~Harry~

Egy éles hangra riadtam és pár pillanatig fogalmam se volt, hol vagyok. Úgy aludtam végig az éjszakát, hogy szerintem meg se moccantam. Lassan tudatosult, hogy még mindig a börtönben vagyok és az egyik roppant színpatikus őr két vasdarabot csapkod össze ébresztő gyanánt. Morogva szorítottam fejemre a párnát és addig meg se mozdultam, amíg abba nem hagyta. Ahogy felületem, Lou reggeli kócos és kissé kómás ábrázattal állt előttem és mosolyogva figyelt.
-Jó reggelt szépségem! - döntötte el kicsit fejét, úgy mért végig rajtam.
-Jó reggelt! - válaszoltam, de hangom olyan karcos volt, hogy szinte érthetetlen volt.
Ajka huncut mosolyba húzódott, majd egy kacér mosollyal elindult a "fürdőbe". Azonnal halványan pír szökött arcomba, de jóleső bizsergés is végigfutott rajtam, ahogy eszembe jutottak a tegnapi nap eseményei.
Lassan én is lemásztam az ágyról, hogy még a reggeli előtt rendbe szedjem magam, de ahogy leértem felszisszentem. Olyan iszonyatos izomlázam volt a tegnapi edzéstől, hogy minden lépés fájt. Tényleg igaza lett Louisnak...-húzódott félmosolyba ajkam. Kissé furcsa mozgással mentem utána, ahol Lou éppen arcot mosott. Ahogy meghallotta lépteimet és észre vett, a tükörből rám mosolygott. Én is csaphoz álltam és elkezdtem fogat mosni. A tükörben figyeltem, ahogy mögém sétál és hátulról átkarol. Ismét kellemes bizsergés futott végig egész testemen és azok a kis valamik is  mocorogni kezdtek a gyomromban, amiket lepkéknek lehet hívni. Éppen annyival magasabb nálam, hogy állát kényelmesen vállamra tudta fektetni és nyakamba szuszogott. Egész testem libabőrös lett és már teljesen el is felejtettem, hogy mit is csinálok. Nagy nehezen sikerült újraindítanom az agyam és befejeztem a fogmosást. Ahogy kunkori tincseimet próbáltam valahogy elrendezni, megakadt a szemem valamin. Közelebb hajoltam a tükörhöz, hogy jobban szemügyre vegyem. Nem, nem csak rosszul láttam, nyakamon elszórtan tényleg néhány halványlilás folt és apró fognyomok díszelegtek. Arcom egy pillanat alatt ment át paradicsom színűbe, mire Louis, aki az egész folyamatot figyelte, felkuncogott. Morcosan fordultam szembe vele.
-Ezt mégis hogy tüntessem el?! - néztem rá mérgesen, mire hajamba túrt.
-Nyugalom szépség, nem a világ vége néhány folt a nyakadon...-adott egy puszit orromra, de közben hajamat úgy igazította, hogy tincseim majdnem teljesen eltakarják "művét".
-Reggeli! - harsant fel pont végszóra az egyik őr hangja, mire mi is az ajtóhoz sétáltunk és vártuk, hogy kiengedjenek minket.
-Tomlinson, Styles? - lépett elénk az egyik egyenruhás pasi és végigmért rajtunk.
Bizonytalanul összenéztünk Louval, majd bólintottunk. Mit akarnak tőlünk már megint?-kapott el a rossz érzés.
-Az úr aki letette az óvadékot, kint várja Önöket. - vette elő kulcsát és kitárta előttünk az ajtót, de mi csak mint két sóbálvány álltunk.
-Tessék? - ráztam meg értetlenül fejemet és vártam, hogy rávágja, hogy csak szívat minket és menjünk a többi rab után.
-Egy bizonyos személy, akinek nem mondhatom meg a nevét, letette Önökért az óvadékot! - válaszolta türelmetlenül és úgy nézett ránk, mint két fogyatékosra.
- Mivan?! - talált Louis is hangjára. - Ez..ez azt jelenti... Hogy szabadok vagyunk?! - nyögött fel liftező hangon.
-Igen...de ha nem indulnak el most azonnal, mindjárt teszek róla, hogy ne így legyen! - válaszolta ideges és egyenesen az ellenkező irányba indultunk meg, mint a tömeg.
Szó nélkül követtük, de még egyikünk se merte beleélni magát. Mi van, ha ez megint csak valami csapda vagy árverés?! Egy szobába érkeztünk, ahol volt még egy őr, valamint Niall és Zayn,de az ő arcukról is a végtelen értetlenség tükröződött. Mindegyikünk kezébe nyomták a ruháinkat, amiket át kellett húzunk. Szinte tapintható volt a feszültség a levegőben és a néma csendet egyedül ruháink surrogása törte meg. Hiába néztem felváltva a szobában álló zsaruk arcát, egyikről se tudtam leolvasni semmit. Végül még megkaptuk telefonjainkat és kitárták előttünk az ajtót, ami a nagy előtérbe vezetett. Ahogy kiléptünk azonnal megpillantottuk Mr. Paynet, ahogy tőle szokatlanul idegesen és csapzottan fel járkált. Mindannyian egyszerre fagyunk le. Éreztem, hogy elönt a mérhetetlen utálat és undor. Mégis mit keres itt ez a rohadék?! Mit akar már megint?! Ahogy meghallotta az ajtónyílást felénk fordult, de arca legalább annyira nyúzott volt, mint egész megjelenése. Lassan végignézett rajtunk és torkot köszörült.
-Azt hiszem, beszélnünk kellene, fiúk... - mondta elvékonyodó hangon, ami végre kizökkentett minket a sokkból.
-Megöllek te geci!
-Te szemétláda!
-Kinyírlak, mint a kurvaélet!
-Meghalsz, bazd meg! - kiáltottunk fel mind a négyen olyan kórusban, mintha ezt gyakoroltuk volna és egyszerre indultunk el, hogy rávessük magunkat és a szart is kiverjük belőle. Minden, eddig elfojtott keserűségem, amit okozott most megtorlásra várt. Minden gyűlöletem most összpontosult és csak egyvalami érdekelt! Mindennél nagyobb szenvedést akartam neki okozni. Bármiért is jött, többé nem tehet már keresztbe nekünk! Kár, hogy éppen egy rendőrség kellős közepén voltunk, ahol négy zsaru azonnal lefogott minket.
-Eresszenek el, hadd verjem be azt az ocsmány pofáját! - sziszegte mellettem Louis és minden erejét beleadva küzdött, hogy kiszabaduljon.
Mr. Payne halál sápadtan állt előttünk és arcáról sütött a riadalom.
-Az Úr tette le Önökért az óvadékot! - nyögött fel a zsaru, aki Niallel küzdött.
Úgy álltunk le a kapálózással, mint akit benyugtatóutak. Képtelen voltam elhinni, amit hallottam. Ez ez...Lehetetlen! Miért tette volna? Miért pont ő, aki miatt ez az egész történt?!
-Srácok...én tudom, hogy óriásit hibáztam... - kezdett bele Mr. Payne, mire nálam szakad el a cérna.
-Mi az hogy hibázott?! - fújtattam, mint egy őrült. - Kibaszottul tönkretette az életünket! - ordítottam és újra megpróbáltam kitépni magam a fogásból, de természetesen esélytelenül.
-Nyugodjon már meg, mert megbilincselem! - szólt rám a mögöttem álló férfi.
-Nem, teljesen igaza van... - hajtotta le fejét, ami  egy újabb döbbent nyögést váltott ki belőlünk. - Tudom, hogy soha nem fogom tudni jóvá tenni, amit tettem és nem is kérem a bocsánatotokat... - suttogta cipőjét bámulva.
-Még szép! - horkantott fel barátom.
-Csak azért jöttem, - nézett fel ránk, - hogy kiváltsalak titeket! - Őszintén remélem, hogy még talán tudtok egy normális új életet kezdeni! - mondta egyenként a szemünkbe nézve és nekünk hátat fordítva, leejtett vállakkal, mint egy megtört ember, kisétált az épületből.
Végre valahára elengedtek minket, mire úgy rohantunk utána, mintha az életünk múlna rajta. Az utcára lépve már csak azt láttuk, ahogy a drága sportkocsi csikorgó kerekkel befordul a sarkon,eltűnve szemünk elől. Térdeinkre támaszkodva lihegtünk és szuszogtunk.
-Szabadok vagyunk...?- suttogtam, ahogy lassan kezdtem lenyugodni és ezzel együtt kúszott be tudatomba a gondolat. - Vége... - egyenesedtem fel és akkora levegőt vettem, hogy tüdőm majd' szétreped.
-Végre... - suttogta Ni is hitetlenkedve és rám nézett, miközben arcán leírhatatlan boldogság terült el.
Egyszerre mozdultunk és úgy öleltük meg egymást, mintha évek óta nem találkoztunk volna.
-Nem tudom elhinni...-motyogtam, miközben még mindig szorongattam és éreztem, ahogy könnyek szöknek szemembe a hihetetlen megkönnyebbüléstől.
-Én se... - válaszolta, de az ő hangja is karcos volt a meghatottságtól.
Lassan váltunk el, mire Louis felé fordultam és gondolkodás nélkül vettem lendületet és ugrottam. Lábaimat dereka köré kulcsoltam ő pedig azonnal átkarolta derekamat és szorosan tartott. Ujjaimat rögtön tincsei közé fúrtam, ajkára hajoltam és olyan boldogan csókoltam, mint még talán soha eddig.
-Szeretlek! - suttogtam szájába, mire elmosolyodott.
-Én is szeretlek! - válaszolta és lassan leengedett magán, de ugyan úgy ölelt.
-Új életet kezdhetünk! - néztem a zafírként csillogó szemekbe, mire bólintott és ő arcán is leírhatatlan öröm ragyogott.
-Örökre magunk mögött hagyunk mindent! Innentől minden más lesz! - suttogta és ígéretét megpecsételve szerelmesen ismét számra hajolt. Nem tartott tovább pár pillanatnál, mégis éreztem, hogy ez többet mondott minden szónál vagy ígértnél.
Lassan elváltunk és Niall felé fordultam, akinek letörölhetetlen volt a mosoly az arcán.
-Khm...srácok...-törte meg az idillt egy tétova hang.
Mindhárman Zayn felé fordultunk, aki lehajtott fejjel,úgy állt velünk szemben, mint aki a hlálos ítéletére vár.
-Én...annyira sajnálom! - kezdett bele halkan, de nem sütötte le szemét, így láthattuk benne az őszinte megbánást. - Nem tudom, hogy tehettem azokat, amiket...-rebbentek meg pillái és egy pillanatra lehunyta szemeit. -De esküszöm, megbántam és soha többet nem lennék képes megcsinálni... Tudom, hogy nem érdemlem meg...és azt is megértem, ha nem tudjátok ezek után megtenni...de kérlek bocsássatok meg! - tárta szét karjait és némán szenvedve várta az ítéletet.
Minden izmom megfeszült... Mégis, hogy lehetne neki megbocsátani?! Nincs bocsánat arra, amit tett!
Aztán Louisra pillantottam és hirtelen megfordult velem a világ... Pár hete vele szemben álltam ugyan így... Ugyan ilyen kétségbeesett volt és rettegett, hogy örökre eltaszítom magamtól. Mert mi emberek, nem azok vagyunk, amit teszünk. Azok csak kényszeres megfelelések a társadalomnak vagy a magunknak támasztott ostoba elvárásoknak. Talán Zayn se rossz ember, csak egy szerencsétlen srác, akit megvezetett és rossz útra vezetett az a bizonyos nagybetű élet... Nagyot sóhajtottam és egyenesen szemébe néztem, amik olyan kétségbeesetten és őszintén csillogtak, mint anno Lou szemei. Ez elég bizonyíték volt nekem!
-Mindenkinek jár még egy esély! - szólaltam meg végül, győzve belső vívódásaim felett. Ahogy kimondtam éreztem, hogy szinte megkönnyebbülök. Nem is gondolná az ember, hogy a gyűlölet mekkora teherként nyomja az ember vállát, amit jobb nem cipelni.
-Így van! - mosolygott rám barátom is őszinte megkönnyebbüléssel és a fekete szemébe nézve válaszolta.
Szemei egy pillanatra kitágultak és elnyíló ajkakkal sóhajtott Ni felé, igazi hálával szemében. Majd ismét lehunyta szemeit és akkor nyitotta ki legközelebb, mikor Lou íriszeit ejtette rabul. Élesen szívta be mellettem a levegőt. Arcára pillantottam, amin annyi érzelem váltogatta egymást, amiket nem is tudtam értelmezni, már el is tűntek. Összeszorult gyomrom. Tudtam, hogy bármi is történt köztük, Zaynnek még mindig sokat jelent, hogy Louis meg tud-e neki bocsátani. Beharaptam ajkam és tétován keze után nyúltam. Rám pillantott és végre elmosolyodott, majd összefűzte ujjainkat.
-Rendben! - bólintott a feketére nézve. - Mi is kezdjünk tiszta lappal! - nyújtotta jobb kezét, mire egy hatalmas megkönnyebbült sóhaj szakadt ki a másikból és tenyerét övébe csúsztatta. Hosszú másodpercekig néztek egymás szemébe és úgy tűnt, szavak nélkül beszélnek. Végül mindketten halványan elmosolyodtak és elengedték egymás kezét.
-És most mi lesz? - törte meg Niall a csendet, mire mindenki elgondolkodott.
-Fogalmam sincs... - nevettem fel zavartan és megcsóváltam a fejem. - Az elmúlt húsz percben nemigazán volt időm gondolkodni!
Mindenki felkuncogott és ez volt az a pillanat, amikor a nagy fekete, sötétített ablakú terepjáró leparkolt mellettünk. Kivágódott az ajtaja és két női sikoly hallatszott, majd a hozzájuk tartozó személyek is megjelentek.
-Istenem, kicsikém! - szaladt Maura Niallhöz.
-Hazzy! - vetette anya nyakamba magát és olyan kétségbeesetten szorított, hogy majdnem megfojtott.
-Anyu! - karoltam át én is a vékony testet egy nagy sóhajjal.
-Minden rendben? Jól vagy? - távolodott el tőlem picit és arcomat vizslatta. - Annyira sajnálom, az a mocsok szemétláda úgy tett keresztbe, hogy nem tudtunk mit tenni!-mondta elkeseredett dühvel és hangja bűnbánó volt, még úgyis hogy nem ő volt a hibás. Egy pillanatra elszorult a torkom a meghatottságtól. Lehet, hogy nem ő a világ legjobb anyukája, de az egészen biztos, hogy jobban szeret, mint a világon bárki! - De Scott nyomozó pár perce hívott, hogy az a Liam Payne, vagy ki, letette az óvadékot...-folytatta és ezzel egy időben a kérdés is kiült arcára.
-De hát ő volt az, aki a szerződést aláíratta veletek! - mondta ki hangosan Maura és hangjából sütött az indulat.
- Mi folyik itt, Hazzy?! - nézett rám anya zavartam, mire felsóhajtottam.
-Menjünk haza előbb! - tereltem finoman a jármű felé. - Elég sok mindent kell megbeszélnünk...
Kicsit eltávolodtam tőle és Lou mellé sétáltam, miközben Niall az eléggé megszeppent Zaynt terelte a kocsi felé. A mellettem állóra pillantottam, akinek arca idegességről árulkodott. Ujjaimat ismét övéibe fűztem és bátorítóan rá mosolyogtam.
-De.. De... De hát ők.. nem ők voltak, akik...?!-nyögött fel a két anya értetlenül és teljesen összezavarodva.
-Ne kérdezzetek kérlek, csak menjünk! - válaszoltam a tőlem telhető legnyugodtabb hangon, miközben mi is beszálltunk a kocsiba. - Majd otthon mindet megmagyarázunk!
-Hát az nagyon jó lesz! - törölte meg anya homlokát és lehunyta szemeit, jelezve, hogy neki ez már sok.
Fagyos csend uralkodott egész úton a kocsiban. Zayn szinte eggyé vált az üléssel, annyira lapított és mellett Louis is szinte teljesen összement, ahogy Maura és anya szúrós tekintettel figyelték. Őszintén szólva még belém is belém fagyott az a bizonyos valami, pedig nem is én voltam az áldozat...egyelőre... Ahogy megérkeztünk a ház elé és mindannyian bementünk, már Rojerrel együtt, aki eddig a vezető ülésen némán figyelte az eseményeket, csak egyre nőtt a feszültség. Leültünk Nivel az egyik kanapéra magunk közé fogva a két eléggé megszeppent fiút, velünk szemben pedig anya és Maura foglaltak helyet és egy kicsit távolabb tőlük Rojer. Úgy tűnt, ő még nemigazán érzi úgy, hogy egy előreláthatólag is komoly családi drámában rész kellene vennie.
-Nos... Hallgatjuk! - fonta karba kezét anya és szemei szinte szikrákat szórtak.
-Hááát...nem is tudom, hol kezdjük...-nézett rám Ni kissé kétségbeesetten.
-Mondjuk az elején! - szólalt meg Maura is elég kemény hangon.
Még egy pár pillanatig egymás szemébe néztünk, erőt gyűjtve a másikból, majd belekezdtünk.
-Szóval...ez az egész február elsején, a szülinapomon kezdődött...-kezdtem bele elvékonyodó hangon. Mindenki tudta, hogy ez most egy nagyon kemény beszélgetés lesz.
Órákon át meséltünk felváltva Niallel, mindent elmesélve, csak néhány részletet kivéve. Az elején anya és Maura bele-bele kérdeztek, de végül teljesen elmaradt, mert rájöttek, jobb ha nem szakítják meg folyton. Kicsit nehezen, de beszéltünk az érzéseinkről is, mert muszáj volt, hogy mindent megértsenek. Igazából nagyon is jó volt, hogy végre mindent őszintén elmondtunk,mert hiába próbáltunk Niallel mindig összetartani és őszintének lenni egymással, voltak olyan kis titkok és részletek, amit még mi se tudtunk a másikról. Mikor ahhoz a részhez értem, amikor a tető szélen álltam, a két anya egyszerre sikoltott fel és barátomnak is elakadt a lélegzete. Hihetetlen volt végignézni, ahogy ez az egész történet mindenkiből milyen reakciókat vált ki, Zaynt és Lout is beleértve. A dühtől kezdve a döbbeneten át a féltésig minden érzelem megjelent az arcokon, ami egyáltalán létezik...sőt, talán az is, ami nem...
-...és megjelentetek a fekete Range Roverrel. - fejezte be Niall a mesélést.
Olyan halálos csend telepedett a szobára, hogy kint halkan fújdogáló szellő halk zúgása is tökéletes hallatszott.
- Kell egy pohár víz... - állt fel anya és mint egy élő halott, úgy tántorgott ki a szobából.
Maura pedig csak ült, kezével megtámasztva állát és csak mereven bámult maga elé. Úgy tűnt, hogy semmit nem fog fel a külvilágból. Éreztem, hogy egyre jobban ideges leszek, ahogy ismét jött a kínzó csend. Ezernyi kérdésem lett volna és ezer kérdésre szívesen válaszoltam volna, de a érdekelt volna a legjobban, hogy anya vajon el tudja-e fogadni, hogy meleg vagyok. Tulajdonképpen ez az egész számomra  egyben egy comming out is volt. Egy óriási vallomás magamról, arról a személyről, aki nem az már, aki régebben volt. Rettegtem, hogy amiatt meggyűlöl-e,hogy a sors fintoraként pont Louiba szerettem bele. Fogalmam sincs, mit fogok még kezdeni az életemmel, ha most ő taszít el...