Sziasztoook!:D

Gondoltam, megleplek titeket egy plusz résszel, hogy jobban induljon a  suli! Plusz természetesen azért is, mert nagyon meg is érdemlitek! Köszönöm szépen a biztató kommenteket, nagyon sokat jelentenek!:)

Jó olvasást! ❤️

~Harry~

Életem egyik legrosszabb éjszakáján mentem át. Kétségbeesetten próbáltam az égető kék szemek képét kiűzni fejemből, de ahányszor győzött rajtam az álmosság, álmomban jelentek meg és kétségbeesetten bámultak és könyörögtek, míg sírva ébredtem.
Nem...így lesz a legjobb, ha nem látlak többé...-suttogtam, miután harmadszorra riadtam fel, de ahogy újra elragadott az álom, ismét az igéző íriszekkel találtam szemben magam, ahogy átölelem, magamba szívom émelyítő illatát és apró puszikkal hintem be nyakát...
Keservesen lassan jött el a reggel. Úgy éreztem, mintha a végtagjaimon mázsás súlyok lennének és a mellkasomat is egy vasbilincs szorítaná. Zombiként vonszoltam le magam a konyhába, ahol meglepően idilli hangulat volt. Mindenki azonnal elhallgatott, ahogy megláttak.
-Jól vagy Hazz? - kérdezte Niall végigmérve rajtam, mire lesütött szemmel bólintottam.
-Persze, csak rosszul aludtam...-ültem le.
Lassan ismét beszélgetni kezdtek, de végig magamon éreztem barátom égető pillantását.
-Tizenegykor indul a gép, lassan készülődni kell!-állt fel Rojer, mire mindenki elindult a dolgára.
Niallel kihordtuk a bőröndöket a hatalmas sötétített ablakú terepjáróba, míg anya és Maura még elmosogattak. Még egyszer utoljára visszamentem körülnézni a szobámba, hogy biztos mindent elpakoltam-e, mikor halkan kopogtak. Anya feje kukucskált be az ajtón.
-Bejöhetek? - kérdezte, mire bólintottam és megpaskoltam magam mellette az ágyat, ahova leült. Pár pillanatig csak csendben néztünk előre egymás mellett, míg végül megszólalt.
-Látom rajtad, hogy valami nagyon nyomja a lelked... - kezdett bele kissé félve, mire csak lesütöttem szememet. -Biztos nem akarsz róla beszélni? - simította tenyerét hátamra.
-Nem tudom... - sóhajtottam fel és kezembe temettem arcom.
Annyira jó lett volna valakitől tanácsot kérni... Vagy egyáltalán csak megtudni, hogy valaha el fog-e múlni ez a mardosó hiányérzet. Végül győzött a kétségbeesés és lassan anyára néztem.
-Te mit tennél akkor, ha tudnád, hogy a legjobb döntés az, amit csinálsz, hogy magad mögött hagysz mindent és mindenkit, de a szíved mégis az ellenkezőjét mondja...?
Éreztem, ahogy szememet ellepik a könnyek és torkomban ismét vészes iramban nő a gombóc.
-Jaj drágám... - sóhajtott fel és kezeibe vette enyémeket. - Hát téged is pont most ért utol a szerelem? - csóválta meg fejét, mire szemöldököm homlokomra szaladt.
-Mégis honnan vagy hogy? - kérdeztem értetlenül, mire elmosolyodott.
-A szerelmi bánatot már kilométerekről felismerem, mert én is sokat találkoztam már vele... - sóhajtott fel. - De ha valóban az én tanácsomra vagy kíváncsi, én azt mondom, bárkit is akarsz örökre magad mögött hagyni, búcsúzz el tőle! Muszáj szépen lezárni a múltat, különben egy életen át elkísér...-válaszolta mélyen szemembe nézve.
Úgy éreztem, mintha a reggel óta cipelt súlyokat vették volna le a válláról. Magamnak se mertem bevallani, de a szívem mélyén én is arra vágytam, hogy még egyszer utoljára belenézhessek a tengerkék szemekbe és még egyszer utoljára ajkára hajolhassak.
-Mennyi időm van még?-szívtan be élesen a levegőt.
-Nem egész másfél órád.-válaszolta, mire úgy pattantam fel,mint aki rugóra ült.
-Köszönök mindent, anya!-nyomtam egy puszit arcára és már rohantam.
-Vigyázz magadra!-hallottam még hangját, mielőtt becsapódott volna mögöttem az ajtó.
Addig loholtam az utcákon, míg végül sikerült leintenem egy taxit.
-Kérem vigyen a rendőrségre, ahhoz, ahol az előzetesen letartóztattak is vannak! - lihegtem és fejemet hátradöntve pihegtem tovább a hátsó ülésen, miközben elindultunk.
Ahogy közeledtünk az ulticélunkhoz, nemhogy sikerült volna lenyugodnom, szívem csak egyre hevesebben vert. Az utolsó pár méteren már annyira izgultam, hogy lábaimmal doboltam a szőnyegen és tenyeremből csavarni tudtam volna vizet. Amint lefékeztünk, meg se néztem mennyi pénzt nyomok a sofőr kezébe, úgy robbantam ki a járműből. A rendőrség ajtaja előtt viszont megtorpantam és vettem pár mély levegőt, mielőtt egyenes háttal besétáltam. Közben agyam ezerrel kattogott, hogy mégis hogyan juthatnék be Louishoz. Nem hiszem, hogy itt elég lenne, ha szépen nézek a biztonsági őrre.
-Harry, maga mit keres itt?! Valami baj van?! - hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül, mire azonnal megpördültem.
Scott nyomozó állt előttem és egyik szemöldökét felvonva méregetett. Nagyot nyeltem. Ő az egyetlen, aki talán még megértene és tudna is segíteni. Itt az alakom, most vagy soha!
-Jó napot uram!-köszöntem, de éreztem, hogy hangom elvékonyodik. - Nagyon kérem, tudna nekem segíteni? - néztem rá könyörgő tekintettel.
-Attól függ, miről van szó... - lágyultak el vonásai egy pillanatra.
Vettem egy nagy levegőt és kimondtam.
-Szeretnék beszélni Louis Tomlinsonnal.
A rendőr szemöldöke ismét azonnal homlokáig csúszott és kissé idegesen megigazította sapkáját.
-Húha...-tette csípőre egyik kezét. - Itt, előzetes letartóztatásban még nem szabad beszélgetni a vádlottakkal...
Ez nem lehet, hogy most ütközök akadály, mikor végre elhatároztam magam! - ugrott össze azonnal gyomrom.
-Uram! Nagyon kérem, nagyon fontos lenne! - néztem szemébe és minden erőmmel azon voltam, hogy szuggeráljam a nagydarab férfit.
Pár pillanatig farkasszemet néztünk, míg végül ő pislogott először.
-Másnak egészen biztos nemet mondanék, de mivel tudom, hogy min ment keresztül, kap öt percet! De semmi több! - bólintott szigorúan, mire úgy éreztem, elrepülök a megkönnyebbüléstől.
-Hálásan köszönöm! - indultam meg utána egy "PRIVAT ZONE" feliratú, nehéz vas ajtó felé, ami nagy nyögéssel engedett be minket. Végig mentünk néhány folyosón, ahonnan irodák és mindenféle különböző termek nyíltak.
Végül egy hosszú folyosó tárult elénk, ahol jobbra balra ráccsal elválasztott helyek voltak. Mindegyik berendezése egységes volt. Három vas keretes emeletes ágy a falak mellett és egyik oldalon egy fal választhatta el talán a vécét és a zuhanyt. Ahogy követtem Scott nyomozót, szemem sarkából láttam, ahogy minden cellában négy vagy hat nagy darab pasas áll fel és szájukat nyalogatva vagy éppen ujjakat ropogtatva állnak a rács mögé. Tudtam, hogy nem bánthatnak, mégis megszaporáztam lépteim, hogy kisebb legyen a távolság köztem és a rendőr között.
-Öt perc...-állt meg a folyosó végén egy cella előtt, mire mellé léptem, hogy én is benézhessek.
Olyan érzésem támadt, mintha mellkason rúgtak volna, ahogy megpillantottam Louist. A szemben lévő ágyon ült a cella hátsó falának támasztott háttal és fejét is a falnak döntve csukott szemmel pihent,de arca közel sem volt olyan nyugodt, mint azt próbálta mutatni.
Scott nyomozó pár méterrel arrébb sétált, amiért borzasztó hálás volt. Közelebb léptem a rácshoz.
-Louis...-szólaltam meg szinte suttogva.
Most az se érdekelt, hogy még két másik fickó is van mellette, mindenképpen akartam vele beszélni. Lassan nyitotta ki szemeit, de amint meglátott úgy pattant fel, mint aki rugóra ült.
-Harry!-rohant felém, de a rács közénk állt. - Olyan jó újra látni! - suttogta remegő hangon és kicsi kezét pont ki tudta csúsztatni a rácsok között.
Én is közelebb léptem és tenyerem övébe csúsztattam, hogy ujjainkat még egyszer utoljára össze tudjuk fűzni. Olyan érzés volt, mintha forró vashoz nyúltam volna, úgy lángolt fel vérem és kezdett hirtelen verni szívem.
- El se tudod képzelni mennyire hiányoztál... - csúszott ki számon, amikor a zafír szemekbe néztem.
- Te is, borzasztóan...-válaszolta és már szinte teljesen a rácsnak simult, ahogy próbált közelebb kerülni hozzám. - Miért jöttél? Biztos vagyok benne, hogy Liam nemsokára leteszi értünk az óvadékot és onnantól együtt...
-Lou! - szakítottam félbe, de úgy éreztem, hogy szívem bármelyik pillanatban darabokra hullhat. Alig tudtam folytatni, ahogy a reménnyel, vággyal és szerelemmel teli szemek fogva tartották pillantásom. - Azért jöttem, hogy elbúcsúzzak...-suttogtam elcsukló hangon és le kellett sütöm szememet.
-Tessék? Ezt hogy érted, Hazz? - kérdezte és hangjából értetlenség és riadtság is csengett.
Vettem egy mély levegőt, hogy erőt gyűjtsek és utoljára a szemébe nézve mondhassam.
- Soha többet nem fogunk találkozni, mert elköltözünk! Mostmár tényleg új életet kezdünk a családjainkkal, magunk mögött hagyva a múlt árnyait. Ezért jöttem, hogy lezárjam, ami volt, hogy ne kísértsen többé...
Figyeltem, ahogy lassan értelmezi szavaimat és arcán elterül a fájdalom és szemeibe is könnyek szöknek.
-Ezt nem teheted... - suttogta rekedtes hangon, ahogy torkát is a sírás folytatta. - Nélküled már semmi értelme az éltemnek! Könyörgöm ne hagyj el! Csak egy indokot mondj, hogy miért?! Már nem szeretsz vagy miért?!
Annyi fájdalom és kétségbeesés honolt szemeiben, ahogy könnyeitől homályosan nézett enyémekbe, hogy már nekem is szinte fizikai fájdalmat okozott. Már szinte fájdalmasan szorította ujjaimat és éreztem, hogy már nekem is sorakoznak a könnyek a szemembe. Tudtam, hogy nem szabad elgyengülnöm, de ha még egy percet maradok, téren állva kérem, hogy maradunk együtt örökre. Egészen közel hajoltam és a rácsok között összeérintettem ajkainkat.
-Szeretlek...-suttogtam szájára és éreztem a sós ízt, amivel arcomon leszánkázó könnycsepp fűszerezte meg. - Ég veled... - húzódtam el és erőszakkal szakítottam el tekintetem és húztam el kezem. Fogamat összeszorítva fordítottam hátat és határozott lépésekkel indultam el.
-Hazz... HARRY! KÖNYÖRGÖK GYERE VISSZA! - kiabálta Louis kétségbeesetten sírva. - Engedjenek ki! Kérlek, ne hagyj itt! Szűkségem van rád! Szeretlek, Harry, ne hagyj el!
Minden szava úgy hatott rám, mintha egy tőrt szúrtak volna mellkasomba, de remegő kezekkel, patakokban folyó könnyekkel követtem Scott nyomozót, míg végül a nagy vas ajtó teljesen elzárta előlem a kétségbeesett könyörgést. Két érzés marcangolt egyszerre. Egyrészről kissé megkönnyebbültem, hogy végre teljesen le tudtam zárni a múltam, másrészről pedig úgy éreztem, hogy soha többet nem fogok tudni senkit úgy szeretni, mint Louist...
-Nagyon köszönöm! - néztem könnyeim között a rendőrre, aki homlokát megtörölve ismét sapkáját igazgatta és látszott rajta, hogy ezzel most teljesen sikerült összezavarnom.
-Hát...örülök, ha tudtam segíteni...vagy magam se tudom...-rázta meg fejét. - Mindenesetre a rendőri titoktartás kötelez és sok sikert az új élethez...-veregette meg vállam együttérzően és elindult dolgára, mert éppen egy balesethez hívták.
Szinte azt se tudtam, hol vagyok, úgy támolyogtam ki az ajtón. Elbotorkáltam a legközelebbi fáig és nekidőltem, fejemet is nekidöntve és csak bámultam magam elé. Hagytam hogy a langyos szél átmossa fejemet. Percekkel később, mikor már úgy éreztem nem fogok összerogyni, még mindig remegő kezekkel vettem elő telefonom és hívtam Niallt. A második csörgésre felvette.
-Hol a fenében vagy Hazza! - szólt bele idegesen. - Több mint fél órája eltűntél és senki nem tudja merre vagy! - fújtatott.
-Ni... Kérlek, gyere ide! Szűkségem van rád... - találtam végre hangomra, mire egy pillanatra csend állt be.
-Merre vagy? - sóhajtott fel végül, mire én is megkönnyebbültem és elmondtam neki a címet.
-Tíz perc és ott vagyok! - tette le a telefont.
-Istenem, kérlek legyen már minden rendben! - néztem az ég felé és újra lehunytam szemem.
Valóban alig telt bele tíz percbe, mire egy taxi állt meg pontosan előttem és Niall szőke feje bújt elő.
Megállt előttem, de nem szólt semmit. Tudtam, hogy most nekem kell beszélnem.
-Ni...tudom, hogy beteges, teljesen igazad van...-rugdostam a port cipőmet figyelve. - De mostmár mindent lezártam! Kérlek bocsáss meg! - néztem rá végül.
Arcán olyan semleges kifejezés honolt, amitől teljesen elbizonytalanodtam. Azóta nem hoztuk fel a dolgot, mióta úgy néz ki egyenesbe jött az életünk, szóval rettegtem, hogy nem tudja elfogadni.
-Tudod Hazz...-szólalt meg végül megtörve a fagyos levegőt. - Rájöttem, hogy minden okkal történik... Ha én akkor nem veszítem el minden pénzünket, lehet, hogy soha nem talált volna meg apám... Szóval én azt mondom, borítsuk fátylat erre is! - nyújtotta békülékeny mosollyal jobbját. Hatalmas megkönnyebbült mosollyal fogtam meg kezét és húztam egy félvállas ölelésbe.
-Gyere! - karolta át vállamat, miután elváltunk. - Mindjárt indulunk kell a reptérre.-indultunk el hazafele.
Szótlanul sétáltunk egymás mellett gondolatainkba merülve. Őszintén szólva most az egyszer jobban örültem volna, ha barátom vidám fecsegéssel untat, mint azt régen mindig tette. Így viszont a gondolataim, pontosabban inkább az érzelmeim foglya voltam, amik úgy éreztem, lassan letepernek. Hirtelen egy rendőrautó vágott be élénk szirénázva. Riadtan néztünk egymásra Niallel.  Mi jöhet még?-nyögtem fel a gondolatra, de mindig ez volt az a kérdés, ami után soha nem jött semmi jó.
Az autóból két rendőr szállt ki.
-Jó napot uraim! Kérem igazolják magukat!-lépett elénk az egyik és feltűnően méregetett minket.
A szöszivel egymásra néztünk és bizonytalanul szedtük elő igazolványainkat. Elvették tőlünk és pár pillanatig vizsgálták őket. Éppen kezdtem volna reménykedni,hogy ennyivel megúsztuk és már csak paranoiás lettem, mikor a két rendőr egymásra nézett és bólintottak.
-Uraim, ezennel letartóztatom Önöket ingatlanháborítás és károkozás gyanújával.-szólalt meg a másik, mire kifutott a vér az arcomból és éreztem, hogy megszédülők.
Ez már kibaszottul nem történhet meg velünk...
-Micsoda?! Soha nem csináltunk ilyet! - kiáltott fel kétségbeesetten Niallel és láttam rajta, hogy el hogy ő is pontosan azt érzi mint én. 
Mi vagyunk a világ legszerencsétlenebb emberei! Miért nem vágtam fel még akkor az ereimet, amikor ez az egész elkezdődött?! Miért hittem azt, hogy ebben a pokolban, amit életnek csúfolnak, nekem még van esélyem a boldogságra?!Egy pillanattal később már mindkettőnk csuklóján kattantak a bilincsek.
Szinte fel se fogtam, hogy mi történik, agyam villámsebességgel próbált valami magyarázatot találni.
-Nem, nem, nem! Ez nem lehet igaz! - tombolt mellettem barátom és elkeseredett dühében az ülést ütötte.
-A kurva életbe! - kiáltottam fel, mikor összeállt a kép.
Még Ni is lefagyott egy pillanatra és rám kapta tekintetét.
-Dave, te szemét állat! - csaptam én is tajtékozva a kárpitra.
Éreztem, ahogy az indulat, a gyűlölet és a kétségbeesés lassan mászok fel gerincemen és lepi el egész testemet.
Eközben már be is kanyarodtunk a rendőrség hátsó ajtaja elé.
-Mégis mi folyik itt?! - nézett rám a szöszi és  hangából leplezetlenül sütött a végtelen düh és csalódottság, hogy velünk az élet állandóan csak kibaszni tud.
-Az az aljas geci David valószínűleg még utolsó bosszújából feljelentet minket, amikor betörtünk a pénzért... - szűrtem fogaim között, miközben kiszálltam a kocsiból és az előttünk lépkedő rendőrt követtem.
-Hogy dögölne meg!-morogta ő is és reszketett az indulattól. -Most egy időre ismét várhatunk az új életre a tárgyalásig!
Eközben kinyitottak egy hátsó vas ajtót és kacskaringós folyosókon haladtunk végig.
-Rojer lehet, hogy leteszi értünk az óvadékot és utána... - gondolkodtam hangosan, ahogy felcsillant bennem ismét a remény, de Ni félbe szakított.
-Te egy akkora idióta vagy! - kelt ki magából, amit elkerekedett szemekkel hallgattam. - Azt hiszed, hogy azok után, amilyen előélete van, csak lazán besétál a rendőrségre?! - nézett rám szikrázó szemekkel.
Kénytelen voltam belátni hogy igaza van... A tehetetlen düh olyan szinten mardosott, hogy körmeimet markomba vájtam. Nem értettem egyszerűen, miért történik mindez velünk?! Mi bűnöm lehetett előző életemben, hogy most ezt kell kibírnom. Már egyikünk sem küzdött... Nem törődtünk bele, de egyszerűen már Niallel belefáradtunk a folyamatos ellenállásba. Az idegtől remegve hagytuk, hogy bekísérjenek minket egy szobába, ahol először megmotoztak minket és elvették telefonjainkat. Ezután átvezettek minket arra, a számomra már ismerős folyosóra, ahonnan a cellák nyíltak.
-Ha ennek vége lesz... - szűrte Ni fogai közt, mire keservesen felnevettem.
-Ennek soha a kúrva életbe nem lesz vége, csak ha beledöglünk...-válaszoltam kényszeredett vicsorral arcomon, de éreztem, hogy szemembe könnyek gyűlnek. De most nem adtam meg nekik azt a lehetőséget, hogy útjukra induljanak. Annál már erősebb vagyok...csak azt nem tudom még meddig... Hogy mikor jön el az a pont, amikor a kényszeredett "joker mosoly" az arcomra fagy és egy fehér kényszerzubbonyban már mindenen csak nevetni tudok...