Soha nem állt volna be a ringbe, ha tudja, hogy az ellenfele egy éjmedve lesz. Bár voltak árulkodó jelek, hogy nem közönséges emberrel kezdett arcoskodni: a tetoválások izmos, barna karján, a sebhelyes arc, a francos fogak. A tépőfogak elárulhatták volna.

Fájdalmas nyögéssel zuhant a hátára, a nő rávetette magát, közvetlen közelről vicsorgott a képébe. A fekete haja hosszú és sötét, mint egy izgalmas nyáréjszaka. Hosszan hagyta, dacára annak, hogy mekkora hátrányt jelent harc közben. Kiza haja olyan rövidre volt vágta, hogy szerencsére kicsúszott a tépő ujjak szorításából. Odébb gurult, a bordákra sújtott. Visszakézből kapott egy pofont, csöngött a füle, de nem volt igazán vészes, az ütés erőtlen volt, pontatlan.

Tehát van gyengéje ennek a dögnek.

Tovább gurult, hogy legyen helye talpra vergődni. Ha a földön maradnak, vége. Kirázta a fejéből a csengést, szipogott, vér csorgott a torkára. Nem újdonság, a nő épp laposra verte. Az egész tábor a ring körül tolongott.

– Bruont szétkapják, gyertek!

A nő is felállt, alig lihegett. Kicsit megizzadt. Nem jó, nagyon nem jó. Nem csupán azért, mert éjmedve, és ha esetleg elkezdene kifulladni, könnyedén felöltheti a bőrét, átváltozva azzá a vaddá, ami ott tombolt aranybarna szemében. Régi sebhely szelte ketté az egyiket, kész csoda, hogy a szeme világa megmaradt. Kiza megrázta a fejét. Felejtsd el a szemét, koncentrálj, vagy megdöglesz.

– Gyere! – parancsolta a nő. Kiza nagyot nyelt, minden izma beleremegett a nő követelésébe. – Gyere, térdelj, és könyörögj!

Nem. Az éjmedve parancsnok szemlét tartott, másnap hadba vonulnak Luzon fejedelme ellen. Nehezményezte, hogy Kiza egy függőágyban pihent készülődés, fegyverélezés helyett.

– Élesebbek a fegyvereim, mint a császár karmocskái.

A nő tovább faggatta, Kiza pökhendin beintett neki. – Kérdezze meg a káplárt, ebben a szakaszban már mindenkit laposra vertem kevesebb basztatásért is!

Pillanatokon belül a tábori edzőring közepén találta magát. A nő levetette magáról a szőrmepalástot, a korlátra aggatta, és nekiugrott, módszeresen elkezdte őt szétverni. De nem fog bocsánatért könyörögni. Egy seggfej volt, már elismerte az első pofon után, kijárt a verés a szájalásért, viselte, de nincs könyörgés. A nő állatias hangon morgott, elindult felé. Kiza kiköpte az alvadt vért, felemelte öklét, amit véresre vert a nőn. Élvezte a bunyót.

A káplár futva érkezett, a tikkasztó, nyári hőség ellenére elsápadt. Kiza előre ugrott, amint a nő figyelme megtört. – Császárném, jelentem, készen állnak a parancsnoki sátornál és...

– Várjanak tovább! – üvöltött a nő vadul, de Kiza már ott volt előtte, karjában az ütés beleedzett, erős mozdulata. Hiába hallotta kristálytisztán a titulust, a saját lendületét nem tudta megállítani, gyomorszájon vágta az uralkodóját. Thessabell hörögve próbált levegőt venni. Kiza elugrott. Már egész más miatt kapkodott levegőért, és még a térde is megremegett.

Bassza meg. Bassza meg a Világanya!

De nem könyörög. Thessabell féltérdre omlott, Kiza tovább hátrált. A nő a levegőjét kereste, vadul figyelte a hátrálását. – Támadj, te kis ribanc! Támadj!

Nem. Azt már nem. Megvédi magát, de nem támad mostantól. Talán megússza pár évvel Hyalén, ha túléli ezt a verekedést. Thessabell térdelésből vetette rá magát, a porba hempergette a ring szélén. Minden erejével küzdött ellene, kijutott a fogásaiból, és minden erőszakos porcikáját le kellett nyugtatnia, hogy ne kapja fojtószorításba a nőt. Hátrált, teret hagyott maguk között. – Megdöglesz! – ígérte Thessabell.

A vad, kíméletlen Thessabell. A császári seregek vezetője. A birodalom véres mancsa.

És a vad, kíméletlen Kiza Bruon. Aki húsz leélt éven kívül semmi mást nem tud felmutatni. Itt a vége.

– Rúgd szét a seggét, Kiza!

Kiza szíve nagyot dobbant. Kurva életbe, Val. Val a ring fakorlátjára lendült, megingás nélkül találta meg az egyensúlyát, lógázta a lábát. Oldalra biccentette a fejét. Világosbarna haját kisfiúsan borzasra nyírta, illett karcsú alakjához, keskeny arcához, hegyes állához, fitos orrához, barnára sült bőréhez.

A káplár lovaglópálcával csapott felé a hergelésért, de Val odébb libbent, mint egy pihe. Egy árny. Vigyorgott, éles, zöld tekintetét Kizán hagyta, kinyújtotta a nyelvét, megcsillantva benne azokat az átkozott ezüst gyöngyöket.

Csúnyán megfizetett a pillanatnyi bámészért, Thessabell letarolta.

Val előtt nem halhat meg. Val előtt nem engedheti, hogy Thessabell felmossa vele a padlót. Visszaütött. De hát semmi esélye. Erővel, puszta kézzel, ezüst kések nélkül bőrváltó ellen nincs. Majd megvilágosodott.

Kilőtt, mint a nyíl, a ringkorláton heverő, éjfekete szőrméért nyúlt. Nem közönséges palást ez! Thessabell üvöltött, de már nem érte be, Kiza megszerezte bőrét. A bőrváltók egyetlen gyengeségét.

– Tessék! – kiáltott Val a korláton felállva, és valami csillant a kezében. Elegánsan egy kést lendített a lába elé a porba. Kiza lehajolt érte, de le se vette a szemét a pimaszul vigyorgó felderítőről. Ezzel a késsel fogja megkínozni, ha túléli.

Szembefordul a felé csörtető császárnéval, a kés hegyét a bőrbe nyomta, Thessabell nem állt meg. Persze, hogy nem. Az éjmedvéket felhergeli a fájdalom. Kiza a korlátra vágta a szőrmét, beledöfte a tőrt.

– Adja fel!

Térdelj, Mamamaci! Thessabell elsodorta őt a korláttal együtt, fájdalmasan felkiáltott, és az egyetlen, ami eszébe jutott, hogy magzatpózba tekerje magát, védje a fejét. Karmok tépték fel a bőrvértjét, a fejét száraz, perzselő homokba préselte egy szőrös mancs. De nem fakadt vér.

– Könnyedén letéphetném a fejbőröd, ember – sziszegte a vad a fülébe. A szeme sarkából látta, hogy Thessabell csak a karjára húzta fel a bőrét, két masszív, fekete mancs teperte le. – Káplár! – csattant a császárné. – Neveket!

– Igenis! Kiza Bruon, gyalogsági rajvezető. Valmare Nadra, felderítés.

– Tegyen róla, hogy az első sorba kerüljenek!

– Engedelmével, császárném, Nadra az egyetlen árnyvérű...

Thessabell olyan vadul morgott, hogy a káplár elnémult.

– Első sor! – sziszegte Thessabell. – Luzon katonáinak pengéjére tapad majd a véretek, de én ítéltelek halálra, szaros ribanc! – morogta Kiza fülébe, és egy utolsó morranással leszállt róla. Meg se várta, hogy feltápászkodjon, széles vállára vetette a fekete szőrmét, amibe még mindig bele volt ékelődve Val kése, mint valami groteszk bross, és elvonult.

Kiza remegő tagokkal tápászkodott fel, a káplár ostorral vágott rendet, elzavarta az összegyűlt katonákat, páran kiröhögték Kizát, kevesebben gratuláltak, hogy túlélte. Aztán a káplár mellett megjelent a százados is. Még több fenyítést kap.

Hűvös árnyék borult a hátára, megcsapta a lonc illata, mely éjszaka nőtt. Vagy ebben az árnyékban. Val még a káplár és a százados előtt megszerezte őt magának, és kimenekítette az újabb büntetésből. Legalább egy időre.

– A francba – sziszegte Kiza. – Elvitte a kést.

– És? – duruzsolt Val.

– Terveim voltak vele. Meg veled.

Val hűvös árnyékai a nyakára kúsztak, onnan az izzadt mellkasára, ruhája alá, egyenesen a mellére. Kiza elgyötörten felnyögött.

– Mesélj, és estére visszaszerzem.

– Val, az első sorba rakott minket. Meg fogunk halni.

– Ezzel törődjünk akkor. Szedd rendbe magad. Nekem is terveim vannak veled. – Val lerakta őt a sátrának bejárata előtt a poros földre. A sátornak nevezett förmedvény pár szakadt ponyvát jelentett, kifeszítve rozsdás hegyű dárdákra. – Lehetnél igényesebb a fekhelyedre.

– Az vagyok – köpte Kiza a vért, belemarkolt Val izmos combjába. Hunyorogva lesett fel rá, a nap élesen a szemébe vágott, a fájdalom hullámokban öntötte el az arcát. – Te vagy a fekhelyem. És ki kéne rázzalak, mint a bolhás cihát, hogy beleüvöltöztél.

– Nem hagyhattam, hogy egyedül ropjad a császárnénkkal. Mosakodj meg – lépett ki a szorításból Val, Kiza hagyta neki. Már majdnem azt is, hogy a testében vibráló fájdalom legyűrje, amikor Val visszafordult. – Mondd, élveztél hajlongani nekem?

– Pontosan azért a húzásodért foglak a késsel gyötörni.

– Alig várom! Megszerzem a kést a maci hátából, és éjjel belém márthatod!

Kiza fogcsikorgatva morgott, és mindaddig figyelemmel kísérte Val határozott, lendületes lépteit, amíg el nem nyelte őt a tábori forgatag. A ponyva alá vonszolta magát, megtalálta a kulacsát, a fejére öntötte a vizet, tiszta ronggyal törölgette magát, de lassan haladt, remegett a keze, csikart a gyomra. A fájdalomtól, az idegességtől, a vérét felgyújtó vérszomjtól, ami elkapta, amint meglátta Thessabellt. Bár a vérszomját már nem először tévesztette össze vággyal.

Nem mintha egy ujjal is érinthetné a hadvezért.

Val mellett nem is kívánná.

Thessabell valóban kíméletlen volt. A ritka árnyvérűt is képes volt az első sorba dobni büntetésből, pedig Valnak semmi keresnivalója a csatatéren.

Lemosta magáról a vért, épp időben ahhoz, hogy a káplár kiparancsolja, és percekig üvöltsön vele. A bajszos férfi mögött a százados méregette úgy, mint egy darab szart, Kiza fapofát vágott végig. Bármilyen érzelem további üvöltözéshez vezetett volna.

– Egy hónap latrinaásás és tisztítás! Az apja szégyenkezne maga miatt, Bruon! – sziszegte végül a káplár, és elmasírozott a századossal együtt. Kiza visszavonult a tábor mögötti erdőbe a fák közé hűsölni, kiheverni az ütéseket.

Az apja halott. Ugyanannak a nőnek a seregében veszett oda, akivel ma ölre ment, aki őt és Valt is kinyíratja. Egy pillanatra se szégyenkezne, az apja örült volna, ha látja, hogyan mos be párat az érinthetetlen császárnénak. Legalábbis, ezzel vigasztalta magát. Soha nem ismerhette az apját, csatatéren halt meg a születése előtt, az anyja szinte azonnal követte őt, gyermekágyi vérzésbe halt bele. Kitalált történetekkel és tulajdonságokkal ruházta fel őket, az apjára háborús hősként tekintett gyerekként, az anyja meg legalább olyan vérmes harcosként élt a fejében, mint egy hartusi amazon. Az igazság ennél sokkal unalmasabb lehetett, az apja ugyanolyan közkatonaként halt meg egy ütközetben, mint amilyen rá várt holnap. Az anyja meg tábori szanitéc vagy szakács volt.

Leszállt az éj, és még mélyebbre ment az erődben, ahol egy régi őrtorony romjai álltak. Lerogyott a tövébe várni, és nem kellett sok idő, megérezte a lonc illatát, hűvös levegő csiklandozta a nyakát. Lehunyt szemmel hajtotta bele a fejét Val pimaszul tapogató, játékos árnyaiba. Megsimogatták az arcát, nyakát, majd türelmetlen hevességgel a ruhája alá bújtak, a mellébe martak. Izgalmas, fájdalmas vágy éledt fel benne.

Nem küzdött. Val ellen soha. Elfeküdt a fűben, beszívta a lonc édes illatát, hagyta, hogy az árnyak azt csináljanak vele, amit Val csak akar, amíg meg nem érkezik. Egy órán keresztül.

– Igazán felizgatott a mai harcod – lehelte bele Val a fülébe, amikor végre kibontakozott az árnyékból. Izmos, meleg karját Kiza nyaka köré fonta, fölé hajolt, és az árnyék egy különös zugából, egy rejtett zsebecskéből előhúzta a kését. – Tessék. Mutasd, mit tudsz.

Ő is pont ugyanezt mondta neki, amikor egy éve előszőr találkoztak. Valt az apja beadta a seregbe, kiváltva ezzel a testvérét. Egy árnyvérű, legyen az fiú vagy lány, mindig kiválthatott egy sorozásra érett fiatalt. Val azóta se hallott a szüleiről vagy a bátyjáról, valószínűleg sose fog már. És sose akar majd.

Kiza akkor harmadik éve volt sorkatona, rábíztak egy rakat újoncot, hogy rostálja őket, kezdje meg az alapkiképzést. Neki se volt választása, hadiárvaként a hadsereg gondoskodott a felneveléséről, cserébe a betöltött tizenhatodik életéve után kötelezően be kellett vonulnia a kötelékbe. Tíz évre, mint minden besorozottnak. Kiképzőtisztté avanzsálták, távol maradhatott a csatatértől. Úgy vélte, hogy nem elég bölcs és tapasztalt, hogy szembe menjen a parancsokkal, a századossal vagy a káplárjával. A vele együtt bevonult árvákat mind kiküldték a harcmezőre a kiképzést követően. Egy se jött vissza. Nem kívánkozott a harctérre önként.

Kiza sejtette, hogy egyedül apjának köszönheti, amiért elkerülte a húsdarálót. De már a százados se odázhatta tovább, Luzon megregulázásában neki is részt kellett vállalnia. Nem csoda, hogy úgy nézett rá, mintha a leghálátlanabb dög lenne a kontinensen. Ezután aligha számíthat kivételezésre.

Megsimogatta a fölé hajoló Val arcát, aki óvatosan megcsókolta a szemöldökét. Visszafogta a sziszegést, de a fájdalmas fintort nem tudta. Val máshol adott neki csókot, ott nem fájt annyira. Hűvös árnyai is enyhítették a kínjait.

Egy éve egy pillantás volt, és tudta, hogyha nem mutatja meg a szakasznak, Val mire képes, szétszedik. Megerőszakolják, megölik, átgázolnak rajta. Törékenynek tűnt, karcsúnak, fiatalabbnak a koránál, az arca metszett szépség. És a haja... hosszú, szélben lengedező sötétarany folyó, ami könyörgött, hogy tépjék meg, használják ellene.

Hát kihívta, felhergelte a lányt, megverette magát az árnyaival, és ezután senki nem mert az árnyvérű közelébe menni. Azután meg végképp nem, hogy a felderítőknél tovább tökéletesíthette árnyékmanipuláló tudását. Kiza hetek múlva találkozott vele ismét, akkor már rövid volt a haja. Legszívesebben beletúrt volna. Legszívesebben megkérdezte volna, hogy viseled a katonaságot, szépség? Legszívesebben térdre omlott volna, hogy bevallja, az első nap óta ki se tudta verni a fejéből.

– Ha egyszer beszélgetni akarsz, csak suttogd a nevem a legközelebbi árnyékba – vetette oda Val akkor. Kiza nem bírt magával, már az első estén szólította. A hűs ujjak a nyaka hátulját csiklandozták felelet gyanánt.

– Feletébb magányos lehetsz, ha már ilyen korán az eszedbe jutottam.

– Valójában mindig gondolok rád, Valmare.

Csönd volt. Kiza tudta, hogy most rontott el mindent, túl hamar.

– Igazán örülök, mert tudod, az utóbbi hetekben arra edzettem, hogy ezzel a kis trükkel megkörnyékezhesselek. Meg akartam köszönni az első napot. És ki szeretnélek engesztelni azokért a csúfos zúzódásokért.

Kiza szája kiszáradt, a szíve hevesen kalapált az izgalomtól. Elfogadta az ajánlatot. Levetkőzve terült el az ágyán, felkínálta a hátát Val árnyékainak, melyek átgyúrták az izmait, csiklandozták a nyakát, cirógatták a fenekét.

Kiza a párnájába harapott, hogy ne nyögdécseljen az élvezettől.

– Meddig engedsz, Bruon?

– Téged akármeddig – lihegte a párnáját kiköpve, az árnyékba fordította az arcát, beleszédült az édes loncillatba. Val a nyakába nevetett.

– Akkor jövök holnap este.

Az árnyak elfoszlottak a testéről. Val nem jött másnap, az árnyai se jelentkeztek. Kiza biztosra vette, hogy elrémítette. Látta a testét, a túl erős vállakat, amiért hátulról férfinak hitték. Sose aggódott, ki mit gondol róla, haját rövidre nyírta, hogy ne akadjon be a páncél lemezeibe, ne használják ellene, még edzés alatt se téphessék. De megnövesztheti újra. Hosszabb hajjal több tekintet akadt meg rajta, lehet, hogy Valnak is visszatér a bátorsága, vagy... Hirtelen bosszantóan kevésnek érezte magát. Lehet, hogy Valnak nem tetszik?

Napokkal később levelet kapott.

Terepre küldtek. Beszélj hozzám az árnyakon át, mondj el mindent magadról, bár válaszolni és érinteni nem tudlak jelenleg, de ha visszaérek, én is mindent elmondok magamról. Alig várom, hogy veled lehessek, bele fogok bolondulni a várakozásba. Amikor legutóbb ilyesmit bevallottam egy lánynak, ő elárulta a bátyámnak, aki a barátaival rám támadt. Hogy „megjavítsanak". Túlélték, de szaporodni már nem fognak. Akkor használtam először az árnyaimat. Örülök, hogy veled végre valami kellemesre használhatom, ami vagyok. V.

Óvatosnak kellett lenniük, hogy a kapcsolatuk barátságon és bajtársiasságon túl ne mutasson többet. Ne legyen sebezhetőség.

Együtt edzettek, ha tudtak, kihasználva minden alkalmat, amit egymás társaságában tölthettek. Kiza napja már attól szebb lett, ha láthatta Valt a kaszárnyában.

És este a sötét megelevenedett Kiza körül, saját birodalmuk lett, ahol megbeszélhettek mindent. A kiképzésről, a várható összecsapásokról, stratégiáról, Kiza bámulatos jobbhorogjáról, Val gyarapodó erejéről, kibontakozó képességeiről. És a jövőről. A seregben eltöltött kötelező tíz év után szabadok lesznek.

– Veszünk Karasban egy házat a zsoldunkból, Kiza. Kicsi kerttel, csatornára néző bejárattal, és szerzünk gondolát is. Én majd hentergek a párnákon, te pedig körbeúsztatsz a városon, és mindenkinek beintünk, aki megszól minket! Mit fintorogsz?! Ugye, hogy megcsónakáztatnál?

Mintha bármit megtagadhatott volna tőle.

Álmodoztak. Titokban szerettek. Tervezték az életet.

Kiza a romos őrtorony mellett fetrengett, belemarkolt Val tincseibe, lehúzta magához, megcsókolta. Bár az arca lüktetett Thessabell ütéseitől, nem bírta volna ki Val csókja nélkül. Ez az utolsó lehetőségük együtt lenni a csata előtt, minden pillanatát kihasználták.

Kiza a csata reggelén görcsölni kezdett, több réteg betétet tömött az alsójába, és mire a menet elindult, vérezni kezdett. A nehéz páncélban, a hőségben felvonulni a mezőre maga volt a pokol, izzadság csorgott minden porcikáján, a lába között hamar átázott a betét.

Röhejes, már a csata előtt vérben fürdik. Val ott állt mellette, a hőség és páncél ellenére sápadtan és zölden. Legalább senkit nem hányt le az első sorban állva, amikor a luzoniak felvonultak. Kiza biztatón hátba verte, amíg öklendezett.

– Maradj mellettem végig. Ne engedd, hogy elsodródjunk. Vigyázok rád. Együtt maradunk. Együtt éljük túl vagy együtt halunk meg, de a lényeg ugyanaz – sziszegte neki Kiza. – Ha csak ez a kevés idő jutott nekünk, megérte. Örökre hálás leszek érted.

– Igen. Én is érted – lehelte a lány, és bár körülöttük zúgott a sereg, hergelő csatakiáltások süketítették őket, Kiza csak Valt hallotta.

Túlélték.

A második napon a szakaszuk elfoglalt egy őrtornyot, Kiza tűzte ki rá karasi zászlót. A harmadik napon világos lett, hogy a századosék valójában az ellenfeleiket kímélték azzal, hogy nem engedték Kizát csatatérre. Kizát, aki valójában nem harcolt másért, csak azért a vágyott, csöndes pillanatért, amikor magához ölelheti Valt, és kimondhatja: – Szeretlek!

Luzon fejedelmét legyűrték, a harcoknak vége szakadt, visszatérhettek a kaszárnyába. Karastól egy köpésnyire. Volt pár napjuk a városba látogatni a kimenőjükön. Szobát béreltek, étterembe jártak, sétálgattak. Kiza kerített egy gondolát, és Karas csatornáin csónakáztatta a párnákon heverésző, nevető, boldog Valt.

A kimenő után Val a felderítőkkel elhagyta a kaszárnyát. Kiza szakaszvezető lett. Később káplár. Hónapok teltek el rendfenntartással, peremvidéki őrjáratozással.

Egy öröklétnek tűnt, mire újra találkozhattak, és csenhettek maguknak egy éjszakát, mint aljas, titkos tolvajok.

Kiza számolt, hány nap, hány hét, hány hónap, és hány év van még hátra ebből a sunnyogásból. Túl sok.

Huszonhat lesz addigra. Valnak még egy évvel tovább kell szolgálnia, de addig ő mindent elrendez. Megveszi a házat, a francos gondolát, berendezkedik, keres munkát. Lehetne bérharcos, Vallal együtt járhatnák be a kontinenst, zsákszámra gyűlne az arany, télen Karasba jönnének kipihenni a fáradalmas, dolgos szezont. Világéletében csak a harcot és küzdelmet ismerte, ebben nőtt fel, élvezte... de a parancsok és a szabályok az agyára mentek. A saját életét akarta végre, a saját szabályait.

***

Igyekezett higgadtan vonulni a császári palota folyosóin. Díszegyenruháját most viselte először, a fekete zubbony magas gallérja a nyakába vágott, folyton magára kellett szóljon, hogy ne piszkálja. Éjjel varrta fel rá rangjait jelző szalagokat, pecséteket, amiket egy dobozban őrizgetett.

Kongtak léptei, díszkardja a csizmájának csapódott, a markolaton arany láncok csörömpöltek. Ostoba, flancos gúnya. Egyedül a haját szerette, amit hagyott megnőni, a tincsek a válláig értek, és szabadon hagyva valahogy meglágyította a vonásait. Reggel azon szenvedett, hogy kifésülje, szorosan hátrafonja, majd kontyba tekerje. Bárcsak Val segíthetett volna. Igazán utálta, hogy egyedül kellett a hajával babrálnia.

Mi a szart akart tőle Thessabell? Idegesen végigsimított a makulátlan fonatokon.

Beengedték a fogadóterembe. A császárné az ablak mellett álló asztalnak támaszkodott, kifelé meredt az udvarra, ujjnyi vastag szivaron csámcsogott. Az asztaltól pár lépésre arany-ezüst kárpitozású fotelben egy férfi ült, sápadt, merev arccal emelkedett fel Kiza üdvözlésére. Kiza meghajtotta magát a férfinak, a császárnénak még mélyebbre hajolt, és addig nem emelkedett fel, amíg Thessabell meg nem szólította.

– Egy ruhára igazán futhatná a zsoldból.

– Szoknyában nehezemre esik a harc – felelte Kiza. Ugyan volt a seregnél női díszegyenruha is, de sehol se állították, hogy ne vehetné föl inkább a zubbonyt és nadrágot. Thessabell megigazította vörös és mélykék kockás rakott szoknyáját, a súlyos gyapjú ránézésre is erőt, nemességet kölcsönzött. Thessabel a vállán átvetett bőrt cirógatta, mely olyan fekete volt, mint a vastag copfba font, hosszan leomló haja.

– Egy valamirevaló katona szoknyában is tudna harcolni. Ő itt a fiam, Dartesham.

Kiza merev arccal ismét meghajolt.
– Herceg. – A herceg fekete medvebőre a szék háttámláján hever kiterítve. Sebezhetőn. Thessabell magán tartotta. Amióta Kiza megszerezte tőle, belemerített egy kést, nem látták a szőrméje nélkül. Elégedettség dorombolt végig Kiza gerincén, gyógyítón cirógatta a régen bezsebelt ütések fantomfájdalmát. A császárné végül letette a szivart, Kizát méregette.

– Elég lesz a hajbókolás. A várakozásaimat fölülmúlva még életben vagy, meggyőződésem, csupán azért, hogy engem idegesíts, katona.

– Százados.

– Tessék?

– Bruon százados, felség – emelte fel az állát Kiza. Thessabel szeme állatias színt öltött fel, fekete karommal simogatta a vállán átvetett szőrt.

– Áh, valóban. Messze nem tűntél ilyen ambiciózusnak, amikor először találkoztunk.

Kiza a nyelvébe harapott, a nő játszott vele, tudta nagyon jól a rangját, máskülönben nem is hívatta volna ide. Vissza kell vennie az arcából, mielőtt Thessabell tépi le.

– Tegyük hozzá, hogy az egységemben megritkultak a tisztek és főtisztek, köszönhetően a luzoni lázadásnak.

Pár hónapja zavargások miatt ismét forrongó pont lett Luzon fejedelemsége, odairányították az egységet, ahol Kiza is szolgált. Egyszerű rendfenntartásnak, erőfitogtatásnak indult, semmi többnek. Senki nem sejtette, hogy milyen komoly lázadói csoport emelkedett fel a fejedelemségben.

Álmukban mészárolták le a karasi katonákat. Felgyújtották a várat, a kaszárnyában mészároltak. Kiza aznap kimenőn hempergett Vallal. Hála a Világanyának. Hála, hála, hála.

Ez a szerelem menti meg. Ez tartja életben.

– Igaz – felelte lassan a császárné. – Bár most, hogy látlak, kedvem támadt meggondolni magam. Mennyi idő alatt sikerült visszaszerezni Luzont?

Kiza remélte, hogy nem fintorog, nem forgatja a szemét. A császárné tudta nagyon jól, mi történt, de tőle akarta hallani a kudarcot.

– Két nap után fel kellett adnunk a várat. Elszabadult egy átok a visszafoglalás alatt, és nem sikerült kézre keríteni a nekromantát, aki szórta.

– Milyen fajta átokról van szó? – szólalt meg Dartesham. A hangja reszelős volt. Bár nem parancs volt, Kiza mégis kihúzta magát, annyira a vérében volt már, hogy makulátlanul egyenes gerinccel feleljen a feltett kérdésekre.

Ha letelnek az évek...

– Egyfajta virális halottkeltés lehet, de nem volt időnk megfigyelni, gyorsan kellett cselekedni, mielőtt az átokkör bezárult volna. Ellenkező esetben nem lehetnék itt. Ahogy a katonáim nagyja sem, így is sok a veszteség, így is túl sokan ragadtak a körön belül. A felderítőink a nekromantát keresik azóta is, hogy feleljen a tetteiért, és levegye az átkot a várról.

– Nadra hadnagy?

– Ő vezeti őket, igen.

– Úgy hallom, még sose okozott csalódást a képessége.

– Sok sikeres hadművelet a szakaszának volt köszönhető – hajtotta le a fejét Kiza. Valnak, az árnyainak egyedül, de nem merte ennél jobban felmagasztalni a nőt, nehogy Thessabell gyanút fogjon. Vagy csak eszébe jusson áthelyeztetni máshova. – Biztosra veszem, hogy a nekromantát is hamarosan megtalálja.

Thessabell oldalra döntötte a fejét.

– Ahogy nem lehet rá panaszod a hálószobában sem. Már ha a bérszobácskákat lehet annak nevezni.

Kiza megszédült, ahogy kifutott az arcából minden vér. Thessabell torkát bámulta, képtelen volt a szemébe nézni. Nézte, és a benne halmozódó harag azt sisteregte a vérében, hogy tépje ki azt a gigát, mielőtt olyan parancsokat kap, amik tönkre teszik a titkon dédelgetett jövőt Vallal.

Hogy? Ki árulta el őket? Kit kell levadászni és darabokra törni?! Tagadd le! Tagadd!

De torkára forrt minden szó. Végük van. A császárné fintora csöpögött az undortól.

– A magánügyeidben nem vagy túl körültekintő, százados. A csatatéren kívül megvakít a mocskos szenvedély, nem igaz?

Nem felelt, úgyse kérdés volt. Kibírhatatlanul kényelmetlenné vált a nyakába vágó, kemény gallér. Megfullad. Végül Thessabell az ablak felé fordult.

– Visszahívatlak az egységedtől. Palotaszolgálatot fogsz teljesíteni egy évig. Ezalatt az év alatt nincs kimenőd, állandó készültségben kell töltened a napjaidat, edzened és fejlesztened kell magad a testőrségem tagjaival. Amilyen ambiciózus kis rohadék vagy, katona, sokra fogod te még vinni. Amennyiben lazsáláson és direkt nyegleségen kaplak, lerágom a fejedet a helyéről. Maximális teljesítményt várok el. Egy év elteltével mérlegelni fogom az előmeneteledet.

Kiza erővel próbált rendesen lélegezni. Biccentett. – Igenis, császárném. – Nem ismert rá a saját hangjára.

– Hány éves is vagy?

– Huszonhárom.

– Ahogy Dartesham is. Remek. Az ő személyi testőrségébe fogsz belépni kezdetnek.

Dartesham megfeszült, ő is úgy biccentett, mint aki tudomásul veszi a parancsot.

Kiza szétvert egy ivót aznap este Karasban, három legény kellett, hogy kitessékeljék. Jobban nem mertek belekötni az egyenruhája miatt, amit legszívesebben a csatornába hajított volna. A korlátra támaszkodva zihált a betermelt piától, a dühtől, ami izzította. Kőről kőre le tudná bontani azt a szaros palotát, ami ezentúl a börtöne lesz.

– Engedd el – susogta a fülébe a loncillat. – Kibírjuk. Még pár év, és miénk a világ.

Kiza kábultan fordult bele az árnyékba, ami alig vált el az éjszakai sötéttől. – Képtelen vagyok... Úgy, hogy többé nem láthatlak, érinthetlek.

– Minden nap beszélhetünk. Azt nem tudja tőlünk elvenni senki.

Kiza a korlátot rángatta tehetetlen dühében, majd leborult rá, az árnyak a tarkóját, nedves arcát simogatták. Val meglepetten sóhajtott.

– Gyere, látogass meg. Pár napra vagyok, Hartusban, északra, gyere.

És Kiza még aznap este, tajrészegen lóra ült, beleveszett az éjszakába. Megesküdött volna rá, hogy az éjjel a lova árnyékszárnyakat növesztett, repítette a csillagokon, füstös sötétségen, árnyas zsebekben, hogy minél hamarabb Valhoz érhessen.

Egy héttel később szolgálatra jelentkezett a palotaőrségben, már acélkemény szívvel, éles tudattal és egy karikagyűrűvel az ujján.

Szerette volna azt hinni, hogy egy életre elegendő szerelmet adott és kapott abban a pár drága, csodálatos napban a hartusi rengetegben. Eleget, amíg újra találkozhatnak. Amíg újra összeérhet a kezük és ajkuk. Addig csak az éjszakába suttogott szavak maradnak, melyek mögött örökre ott fog visszhangzani a házassági esküjük.

Folyamatosan a gyűrűjével játszott, mintha Val haja lenne, csavarta az ujjai körül, forrósította. Néha attól félt, hogy eldeformálódik. De nem bírta abbahagyni.

Teltek a hetek, a hónapok. Val néha napokig hallgatott, a nekromanta mindig kicsusszant a kezéből, a sikertelenség frusztrálttá tette. Kiza biztatta, ahogy tudta, és néha semmi más nem jutott eszébe, csak az, hogy ismételgesse neki, mennyire szereti őt, vár rá türelemmel, bármeddig képes lenne várni.

Dartesham kinyitotta a lakosztályának ajtaját, ahol aznap este is őrt kellett állnia. A férfi csupán a fejét dugta ki, hunyorgott Kizára. – Ha még egy este a szerelmi nyomorgásodat kell hallgatnom...

– Lerágod a fejem?

– Gyere be, igyál velem! – horkant a férfi. – A nőd ma nem fog szórakoztatni minket az árnytrükkjeivel?

– Azt hiszem, túl messze van, vagy túl elfoglalt.

Émelygett a bűntudattól, Val kidolgozza a belét odakint a vadonban, ő meg itt poshad egy szaros palotában. Belépett a hercegi szobába. A férfi vérvörös, fodros szoknyát viselt, nyakában csipke sálat dísznek, felöltött egy áttetsző, fehér blúzt is, majd a tükör előtt pördült egyet. Elragadtatva nézte, ahogy a szoknya úszik az alakja körül.

– Csüccs le, szolgáld ki magad.

Kizát már nem kellett biztatni, tudta a járást. A bárszekrényhez járult, töltött magának aranyló szeszt egy kék kristálypohárba, majd ráérősen dohányt sodort, mámorporral hintette meg. Ha másért nem is, ezért biztosan megérte Darteshammal jóban lenni.

A fickó két hétig bírta előle takargatni különleges vonzalmát női csacskaságok iránt, ahogy ő hívta. Ruhák, csipkék, illatszerek, krémek, sminkek, lakkok, hajdíszek, parókák. Dartesham a lakosztályának zárt ajtói mögött átváltozott azzá, aki valójában volt. Kiza azonnal a szívébe zárta ezért, és egyáltalán nem lepődött meg azon, amit a herceg... vagyis hercegnő mondott neki.

Hogy az anyja pontosan azért rakta őt ide, hogy figyelje minden lépését, visszatartsa a devianciáitól, ne mehessen csak úgy férfiakat kajtatni az éjszakába.

– Amennyiben a hercegnő úgy kívánja, én nem látok és nem hallok semmit.

– Azt akarja majd, hogy az egy év szolgálati időd után elvegyelek és megdugjalak. Ki nem állhat téged, de tudja, hogy milyen csodálatosan erős vagy. Te ki tudsz hordani egy éjmedvét. Tenyészteni akar.

Kiza a gyűrűjét forgatta. Lecsendesítette magában a dühöt, az ingert, hogy rongyoljon át a császárnéhoz, és fojtsa meg álmában a saját bundájával.
– Okos. Ha a csaták nem, akkor majd elvisz a szülés.

– Képzelem. De minden fivérem házassága elrendezett. És nem egy lányt kellett az ágyhoz kötözni, hogy nyugton maradjon, amíg meghágják.

Kiza beleszívott a mámorporos cigarettába, leöblítette a szesszel. Nem rohanhat át megfojtani Thessabellt. Még mélyebben szívott a dohányba.

– Maximum én foglak téged kikötözni, hercegnő, ha bármi ilyesmivel próbálkozol. A nyakadnál fogva, az első fára.

– Hm, ne ingerelj. Már mindent elképzeltem. A nagy ruhámat, hatalmas abronccsal, vérvörös csipkével és csillogó selyemmel. Fekete tiarám lesz, hozzáillő nyakékkel. Még a rúzsom is fekete lesz, a körmöm meg vörös, mint a ruha és a cipőm. Te megy a szutykos kis díszegyenruhádat viselheted, mert csinosan áll, de lesz egy fekete koronád, az én tiarám párja. Döglesztő páros leszünk. Na, engedd meg, hogy kiéljem magam.

Kiza engedte, a mámorcigaretta után igazán nem számított. Még jól is esett neki, ahogy Dartesham krémekkel kenegette az arcát, aztán az ecseteivel új arcot festett rá, kihúzta a szemét, ajkát, kipingálta a körmét. Ha nagyon belendült, a haját sütővassal göndörítette, színes tincseket festett bele. A csacskaságok bekúsztak szívébe, kedvelte a púderezést, kedvelte azt az arcát, amit ilyenkor ő is felfedezett. Ő is tud vonzó lenni.

A katonaság után lenne ideje vajon ilyesmire? Elképzelte magukat Vallal egy szalonban borozgatva, amíg szépészlányok pepecselnek rajtuk, kuncogva fogadta meg, hogy egyszer biztos kipróbálják. A mámorpor megtette a hatását. Ő sose kuncogott.

Barátságuk tetőfokán Dartesham elvitte magával Mariska-hegyre, ahol a hercegnő egy hétig az lehetett, aki volt: egy csodálatos nő, Frellia. Minden nap új ruhát öltött, vásárolgatott, színházba járt a káprázatos öltözeteiben, parókáiban, és éjjel több szeretőt invitált a szállására. Kiza jó testőrként megvédte az atrocitásoktól, zsebmetszőktől, kocsmai verekedésektől, és azt kívánta, bárcsak Val vele lenne.

***

– Át kellett mennem érte egy kapun. Átszökött a rohadék. De megvan. Ez nem hivatalos értesítő, erről nem tudhatsz. De megyünk vissza Luzon felé. Ha ez a te Frellia hercegnőd valóban olyan jó fej, és elintézi, hogy találkozhassunk, akkor nem bírom magamban tartani többé, hogy megyek. Megyek hozzád!

Kiza borzadva meredt a szoba sötétjébe. – Átléptél a másik világba? Val...

– Szaros babonák nem fognak visszatartani. Pár nap. Pár nap.

Ezután csönd lett.

Pár nap múlva valóban parancs érkezett, hogy szedje a holmiját, a császárné a testőrségével együtt vonult fel Luzonhoz. Thessabell is jelen kívánt lenni az átok feltörésekor és a vár visszavételekor.

Kiza egyre Valt szólongatta, de az árnyak lepisszegték, mint egy rakoncátlan gyereket. A táborban idegesen hallgatta Thessabellnek tett jelentéseket a vár állapotáról, a falak között bolyongó élőholt katonákról. Thessabell követelte, hogy azonnal törjék meg az átkot, de pár tábornok óva intette, szörnyvadászok felbérlését tanácsolták neki a holtsereg ellen.

Val úgy vonult be a parancsnoki sátorba, mint egy kérlelhetetlen hadúr. Kiza szíve kihagyott. Minden vágya volt eldobni páncélt, kardot, sírva ölelni a nőt, akinek arcát megvésték a hajszával töltött hónapok, a stressz, a vadon viszontagságai. Ki akarta simítani ráncait, megszínesíteni sápadt arcát, mosolyt csalogatni kihűlt szemébe.

Val rá se nézett, csak a császárnéra, meghajolt.

– Nadra hadnagy, hallgatom – intett Thessabell szárazon. – Hogy van a nekromanta?

– Jelenleg minden erőmet és árnyamat lefoglalja, hogy ne szökhessen el újra.

Kiza gyomra apróra szűkült. Hát ezért nem jött válasz. Ő meg folyton nyaggatta őt, elvonva a figyelmét, erejét.

– Mindent megteszek, hogy bezárva tartsam, de az én képességeim is végesek, sokáig nem tart már ki az erőm, nem tudok többet várni. A nekromantából sikerült kiszednem, hogy vissza kell kerülnie az idézés helyére az átok feltöréséhez, amihez hosszas meggyőzés után rászánta magát. Onnantól a hadsereg is képes lesz elintézni a holtakat.

„Kiszednem." „Hosszas meggyőzés." Kiza összeszoruló torokkal nézte a Val szemét kísértő sötétséget. Bár Val egyszer se rótta fel neki, látható volt, ki sínylette meg jobban az elmúlt időszakot kettejük közül. Ez velem jár, ezzel jár a vérem, mondogatta Val. Minden borzalom, amit az éj elleplez. Ezért is szeretem veled magamat, mert amit veled tehetek... az az én jobbik részem.

– Mit tud az átokról?

Val arca megfeszült. – A holtak nem maradnak holtak, újra és újra életre kelnek. Talán még egy szörnyvadász se tudna velük mit kezdeni.

– Javaslat?

Kiza látta az izzadságot Val homlokán, a nő habozott a válasszal, pedig ott volt a szemében a megoldás. Kiza könyörgött neki magában, hogy hallgasson. De Thessabell se volt hülye.

– Hány embert tud magával vinni az árnyakban, hadnagy?

– Csak egyet – felelte az árnyvérű rekedten, mereven a császárné térdét figyelve.

Thessabell hátradőlt, intett a kezével. Kiza számára minden mozzanat, minden szó felért egy hóhér lecsapó bárdjával.

– Akkor magán a világ szeme, hadnagy.

– Vele megyek! – bukott ki Kizából, Thessabell idegesen ciccentett, de figyelemre se méltatta, miközben Val egy rövid meghajlással tudomásul vette a parancsot, sarkon fordult, és kivonult.

Rá se nézett. Felé se pillantott. Nagy francokat. Zúgó fejjel lépett el a helyéről.

– Bruon! Bruon! Szolgálatban vagy, Bruon!

Otthagyta a sátrat. Val nem jutott messze, és nagy szemekkel nézett hátra, amikor elkapta a karját.

Gyönyörű, zöld élet, árnyak nélkül, csillogón. Egyikük se szólt semmit, csak bámulták egymást, amíg Kiza megelégelte. Magához rántotta őt, és nem érdekelte, hogy ki látja, hol vannak, megcsókolta.

Val elsőre elhúzódott, ijedten kapott levegőért.

– Kiza, Thessabell lát!

– Ki nem szarja le, gyere ide – nyögte Kiza szédülten, és visszarántotta magához. – Senki nem tarthat vissza attól, hogy a feleségemet csókoljam.

Val kipirultan felnyögött, már nem ellenkezett, beleolvadt a karjába. Átkarolta, finom ujjaival a hajába túrt, pár tincset az ujja köré csavart.

– Veled megyek – suttogta utána. Val szeme megtelt keserűséggel.

– Nem tudlak elvinni téged is. Kérlek, engedj el, hadd legyek túl rajta. Ezért az egy csókért megint évekkel fizetünk úgyis. Még több sunnyogással, még több várakozással. Kiza...! Miért nem bírtál egy kicsit várni még, miért kell...

– Szeretlek és hiányoztál! Szeretlek – suttogta Kiza, hogy elduguljon Val panaszáradata.

– Bruon! – üvöltött Thessabell. Val összerezzent, Kiza csendes csókot nyomott a homlokára, eleresztette. Val a szemével intett búcsút, elszelelt, és Kiza szembefordult a császárnéval, aki fölé tornyosult, tekintetében sárgán horgadt föl a harag, az éjmedve.

– Ez a hadsereg – sziszegte a nő. – Nem pedig egy örömtanya!

– Tudtommal nem tiltja szabályzat, hogy a köteléken belül házasságot kötött katonák üdvözöljék egymást.

Thessabell megrándult, még pislantott is, mintha valaki megpofozta volna.

– Mit hadoválsz, katona?

– Nem tiltja törvény, hogy üdvözöljem a feleségemet, Nadra hadnagyot – emelte fel a fejet Kiza. Thessabell újra megrándult a „feleségem" szónál, és Kiza megfogadta, hogy annyiszor használja majd, ahányszor csak tudja.

– Még – hörögte Thessabell. – A magadfajta korcsok ebben a birodalomban nem is házasodhatnak! Hallasz?! Te nem fogadhatsz ezen a földön örök esküt, mert nincs olyan pap...

– Egy hartusi papnő adott minket össze, rajtunk a Világanya áldása.

Erdei amazonok, csodálatos nők, remek harcosok, és Karas császársága alá esik a fejedelmük.

– Hartus egy kurvafészek. Takarodj a szemem elől! A táborban maradsz! Hallod?! Ha elhagyod az őrhelyed, leszaggatom a fejed a helyéről!

Kiza röviden meghajolt, elfordult. A táborban van esélye elcsípni Valt, nem igaz?

– Teszek róla, hogy megkeserítsem az úgynevezett házasságod, Bruon. Nem látod többé Nadrát, amíg engem szolgálsz!

Kiza keze ökölbe szorult. Az még három év. Val ki fogja nyírni, hacsak nem talál módot, hogy háromévnyi boldogsággal jutalmazza meg három perc alatt.

Valt a hadi mágus sátrában találta. A magas, fekete férfi épp egy arany medált aggatott Val nyakába, a párja a saját mellén csillogott.

– Ezt Io Amulettjének hívják, ezer nap ereje lakozik benne. Azért van kettő, hogy távolról lehessen indítani a varázslatot. Amennyiben szorul a hurok, hajítsa az élőholtak közé, és fusson, hagyja el a várat, a nekromanta átokköréből a magára tett óvóbűbáj kihozza majd. – Itt a hüvelykujjával furcsa szimbólumot rajzolt Val sápadt homlokára, a jel egy pillanatra felragyogott, majd a bőrébe ivódott. Kiza mindig fölösleges zsoldpazarlásnak tartotta a mágusok sorozását. A seregbe azok a gyengécske mágiahasználók jöttek, akiket a nagyobb akadémiák és társaságok nem fogadtak be. Egyszerre egy személyt tudtak mágikus védelemmel ellátni, kevesen voltak, minimális hasznuk volt csata során, de most... Most hálás volt. A mágus mélyen Val szemébe nézett. – Semmi esetre sem szabad az amulett közelében tartózkodnia, amikor aktiválom a párjával. Kiér az átokból, küldi a megbeszélt jelet, szabadjára engedem a varázslatot, hadnagy. De ha minden a terv szerint halad, nem lesz rá szüksége. A nekromanta kiiktatott átka után a sereg bevonul, eltakarítja a holtakat, magának addig kell kitartani.

– Adja a Világanya – suttogta Val, ahogy a zekéje alá dugta a medált. A mágus biccentett, majd Kiza kikísérte Valt a sátorból, megragadta a kezét, úgy vonult vele a tábor határáig.

– Ostoba, telhetetlen jószág! – dühöngött Val, de Kiza csak vigyorgott, a szájához húzta Val kezet, csókot hintett rá. – Megkeseríti az életünk! Hercegnőt csinál belőled, hogy szüld neki az éjmedve harcosokat! Én meg a Peremvidéken fogok megrohadni valami putriban, Nystisen! Állj – morrant Val, mikor elérték az utolsó sátrat. Kiza páncéljára csapott, hogy megállítsa, csak úgy dörrent az acéllemez. – Nem jöhetsz tovább.

– Igenis – pukedlizett Kiza, mire Val újra lecsapott, de Kiza meg se érezte.

– Szemtelen, románcos nőszemély! Sikítozni fogsz, amint kezelésbe veszlek végre! Lefogadom, hogy elpuhultál a nagy palotai kényelemben!

Kiza vigyora még szelesebb lett, Val kipirultan, mérgesen méregette, majd megrándult az ajka. Egyszerre hajoltak össze, a csókjuk finom volt, mámoros ellentétben állt a felpaprikázott szavakkal.

– Maradj itt, ezen a szent helyen. Itt semmi nem történhet veled, semmi rossz – suttogta Val a csók után, olyan közel, hogy forró lehelete égette az ajkát. – Tudod, hogy itt, ezen a helyen vallottunk szerelmet?

– Hát persze.

– Nem viccelek, Kiza, itt történt, tudom, érzem. Ez a hely egyszer megmentett minket. Megáldottuk a szerelmünkkel, ezért most is megsegít minket. Hidd el, így lesz.

Kiza a kezébe vette Val törékenynek tűnő arcát, telehintette csókokkal. Ki is a románcos nőszemély? Nem rótta fel neki, mert imádta Val romantikus ábrándjait. Olyan puhasággal és melegséggel töltötte el, aminek híján volt, és kiéhezetten, telhetetlenül vágyta érezni. Mindig. Sokáig álltak így a tábor szélén, majd Val nagy nehezen elfordult, és futólépésben eltűnt a luzoni várat övező erdőben. Ott bekebelezték az árnyékok.

Kizát visszaparancsolták Thessabell mellé, aki még mindig vérig volt sértve.

– Gyereketek se lehet – mordult hirtelen a nő. Kiza a szemét forgatta.

– Egymásra van szükségünk, és a kötelező sorkatonaság letelte után nem tehet semmit ellene, felség. – Kiza merev nyakkal megállta, hogy ne acsarkodjon a nő arcába.

– Éveid vannak hátra. Nem engedem, hogy lásd őt – csikorgatta a fogát Thessabell. Kiza képtelen volt nyugton maradni, a császárnéra nézett, aki sárgán, állati szemekkel meredt rá.

– Kibírom. Csak figyelj!

Letegezte, de nem érdekelte. Thessabell sértetten rámordult, vörös arccal hagyta őt ott.

Telt az idő, a nap lassan nyugovóra tért, de a vár felől vagy Valról nem érkezett hír. A katonák nyugtalanok lettek, a vezérkar megparancsolta nekik, hogy vonuljanak fel az erdő határában. Nadra hadnagy jelzésére azonnal támadnak.

Egy járőr mozgást észlelt a fák között.

Thessabell ellentámadást parancsolt az íjászoknak, de a saját szemével láthatta, hogy a lenyilazott ellenfél pár pillanat után felkelt, és újra megindult. Maga előtt tolta az enyhén remegő levegőt, mint egy falat, a holtak az erdő határán túlra értek. Eddig nem tudtak eljönni, nem lett volna szabad... Kiza torkát félelem szorongatta.

– Val, mi történt?

Árnyak robbantak szét Kiza vállán, fullasztó loncillat szédítette el.

– Val!

– A rohadék! A rohadék! – Val zokogott a dühtől, a hangja távoli volt, az árnyai tovább röppentek, egyenesen a hadi varázslóhoz. Kiza rohant, Thessabell is épp akkor ért oda.

– Az átokkör tágul – hebegett a varázsló, miután Val jelentett neki. – A nekromanta felerősítette a varázslatot, bár már nem tudjuk meg, mennyire, mert Nadra hadnagy végzett vele. Most csak az amulett segíthet. Hadnagy, helyezze a nyakláncot a nekromanta idézőkörének közepére, Io napja képes lesz elpusztítani. Helyezze el, aztán tűnjön onnan, a jelre aktiválom a varázst.

Val loncos árnyai a varázsló körül lebegtek, majd visszakúsztak Kiza nyakára, hűvös, virágos illat ragadt rá, mint egy vastag sál. Félek, suttogták az árnyak, félek, félek, egyedül vagyok. Kiza remegett a páncélban, nem mert szólni semmit, Val vad kiáltása a fülében csengett, harcolt, küzdött. Félek. Félek, itt fogok meghalni egyedül. Félek. Kiza a fejét rázta, úgy meredt erdő mögötti, alkonyatba bújó várra, mintha látná Valt, ahogy élőholtakat vág le, hogy odaférjen az idézéshez.

Aztán futott, hallotta a lihegését, csizmájának dobbanását. Futott, hogy elérje az átokkör szélét, ami már a mezőn terjedt, a holtak bűzfelhője előfutárként söpört végig a seregen és a táborban. Hogy a francba fogja magát átvágni azon a sok halottan, hogy kiérjen időben?

Kiza a kardját szorította. Ha bemegy elé, bennragad vele, rajta nincs bűbáj a kijutáshoz.

Valnak találnia kell egy olyan szakaszt az átokkörön, ahol kevesebben vannak, ahol ki tud surranni. Képes lesz rá, az egyik legjobb felderítő, a legügyesebb, az éjszaka, az árnyak a barátai...!

– Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – nyögte Kiza. A varázsló nyakában felragyogott a nyaklánc, a levegőt remegés és mágia fémes szaga töltötte be. A mágus megfogta a medált, megérkezhetett a titkos jel.

Val kijutott! Kiza lelkesen kapott levegőért, legszívesebben a levegőbe ütött volna.

– Ó, Kiza! – sírt Val, ahogy csönd lett. – Ó, Kiza!

– Hol vagy?!

– Sajnálom. A várból se tudok kijutni, tele van halottakkal. Nem bírok... nem tudok. Bezárkóztam egy terembe.

Az árnyak vadul sisteregtek Kiza nyakán, félekfélekfélek.

– NE! Gyere ki onnan! Indulj!

Thessabell Kizára bámult, aranybarna szeme nagyra tágult. – Nadra még ott van?

Kiza meg se hallotta, mert üresen kongott a feje, elhagyta minden melegség, csak jeges félelem maradt. Végevégevége.

– Bemegyek érted! Indulj el, félúton találkozunk!

– Azonnal állítsd le a varázslatot! – fordult a császárnő a varázslóhoz, aki tágra meredt szemmel bámult rá. Ijedten nyelt.

– Minden tiszteletem, felség, ezt nem tudom többé leállítani. A lelkére kötöttem, hogy akkor küldje a jelet, ha kiért, felség, én... sajnálom, én figyelmeztettem!

Kiza nekiiramodott, katonákat lökött szét, Thessabell a nevét kiáltotta, de csak Val halk lihegését és sóhajait hallgatta. – Megöllek, ha fel mered áldozni magad! Indulj el! Indulj el, Val! Ez egy parancs! – kiabálta Kiza a nyakában csüngő, ölelésmeleg, illatos árnyékba, ami... ami nehezebb és nehezebb lett, ahogy visszatartotta őt. Már nem félelemről sustorogtak. Nyugalomról, békéről, öröklétről. Szeretlekszeretlekszeretlek. Val bebugyolálta magát az árnyékokba. – Val! Eressz el! Val!

– Itt volt az első közös harcunk.

Kizát a földre tiporta az árnyék ereje, üvöltve küzdött ellene, de mintha mindenére mázsás homokzsákokat aggattak volna. Nyugalomnyugalomnyugalom.

– És az utolsó is. Szeretlek, Kiza. Imádom, hogy az öröklétbe vihetem a szerelmed.

– Kérlek, kérlek, Val! – Kiza arca a lonc illatú árnyékba fulladt a fűszálak között.

Éles, fényesen fehér fény robbant a vár közepén, és mint a villám, szétterjedt. Vakító erejét nem bírták nézni a katonák, és Kiza végre szabadult fogságából. Talpra ugrott, hogy rohanjon, de aztán rájött, miért eresztették az árnyak. Nem volt gazdájuk.

Magától omlott vissza a földre. A robajló fény hője az arcát érte, a katonák üvöltöztek körülötte, többen megbontották a sort, menekültek, de a varázslat nem érte el a sereget. Egyszerre megszűnt a vakító fény, megérkezett a jótékony éjszaka.

Kiza elvonszolta magát a varázslat széléig, beletúrt a fűbe, ujjai átkúsztak a megégett, még meleg hamuba. Az erdőnek, az élőholtaknak, a várnak már semmi nyoma nem maradt. Luzon megsemmisült. Io Amulettje felperzselte még a sziklát is, egy hatalmas kráter tátongott a szeme előtt. Pont olyan, mint ami a mellkasában keletkezett és tágult, tágult, tágult, hogy benyelje őt.

Nincs mit lemosni, felöltöztetni, bebugyolálni. Nincs mit temetni. Nincs mivel házat választani, nincs mit csónakáztatni, nincs mit megölelni, megcsókolni. Nincs kivel álmodozni, beszélgetni. Csak a táguló, fekete kráter.

Kiza a hamus kezére meredt. Hiszen pár órája itt tartotta a kezében. Mindent. A jövőt. Az álmokat. És most egy kráteré.

Kibírta a három évet. De semmi emléke nem maradt róla. Rengeteg piával és mámorporral tett róla, hogy kidobják a palotaőrségből, megfosztották rangjaitól. Thessabell császárné felől soha nem jött figyelmeztetés vagy fenyegetés romló magaviselete miatt. Hagyta, hogy elkallódjon. Hagyott neki mindent.

Egyetlen momentum égett a fejébe abból az időszakból. Dartesham herceg boldog eljegyzését doboltatták ki a várban, egy lord fiatal, túl fiatal lánya lesz arája. Pár nappal később a herceg testét egy útszéli fán lengedezve találták meg a szakaszával. Vörös, csipkés, aranydíszes ruhát viselt, vörös fátylat, fekete tiarát, csodálatos sminkje a halálnak is szép arcot kölcsönzött, nyakék helyett ezüstből sodort kötél tekeredett a nyakára. Fekete bundáját a kiválasztott fa törzsére tűzte egy díszes tőrrel, mellékelte hozzá rövid búcsúlevelét. Friella néven köszönt el. De Kizának nem maradt ereje őt is gyászolni, a luzoni kráter teljesen elnyelte. Úgy érezte, sose tud a mélyéről kimászni, amíg a seregben lesz.

Felejtett, fulladozott a kráter fekete hamujában.

A bevonulásának tizedik évfordulóján egy peták nélkül útjára bocsájtották.

Végre megpillantotta a fényt a kráteren túl.

Elindult, hogy új emlékeket teremtsen, és övé legyen a világ.