Zihálva sétálok le a pályáról. Elegem van a mai napból! A tanár a focimeccs közben is folyamatosan velem szívózott, leordította a fejemet, hogy lassan futok, és nem tudom normálisan vezetni a labdát. Nem kedveltem eddig se a focit, de mióta ezzel a szipirtyóval is ezt játsszuk nap, mint nap, még jobban megutáltam. Csak haza akarok menni, könyörgöm!

- Na, mi van, kerti törpe? Megártott a dupla tesi? - ér mellém Luke, majd a hóna alá csap és így megyünk egészen az öltözőkig. Nem is szólok neki vissza, élni sincs kedvem, és most főleg nincs energiám a hülye beszólásaihoz. - Huh, tényleg nagyon KO-n vagy.

- Úgy mozogtál, mint akit seggbe raktak, Niall! - fogad röhögve Louis, ahogy belépünk az öltözőbe. A beszólására csak unottan megforgatom a szememet és lekapom a pólómat, majd leroskadok a padra. Mindjárt meggyulladok, annyira melegem van, a szívem is majd' ki akar szakadni a mellkasomból.

- Hagyjál most, Lou! - szólok rá fáradtan. Ma nem vagyok kíváncsi senkire, csak hagyjanak békén, elfogyott az erőm. Ha hazaérek, fogom magam és bedőlök az ágyba, fel sem fogok kelni, amíg kész nincs a vacsora. A szememet lehunyom, és úgy kapkodom a levegőt. Nagyon nem tett jót most ez a sok futás ebben a nagy hőségben.

- Jól vagy? Nagyon ki vagy pirosodva - lép mellém aggódva Harry, mire csak megrázom a fejemet.

- Szédülök - suttogom. Utálom ezt az érzést, amikor hirtelen elsötétedik előttem a kép. Már nem látok semmit, csak a nagy feketeséget. Olyan, mintha megvakultam volna.

- Idd meg ezt, nehogy elájulj itt nekem - hallom Luke hangját, majd a kezembe nyom egy palack vizet. Lassan elkezdem kortyolgatni és érzem, hogy egy kicsit kezd jobb lenni a helyzet. Mélyeket lélegzem, és közben azon imádkozom, hogy ne ájuljak el.

- Na, jobb már?

- Aha - bólogatok, majd iszok még egy kis vizet és visszaadom Luke-nak az üvegét. - Oké, már jól vagyok. Biztosan a nagy meleg miatt lettem rosszul.

- Megijesztettél, Niall! Rám néztél, de nem volt értelem a szemedben, annyira ki volt tágulva a pupillád - mondja Harry pont olyan hangsúllyal, mintha az anyukám lenne.

- Nyugi, rossz pénz nem vész el - veregeti meg a hátamat Luke, majd elkezd öltözni. Én is követem a példáját, letolom a nadrágomat, majd visszaveszem a rendes ruháimat. Befújom magamat dezodorral, hogy ne legyen oroszlán szagom, és már kész is vagyok.

- Harry-ékkel beülünk valahova kajálni, jössz? - kérdezi Louis, mire csak megrázom a fejemet.

- Dehogy megyek, mindjárt meghalok! Minden vágyam, hogy végre hazaérjek - közlöm, majd megölelem mindhármukat, és egy halk „sziasztok" után elhagyom az öltözőt. Semmi kedvem még elgyalogolni a buszmegállóig, élni sincs energiám. Ez a nap nagyon lefárasztott agyilag meg fizikailag is. Ahogy kilépek az iskola ajtaján már ott vár engem Ally.

- Nagyon szarul nézel ki - üdvözöl „kedvesen". Minek az embernek ellenség, ha ilyen barátai vannak?

- Kösz, rendes vagy - morgom az orrom alatt és indulnék tovább, ha a copfos lány nem állítana meg.

- Hogy áll a hajad is? Olyan, mintha most húztak volna ki a kutya szájából - mondja nevetve, majd lábujjhegyre áll és beletúr a csapzott tincseimbe, hogy megigazítsa őket.

- Rosszul lettem tesi után.

- Mi? Mi történt? - kérdezi ijedten. Elmesélem neki a kis szédüléses esetemet, és elmondom neki ötödjére is, hogy nincs semmi komoly bajom, aztán végül megnyugszik.

Miközben beszélgetünk, elindulunk a megállóhoz. A nap hétágra süt, és érzem, hogy a karom rendesen ég. Sok eszem volt, reggel egy fekete farmert vettem fel, most meg mindjárt felgyulladok benne. Bezzeg Ally-n egy krémszínű sort van meg egy ujjatlan top, ami nagyon jól mutat a tökéletes alakján. A barátja szerencsésnek mondhatja magát, hogy egy ilyen lány a párja. Ally nemcsak szép, hanem okos is és vicces, ugyanakkor lehet vele komoly dolgokról is beszélgetni. A lehető legjobb barát.

- Az nem a te buszod? - mutat az épp most megálló kék csuklósra.

- De, basszus! Szia! - köszönök el gyorsan a lánytól, aki jót szórakozik a szerencsétlenségemen.

Elkezdek rohanni, miközben a táskám legaljáról megpróbálom kibányászni a bérletemet. Pont ez hiányzott még a mai napomból, hogy szaladnom kelljen a buszhoz. Mondtam már, hogy elegem van? Jobban jártam volna, ha be sem jövök az iskolába, hanem otthon maradok. Lihegve felszállok az első ajtón, majd szabad ülőhely után kutatok, de nem látok egyet sem. Biztos, hogy nem fogok hazáig állni! Ha kell, akkor valakit kitúrok a helyéről. A busz másik felébe megyek, ahol meglátok egy üres ülést. Gyorsan ledobom magamat és előveszem a táskámból a vizemet, amit nagy kortyokban elkezdek inni. Miután csillapítottam a szomjamat, a fejemet az ablaknak támasztom és élvezem azt a kis huzatot, ami a nyitott ablakon át jön be a fülledt buszba.

Körbetekintek, hátha látok egy ismerős arcot, amikor is megakad a szemem valakin. Te jóságos ég! A fiú féloldalasan áll nekem két üléssel előttem. Sötétbarna, majdhogynem fekete haja felzselézve, mogyoróbarna szemeit innen is tökéletesen ki tudom venni, amikkel mintha egy kicsit mérgesen nézné az előtte lévő ajtót. Karamell színű bőre kilátszik a karján felgyűrt ing alól, és biztos vagyok benne, hogy nálam legalább egy fél fejjel magasabb. Miért nem láttam még őt eddig? Egy ilyen tökéletes példányt biztosan észrevettem volna már korábban is. Most már nem is tudok más merre nézni, csak rá. Aztán, amikor hirtelen errefelé fordítja a fejét, gyorsan elkapom a tekintetemet róla. Ugyan már, hova gondolok? Egy ilyen helyes srác biztosan nem buzi, szóval tök feleslegesen lesegetem. A végén még leordít az egész busz előtt, hogy miért bámulom őt. Azért néha-néha még rápillantok, mert úgy gondolom, ennyi nekem is jár.

Miután elhagytuk a kórházat, látom, hogy az ajtóhoz megy és jelez. Ne, nem akarom, hogy eltűnjön! Olyan kevés ideig élvezhettem ezt a tökéletes látványt. Most, hogy háttal áll nekem premier plánban láthatom a kerekded félgömbjeit. Természetesen nem a fenék a legfontosabb tényező, amikor valakit megnézek magamnak, de azért na. Mégis jó, ha van ott egy kis domborulat. A busz megáll, én pedig felemelem a fejemet, hogy még utoljára vessek rá egy pillantást, hiszen nagy rá az esély, hogy többet nem látjuk egymást. A levegőm bent ragad, amikor a tekintetem találkozik az övével. Csak bámulom őt. Vajon most tényleg engem néz, vagy csak kancsal vagyok? Az ajtó kinyílik, ő pedig megszakítja a szemkontaktusunkat és leszáll. Hát, ennyit erről. Nem volt hosszú életű a szemezésünk, már ha ezt lehet annak nevezni. Elég közömbös volt a tekintete, szóval nem hiszem, hogy tetszett neki, amit látott.

Az út hátralévő részében próbálok nem az ismeretlen fiúra gondolni, de az istenért is, olyan helyes volt! Ráadásul rám is nézett, ha csak pár pillanatig is, de engem nézett.

Na, jó, talán mégiscsak megérte ma felkelni...