~Harry~

Nekiestem az ajtónak és szinte, mint egy félőrült, nyomtam a csengőt és kopogtam. Egy pillanatra megállt a szívem, mikor az ajtó majdnem azonnal kinyílt, nem számítottam rá,hogy ilyen hamar bejutok. Ugyan az a sokkos kifejezés honol arcán, mint nekem nem sokkal ezelőtt. Egy pár másodpercig csak némán néztünk egymás szemébe, míg végül én törtem meg a jeget.
-Vége...-suttogtam.
-Tudom!-válaszolta szintén halkan és ekkor egyszerre mozdultunk, hogy jó szoros ölelésbe vonjuk a másikat.
-Ni, én annyira sajná...
-Nem most Hazz! - szakított félbe és eltolt magától,hogy újra szemembe nézzen. - Nem akarok többet beszélni róla! - Bármi is történt, már vége van, örökké! - mosolygott rám. - Mi is kezdjünk tiszta lappal! - nyújtotta jobbját, mire éreztem, ahogy a megkönnyebbülés mázsás súlyként gördül le vállamról. 
Gondolkodás nélkül fogadtam el és simultam végül a félvállas ölelésbe. Fantasztikus érzés volt a  tudat, hogy visszakaptam az egyik legfontosabb embert az életemben. Miután elváltunk, követtem a lakásba és leültem vele szemben a pult másik oldalán. Kérdés nélkül tolt elém egy tányér reggeli/ebéd szerűséget, amit hálásan elfogadtam. Már arra se emlékszem, mikor ettem utoljára, amit a gyomrom is egy nagy kordulással erősített meg. Egyedül még a kis gombóc nehezítette meg a dolgom, ami még az új élet gondolatától maradt, de egy nyelés után ezt is sikerült leküzdenem.
-Honnan tudtad? - néztem fel barátomra, hogy kicsit eltereljem gondolataimat.
-Anya hívott és mindent elmondott, hogy tud mindről és mostmár vége! - sóhajtott fel megkönnyebbülten és arca szinte ragyogott a boldogságtól. - És már estére itthon is lesz! - csillantak fel szemei.
-Annyira boldog vagyok! - mondtam én is, ami majdnem teljesen igaz is lett volna.
- Én is! - válaszolta megremegő hangon. - El se hiszem, hogy vége minden szenvedésnek! - Hogy már csak egy nap és költözünk! - mondta önfeledten, mire már menetrendszerűen érkezett a gombóc a torkomba.
Kezdtem rájönni, hogy ezzel pszichológushoz kell majd mennem, mert én képtelem vagyok kezelni az érzelmeim. Lassan, ahogy kezdtek körülöttem tisztulni a dolgok az agyam is kezdte belátni, hogy mennyire beteges, amit érzek. Csak a szívem nem tudta megérteni, hogy rossz emberbe szeretett bele. Lehet, hogy ez kicsit olyan, mint a stockholm szindróma... Hogy csak azért szerettem bele, mert ő volt az egyetlen, aki néha kedves volt velem... És talán egyszer el fog múlni a veszteség érzése is... - sóhajtottam fel reménykedve, mikor erre jutott gondolatmenetem. tudom, hogy képtelen lennék ezzel az érzéssel élni éltem végéig.
Szerencsére nem tűnt fel Niallnek hallgatásom, mert ő is gondoltaiba merült.
Lassan mindketten végeztünk az evéssel, de közben megbeszéltük, hogy összepakoljuk a cuccunkat és ha megjön Maura, már át is jönnek hozzánk. Pár nap múlva így majd egyszerűbb lesz az indulás.
Már délután volt, mikor hazaértem. Egyenesen a szobámba mentem és szépen lassan kezdtem kipakolni a szekrényeim. Összegyűjtöttem a ruháimat, majd minden kis kacatomat szépen összeraktam, de mindig akadt pár, amit újra és újra félredobtam. Mind valami olyan volt, ami ide kötött. Közös fényképek az osztályommal és a haverjaimmal, a karkötő, amit Susantól kaptam Valentin napon, a baseball labda,amit már rongyosra szaggattunk, annyit játszottunk vele, az összegyűrt cetlik, amiken órákon leveleztünk és még sok más. Minden ilyet összeszedtem és egy nagy karton dobozba dobáltam. Miután minden mást elpakoltam már, egy nagy sóhajjal emeltem fel és vittem le az udvarra.
-Mit csinálsz?-hallatottam meg anya hangját a hátam mögött, mikor a kupac fa és száraz levél tetejére tettem a dobozt.
-Csak van néhány kacat, amire már nem lesz szűkségem... - válaszoltam kissé szomorkásan és a meggyújtott gyufát a halom aljára dobtam. Egy pillanat alatt lángra lobbant az egész és vastag füstcsíkot okádva lobogva mállott hamuvá a múltam...
Anya beszaladta a lakásba és egy pillanattal később egy papírral kezében tért vissza.
-Ennek is itt a helye! - dobta a lángok közé és derekamat átkarolva együtt figyeltük, ahogy azt a bizonyos levelet is felemésztik a lángok.
Egy óra múlva, mikor már csak egy pár marok füstölgő hamu maradt, éreztem, hogy megkönnyebbülök. Visszasétáltam a házba és a konyhába mentem, ahol anya tett vett. Leültem a pulthoz és kezemre hajtottam fejem.
-El se tudom képzelni min mehettél és mész keresztül... - éreztem meg kezét, ahogy fejemet simogatja. - De ha szeretnél beszélni róla, tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz!
Felnéztem és arcán fájdalommal vegyes együttérzés honolt.
-Tudom és köszönöm! - mosolyogtam rá félszívvel, majd visszahajtottam a fejem.
Ismét csend telepedett ránk, aminek hála el is szenderedtem. A csengő hangjára riadtam fel, ami éles sikolyként hasított a csendbe.
-Biztos végre megjött Maura és Niall! - pattant fel anya letéve kezéből az újságot és kiszalad ajtót nyitni. Még kissé kómás fejjel, de én is mentem üdvözölni őket. Azonnal mosolyba szaladt a szám, ahogy megláttam az alacsony hölgyet,aki mindig vidám volt, de arcán már néhány helyen elmélyülő ráncokkal hagyott nyomot az élet.
-Harry! - szaladt hozzám és egy csontropogtató ölelésbe húzott. - Úgy örülök hogy te is jól vagy! Nem tudom elhinni, hogy történhetett meg mindez... - távolodott el tőlem, de Niall közbe vágott.
-Anyu! Megbeszéltük, hogy soha többet nem hozzuk szóba! - Te mondtad nekem mindig, hogy ami elmúlt, azon már nem lehet változtatni ezért mindig a jövőbe kell nézni.
-Igen, igazad van, tudom, csak te is tudod, hogy milyen nehéz... - nézett rá csillogó szemekkel, mire ő is karjai közé vonta.
-Menjünk beljebb, ne itt az ajtóban ácsorogjunk!-szólalt meg anya. - Gyertek, csináltam vacsorát, indult el a konyha felé és mindannyian követtük.
-Nagyon köszönjük Anne!-válaszolt Maura és közben leültünk az asztalhoz.
Némán álltunk neki az isteni sült csirkének és az egész vacsora így telt el. Mikor már mindenki végzett, végül Niall törte meg a csendet.
-Nos...khm...szóval... Ha új életet kezdünk, akkor mi majd az iskolát is befejezhetjük? - kérdezte és látszott rajta, hogy mennyire tart a választól.
A két szülő összenézett és úgy tűnt, szavak nélkül beszélgetnek.
-Figyelj Ni... - kezdett bele Maura. - Ahhoz, hogy mi ott meg tudjunk majd élni, nagyon nagy árat kell fizetnünk... - mondta szomorkás hangon, mire anya vette át a szót.
-Szörnyű, hogy a saját gyerekeinktől kell ezt kérni, de muszáj lesz elmennetek dolgozni.-nézett hol egyikünkre, hol másikunkra bocsánatkérően.
Nekem nem volt problémám ezzel, hiszen még annak ellenére, hogy tizennyolc vagyok, még mindig fogalmam sincs, mi akarok lenni, Niallön viszont látszott, hogy összetört. Tudtam, hogy neki menyire fontos lett volna. Amióta csak ismerem, arról álmodozik, hogy egyszer orvos lesz.
-Köszönöm a vacsorát! - állt fel és szinte kiviharzott az étkezőből.
-Niall, várj!-pattant fel Maura is és utána sietett. Szívesen mentem volna én is, hogy megvigasztaljam, de rájöttem, hogy én már nem kellenék oda. Összeszedtem a kiürült tányérokat és nekiálltam elmosogatni, hogy lefoglaljam magam valamivel. Ahogy mostam az edényeket a habos vízben, egy furcsa gondolat kúszott be tudatomba. A kis buborékokon pontosan úgy tört meg a fény, mintha kék szemek figyelnének engem. Összeugrott a gyomrom, ahogy felrémlett az a pillanat, amikor utoljára néztem a kék szemekbe. Az a rémült és kétségbeesett tekintet, amivel engem keresett... Már kapart a torkom és homályosan láttam szemembe masírozó könnyeimtől. Hiába csak sejtettem, hogy mi lehetett a háttérben...hogy azzal, hogy tőrbe csaltak, valamiért csak bosszút akartak állni... Azt szinte pontosan tudtam, hogyha nem a rendőrök jönnek, Louis lett volna az, aki kiment Zayn karmai közül. Az emlék csak egy újabb görcsös összehúzódást eredményezett gyomromban. Talán soha nem fogom tudni elfelejteni azt a félelmet és megalázottságot, amit akkor éreztem.
Összerezzentem és elejtettem a kezemben lévő tányért, ami nagy csobbanással érkezett meg szétfröcskölve a vizet, amikor váratlanul egy kéz simult hátamra.
-Jól vagy Hazzy? - kérdezte anya, mikor felé fordultam.
-Nem tudom... - sóhajtottam fel és hagytam, hogy magához húzzon.
-Akarsz róla beszélni? - kérdezte, mire elgondolkodtam.
Szívesen kiöntöttem volna valakinek a szívem, de képtelen lettem volna erről a saját anyukámnak beszélni. Megáztam a fejem.
-Rendben...-mondta kissé csalódott szomorkás hangon. - Pihenj le nyugodtan, megcsinálom én!-vette el tőlem a szivacsot.
-Köszönöm! - mosolyogtam rá halványan és megtöröltem kezem.
Ahogy a nappalin átvágtam, láttam, hogy Niall és Maura elmélyülten beszélgetnek, így nem akartam megzavarni őket, szóval szobám felé vettem az irányt. Lezuhanyoztam és végre a saját ágyamra dőlhettem le. Megkerestem fülhallgatómat, hogy végre kitisztíthassam fejem és bekapcsoltam a zenét, miközben a plafont bámultam. Az ismerős dallamok azonnal átjártak és megnyugtattak. Egy darabig nem is figyeltem, csak a zene érdelet, de lassan bekúszott tudatomba a szöveg is. A vér is kiserkent ajkamból olyan erővel haraptam bele. Szinte minden szó az elevenembe mart... Olyan volt, mintha pontosan az írták volna meg, amit érzek...

Falling out of love is hard
Falling for betrayal is worse
Broken trust and broken hearts
I know, I know...
Thinking all you need is there
Building faith on love and words
Empty promises will wear
I know, I know...

Ismét nem tudtam megállni, könnyeim patakokban csorogtam le arcomon, hogy végül fülem mellett a párnában tűnjenek el. Pontosan tudtam, hogy valóban így van... Minden, amiben reménykedtem, lehetetlen... Lehetetlen, hogy én Louis mellett legyek valaha is boldog. A múlt árnyai túl sötétek, életünk végéig elkísérnének. Hiába éreztem úgy, hogy a szívem menten megszakad, tudtam, hogy így lesz a legjobb. Hogy nem látom soha többé és talán sok sok év múlva, mikor már majd megfakultak az emlékek, már nem fog úgy fájni és nem fogom azt a leírhatatlan veszteség érzést érezni mint most...
A párnába fúrtam az arcom és hagytam, hogy még egyszer utoljára leterítsen a fájdalom, majd valamivel később az álom is elragadjon.

........

Reggel arra ébredtem, hogy a szemembe süt a nap és a fülhallgatóm az éjjel teljesen rám tekeredett. Morogva küzdöttem percekig, hogy kiszabaduljak, majd mikor sikerült, a fürdőbe mentem. Szinte nem is ismertem magamra a tükörben, olyan szinten nyúzott volt arcom. Fejcsóválva hajoltam a csap fölé és hideg vízzel megmostam és nekiálltam az egyéb reggeli teendőknek. Tíz perccel később felöltözve és egy fokkal talán jobb állapotban ballagtam le a lépcsőn.
-Jó reggelt! - köszöntem és én is leültem az asztalhoz reggelizni.
-Jó reggelt! - érkezett a többiektől a válasz mosolyogva.
Nekiálltam enni és közben csendben hallgattam a beszélgetést, ami éppen a borzasztóan magas ingatlan árakról és kamatokról folyt. Nem éppen voltak megnyugtatóak a lehetőségeink az új élethez, de mindenki nagyon bizakodó volt.
Nem sokkal később váratlanul megszólalt a csengő, mire mindenki elhallgatott.
-Nyitom, folytassátok csak! - álltam fel, mert én már úgyis végeztem.
Az ajtóhoz érve bele se gondoltam, hogy előtte kinézzek a kukucskálón, ki az, rögtön kinyitottam.
-Szép napot! Miben se... - néztem az előttem álló férfire, de azonnal le is dermedtem. Hatalmas szemekkel pislogtam kettőt és újra végig néztem az enyhén idegesen, de annál határozottabb kiállású férfin, de csak ugyan azt a következtetést tudtam levonni. Kibaszottul olyan volt, mintha Niall húsz évvel idősebb énjével álltam volna szembe.
-Ki az? -Scott nyomozó? - kiabált ki anya a konyhából, de fel se fogtam szavait a döbbenettől.
-Ni... Azt hiszem ide kellene jönnöd... - ennyi volt, amit nagy nehezen ki tudtam nyögni, mire hallottam, ahogy mindhárman megindultak.
Szélesebbre tártam az ajtót, hogy mindenki láthassa a még mindig szótlanul, a küszöbön ácsorgó személyt. Halálos csend telepedett ránk, ahogy ők is végig mérték. Egy üveg hangos csörrenése hasított a levegőbe, mire mindannyian a hang irányába kaptuk a fejünket. Maura keze még mindig úgy volt, ahogy egy másodperccel ezelőtt kicsúszott belőle a pohár. Fal fehéren állt és egyenesen a férfit bámulta.
-Rojer...-suttogta halára váltan és hátrálni kezdett.
-Maura...-válaszolta az idegen, mire a hölgy felsikoltott és berohant a vendégszobába és nagy csattanással csapódott be mögötte az ajtó.
Sokkos állapotban kapkodtuk a fejünket a felgyorsult események között. Szemem sarkából megpillantottam barátomat, aki még mindig úgy állt, mint egy sóbálvány és az ő arcában se maradt sok szín.
-Le kell ülnöm... - suttogta és a kanapéhoz tántorgott, amire lerogyott, de még mindig az embert bámulta.
Végül anya volt az, aki a hangjára talált először. Finoman arrébb tolt, hogy most ő állhasson szembe az idegennel.
-Ki maga? - szegezte neki a kérdést eltekintve az udvariassági formáktól.
-Rojer White... - válaszolta mély, karcos hangján. - Pontosabban eredetileg Rojer Styles, Robin Styles bátyja... - nézett mélyen anya szemébe, aki szintén lesápadt. - És azt hiszem...Niall édesapja... - nézett el mellette, egyenesen a kanapén kuporgó szöszi fiúra.
Ha eddig meg volt fagyva a levegő, akkor most elérte az abszolút nulla fokot. Csak álltunk mint akik nem normálisak és felváltva néztük egymást. Teltek a percek és senki nem mozdult, míg ismét a férfi törte meg a csendet.
-Khm...bejöhetek esetleg? - kérdezte és semmi másban nem látszott mennyire ideges, csak homlokán megjelenő fényes kis cseppek. - Nincs nálam fegyver! - emelete fel kezeit, mire anya újra hangjára talált.
-Még szép! - kiáltott fel dühösen, de egy oktávval magasabb hangon, mint általában. - Önnél ez talán ez nem alapvető?! - Mert akkor távozzon, de nagyon gyorsan! - készült volna rácsapni az ajtót, de időben odatette kezét és megállította.
-Hölgyem, nagyon kérem nyugodjon meg! - Ez most egy olyan kérdés, amibe nem mennék bele... - nézett jelentőségteljesen szemébe, mire picit ijedten meghátrált. - De biztosíthatom, hogy senkinek nem esik bántódása, csak kérem engedjen be! - Muszáj beszélnem Mauraval!
Ezzel hátra lépett az ajtótól feltett kezekkel. Ahogy lassan kezdett újra indulni az agyam a sok sokk után furcsa érzésem támadt. Itt áll egy ismeretlen, láthatóan kigyúrt és mindannyiunknál jóval erősebb férfi, akinél lehet, hogy talán fegyver is van... És mégis úgy könyörög azért, hogy beengedjük... Ahogy ránéztem, ugyan azt a végtelen őszinteség láttam kék szemeibe, mintha Niallébe néztem volna. Hallgattam a megérzésemre és nagyot nyeltem, majd anya vállára tettem a kezem. Mikor rám nézett, csak bólintottam egyet és szélesebbre tártam ismét az ajtót.
-Jöjjön be! - szóltam ki, mire a férfi egy kis megkönnyebbült sóhajjal, cipőjéből kibújva besétált. Annyira tiszteletet parancsoló volt, ahogy ment, mégis érződött rajta, hogy senkit nem bántana...ok nélkül legalábbis... Ez annyira ismerős volt valahonnan... Élesen szívtam be a levegőt, amikor rájöttem honnan. Kevés emlékem van apáról, arra viszont tisztán emlékszem, hogy ő pontosan ugyan így mozgott és ugyan ez az erő sugárzott belőle.
Megráztam fejem, hogy ismét a jelenre tudjak koncentrálni, nem akartam egy szóról se lemaradni. Az ajtót becsukva Niall mellé sétáltam és leültem, egyenesen szembe, ha jól emlékszem a Rojer nevű férfival. Anya is így tett és előredőlve, de kissé bizalmatlanul nekiszegezte a kérdést.
-Nos,hallgatjuk! Miért jött?