- Miért nem szólítottad le vagy mentél utána? - néz rám értetlenül a szemüvege mögül Ally. Épp most meséltem el neki a tagnapi találkozásomat a buszos fiúval.

- Hova gondolsz te? - kérdezem, miközben a fejemet rázom. - Csak így random oda kellett volna mennem hozzá, vagy mi?

- Nem, hanem mondjuk megkérdezhetted volna tőle, hogy merre van valami. Útbaigazítás, és már mindjárt van egy témátok, amiről tudtok beszélgetni - von vállat, majd tovább folytatja a tábla csoki majszolását. Nem is értem, hogy lehet ilyen vékony, amikor naponta megeszik egy táblával. Annyira irigylem őt! Én is imádok enni, de az a baj, hogy rajtam meglátszik, Ally-n viszont egy deka felesleg sincs. A kis mázlista!

- Ahh, dehogy! Tudod, hogy milyen izé vagyok. Nem mernék odamenni hozzá - hajtom le a fejemet pirulva. Eléggé félénk vagyok, ha új emberekkel kell beszélgetnem. Ha egy idegen társaságban vagyok, akkor általában csak csendben ülök, nem nagyon szólalok meg.

- Kis béna Niall-öm - gügyögi nekem, majd hangosan felröhög. Nem sokkal később becsöngetnek. Kezdődhet az őrület.

Unottan, nulla életkedvvel ülöm végig az órákat, de végre ez az utolsó. Csak haza akarok menni, kérlek! Még három hét van hátra az iskolából, szóval már mindenki be van zsongva a nyári szünet miatt. Most az osztályunk leginkább egy fejbolydult méhkashoz hasonlít. A lányok folyamatosan beszélgetnek, a fiúk nagy része - Luke-kal az élen - pedig kiabálnak, és mindezt akkor, amikor a tanár épp órát tartana. Már tegnap az egyik ki is osztott három szaktanárit, mert tényleg annyira hangosak és zavaróak voltak, hogy nem lehetett normálisan tanítani. Miattuk büntetésből holnap történelem dolgozatot írunk. Én tényleg nagyon imádom az osztályomat, mert alapvetően egy aranyos társaság, de néha már túl sok belőlük. Főleg most, amikor nem is lehet velük bírni. Biztos valami meleg front van, ezért olyanok, mint a mérgezett egerek.

Én csak lehajtott fejjel fekszem a padon, miközben Luke éppen Louis-val verekedik. A többiek meg fogadásokat kötnek, hogy vajon melyikük fog nyerni. Na, ugyan ki? Nyilván Luke, akinek Louis még csak a válláig sem ér, olyan alacsony. Már meg sem próbálkozok a zenehallgatással, úgysem hallanék az ordítozásuktól semmit. Velem ellentétben Ally nagyon jól tűri a hangzavart, tekintve, hogy két bátyja is van. Ők már önmagukban is elég nagy zsivajt csapnak, hát még, akkor milyen káosz szokott uralkodni a házukban, amikor Ashton és Michael áthívják a haverjaikat. Csak annyit mondok, hogy nem egy csendes társaság, volt már hozzájuk szerencsém. Nem is értem, hogy nem kapott még halláskárosulást vagy idegbajt szegény lány.

Már öt perce becsengettek, de ez nem zavar senkit, ahogy látom. Mindenki folytatja tovább azt, amit eddig csinált. A tanár kis késéssel ugyan, de megérkezik, szóval nagy nehezen mindenki a helyére megy. Jöhet egy újabb unalmas óra. Annak ellenére, hogy egyáltalán nem érdekel a tananyag, mindent szorgalmasan jegyzetelek, Ally-vel ellentétben, aki a pad alatt nyomkodja a telefonját. Én nem tartozom azon diákok közé, akik az iskolába csak szórakozni járnak. Megpróbálok mindenből legalább négyes lenni.

Fájdalmas negyvenöt perc múlva végre megszólal a megváltó csengő, és mindenki kiözönlik a teremből. Harry-ék odajönnek elköszönni, míg én Ally-t várom, aki most pakolja össze a cuccait.

- Most nincs itt az a srác? - kérdezi, mikor odaérünk a város főterére, ahol a buszmegálló van. Körbenézek, de nem látom sehol sem. Szomorúan visszafordulok a legjobb barátnőmhöz és megrázom a fejemet.

- Nincs, de szerintem már nem is fogom többet látni - rántom meg a vállamat, mintha nem is számítana, pedig nagyon is érdekel.

- Ohh - Ally csak ennyit mond, majd egyből belekezd egy másik témába. Nem adom fel a reményt, miközben a lány beszél hozzám, én a tekintetemmel a fekete hajú szépfiút keresem. Hiába nézem meg harmadszorra is, tényleg nincs itt.

Nemsokára megérkezik a buszom, szóval gyorsan elköszönök Ally-től és felszállok rá. Most nincsenek olyan sokan, mint tegnap. Kinézek magamnak egy szimpatikus helyet, majd leülök az egyik ablak melletti ülésre, ami közvetlenül az ajtónál van, hogy ne kelljen sokat mászkálnom, amikor leszállok. A lustaság fél egészség, szokták mondani. Előkotrom a táskám legmélyéről a fülhallgatómat és elindítom a kedvenc dalomat, hogy legalább legyen valami jó dolog a mai napban, ha már nem jött a helyes fiú. A fejemet nekidöntöm az üvegnek és hagyom, hogy ellazítson Taylor Swift angyali hangja.

„My castle crumbled overnight, I brought a knife to a gunfight..."

Alig, hogy elkezdődött a zene, érzem, hogy valaki megkocogtatja a vállamat. Hátrafordulok, és szembetalálom magam az egyik általános iskolai osztálytársammal. Na, nem is tudtam, hogy mi hiányzott még mára. Ez a nap egyre jobb és jobb! Nem arról van szó, hogy nem kedvelem őt, de néha túlságosan lezsibbasztja az ember agyát. Látom, hogy a mellette lévő hely üres, szóval egy halk sóhaj kíséretében elteszem a fülesemet és beülök mellé.

- Szia, Maya! - üdvözlöm, és megpróbálok nem olyan fejet vágni közben, mint akinek a fogát húzzák.

- Niall! Olyan régen láttuk már egymást és annyi mesélnivalóm van! Képzeld... - kezdi, és csak mondja és mondja, nem tudja abbahagyni a beszédet egy másodpercre sem. Én csak néha hümmögök közbe, mintha figyelnék, de közben teljesen máshol járok fejben. Hosszú útnak nézünk elébe...