyik karja a feje alatt, térde felhúzva, a hideg simogatás visszatért a halántékára. Valamit morgott, de ijedten jött rá, hogy inkább nyüszítésnek hangzott.

– Oké. Élsz. Még. Van egy hatttalmas puklid, szerintem kinőtt a te szarvad is. Estére megszarusodik, becsavarodik. Kényelmes így? Ha nem is, legalább stabil, így hívják ezt az elsősegélyes manővert. Csak ezt tudtam veled tenni, mert dögnehéz vagy.

Dregen megkockáztatott egy pillantást. A fények bántottak, a színek kavarogtak, de Sade... Sade is kavargott. Valamivel mosogatta a homlokát.

– Ha fel tudsz állni, elvihetlek a táborunkhoz. Összebarátkoztam a helyiekkel, és egész puccos kis pikniket raktak össze, beljebb, közelebb a zúgókhoz a patakparton.

Nehezen tudta követni. De nem maradhatnak itt, nem maradhat itt a földön, port és méltóságot nyelve. A karjára támaszkodott, megpróbálta magát felnyomni. Érezte Sade tétova érintését a karján.

– Ne aggódj, nem foglak ellökni. Segítened kell – szűrte a fogai között.

– De megesketsz majd, hogy nem beszélhetek erről senkinek?

– Nem érdekel – nyögte Dregen kásás hangon, épp összecsúszott a világ a szeme előtt. Sade erősebben fogta, tartotta.

– Szereztem ezt is – lihegett Sade, és a másik kezébe egy botot nyomott, amire szintén rátámaszkodhatott. Okos. Némi szenvedés és küszködés árán felálltak. Dregen a botra és a lányra is támaszkodott, annyira ingott a talaj, a fejében vészharangot kongatott a fájdalom, fehér fénypontok rohangáltak előtte.

– Jó, oké, erre – hallotta Sade hangját, idegesnek tűnt, hát Dregen követte, hagyta magát vezetni át a szédülésen. Botorkált. Mint egy öregember. – Nagyon elsápadtál. De nem kell messzire menni. Ott kényelmesebb lesz. Kaptunk egy gyékényszőnyeget, mohával tömött párnákat... Neki tudsz majd dőlni a fának, egészen karosszékesre alakult... Láttam, hogy van kancsóban hideg víz, egy tálban jeget is kaptunk...

– Kik az új barátaid? – szisszent Dregen vakon a szédüléstől.

– Öhm, nem tudom. Picik, kedvesek, egyből szaladtak segíteni. Szebbek, mint a csatornakoboldok, nagyobbak, mint a tündérek, de ugyanúgy van szárnyuk, hosszú fülük. Zöldek, kékek, barnák, virágruhát hordanak.

– Erdei manók. Pedig félénkek.

– Lehet, de nagyon kedvesek. Gyere, itt vagyunk.

Dregen már hallotta egy ideje a víz csobogását, hunyorogva látta, hogy egy zúgókkal tarkított domboldal aljához értek. A fák göcsörtös boltívként hajoltak a víz fölé, a partot kavicsok, alacsony zsombék fedte, és az egyik öreg fa alatt takaros kis pihenőhely várta őket.

Napszítta gyékénymatrac, sárga párnák, egy lapos kövön kancsó víz, mellette tálkában olvadozó jég, frissen szedett gyümölcsök sorakoztak.

Egy újabb szerencsétlenkedés után Dregen letottyant a hátsójára, hátát nekivetette a fának, és hagyta, hogy Sade párnát dugjon a feje alá. Mélyet, fájót sóhajtott, minden forgott, minden összemosódott.

– Mik a veszteségeink?

– Hm, hát a méltóságodon kívül? Mindkét hibrid elszökött az ellátmányunkkal együtt.

– Majd hazarepülünk. Amint leáll a forgás.

– Szóval itt alszunk, mi?

Dregen csak odapöffentett egy füstfelhőt, de Sade nevetése lehiggasztotta. A lány valamit molyolt, nem volt ereje odanézni.

Pedig nagyon imádta nézni, ahogy Sade bármihez is hozzáér, ügyeskedik vagy épp szerencsétlenkedik, hogyan rendezgeti a dolgokat, hogyan nyúl, érint, szorít, hogy összpontosul a szemében a csillogás... Dregen szenvedőn felnyögött. A fájdalom jelenleg elveszi az egyetlen örömét: hogy nézheti és láthatja őt.

– Tessék – ért vissza Sade. – Innod kéne.

Dregen ráhunyorgott. Sade egy aprócska, sásból hajtogatott poharat tartott a kezében, pont manókézbe valót. Nem vette el tőle, egyrészt még képtelen volt, másrészt... Sade ráérezhetett.

– Megitathatlak? – kérdezte halkan, és Dregen a fájdalom vakításán keresztül is látta, hogy elvörösödött. Dregen megadón ellazította magát, az ajkát, és Sade a szájához emelte a poharat. Óvatosan adagolta neki a hideg vizet, lassan, mintha ki szeretné élvezni, és Dregen már-már belemosolygott a pohárba.

– Hozok még – mondta Sade fulladtan, és mikor visszaért, sokkal magabiztosabban itatta. – Tehát nem fogsz háborogni a segítségem ellen? Támaszkodsz rám, ha kell, a seggeden maradsz, amíg sápadtnak látlak, itathatlak?

– Tisztán látszik, hogy szükségem van rád, Sade.

– Igen – pihegte Sade. Dregen szédülten elmosolyodott, nem bírt magával. – Gyümölcsöt?

– Kérek.

– És jeget?

– Mindent, Sade. Mindent kérek, amit csak hajlandó vagy megadni – lehelte Dregen.

Nem pusztán a gondoskodásról volt már szó, ezt Dregen biztosra vette, Sade is tudta. Különben nem hallgatott volna el ennyire. Erdei bogyókat kapott, jeges borogatást, és mikor meghallotta, hogy valami ropog, rákérdezett.

– Ja, csak jeget eszem. Kérsz?

Bólintott, arcán fáradt mosoly ragadt, ebbe a mosolyba csúsztatta be Sade a jégszilánkot. Ujja hegyét. Dregen nem bírt ellenállni, megízlelte róla a hűvösséget, a gyümölcslét, a földet. Imádta azt a sóhajt, amit kiváltott a lányból, aki aztán vissza is húzta a kezét.

– Aljasul jó kis beteg vagy.

– Tetszik, mi?

– Ne szálljon a fejedbe.

– Élvezd ki – ajánlotta Dregen kásás hangon.

– Ó, hidd el... – Sade hangja elúszott, nevetgélésbe fulladt. Dregen ráhunyorgott, Sade pirultan söprögetett valamit a tiszta gyékénymatracon, izgatott zavara nyilvánvaló volt. Hízelgő.

– Add a kezed újra – kérte Dregen halkan. Sade abbahagyta a babrálást, majd nagyon lassan odanyújtotta a kezét. Hűs volt a jégtől, ragadós a gyümölcstől, kissé koszos a földtől, a tenyerén elszíneződöttek a párnák. Dregen végigfuttatta az ujjait a bőrkeményedéseken, tenyerének vonalain, ráncain.

– Hm, érdekes. Két életvonalad van – dünnyögte, mindkettőt már jó ideje dörzsölgette. Sade teljesen átengedte neki a kezét, vidáman szusszant válaszul.

– Tenyérjós sárkány is vagy? Mit jelent a kettő?

– Azt, hogy vannak lehetőségeid. Mindig van választásod. Minden csak rajtad múlik – sóhajtott Dregen fáradtan, tovább simogatva azt a kettős életvonalat a lány kezén.

– Nekem egyből az jutott az eszembe, hogy széttörtem.

– Gondoltam, de... de ma ne gondolj a múltra, mert... Annyi minden van még előtted. Annyi élet.

Sade csendben volt, ahogy visszaszorította az ujjait válaszul, csendes köszönetként.

– Lefeküdnék – lehelte Dregen. A lány készségesen segített neki elterülni a gyékényen, feje alá betuszkolt több párnát is.

– Keressek neked egy kis aranyat a patakban, hogy kincsekkel jobban aludj?

Dregen felhorkantott nevetés helyett.
– Tökéletes lenne, ha mellettem maradnál, igen – felelte, és Sade zavart kis kuncogása szintén tökéletes válasz volt. Megérezte maga mellett elnyúlni a lányt. Megcsapta a gyümölcsök savanykás illata, a szúrós lószag, Sade olyan egyedien föld és mélységillata, amitől általában elbódult. Fájdalom és szédülés kergetőzött a fejében, nehezen állta meg, hogy kinyúljon, megragadja a derekát, és magához rántsa. Ő legyen a párnája, takarója. Még több kényelmet akart, még több Sade-et.

– Olyan közel vagy, hogy azt hiszem, álmodom. Még fekszem az erdőben, szétnyílt fejjel, és csak álmodom – dünnyögte. Sade ujjai a hajába futottak. Dregen levegője bennrekedt a cirógatástól. – Istenekre, Sade...

– Álmodj csak tovább, ma én vigyázok rád, tudod.

– Még soha nem vigyázott rám senki.

– Tudom.

– Annyira kimondhatatlanul jó.

– Igen – lehelte Sade. – Nagyon.

Boldognak hangzott. Dregen tudta, hogy a hibridbaleset miatt egyáltalán nem kéne hálásnak lennie, de az volt. Tudta, hogy egy jó alvás után már kutya baja se lesz, visszarepülnek a palotába, útjára és szabadjára engedi Sade-et a kastélyban és a faluban, hogy rendezgesse a dolgait, megtörik ez az álom köztük. Dregen se lesz rászorulva a segítségére, Sade se fog az ágya mellett ülni, hogy itassa, borogassa. Esetleg akkor, ha minden nap fejjel megy a falnak, de az egy idő után gyanús lenne.

Miért olyan bosszantóan nehéz kimondani annyit, akár minden nap, hogy szükségem van rád. Indokolatlanul. Magamért. Magunkért. Ezért az örömért, amit most érzett, ezért, hogy ez ne csak egy nap legyen, hanem az összes.

***

Sade valahogy meg se lepődött, hogy Dregen milyen könnyen ájult alvásba. Egyenletes, mély szuszogása, rendeződő arcszíne, lohadó homlokdísze azt súgta, gyógyul. Hamarosan minden visszatér a normális kerékvágásba. Még mindig bizsergett a tenyere, ahol cirógatta őt.

Amíg Dregent figyelte, a szeme sarkából látta a part közelében ügyködő manókat. Halásztak, rákásztak, sásból különféle eszközöket fonogattak, furcsa, csipogó hangjukon társalogtak. Olyan volt, mint egy zsibongó kis madárhad. Zöld, barna, pöttyös, mohahajú társaságuk nem sok vizet zavart, látszólag őket se zavarta Sade jelenléte, aki a sziesztázásra ráunva a patakhoz járult.

Füllesztően melegedett az idő, hiába a vízpart közelsége, hiába az árnyas erdő, a meleg nyár befülledt a fák közé. Sade izzadt, és nem tudta, Dregen hogy képes elviselni. Mármint tudta. Hőálló.

Bedugta a kezét a vízbe, majd sürgető akarás lett rajta úrrá.

Úszni. Ruhátlanul. Most.

Már csobbant is, a hideg patak azonnal lehiggasztotta. A tenyeréből nem múlt a bizsergés, bárhogy úszott, érezte a keze ráncait dörgölő ujjakat úszás, kavicstapogatás, algasimogatás közben is. Nézte azt a dupla életvonalat, amit eddig nem is vett soha észre.

Kirázta a jóleső hideg, és úgy nézett körbe, mintha tulajdonképpen ide is tartozhatna. Születésétől kezdve.

Egy arra úszó, fonott sásból készült tálka zökkentette ki. Jégágyon gyümölcsök érkeztek, az egyik manó úsztatta neki, Sade nevetgélve csipegetett úszkálás közben. Napos köveken fetrengett, újra vízbe merült, beült a zuhatagok alá, hogy a víz átmasszírozza, leverje róla a feszültséget, gyurmázza és kocsonyássá változtassa. Unalmában iszappal dörzsölte a bőrét, arcát, hagyta magára száradni, homokkal leradírozta, szürcsölte a jeges gyümölcsöket, napozott, és... És bárcsak...

Dregen nem siette el a gyógyalvást. Sade épp ismét úszott, amikor észrevette a parton álldogálni a férfit, vigyorogva odaintett neki. Zavartalanul tovább úszott, ugyanis elég pucér volt még mindig.

Aztán meghallotta a csobbanásokat, Dregen is a vízbe vetette magát. A parton hagyott kupac alapján szintén ádámkosztümben.

Remek. Egyszerűen remek. A férfi hamar beérte pár karcsapással. Mindketten úgy tettek, mintha nem tudnák, hogy mennyire pucérok, mennyire tiszta a víz, és mennyire vörös az arcuk a zavartól. Sade elhatározta, hogy nem pukkasztja ki a kis meztelen lufit, Dregen pedig mintha belement volna a játékba.

És nyoma se volt a puklijának, zúzódásoknak, sápadtságnak. Mi lenne, ha örömében a nyakába ugrana, átölelné, összepréselné magukat a vízben?

Atomrobbanás, valahol a szíve és az öle táján.

– Örülök, hogy rendbe jöttél – nyögte ki ködös fantáziájából. Az ölelés helyett. A puszik helyett, a simogatások helyett.

Dregen összevont szemmel méregette őt, majd megdörzsölte a homlokát.
– Igazából még fáj egy kicsit. És szédelgek, ha túl gyorsan mozdulok.

Sade elvigyorodott. – Ó, mondd csak ki, hogy még vágyod az ápolgatást.

– Nagyon. Nagyon vágyom.

Sade a nyelvébe harapva fogta vissza a nevetést, intett a furcsán játékos hangulatban ragadt hüllőnek. – Gyere, ússzunk, az segít a fejfájáson, vágyakon.

– Nem tudom, hogy segítene a vágyaimon, ha előttem úszkálsz.

– Valamire nincs gyógyír azonnal – felelte Sade, tovább úszva a vízben, hátra se nézve. – Majd este, ha hazaérsz, kezelheted a vágyaidat. Egyedül – ecsetelte Sade játékosan. – Mindenfélét képzelve.

– Ez egyfajta engedélyadás?

– Nem, dehogy, receptre felírom neked. Kötelező kúrázgatás.

– Sade – hörrent Dregen. Sade látta a felfellé szálló füstpamacsot, a bíbor szikrákat, sebesebben úszott messzire a felzaklatott sárkánytól.

– Jó hosszú és alapos kúra kell neked! – tódított Sade nevetve, majd a nyomába küldött vízfröccsenés elől a felszín alá menekült, és távol bukkant fel ismét. Addigra Dregen a zúgók felé úszott, mögötte füstcsík kacskaringózott, a víz felszínén bíbor lángok ugráltak, sisteregve lobogtak. Imádnivaló, hogy milyen könnyen zavarba lehet hozni.

Miután kiáztatták magukat, felöltöztek, és mikor úgy tűnt, hogy már semmi okuk maradni – hiszen a nap is hanyatlóban volt, mélyültek az árnyékok, tompultak a fények -, megjelentek a manók. A délután folyamán kihalászott fogásokat hordták a piknikhez, kisütött halacskákat, kagylókat, garnélákat.

Sade izgatottan huppant vissza a gyékényre, a manók elszeleltek.
– Csodálatosak ezek a kis manók, nem? Ide kéne költöznünk egész nyárra!

– Úgy lehetsz nekik hálás, ha nem bolygatod őket – intette Dregen, ahogy lassan mellé ereszkedett. Nagy termete mellett eltörpült most az a sok kis apróság, amit a manók hoztak. Sérülten sokkal ártalmatlanabbnak és kisebbnek tűnt, de hát... de hát Dregenről volt szó.

– Jó, tudom, nem fogok visszaélni a kedvességükkel...

Közben a levegőben bíbor lánggömböcskék villantak, megvilágítva az árnyasuló pihenőhelyet. Sade nem tudta letörölni az arcáról a vigyort.

– Elképesztő. Gyertyafényes piknikvacsora?

– Csak egy kis hangulat – morgolódott a sárkány. Sade megkímélte, csendben falatozott. Hallgatták a víz játékos loccsanásait, távoli nádsíp zenéjét, a fák csilingelő leveleit. Mikor szedelőzködtek, Dregen mélyen a zsebébe nyúlt, és egy nagy marék nyers kristályt, drágakövet hagyott a gyékénymatracon. Távoztukban átláttak a túlparton mulatozó, táncikáló manókra, Sade mosolyogva csodálta őket, amikor megérezte Dregen tenyerét a hátán.

Meleg borzongás cikázott végig a testén, elfelejtett lélegezni. Hagyta, hogy a sárkány a hátát tartva kísérje vissza az ösvényre. Egyikük se szólt semmit, Sade arra figyelt, hogy minél jobban belevesszen az érintésbe.

Dregen elérte, hogy rábízza magát az alkonyuló, sötétedő erdőben. Néha hosszan lecsukta a szemét is, csak lépdelt, ahogy vezették, és nem félt nekitámaszkodni a férfi karjának, oldalának.

Mikor kiértek a mezőre, már teljesen besötétedett. Az égen lilás ködként terültek el a csillagok, galaxisok örvényei, Sade sóhajtva dőlt teljesen Dregennek. Csodálatos ez a hely, ez a világ. A hatalmas hegyek tetején táncoló éjszaka, a festhetetlen színek kavalkádja, a mező sötét fűtengere fölött táncoló sokezer fénybogár megszorongatta a szívét, újra levegőért kapott.

– Itt akarok maradni veled örökre – szaladt ki a száján.

Érezte a haján a meleg lélegzetet, mintha Dregen fölé hajolt volna. Érezte a megfeszülő ujjakat a hátán, a teljesen mozdulatlanná váló testét. Mintha a kifakadására válaszul Dregen a saját önuralmával küzdene, és Sade eltöprengve merült bele ebbe a sok merevségbe. Vajon mit akart tenni Dregen, amikor kiszaladt a száján az a szívbe markoló kívánság? Vajon milyen óhajokat, betarthatatlan ígéreteket és ki se mondható vágyakat fogott vissza?

Vajon valaha megtudja?

Vajon elég lenne annyi, hogy belefordul Dregen karjába, átöleli és megcsókolja, az megtörné azt a sok önuralmat? Vajon kész arra? Átadni magát Dregen elsöprő erejének, az érzéseinek, ami ott vibrált minden kósza érintésében?

A feje búbján forró csiklandást érzett, a hajában csókot, borzongva hunyta le a szemét. Nyugodj, te nő, mondhatta volna Dregen. Nyugodj. Annyi minden van még előtted. Annyi élet.

– Gyere, ideje hazarepülnünk – dünnyögte Dregen a hajába.

De még nagyon sokáig álltak így az erdő szélén, mire valóban rávették magukat, hogy elinduljanak.