Jungkook pov.

Helyet foglalok ágyam szélén, fáradtan pillantva ki a szembe lévő ablakon, látva a sötét eget. Az emberek azt gondolnák sok hívő él az országunkban. Mennyire meglepődnének, ha tudnák hányan átpártolnak az ördöghöz. Úgy gondolják Isten elhagyta őket, hátat fordított nekik, hiába könyörögtek, imádkoztak a segítségéért nem kaptak semmit sem. Talán ezt így is van, az öreg megunta a gyermekei olcsó játszadozásait, így behunyta a szemeit és hátra hagyta hálátlan fagyait. Lopnak, hazudnak, bűnbeesnek, fajtalankodnak, és még sorolhatnám tovább mennyi bűne is van az emberiségnek. De nem szabad elfelejteni milyen törékeny lények is ők. Megbetegednek, megsérülnek, meghalnak, és hát ilyenkor jól jön a segítség, ha nem is Istentől, de valakitől igen. 

Ekkor jövők én a képbe, aki egy kevés kis felajánlás után vissza hozom szeretteiket. Három kis rövid év cserébe egy teljes életet adok a vissza hozott embernek, aki utána maga dönti el hogyan is használja fel. Úgy gondolom nem kérek sokat, mondhatni nálam olcsóban senki sem dolgozik a démonok közül. Ők a lelkeket gyűjtik be, hisz az sokkal nagyobbat nyom, mint az értelmetlen évek, amiket ha akarnám simán elvehetnék ingyen is. 

De miért fosztanám meg magam a mulatságtól? Annál szórakoztatóbb nincs, minthogy egy ember sírva könyörög a segítségért feláldozva mindenét, ha arra lenne szükségem. Én megteszem, amit meg kell tennem a többi rajtuk áll, ők viszik tovább a sorsukat, döntik el, hogyan fognak tovább élni. Persze nem vagyok mágus, nem minden esetben tudok hosszú életet biztosítani az adott kliensnek. Ha gyógyíthatatlan betegségben halt meg, én hiába hozom vissza a betegség újra elfogja vinni, hisz én csak a testet és a lelket élesztem újra. Nem vagyok gyógyító, ezt pedig minden egyes alkalommal elmondom, mégis van pár olyan hülye élőlény, aki újra és újra megkér rá, amíg az összes éve el nem fogy.  

Az emberifaj nem véletlenül áll a kihalás szélén...

Mély levegőt véve állok fel és megyek az ablakhoz, kinézve azon, hogy láthassam, kiérkezett szerény hajlékomhoz. Messziről megérzem az ember szagot és most sem tévedtem, valaki áll a kapunál. Késő van, álltalában ilyenkor szoktak jönni az új kliensek, de az a valaki egyedül van. Nem látok nála hullát, félelmet és kétségbeesést sem érzek felőle. Felettébb érdekes. 

Nem szeretném megváratni a vendégemet, így lemegyek a földszintre, komódoson sétálva a bejárati ajtóhoz, nyitva ki az magam előtt. A sötét ellenére nagyon jól látom a kapuban álldogáló fiút, aki eddig meg sem mozdult. Arra gondolnék, hogy bizonytalan, ezért nem jött közelebb, de nem érzek felőle ilyen érzéseket. Nyugodt, szívverésé halk, nem árulkodik félelemről. 

-Jó estét. - Ahogyan észrevesz rögtön meghajol, megtartva velem szembe az illemet, míg ajkaira egy mosolyt húz. - Maga az a démon, aki vissza hozza a halottakat? - Kiegyenesedve közelebb jön a kapuhoz, ujjaival átfonva a vasát. 

Fiatalnak tűnik, olyan tizenéves lehet. Alacsony barna hajú fiú, ruhái néhol meg van tépve, mintha egy verekedésről jött volna. Ujjai sebesek, mégis a mosolyt nem lehet letörölni a képéről, pedig nem érzek felőle semmiféle érzelmet. Furcsa, nagyon furcsa, mégis nagyon érdekes. 

-Én vagyok. - Mivel látom nem hajlandó közelebb jönni, így megerőltetem magam és én rövidítem meg a köztünk lévő távot. Három lépés távolságot meghagyva állok elé, kezeimet zsebembe süllyesztve nézve rajta végig. 

-A nevem Taehyung, Kim Taehyung. - Mutatkozik be és újra meghajol, de most gyorsan vissza egyenesedik és jobban rátapad a kapura. - Örülök, hogy végre megtaláltalak, már minden hol kerestelek. 

-Miért jöttél? - Sürgetem meg, hisz erre nincs időm. Egy emberi lényre főképp nincsen. 

-Lelkemet szeretném visszakapni! - Meglepve elnyitom ajkaimat, értetlenül bámulva a fiút, aki úgy vigyor akár a tejbetök. 

-Most szórakozol velem kölyök? - Kezdem elveszíteni a hidegvérem, mert minden jel arra mutat, hogy ez a fiú játszadozik. Dühítő, hogy az emberek mit nem megengednek maguknak egy démon jelenlétében. 

-Nem szórakozom! - Tiltakozva ugrik arrébb a kerítéstől és rázza meg a kezeit. - Egy éve te hoztál engem vissza a halálból, de valami rosszul sikerült. Nincs meg a lelkem...- Egyik tenyerét a mellkasára tapasztja, másik piszkos pancsát újra visszateszi a kapura. 

-Sajnálom, de nem emlékszem rád. - Amit mond baromság, nem szoktam hibát véteni soha. Több száz ember hoztam már vissza és soha nem rontottam el semmit sem. Ez egy tévedés lehet. 

-Ennyire fájdalmas beismerned, hogy elbasztad? - A hangsúlya megváltozik egy pillanat alatt, míg kedves mosolya átalakul gúnyossá. Aranyos kisfiú eltűnik és helyette egy másik kerül. 

-Vigyázz a szádra, ha nem akarsz újra a föld alá kerülne. - Ingerülten lépek hozzá közelebb, de ő nem hátrál meg, nem veszi el a kezét a kapuról. Jéghideg szemei szó szerint megfagyasztanak...lehet tényleg hibáztam? Nem, ez lehetetlen. 

Kinyitom előtte a kaput és megragadom a kezét, beljebb rántva az udvarra. Nem ellenkezik velem, bár párszor feljajgat, ahogyan megszorítom a vékony csuklóját. Magamhoz közel húzom és a szabad kezem mellkasára tapasztom, szemeimet lehunyva. Érzem a szívverését, ahogyan áramlik a vérre az ereibe, de a legfontosabbat nem találom. Mélyebbre ások, hátha csak nem vettem észre, de hiába keresem nem találom. Tényleg nincs a helyén...de mit ronthattam el? 

-Kérlek segítened kell nekem! - Kapja el a csuklómat, megszakítva a koncentrációmat. - Az anyukám pár napja meghalt és most teljesen egyedül vagyok. - Olyan kétségbeesés játszódik le az arcán, akár egy profi színésznek, mert az arcán kívül más nem mutatja ezt a fajta érzelmet. - Had maradjak veled, amíg vissza nem adod a lelkem. - Ajkait lebiggyeszti, szomorúságot varázsolva érzelem mentem tekintetében. 

-Szó sem lehet róla. - Vágom rá rögtön, hisz ahogyan mondtam nekem erre nincs időm. Rengeteg dolgom van, nem pátyolgathatok egy ember gyereket. 

A fiú mintha meg sem hallotta volna azt amit mondok neki, úgy szalad el mellettem, egyenesen be a házba. Néha meglep az emberi szemtelenség határa. Morogva követem be, magam után bezárva az ajtót. A fiú izgatottan néz körbe a nappaliban, minden hol felkapcsolva a lámpát, amitől kiégnek a retináim. Nem vagyok hozzá szokva az erős fényhez, mivel én remekül látok a sötétben, így értelmét nem láttam soha a villanyoknak, de a velem lakó egyén megkövetelte. 

Neki döntöm a hátam az ajtónak, egyik kezemmel védve szemeimet az éles fényektől, míg végig követem, ahogyan végig futkározza az egész lakást. Esküszöm, akár egy patkány, ami beszökött a lakásba, bár ezt könnyebben eltudnám tenni lábalól. Ha vissza adom neki a lelkét hamarabb megtudok tőle szabadulni, de ez nem ilyen egyszerű, elsőnek is megkéne vizsgálnom a testét. Egy mocskos héjba nem tehetek egy hófehér lelket. 

-Ki ez a fiú? - Jön a hang mellőlem, amitől muszáj vagyok nagy levegőt vennem. Úgy látszik felébredt a zaj miatt. 

-Egy selejt munka terméke. 

-Nem mondod? - A lány felnevet, míg oldalra dönti a fejét, érdeklődve figyelve a fiút. -És mit csinálsz vele? 

-Még nem tudom. Most legszívesebben kitépném a torkát és elásnám a kertben. - Morgom kedvetlenül, bár nem lenne rossz ötlet, nem hiszem, hogy bárkinek is feltűnne, ha eltűnne. Elmondása szerint az anyja halott és mivel hozzám jött nem máshoz, így gondolom nincs más hozzátartozója. 

-Megőrültél? Mi lesz így a virágaimmal?! - Esik kétségbe hirtelen, amire megforgatom a szemeimet és inkább legyintek egyet, hanyagolva a témát. 

-Jennie, ha lehetséges ne nagyon menj a fiú közelébe, míg itt van. Sőt van egy jobb ötletem, addig haza se gyere, amig ez itt van. - Mielőtt elkezd hisztizni, vagy elmagyarázni, hogy én nem parancsolok neki, addigra otthagyom. Késő van már, nincs kedvem a vitákhoz. Odamegyek a fiúhoz, aki már az emeletre akart felszaladni, hogy ott is körbe nézzen, de megállítom. - Oda ne menj fel. 

-Oké! - Áll meg előttem, kihúzva magát, mosolyát véletlen se hervasztva le magáról, ami már kezd nagyon irritálni. Mit vigyorog? - Akkor maradhatok? 

-Elsőnek is válaszolj egy kérdésemre. Hogyan halt meg az anyád? - Testtartása megváltozik végre eltűnik az az ostoba mosoly a képéről. 

-Balesetben...de miért számít ez? 

-Akkor nem te ölted meg? - Döntöm oldalra a fejem, érdeklődve figyelve remek alakítását, sírásra álló száját, amihez már csak a könnyek hiányoznának, ha persze képes lenne a síráshoz. 

-Miért tettem volna? Szerettem anyut. - Összébb húzza magát, gyámoltalan külsőt kölcsönözve magára. A léleknélküli emberek sokban hasonlítanak a démonokhoz, egyik sem érez semmit, persze kivételt alkotnak a szükségletek. Veszélyes ez a fiú, túlságosan titokzatos, minden szava hazugság és mivel emlékszik az emberi érzelmekre, így tökéletesen meg is játssza magát. 

-Jó hagyjuk. - Feladom a mostani témát, mert messzire úgy sem jutnék vele. Nem fogja elmondani az igazat, így pedig ez időpocsékolás. - Ha itt akarsz maradni, akkor be kell tartanod a szabályokat.

-Mindent megteszek, amit csak kérsz tőlem. - Vágja rá gyorsan, félbe is szakítva, ami egyáltalán nem tetszik. Démon vagyok, kijár az a rohadt tisztelet. 

-Holnap mindent elfogok mondani, de most késő van. Megmutatom a szobád. 

A földszinten lévő vendég szobához kisérem, kitárva előtte az ajtót. Ő érdeklődve besétál, szétnéz, de hamar visszafordul hozzám. Mondani szeretne valamit, amihez nem adok neki lehetőséget. Rácsukom az ajtót és el is forgatom benne a zárt, nehogy az éjszaka folyamán kijöjjön és elbasszon itt nekem mindent. Nem dörömböl, nem is kiabál, így gondolom jó fiú módjára elfoglalta az ágyát. 

-Hé, miért kell elmennem! - Felháborodva kap a karom után, Jennie mérgesen vonva kérdőre. 

-Mert veszélyes lenne itt maradnod, amíg ez a kölyök itt van. - Arrébb megyek az említett ajtajától, beljebb a nappaliba meg ne hallja, hogy róla van szó. 

-Akkor neked sem lenne szabad itt maradnod vele kettesben! - Folytassa tovább a veszekedést, ami rettentően fárasztó. Az emberek olyan nagy gonddal járnak. 

-Jennie, én démon vagyok, te ember...azért van köztünk egy kis különbség. 

-De ő csak egy kölyök! Megtudom magam védeni. 

-Szerinted nem fura az, hogy az anyja meghalt egy balesetben? Annak a fiúnak nincs meg a lelke és lélek nélkül az ember olyan mint a démonok, talán még náluk is rosszabbak. Nem látszik ellenfélnek, de ha valaki az útjába áll az semmi jóra nem számíthat. Gátlástalan és erőszakos élőlény. 

-Nem értem. - Rázza meg a fejét, míg karjait széttárja. - Ha vissza adod neki a lelkét, akkor később nem fog belepusztulni a gondolatba, hogy bántotta az embereket? 

-Az nem az én gondom. - Vonom meg a vállaimat és elindulok vissza fel a szobámba. Pihennem kell, mert nem sokára érkeznek a kliensek. 

Az emberei lélek összetett dolog, tele van érzésekkel, vágyakkal, álmokkal. Lélek nélkül az ember nem tud dönteni rossz és jó között, nincs megbánás, lelkiismeret furdalás, öröm és bánat. Nincs semmi, egy üres héj, ami lélegzik, ver a szíve és beszélni is tud, de odabent üres. A teste szennyezett, bemocskolt, egyáltalán nem alkalmas arra, hogy a tiszta lelket tuszkoljanak belé. Megpróbálhatnám, de kilökné magából, megsértve a lelket, bemocskolva azt is. 

Idegesít, sőt széttép a méreg, ha arra gondolok selejt munkát végeztem. Én mint démon, aki már rengeteg halottat hozott vissza, mégis elbaszta egyetlen egynél. És az az egy is visszatalált hozzám, minthogy inkább megdöglött volna. 

Köszönöm, hogy elolvastad. ^^