Hiiii!:D

Kis közérdekű közlemény... Így suli időben lehet, hogy kicsit összevissza lesznek részek, lehet kimarad pár nap, aztán meg többet is hozok egyszerre. Előre is bocsi! És még egy kis spoiler...lassan közeledünk a könyv vége felé... Nem tudom, hogy jó vagy rossz hír-e, döntsétek el ti! ;) ❤️

~Niall~

Fel alá járkáltam a cellában és szinte a hajamat téptem. Egyszerre tudtam volna sírni, üvölteni, törni zúzni és ölni. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy megint nem jött össze! Nincs még egy ilyen ember a Földön, aki olyan kibaszottul szerencsétlen mint mi! Ez az aljas seggfej miért nem tudott csak egy nappal később bejelentést tenni?! Egy kikúrt nap, semmi több! Már rég a repülőn ülnénk és soha többé vissza se néznénk erre a szar, elátkozott városra! Fogalmam sem volt mi lesz, hogy majd lecsuknak-e évekre és pont most hogy visszakaptam volna, mindenkit aki fontos nekem, újra elveszíthetem. Minden porcikám reszketett a kétségbeesés és tehetetlenség miatt. Az már csak rátett egy lapáttal,hogy azt is végig kellett néznem, ahogy Harryt jól elagyalják azok a barbárok, akikhez került. Tehetetlenül néztem, ahogy a rendőrök végül elráncigálják a két behemótot és barátom feldagadt arccal tápászkodik fel. Éppen át akartam kiabálni, hogy minden rendben van-e, mikor egy viszonylag hangos nyikkanás hallatszott hátam mögül, amit érthetetlen suttogás és neszezés követett. Ijedten fordultam hátra, mert tudatosult bennem, hogy én se vagyok egyedül és engem ki tudja mikor rendeznek el. De legnagyobb meglepetésemre senki nem állt mögöttem, a halk zaj a fal mögül jött. Vacilláltam, hogy mit tegyek...jó ötlet-e odamenni az oroszlán barlangjába... Végül úgy döntöttem, hogy jobb felmérni, mivel is állok szemben. Amilyen halnak csak tudtam, a falhoz osontam és óvatosan belestem mögé. A neszezés erősödött és már azt is értettem, mit suttognak, csak valaki pont úgy állt, hogy szinte teljesen kitakarta hátával a látóterem.
-Megmondtam, hogy fogd be, te kis nyomoronc és csináld!-hallattam meg az első teljes elsuttogott mondatot.
-Ne, könyörg... - próbálta egy kétségbeesett hang, de félbe szakították.
-Pofa be!-érkezett a kemény válasz és a mocorgást folytatódott.
Szívem egyre hevesebben vert az izgalomtól vegyes félelemmel. Tudtam, hogyha lebukok, hogy hallgatózok, nekem végem...
-Tudod húsi...-folytatta a hang, - itt nagyon gyorsan terjednek a hírek. Tudjuk mit tettél... És nagyon nem szeretjük azokat, akik ezt csinálják... És ezt mi vissza is szoktuk adni...
Ezt követően újabb vinnyogás és kétségbeesett nyöszörgés hallatszott fel, mire végre az előtt álló ember is elmozdult. Mostmár végre az egész pici helyet beláttam. Három nagydarab ember állt, nekem háttal szerencsémre, és amennyire láttam, egy negyedik kucorgott a földön a sarokba szorítva.
Szaporán verő szívvel guggoltam le, hogy a nagy lábak között hátha jobban látom, mi folyik ott. Ahogy felismertem az alakot, úgy tágultak csészealj nagyságúra szemeim és kezemet a szám elé kapva húzódtam vissza. Hátamat a falnak vetve kapkodtam a levegőt és meredten bámultam magam elé. Nem hittem el, hogy tényleg azt láttam, amit... Pár pillanat múlva, mikor ismét erőt éreztem magamban és újra kinézetem a fal mögül. Nem... Nem rosszul láttam... Tényleg Zayn kuporgott a sarokban reszketve. Sehol nem volt már az a magabiztossága és arroganciája, ami állandóan körüllengte. Arca fehér volt és mintha két sávban csillogott is volna...
-Most végre megtanulod, milyen a fasz másik oldalán lenni... - morogta az egyik férfi és láttam, ahogy a fekete minden tiltakozása ellenére haját megragadva öléhez húzza fejét.
Eddig bírtam nézni... Már én is remegve guggoltam ismét a fal mellé és nekidöntöttem fejem. Pontosan ugyan az volt a szituáció, mint ami velem történt meg... Az emlékek olyan visszafoghatatlanul törtek elő agyam egyik jól lezártnak hitt szegletéből, hogy teljesen megbénítottak. Egyetlen egy tény volt, ami még jobban felkavart... Hogy most pont azzal a személlyel történik ez,aki velem tette még anno...
Arcomat remegő kezeim közé temettem és próbáltam levegővel megtölteni tüdőmet. Most végre megkapja ez a seggefej, ami jár neki... - kúszott be tudatomba, de valahogy nem öntött el az az érzés, amit vártam volna. Természetes, hogy megérdemli, mégsem tudtam rajta kárörvendeni...mert én tudtam ez milyen... Ismertem ezt a félelmet és megaláztatottságot, amikor teljesen kiszolgáltatott vagy... Ez egy olyan szörnyű érzés, amit senkinek...még neki se tudtam kívánni! Teltek a percek, de hiába próbáltam agyamat rávenni, hogy most sokkal jobb lenne a saját problémáimmal foglalkozni, nem tudtam szabadulni Zayn látványának gondolatától. Újabb percek teltek el, mikor mindhárom férfi kijött a "fürdőből". Rám mindössze egy futó, lesajnáló pillantást vetettek, majd lustán eldőltek egy-egy ágyon. Vártam, hogy Zayn is jöjjön, de percek elteltével sem hallottam semmi mozgást. Újra rémes kételybe kerültem... Agyam racionális része folyamatosan azt suttogta, hogy megérdemelte, végre megtudja, milyen, mikor ebben a helyzetben vagy... Lelkiismeretem viszont szintén nem hagyott nyugodni, főleg azok után, hogy tudom mi az, amit átélt. A keserves vívódás végén végül egy nagy sóhajjal felkeltem. Ha úgyis orvos akarok lenni, a hippokratészi eskü úgyis erre fog majd kötelezni...-hessentettem el  a "kisördögöt" a válláról ezzel a gondolattal magyarázkodva még magamnak is és lassan besétáltam a fal mögé. A fekete még mindig a sarokban ült, térdeit magához húzva, magzatpózba gömbölyödve. Még mindig remegett és ahogy meghallotta lépteimet, felkapta fejét és arcán olyan rémület honolt, hogy összeszorult gyomrom. Sokkoló volt így látni egy embert, teljesen megtörten és kiszolgáltatottan. Ahogy nézett, láttam, hogy valószínűleg keményen próbálhatott szabadulni és helyre igazíthatták párszor, mert orrából sötétpiros vér szivárgott. Szó nélkül elővettem zsebemből két zsebkendőt és a zuhanyt kicsit megnyitva hideg víz alá tartottam. Miután átnedvesedtek, elzártam a csapot és elé guggoltam.
-Hajolj előre! - utasítottam, mire megtette, amit kértem, de végig tartotta velem a szemkontaktust.
Egyik nedves zsepit a tarkójára simítottam, másikat pedig orrnyergére helyeztem.
-Ezt pedig szorítsd, amíg el nem áll a vérzés.
Miután úgy éreztem, megtettem, amit tehettem, felálltam fel és hátat fordítottam, hogy elinduljak kifele.
-Miért tetted? - torpantam meg Zayn reked és kissé remegő hangjára.
Őszintén reméltem, hogy nem fog megszólalni és főleg nem ezt a kérdést feltenni... Nagyot sóhajtottam és nem fordultam meg, úgy válaszoltam.
-Mert én tudom milyen ez...de különb vagyok mint te... - mondtam határozottan és erőszakkal kényszerítettem lábaim, hogy elinduljanak, anélkül, hogy hátranéznék.

~Zayn~

Az éltem egyik pillanatról a másikra vett olyan fordulatot, mintha eddig egy szemüvegen keresztül láttam volna a világot, amint eltorzított mindent. Mintha csak most kerültem volna be egy teljesen más világba... Több, mint sokkoló volt a felismerés, hogy itt már nem minden az én irányításom alatt áll. Eddig bármit akartam, vagy bármit nem, régebben a szüleimnek, mióta felnőtt vagyok, én nekem is elég volt csak egy nagy köteg pénzt az illető orra alá dugni és már minden meg is oldódott. Most döbbentem rá, itt a fogságban, a sarokban, a koszban, remegve ülve, huszonhárom évesen, hogy felnőttem. A szüleim már nem segíthetnek rajtam, nekem pedig nincs most kéznél pár köteg pénz, amivel bármit megtehetek. Amit ezek az emberek tettek velem, egy életre nyomot hagyott bennem... Nem egy szopással lett volna baj...az iparban, ahol eddig dolgoztam, volt már ilyenben nem egyszer részem... Hanem az, hogy most ezt én nem akartam, és mégis teljesen kiszolgáltatott helyzetben, megalázva kényszerítettek rá. Nem volt választásom. A szégyen érzet és a félelem együttes keverék-e szinte teljesen megbénítottak. Mi van, ha visszajönnek...mi van, ha már majd többet akarnak... Gyomrom összeszorult és térdemet mellkasom elé húzva gömbölyödtem össze. Nem akarom! Képtelen lennék újra végigcsinálni!
Újra lépések zaja ütötte meg fülemet.
Ez...ez nem lehet! Még csak most mentek el! - kaptam fel fejem és éreztem, hogy elönt a páni rémület.
Néztem az alakot, aki megállt előttem és csak pislogtam. A vékony, nyúlánk fiú, szőke tincsekkel keretezett arc... Nem tudtam elhinni, hogy Niall áll előttem. Lehetetlen... Mégis miért lenne itt?! Hiszen azért csuktak le, amit vele...velük tettünk. Biztos csak hallucinálok már.-állapítottam meg végül. Némán figyeltem, ahogy bevizez pár zsebkendőt és elém guggol. Ahogy egyiket a tarkómra tette, másikat pedig orromra, a hideg víz szinte égette forró bőrömet, jelezve, hogy mint eddig minden, ez is valóság.
-Ezt pedig szorítsd, amíg el nem áll a vérzés...-kaptam az utasítást és ahogy odanyúltam, megláttam, hogy orrom vére folyik.
Ez eddig fel se tűnt és jelenleg is legkisebb problémáim egyike volt. Még mindig sokkosan figyeltem a kis szöszit, ahogy feláll és elindul kifele.
-Miért tetted? - csúszott ki számon ez a két szó.
Egy pillanatra én is meglepődtem és Niall is úgy állt meg, mint aki falnak ütközött. Szám szélét rágva, a fájdalmat figyelmen kívül hagyva figyeltem, ahogy leesnek vállai és csak áll háttal nekem. Teljesen össze voltam zavarodva és muszáj volt legalább erre az egyre választ kapnom.
-Mert én tudom milyen ez...de különb vagyok mint te...-válaszolt még mindig háttal, majd magamra hagyott.
Kezeim, amikkel eddig térdemet öleltem leestek és tüdőmből egy pillanat alatt szorult ki a levegő. Ez az egy mondat úgy hatott rám, mintha kést szúrtak volna mellkasomba... Úgy éreztem, ez jobban fájt és jobban megalázó volt, mint amit pár perce tettek velem. A legborzasztóbb, hogy azért, mert minden szava igaz volt. Úgy görnyedtem ismét össze, mint akinek valóban fájdalmai vannak. Most értettem meg mindent... Ezt az előbbi dolgot, nem azért kaptam, amit dolgoztam, hanem azért, mert én ugyan ezt tettem Niallel... A gyomrom már olyan pici volt, hogy egy tű nem fért volna el benne. A mélységes szégyen és bűntudat egyszerre csapott le rám.
Hogy lehettem én egy ekkora állat, hogy ilyet tettem egy minden téren ártatlan fiúval?! Nem vagyok ember! Egy szörnyeteg vagyok! - túrtam bele két kézzel hajamba és keményen belemarkoltam tincseimbe. És hogy tűrt minden borzalmat, amit elkövettem vele... - folytatta agyam ócsárlásom. Most mégis, mikor itt lett volna a lehetősége, hogy kinevessen, vagy még jobban megszégyenítsen...ő nem tette...hanem megszánt....
Mellkasomat úgy szorította valami, mintha egy vas bilincs lenne rajta. A falnak döntöttem fejem és éreztem, hogy akaratom ellenére halántékomon ismét egy-egy nedves csepp szalad le, amiket a leírhatatlanul rám törő, de még sose tapasztalt érzés kényszerített ki. Talán ez az, amit lelkiismeret-furdalásnak hívnak...

~Niall~

Egész nap csak ténferegtem és nem tudtam mit kezdeni magammal. Mivel a gorillák hála az égnek le se szartak, Zayn pedig azóta se került elő, mióta ott hagytam, Harryvel pedig nem tudtam beszélni, csak a saját gondolataimmal tudtam ellenni. Minden lehetőséget végigvettem. A szökés egyértelműen kiesett, mivel már így is éppen elég nagy szar gyűlt össze körülöttünk. Az egyetlen járható útnak az tűnt, ha valahogy megpróbáljuk kihúzni itt ezt a pár hetet, aztán majd ha eljön a tárgyalás, valami jó ügyvédet találunk. Onnantól pedig már semmi nem állhat az utunkba! Ezen a gondolatomon viszont kényszeredetten elmosolyodtam. Túl sokszor mondtam már ezt és túl sokszor nem jött be.
Olyan egy óra körül jött vagy tíz rendőr és mindenkit kitereltek a cellákból. Azonnal Harryt kerestem szememmel, de a majd egy fejjel magasabb tömegben esélyem sem volt, ami magával sodort.
Egy tágas terembe értünk, ahol hosszú asztalok sorakoztak egymás mellett. Itt már végre ritkultak az emberek és megláttam a göndört, aki éppen háttal állt nekem. Egy kis tülekedés után végre odaértem hozzá, de mielőtt vállára tehettem volna kezem, megtorpantam. Louis állt egyenesen vele szemben, lényegesen közelebb hozzá, mint ami két ember között illendő lenne és szemei úgy csillogtak mint két gyémánt. Megérezhette, hogy figyelem, mert felkapta fejét és egyenesen szemembe nézett. Erre már Hazz is megfordult.
-Ni... - nyikkant fel, ahogy meglátott, mire éreztem, hogy felmegy bennem a pumpa.
Kezdett nagyon elegem lenni, mert nem értettem, mit keres mindig ennek a kis senkinek a közelében. Hiszen megmondta, hogy vége! Már megint csak hazudott volna?!
Nem tudtam türtőztetni indulataimat, megragadtam karját és szó nélkül arrébb rángattam.
-Mostmár én is azt mondom, hogy ezt meg kellene magyaráznod! - álltam meg vele szemben és karba fontam kezem.
Egy pillanatra lehunyta szemét, vett egy nagy levegőt, majd egyenesen enyémbe nézve kezdett bele.
-Nem ismered Louist és nem tudod, hogy milyen és mi is történt valójában! - mondta szuggesztív hangon. - Lehet hogy kívülről csak egy arrogáns, szívtelen seggefejnek tűnik, de ez csak egy álca! Valójában ő sokkal többet érez, mint azt csak gondolnád és csak azért ilyen, mert csomószor megsebezték már a lelkét.
Éreztem, hogy már nagyon közel állok hozzá, hogy elszakadjon a cérna.
-Akkor, ha jól értem, te csak szánalomból enyelgesz vele?! Ennyire leszarod, hogy nekem ez mit jelent azok után, ami velünk történt?! - köptem dühösen arcába, de ezzel már én lőttem túl a célon.
Szemei elsötétültek és egyel közelebb lépett hozzám, hogy arcunk már szinte összeért.
-Neked fogalmad sincs arról, hogy én min mentem keresztül! Nekem megmutatta, hogy ő milyen valójában és igen, nem tagadom, beleszerettem! El nem tudod képzelni, nekem mekkora szenvedés volt, mire ezt én is fel tudtam dolgozni és elfogadni, azok után!- sziszegte fojtott hangon arcomba és hangja remegett az elfojtott indulattól. -Hidd már el, hogy ez  nem rajtam múlott! Nagyjából mint minden az életemben! Csak azt hittem, hogy te ezt el tudod fogadni, de úgy látom, nagyon félreismertelek...- lépett el tőlem és hangjából olyan csalódás sütött ki,ami szíven ütött.
Csak álltam és néztem szemébe, amiben a düh helyét egyre jobban kezdte átvenni a szomorúság. Szívem szerint felpofoztam volna magam. Amióta az eszemet tudom, ő a legjobb barátom és szinte majdnem az öcsém! Nem ítéletem el egy olyan dologért, amit én nem úgy látok, mint ő. Amit velünk tettek, amiatt érzek ilyen gyűlöletet irántuk, de mi van ha valóban csak bábuk voltak, akiknek azt kellett tenniük, amit mondtak... Ha Harrynek tényleg igaza van és nem olyan emberek, mint amit eddig láttunk... "Mindenkinek jár egy második esély..." - kúszott be tudatomba nagypapa olyan sokszor emlegetett tanítása. Elszorult torkom és lehajtottam fejem.
-Én...sajnálom Hazz... Egyszerűen csak... Annyi mindent történt velünk és már nem tudok bízni bennük... - motyogtam.
Nem akartam ezt is elcseszni! Eddig ő volt az egyetlen biztos pont az életemben, nem bocsátanám meg magamnak a sértett méltóságom miatt elveszíteném!
-Ni... - hallottam meg ellágyuló hangját. - Tényleg borzalmas dolgokat tett velünk... És igen ő is sokat hibázott... De mind emberek vagyunk és folyamatosan hibákat követünk el! Én is hibáztam, mert ezt már akkor el kellett volna mondanom, amikor ez az egész elkezdődött. Te is bocsáss meg nekem és kérlek adj egy esélyt, hogy Lou neked is megmutathassa, hogy minden amit tett, csak azért volt, mert kényszerítették...
Lassan mertem csak ránézni és bólintottam, hogy már részemről is minden rendben, mire halványan elmosolyodott.
-Gyere ide!-húzott egy szoros ölelésbe, amibe megkönnyebbülten simultam bele.