~Harry~

Megálltunk egy cella előtt, de fel se néztem. Nem érdekelt mekkora gorillákhoz fogok kerülni, vagy, hogy ezek után már mi vár rám. Aminek meg kell történnie, azt úgyse kerülhetem el. Szemem sarkából láttam, ahogy Niallt a mögöttem lévő hely felé terelik, mire ijedten nézett rám.
-Nem lesz semmi baj...-suttogtam, bár inkább magamnak.
Hallottam, hogy az előttem lévő vas ajtó is kitárul és a kezemről is leoldják a bilincset.
-Menjen be, Mr. Styles!-utasított a zsaru, mire megtettem kérését.
Akkor néztem fel először,amikor hallottam, hogy a rácsos ajtó bezárul mögöttem és a lépések is távolodtak. Egyenesen két nagydarab fickó közeledett felém és egyiknek arcán már sunyi mosoly ült ki.
-Szervusz nyuszifül... - lépett elém a mosolygós és élesen beszívva a levegőt végigsimított mellkasomon. -Fogalmad sincs mi vár rád az éjszaka...-morogta elmélyülő hangon.
Szívem úgy kezdett el verni, mintha ki akarna szakadni mellkasomból, de arcomra halálos nyugalmat erőltettem.
-Hagyjon békén! - mondtam határozottan, de suttogva, hogy ne hallatszódjon ki hangomból se a pánik...ugyanis én már pontosan tudom, milyen is az, ami rám vár.
-Pedig egy ilyen fiatal kis kerek popsit kár lenne kihagyni... - lépett mellém a másik is és már egyenesen fülembe suttogta.
Kezem remegni kezdett és lehunytam szemem. Az iszonyat kezdett úrrá lenni rajtam, bármennyire is próbáltam kordában tartani.
-Nem hallottad?! - Hagyd békén! - hallottam meg a számomra már jól ismert magas, rekedtes és most mindennél elszántabb hangot.
Ahogy a két monstrum nekem hátat fordítva szembe fordult vele, én is megpillantottam Louist, ahogy kisterpeszben, szinte fújtatva áll és kék szemei szikrákat szórnak.
-Na, megszólalt a másik köcsög is! - röhögött fel az egyik. - Csak idő kérdése és téged is elrendezünk.
-Maximum ti kaphatjátok be az én faszom... - sziszegte válaszul, mire a levegő jegesre fagyott.
-Mocskos buzi! - kiáltottak fel egyszerre mélységes felháborodással és együtt vetették rá magukat.
Erre már végre nekem is újraindult eddig tartalékon dolgozó agyam és oszaladtam, beszállva a verekedésbe. Megpróbáltam lefejteni a behemót embereket Louisról, miközben teljes erőmből ütöttem és rúgtam őket. Láttam Loun, hogy fogytán az ereje és egyre kevésbé tudja kivédeni az ütéseket, ezért még kétségbeesettebben próbáltam ártalmatlanná tenni a óriási testeket. Minden hiábavalónak tűnt, de ez csak még elszántabbá tett. Közben a háttérben felhangzott a ütemes "üsd üsd!" kántálás, aminek ritmusára a rácsokat verték. Lábak dobogása, majd kiabálás szűrődött ki a hangzavarból.
-Azonnal feküdjenek tarkóra tett kezekkel a földre! - üvöltötte egy őr.
Az éles hangra azonnal felkaptam fejem, így azonban telibe kaptam egy ütést arccsontomra. Arrébb tántorodtam és térdemre támaszkodtam, hogy eltűnjenek a csillagok a szemem elől.
-Nem hallották?-ordította el újra magát és egy lövés dördült. Az egyik gorilla felüvöltött, mire ijedten hasaltam a földre. Hiába tudtam, hogy nem igazi lövedék volt, mégis rémisztő volt a gondolat, hogy rám lőhetnek.
Nem teljesen láttam, mi történek, de egy pillanattal később hallottam, hogy nyílik a rács ajtaja és a lábak száma alapján három rendőr sétált be rajta.
-A két nagyot vigyék elkülönítőbe!-adta ki az utasítást továbbra is ugyan az a hang, mire bilincsek kattanása, majd két öblös nyögés hangzott fel. Pár perccel később a két behemót fickó trappolt ki, akiket egy-egy rendőr vezetett.
-Magukat pedig figyelmeztetem, ha ismét verekedésbe keverednek, szintén mennek az elkülönítőbe. - sétált bele újra látóterembe a zsaru, majd tovább is ment, ismét ránk csukva az ajtót.
Enyhén sokkos állapotban hasaltam a földön és pihentem percekig.
-Hazzy... - hallottam meg nevemet a rekedtes hangtónusban, mire úgy pattantam fel, hogy egy pillanatra megint meg szédültem. - Jól vagy?! - lépett elém és derekamat átkarolva magához húzott.
Gyomrom hatalmas bukfencet vetett és most orromba kúszó jellegzetes illatától szédültem meg szinte.
-Igen...-leheltem bőrébe, ahogy ösztönösen nyakába fúrtam orromat.
Éreztem, hogy picit húzni kezd, mire szó nélkül követtem. Egészen odáig araszoltunk, míg a kis falrész takarásába jutottunk, ahol egy picit eltolt magától. Egy pillanatig kék íriszeivel enyémekbe nézett, majd lehunyta és ajkaimra tapadt. Úgy éreztem, mintha egy kisebb világ robbant volna fel bennem. Aprót nyögtem és karjaimat szorosan köré fonva húztam szinte teljesen magamhoz. Nyelve vadul robbant be számba és olyan kétségbeesetten kereste enyémet, mintha az élete múlt volna ezen. Vadul és szenvedélyen csókolt, egy pillanat alatt uralma alá hajtva testem. Mégis annyira szerelmesen simogatta hátamat, túrt hajamba vagy simított végig arcomon vagy ajkamon, mikor a másodperc töredékéig el-el váltunk... Leírhatatlan érzés volt újra átélni mindezt. Megszűnt a világ. Repültek a percek, de egyikünket sem érdekelt, csak az, hogy most úja érinthetjük és érezhetjük egymást.
-Annyira hiányoztál... - suttogta ajkaim közé és orrával megbökte enyémet.
-Te is nekem... - haraptam be ajkam és közben hangosan szuszogtam.
-De mégis hogy kerülsz ide?! - húzódott el lassan és arcára kiült  zavartsága.
Minden izmom megfeszült és idegesen léptem el tőle. Erről az elmúlt pár percben teljes meg is feledkeztem, hogy tulajdonképpen hol is vagyok.
-Annak a kibaszott Davenek még utoljára sikerült mindent elbasznia...-túrtam hajamba és idegesen járkáltam fel alá. - Már annyira közel volt az új élet... És megint... Megint kicseszettül semmi nem úgy történik ahogy kellene! - folytattam és éreztem, ahogy az elkeseredett düh ismét átveszi lassan felettem az irányítást.
-Hazz! Nyugodj meg!-próbált Louis csitítani, de köztudott, hogy a legrosszabb egy amúgy is ideges embernek ezt mondani.
- Mégis hogyan, bazd meg?!-néztem rá szikrázó szemekkel. - Azt se tudom, hányadszorra megy tönkre az életem valaki miatt! Akkora szar az egész világ! - kiabáltam már és tehetetlenségembe a falba ütöttem öklömmel.
Meglepően jó érzés volt levezetni a ki tudja mióta gyűlő feszültséget, így újra lesújtottam.
- Ne, fejezd be! Nyugodj már le! - karolt át hátulról lefogva kezeimet.
-Engedj el! - vergődtem karjai közt, szinte zihálva, de hamar rájöttem, hogy nem fogok szabadulni.
Izmaim elernyedtek és egy fél fordulattal, pólójába markolva mellkasába fúrtam fejem és eltört a mécses.
-Mikor lesz már vége...ennek az egésznek?! - csuklott el hangom, miközben hátamat simogatta és halántékomat puszilgatta.
-Semmi baj, ígérem kitalálunk valamit... - suttogta nyugtatóan, bár az ő hangja is bizonytalan volt.

.....

Nem tudom, mióta lehettünk bent, az időérzékem teljesen elveszett. Lou még percekig simogatott és csókolgatott, mire lassan elmúlt a kétségbeesésem. Mindent elmesélem Louisnak... Rojerről, a nem túl fényes múltról és persze az új élet lehetőségét, ami lassan már szokás szerint nem jött össze. Nem mondta, de láttam rajta, hogy ő azért csak fél szívvel tud velem együtt érezni, azért, hogy itt vagyok. Rá kellett jönnöm, hogy nem tudtam rá haragudni, mert tulajdonképpen szívem egy pici darabkája nekem is végtelenül boldog volt, hogy nem kellett elhagynom őt. Lelkiismeretem térített észhez mindig, mert tudtam, hogy ez csak nekem jó és rajtam kívül mindenki más szenved most. Kissé el is szégyelltem magam a borzasztó önző gondolat miatt. Miután végeztem, ő is elmondta, hogy mi történt onnantól, hogy elváltunk. A gyűlölet egy újabb, még sose tapasztalat szintje járt át Liam és Zayn iránt. Még Louis figyelmeztetése ellenére se hittem volna soha, hogy ilyen velejéig romlott gazember rejlik a jólfésült öltönyös álca mögött. Abban pedig már egészen biztos voltam, hogy Zayn elmebeteg... Azok után, amit velem akart tenni, csak azért, hogy bosszút álljon Loun, nem hagyott kétséget maga után.
Ahogy telt az idő, ismét egyre nyugtalanabb lettem. Tudtam, hogy anya, Maura és Rojer valószínűleg már égen földön keres minket. Képtelen voltam egy helyben ülni, idegesen mászkáltam fel alá, miközben Louis az egyik ágyon ülve tehetetlenül nézte szenvedésem. Agyam ezerre dolgozott valami megoldást keresve, hogyan tudnánk meglépni. Nem csak én...hanem Louis is. Ráébredtem, hogy nem tudom elképzelni nélküle az életem! Most, hogy ismét együtt voltunk, tudtam, hogy nem lennék képes nélküle elmenni.
Talán, ha Rojer adna annyi pénzt anyának vagy Mauranak, hogy ki tudjon váltani mindhármunkat... Áhhh...baromság! Ráztam meg fejem és tettem egy újabb kört. Mégis mit mondanék, hogy mi van Lou és köztem. Ez még szerintem is beteges kissé. De akkor mégis hogyan?!
-Ez az egész élet egy akkora rakás szar! - fújtam ki megremegve a levegőt és leültem a földre kezembe temetve arcom.
-Hazzy... - sóhajtott fel Louis, de nem volt folytatás. Ő is pontosan tudta, hogy ebből nincs más kiút. Végig kell csinálnunk...neki is és nekem is a tárgyalásokat.
Nekem még van esélyem, hogy meg tudunk fizetni egy olyan ügyvédet, aki kimos minket, de Louisnak lehetősége sincs. Liam egészen biztos pár vastag köteg pénzzel tisztázza magát, de a saját embereit nyakig hagyja a szarban... Ráadásul minden pénzük is nála van, szóval még egy jó ügyvéd se tud segíteni nekik! Anélkül pedig képtelenség megnyerni a pert, hiszen tényleg minden ellenük szólt. Ettől olyan nagy gazember Liam... Senki nem vette észre, de minden mozdulatával úgy építette fel a kártyavárát, ha ledőlne, csak ő ne lehessen a hibás. Így pedig annyira lehetetlen ez az egész! - túrtam bele hajamba. Csukott szemmel hallgattam az őr monoton lépkedését a kövön és próbáltam rendet rakni fejemben.
Váratlanul futó lábak dobogása törte meg a csendet. Egyre hangosodott, ahogy közeledett az a bizonyos valaki, majd hirtelen elhallgatott. Ahogy felnéztem Scott nyomó állt előttem.
-Styles, mégis hogy került ide?! Mi történt?! Az édesanya halálra izgulj magát! - törölgette csillogó homlokát, amit az idegesség ráncai szabdaltak.
Azonnal felugrotta és a rácshoz léptem. Ismét ő az egyetlen, aki segíthet! - tudatosult bennem.
-Scott nyomozó, mondja meg neki kérem, hogy David feljelentett, hogy ezzel is keresztbe tegyen! Érteni fogja, miről van!
-Az a szemét csúszómászó... - sziszegte a férfi is idegtől remegő hangon és ökölbe szorultak kezei. - Őt kellene végre rács mögé juttatni! Ne aggódjon, kicsi Styles, megoldjuk az ügyet! - fordított hátat és már el is sietett.
Homlokomat a hideg rácsnak támasztotta.
-Annyira sajnálom anya... - suttogtam magam elé és egy nagyot rúgtam a fémbe elkeseredésemben.

~Niall~

Lassan kezdtem teljesen elveszteni a fonalat, annyira felgyorsultak az események, mióta Vegasban mentünk. Egyik nap még úgy tűnik vége az egész életünknek, amit terveztünk... Most pedig itt pakolom a bőröndöket végre a biztos új élet kapujában, apám mellett... Felnevettem, annyira lehetetlennek tűnt ez az egész. Soha, legvadabb álmaimban nem gondoltam volna, hogy valaha is meg fogom ismerni a vér szerinti apámat... Anya egy szóval sem említette, hogy nem csak egy numera volt, hanem egy komoly, bár tiniszerelem. Vegasban még fel se fogtam akkor, hogy kivel is állok szemben, annyi volt a sokk... Arról meg már ne is beszéljünk, amiket mondott... Az egy dolog, hogy drogdíler...Kinek nincsenek a múltjában sötét foltok? Az hihetetlenebb számomra, hogy Robinnal testvérek voltak, szóval Hazzal unokatesók vagyunk. Tisztára úgy éreztem magam, mint egy bugyuta valóságshow főszereplője. Annyira furcsa volt még ez az egész szituáció, hogy észre se vettem, hogy apán felejtem tekintetem és csak percekig bámulom, amíg meg nem érezte és rám nem mosolygott kissé zavartan. Megáztam fejem, hogy kicsit kitisztuljon. Bementem a házba, hogy megkeressem Harryt, mert eszembe jutott hogy már régóta felszívódott. Körbejártam az egész lakást, de sehol nem láttam.
-Anya, nem láttad Harryt? - fordultam a kanapé felé, de egy picit el is szégyelltem magam, hogy majdnem megzavartam a bizalmas beszélgetést Rojerrel. Még ezt is meg kell szoknom, hogy nem csak kettesben fogunk élni.
Inkább a konyhába mentem, ahol Anne tett vett, bár láthatóan csak azért, hogy elfoglalja magát.
-Anne... - szólítottam meg halkan,de még így is összerezzent. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni!- szabadkoztam bocsánatkérően nézve rá.
-Semmi gond, még mindig kicsit tropák az idegeim...-nevetett fel zavartan, amit teljesen át tudtam érezni. - De miért jöttél? - kérdezte mosolyog, mire eszembe jutott eredeti célom.
-Nem láttad valahol Hazzt?-kérdeztem, mire megáztam fejét.
-Azóta, hogy egy fél órája elrohant, én se láttam.
-Elrohant? Hova? - kérdeztem felcsúszó szemöldökkel és azonnal rossz érzésem támadt.
-Fogalmam sincs... - húzta el száját. - Valószínűleg valakitől még el akart búcsúzni, de nem tudom kihez vagy hova ment...
Agyamban végigpörgettem a lehetőségeket, mégis ki jöhet szóba. Majdnem elharaptam nyelvemet, amikor beugrott egy olyan név, ami nagyon nem hiányzott.
-Tomlinson...-szűrtem fogam között.
Ekkor megszólalt telefonom. Harry neve villogott a képernyőn. Egy pillanatig hezitáltam, de végül egy nagy sóhajjal rányomtam a zöld gombra. Meg se vártam, mit mond, köszönés és minden bevezetés  helyett azonnal idegesen a tárgyra tértem.
-Hol a fenében vagy?! - Több mint fél órája eltűntél és senki nem tudja merre vagy?!
Hirtelen csend állt be, ami csak még jobban gyanúmat látta beigazolni.
-Ni... Kérlek, gyere ide! Szűkségem van rád... - suttogta pár pillanattal később, mire torkomra forrtak a szavak, amit fejéhez akartam vágni.
Elbizonytalanodtam... Múltkor se hagytam, hogy elmondja mi folyik itt... Csak annyira fájt, mert úgy éreztem, hogy az életemben az egyik legfontosabb személy elárult, hogy azzal "szövetkezik", aki miatt ez az egész van. De talán mégse minden az, aminek látszik...
-Merre vagy? - sóhajtott nagyot.
Bármi is történt, nem lehet örökké a szőnyeg alá söpörni. Ha valamikor, akkor itt az új élet előtt állva van ideje tiszta vizet önteni a pohárba.
-A rendőrségnél vagyok... - érkezett a kissé bűnbánó válasz.
-Tíz perc és ott vagyok! - bólintottam és letettem a telefont. - Elmegyek Harry után... - néztem Annere, aki eddig csendben figyelt. Bólintott, mire azonnal elindultam. Az utcára érve hívtam egy taxit, ami pár percen belül meg is érkezett. Ahogy a megadott helyre érkeztem, azonnal megláttam, ahogy egy fának dőlve teljesen magába roskadva ácsorog. Kifizetem a sofőrt és egy nagy levegővel kiszálltam. Egyenesen elé sétáltam, de nem tudtam mit mondani. A harag és az együttérzés még mindig kűzködött bennem és még nem volt nyertes.
-Ni...-szólalt meg halkan, de kerülte a szemkontaktust. - Tudom, hogy beteges, teljesen igazad van... De mostmár mindent lezártam! Kérlek bocsáss meg! - nézett fel végül rám és szemeiben bűnbánás csillogott.
Hezitáltam, hogy mégis mit mondjak. Tulajdonképpen meg se próbálta tagadni, hogy megint Tomlinsonnál járt, akibe elvileg beleszeretett... De egyben azt is mondta, hogy lezárta és soha többet nem fog az a féreg belekontárkodni az életünkbe.
-Tudod Hazz...-kezdtem bele kissé nehézkesen, bár még én se tudtam, mit is akarok kihozni ebből az egészből. Csak hagytam, hogy a szavak maguktól jöjjenek számra. - Rájöttem, hogy minden okkal történik... Ha én akkor nem veszítem el minden pénzünket, lehet, hogy soha nem talált volna meg apám...-gondolkodtam el. Végülis, ha akkor nem veszünk össze, mert ő Tomlinson miatt maradni akar, ez az egész nem történt volna meg...
- Szóval én azt mondom, borítsuk fátylat erre is! - csúszott ki számon, amin még én is meglepődtem egy pillanatra.
Biztos, hogy így lesz a legjobb?-kúszott be tudatomba azonnal a kétely, de végül mosoly terült el arcomon és jobb kezemet nyújtottam, ezzel végleg lezárva a múltat. Meg se fordult fejemben, hogy ezek után még mindig lehet valami, ami minden tervünket szertefoszlatja....már megint...